"This is war. We are fighting. People are fearing.
Of course."
Már-már hagyományteremtő jelleggel ismét egy jóval túlértékeltebb fegyveres összecsapás árnyékában emlékezünk meg az észak-kivui konfliktus aktuális fejleményeiről. S bár Nkunda tábornok hőstetteiről értekezni mindenkor örömteli feladat, e kétrészes írásnak közvetlen aktualitást is ad, hogy a CNDP vezére és a kinshassai kormány képviselőik útján - a helyi viszonyokhoz képest - viszonylag nyugodt, ám kétségkívül feszült decemberi napok után január 7-én tértek vissza a tárgyalóasztalhoz.
Hogy - a Gary Brecher (alias War Nerd) alapította Man O'War O'Wardz díjjal kitüntetett - év embere által képviselt szakmai színvonalat kellően élénk színekkel festhessük le, az elmúlt hónapok eseményeinek felvázolása mellett érdemes szemügyre vennünk a konfliktus ellenérdekelt szereplőit is. Ezúttal hát a kongói állami haderő (FARDC), a MONUC, nomeg a tengernyi kisebb-nagyobb kelet-kongói milícia viselt dolgairól ejtenénk pár szót, mintegy megalapozva ezáltal a Nkunda tábornok és a CNDP munkásságát bemutató második részt. Szóval hadurak, hatalmi harc minden mennyiségben, dzsungelháború jól és kevésbé jól, sorozatvégi ráadásként a világ minden bizonnyal legigénytelenebb propagandavideójával. Kedves olvasóink, erre tessék!
A helyzet fokozódik
Az események fonalát leginkább valahol előző cikkünk és az augusztusi események táján volna célszerű felvennünk. Miután erői 2008 júliusában otthagyták a különféle rendű és rangú milíciák leszerelését célzó Amani-folyamatot, Nkunda tábornok csapatai megerősítésére kezdett koncentrálni. Kisebb sikereket követően azonban az ENSZ csapatai szeptember folyamán az augusztus közepén fennállt vonalak mögé szorították vissza.
Ennek ellenére az október eddig nem látott - ám közel sem megalapozatlan - sikerek sorozatát hozta meg a Nkunda vezette CNDP-nek. A hónap elején több tonna hadianyagot zsákmányolva bevették Rumangabo katonai bázisát, visszaverték a hadsereg (az FARDC) nehézfegyvereket sem nélkülöző ellentámadását, majd hanyag elegancival otthagyták a támaszpontot. Melyet 26-án ismét elfoglaltak. Napokon belül hasonló sorsra jutott Rutshuru városa is, végül a felkelők Észak-Kivu fővárosa, Goma felé vették útjukat.
Az FARDC hihetetlen gyorsasággal vette a lapot, s rögvest menekülésbe fogott. Hasonlóképpen tett a MONUC is, biztonságos távolba vonva humanitárius munkatársait, "kiegyenesítve a frontvonalat". Ahogy Goma bevétele kézzelfogható közelségbe került, a fejleményeket már nem csak a város lakossága nehezményezte, de a helyzet fokozódása lassacskán a lelkiismeretes nyugat-európai politikusok ingerküszöbét is kezdte elérni. Az őserdőt november elejére öltönyös fehérek lepték el.
A brit és a francia külügyminiszter egy rakás EU-s kollega társaságában tett kísérletet a közvetítésre, Franciaország EU-erők térségbe vezénylését kezdeményezte. Eztán több szakértő is felhívta szíves figyelmüket, hogy a különösebb előkészítés, jól meghatározott célok nélkül bevetett csapatok nem csak hogy nem sok sikerrel kecsegtetnek, de az erőviszonyokat felborítva végképp elvennék Kabila elnök kedvét az ellenzék számára bármely engedmény tételétől. Mindezek tetejébe Nkunda egy rezignált nyilatkozatban kifejtette, az ellene fellépő EU haderőnek halálesetekre sem árt felkészülnie. Louis Michel biztos úr nem sokkal ezután leszögezte, az EU a konfliktus békés, diplomáciai rendezése, a humanitárius segítségnyújtás mellett kötelezi el magát.
Goma "falainál" állva a CNDP közvetlen tárgyalásokra szólította fel Kinshassát, független közvetítőt követelve. E szerepet hivatott betölteni Olosegun Obasanjo, Nigéria sokat látott egykori elnöke - aki mellesleg annak idején a hadsereg képviseletében a biafrai felkelők kapitulációját is átvette. Az ENSZ főtitkárának november 7-én kinevezett kivui különmegbízottjaként immár rögtön a fontosabb szereplők felkeresésére indulhatott, ellátogatott Angolába - a térség egyértelműen legerősebb katonai hatalmához -, a Nkunda támogatásával gyanúsított Ruandába, Kinshassába és végül a tábornok dzsungelbéli rejtekhelyére. Obasanjo áldásos tevékenységének köszönhetően indulhattak meg november vége felé a tárgyalások, melyek csak december 10-én szakadtak meg. Bár az álláspontok kevéssé közeledtek, a folytatás időpontját az újév hetedik napjára tűzték ki.
A jeles dátum közeledtével aztán a történések is sűrűsödni kezdtek. December végén a CNDP felrótta Alan Doss kongói ENSZ-különmegbízottnak, hogy a kormányerők és a Mai Mai milíciák a MONUC hallgatólagos jóváhagyásával kezdtek állásaik megerősítésébe a Goma-körüli frontvonalakon. Mert hát mi mással is készülne az ember egy béketárgyalásra. Az ENSZ persze visszautasított a vádakat.
Múlt héten aztán kamerák elé állt Bosco Ntaganda tábornok - Nkunda vezérkari főnöke -, s bejelentette: a CNDP vezetőjét puccs távolította el szervezete éléről. Hogy az úriember fejében ekkor mi járhatott, egyelőre nem tudni, ugyanis CNDP vezetők rögvest cáfolták, hogy a mozgalom vezetésében bárminemű változás ment volna végbe. Bertrand Bisimwa - Nkunda szóvivője - pedig kiejtette a szavakat, melyek Szekeres Imre tolmácsolásában talán csak egy erőtlen félmosolyra adnának okot, egy kongói gerillaszervezet felsővezetőjének száját elhagyva azonban a vért is megfagyasztják az ember ereiben: "Our disciplinary body is being activated to deal with the situation". Szegény marha Ntaganda, adta volna inkább fel magát Hágában.
Nos, itt tartunk ma. A küldöttek tárgyalnak, a közvetítők bizakodóak, a felek az újabb összecsapásokra készülődnek. A szereplőkkel megismerkedve talán alkothatunk némi fogalmat a béketárgyalások kilátásairól is.
Letűnt korok dicsősége
Kelet-Kongó korunk egyik legérdekesebb konfliktushalmazát (Hol van ehhez képest a zsebkendőnyi földdarabon Merkavákkal homokozó IDF!) kínálja, s szinte már az orrunk alá dörgöli a fegyveres erő megkerülhetetlen szerepét, melyről szűkebb környezetünkben igencsak hajlamos megfeledkezni az ember. Az erőszak monopóliumának hiányában ugyanis számtalan szereplő nyúl a Kalashoz, hogy ilyen vagy olyan érdekeit ily módon érvényesítse.
A fegyveres erő a társadalmi mobilitás hihetetlen távlatait nyitja meg az ember előtt, a fosztogatástól a természeti erőforrások kiaknázásán, csempészeten, emberrabláson át az adóztatásig. Másokat épp az ilyesmi kilátásba helyezése állítja a fegyveres önvédelem útjára, megint másokat pedig egész egyszerűen az ily módon megszerezhető politikai hatalom villanyoz fel. Az eredmény: egy a hadviselés iránt érdeklődők számára hihetetlenül érdekfeszítő felfordulás, olyan kevésbé idilli mellékhatásokkal, mint hogy egyes falvakat immár hetente más rohan le, s a lakosság lassacskán már nem is vesződik támadói azonosításával.
Pár fős rablóbandáktól a jól szervezett hadseregig a fegyveres csoportok szinte minden válfajával találkozhatunk itt. A 2008-as (meg a 2003-as, a 2000-es, stb, stb) békemegállapodás óta épp az ő lefegyverzésüket szolgálta volna a már-már tragikomikus véget ért leszerelési folyamat. A D^xR^y képlet valamely (a disarmament, demobillization, repatriation és hasonló varázsszavak kombinációját rejtő) éppen divatos verziójával fémjelzett program eredetileg fényes sikereket aratott, amennyiben 114 ezer felnőtt és 54 ezer gyermek leszerelését segítette elő. (Nem mindenkiből lesz gyerekkatona, akit elrabolnak. Lehet hordár, felderítő, de kétségkívül sok minden ennél jóval kellemetlenebb dolog, vagy akár ezek tetszőleges kombinációja is. Arról azonban nem kellene megfeledkezni, hogy a gyermeki lét 18 év alatti életkorral való azonosítása a fejlett világon kívül azért nem mindig célszerű ám.)
A folyamat 2008 februárjától kezdett roskadozni, harcosok - természetesen csupán képletesen vett - dzsungelben kígyózó sorait eredményezve. Maga a koncepció ennek ellenére fénykorában is ezer sebből vérzett. Nos, a demilitarizáció nagy vonalakban úgy működött, hogy az ember hűséges Kalasnyikovjával elsétált az erre kijelölt intézménybe, ahonnan jelentkezését követően egy ún. "orientációs táborba" irányították. Itt pár nap és némi fejtágítás után eldönthette, civilként folytatná-e karrierjét, avagy az állami hadsereg kötelékében. Ez utóbbi külön említést érdemel majd a maga idején. A civil életbe való visszatérést egy rakás tervbe vett képzés - s ami fontosabb - egyszeri 110$-os, majd egy éven át havi 25$-os juttatás volt hivatott megkönnyíteni. Nos, egy olyan országban, ahol Kalasnyikovot 20$-ért, kézigránátot darabja 20 centért vásárolhatunk, nem kellett sokat várni a megélhetési leszerelés koncepciójának megszületéséig. (Néha egészen bámulatos e népek a leleményessége.) Majd ahogy a leszerelési folyamat elakadt, úgy tértek vissza egyre többen a megélhetési felkelés - klasszikussal élve: a "fegyveres kéregetés" - jól bevált módszereihez.
Az FARDC
A demilitarizációs folyamatot azonban ennek ellenére a hadsereg, az FARDC sínylette meg a leginkább. Eleve rosszul felszerelt, képzetlen erőkről beszélünk - akik közül jelenleg több mint 25 ezren tartózkodnak Észak-Kivuban. Ellátás, fizetés, felszerelés elvétve ha érkezik, a katonák ezért gyakran saját találékonyságukra kell, hogy hagyatkozzanak, mely rendszerint a legkülönfélébb "egyéni kezdeményezésekben" ölt testet. Nagy klasszikus az útellenőrző pontok felállítása, de leleményesebb parancsnokok gyakorta mélyednek el a csempészet különféle ágainak és a bányászatnak rejtelmeiben. (Bányászat alatt itt rendszerint értendő egy irgalmatlan méretű gödör, melyben egy rakás szerencsétlen hitelre kapott nyomorúságos ellátásért túrja a sarat, hogy a nagy néha felbukkanó értékes ásványok beszolgáltatásával valamelyest törleszthessen.)
Az effajta biznisz azonban érhető módon a parancsnokok számára jár hatványozott haszonnal, míg az egyszeri kiskatona rendszerint kénytelen a sorsát (jelentő Kalast) saját kezébe venni, s a rablás, fosztogatás jól bevált módszereihez nyúlni. Az ilyesmi aztán nem csak a csapatok moráljára van kevéssé pozitív hatással, de a magukat megszedő főtisztek és fosztogató katonák közelsége érthető módon jócskán apasztja a kormányzat legitimációját is.
Az FARDC-t sújtó sorscsapásoknak azonban még ezzel sincs vége. Történt ugyanis, hogy a demilitarizációs folyamat során különféle elborult miliciák tömkelege nyert bebocsáttatást a sereg kötelékeibe, különféle politikai alkuk nyomán egy hadsereghez képest meglehetősen életképtelen szerkezetet eredményezve. Az FARDC létszámának ugyanis mostanra már 70-75%-a tiszt, és csak 25-30%-a közkatona. A legendás 14. dandár 3484 katonája közül például nem kevesebb mint 950 szolgál tábornoki rangban. (Vajh kis hazánk adataihoz ez hogy aránylik?)
Nos, az eredmény egy kis túlzással használhatatlan, tulajdon lakosságára is fenyegetést jelentő haderő, mely belátható időn belül nem hogy az országon belüli erőszakmonopólium biztosítására, de annak kivonása után a MONUC szerepének átvételére sem lesz alkalmas. A CNDP jól szervezett, tapasztalt csapataival szembekerülve így nem meglepő, hogy a kormány a visszavonulás mellett döntött, mely parancsot csapataik sem haboztak teljesíteni.
Ennek ellenére a Kabila-kormány - elsősorban különféle nyersanyagbizniszekből - komoly haditechnikai beszerzéseket eszközöl, ám az ugrásszerű fejlődésre úgy tűnik, várnunk kell még egy keveset. Az általános színvonalat jól érzékelteti az FARDC 2007 végi offenzívája, melyet nagyjából háromszoros túlerőben, nehézfegyverzet birtokában is sikerült csúfosan elbukniuk. De hát szegény ember vizel és főz, tartja a mondás, így a kinshassai vezetés is folyamatosan próbálkozik a haderő hiányosságainak egyéb utakon történő kompenzálásával. Ilyen a MONUC fokozott bevonásának szorgalmazása, de így juthatnak a kormány hol hallgatólagos, hol kézzel foghatóbb támogatásához a legkülönfélébb, a CNDP-be tömörült erők ellen fellépő milíciák. Október végének vészterhes napjaiban az elnök még külföldi (lényegében angolai) katonai segítséget is kért. Indítványát azonban még a Kabila családdal egyébként hagyományosan bensőséges kapcsolatot ápoló luandai kormányzat részéről is közröhej - érzékenyebbek kedvéért: diplomatikus hallgatás - fogadta.
Milíciák minden mennyiségben
Történetünk messze legszórakoztatóbb színfoltjai azonban kétségkívül a Kivu tartományokban ténykedő kisebb-nagyobb miliciák. A fegyveres erőszak valami olyasmi lehet, mint az ideális gáz, mely tudvalevőleg maradéktalanul kitölti a rendelkezésére álló űrt. Hasonlóképpen, ha nincs, aki kitöltse a hatalmi vákuumot, egy szebb élet reményében boldog-boldogtalan fegyverhez nyúl. Na hozzávetőleg ezt nevezzük milíciáknak. Hogy ez mennyire így van, ékesen bizonyítja, hogy a Kivu tartományok milíciái Kolumbiában praktizáló kollegáikhoz kísértetiesen hasonlatos karriert futottak be.
Efféle csoportok rendszerint valamely fenyegetéssel szembeni helyi önvédelmi kezdeményezésként látják meg a napvilágot, hogy aztán a műfaj ízére rákapva ambíciózusabbjaik előtt soha nem látott távlatok nyíljanak meg. Kolumbiában az ösztönző erő a FARC baloldali gerilláinak népsanyargató munkásságában öltött testet, a kormány tehetetlenségét megelégelő falusiak népi kezdeményezése nyomán összeállt fegyveres csoportok azonban hamar túlléptek eme szűk kereteken, s az arrafelé őshonos drogbárók népes táborával gyümölcsöző szövetségre léptek.
Igaz ami igaz, Mobutu sem a sziklaszilárd államhatalom megvalósításáról - sokkal inkább leopárdkucsmájáról és a közrend fenntartására való képességét érintő ama önkritikus megjegyzéséről, mely szerint "Honfitársaim, lopjatok, de legalább ne olyan pofátlanul!" - híresült el. A kelet-kongói milíciák karrierjének felívelését mégis a külső erők 1997-től kezdődő beáramlása indította meg. Történt ugyanis, hogy Uganda, Ruanda (no meg Burundi) ekkortájt egyszerre elégelték meg saját különbejáratú felkelőik háborítatlan kelet-kongói aranyéletét, s egy jól sikerült ellentámadás beteljesüléseként lendületből megbuktatták Mobutut. És ha már úgyis arra jártak, egy füst alatt ellenőrzésük alá vonták Kelet-Kongó természeti erőforrásait, s vitték ami mozdítható.
A magára maradt lakosság imígyen szorult helyzetbe kerülvén fegyvert ragadott az "idegen betolakodók ellen", s idővel a Mai Mai milíciák néven vált ismertté. Midőn 2003 környékén a sun city-i megállapodás értelmében az érintett államok fegyveres erői elhagyták Kongó területét, nekik is új életcél után kellett nézniük. A ranglétra legalacsonyabb fokát így máig azok az 50-100 fős helyi érdekű fegyveres csapatok alkotják, akik továbbra is önvédelemben utaznak. Céljuk csupán szűkebb pátriájuk sanyarú sorsú lakosságának olalmazása (több-kevesebb sikerrel), s minthogy a környék belátható ideig garantáltan el lesz látva rablóbandákkal, az ilyesmire igény a jövőben is mutatkozni fog.
De ha már úgyis rablóbandákról beszéltünk: A milíciák legnagyobb hányada 3-500 fős erőt képvisel, s repertoárját a helyi önvédelem mellett sikeresen bővítette fosztogatással, emberrablással és egyéb hasonló profitorientált tevékenységekkel. Leleményesebb hadurak időnként megpróbálnak hasznot húzni a kormányzattal kötött különféle megállapodásokból - a leszereléssel járó anyagi kompenzáció, (helyi viszonyokhoz képest) zsíros állami pozíciók reményében - nagy általánosságban elmondható azonban, hogy bevonásukról a térség biztonsági helyzetét rendezni hivatott átfogó próbálkozások rendszerint megfeledkeznek.
A legerősebb - 700-1000 fős - milíciák lényegében ezt a tevékenységi vonalat viszik tovább, még nagyobb kivitelben. Itt már igazi, a szó klasszikus értelmében vett hadurakról beszélünk, akik már elég erősek, hogy a fegyveres hatalom gyümölcseit minden lehetséges módon leszüreteljék, ám nem olyan ambíciózusak, hogy holmi politikai vagy PR szempontokkal bíbelődjenek. Hogy ez a gyakorlatban mit jelenthet, azt ezúttal inkább a t. olvasók fantáziájára bíznám. S bár a legnagyobb három - 2007 elején összesen kb. 1600-2300 főt számláló - milícia már komoly erőt képvisel, csapataikra ugyanúgy igaz, mint kisebb rokonaikra, hogy alapvetően szervezetlen, kiképzetlen helyi fiatalok (nagyon fiatalok) katonai jelleget csak mérsékelten mutató, jórészt informális fegyveres alakulataiból állnak. A színvonalat kiválóan érzékelteti a számos babonás hiedelemről szóló legenda, vagy épp az egyik legnagyobb, Virundo környékén garázdálkodő milícia élén álló Baraka tábornok esete. A tábornok 3-4 éve örökölte pozícióját atyjától, s mintegy 700-1000 fegyveresnek parancsolt, mikor idén nyáron efogták az FARDC egységei. Baraka tábornok ekkor 12 éves volt.
A Mai Maihoz képest már a CNDP jelentette valódi hadsereg felé mutató skálán tett tétova előrelépésnek tekinthető a kongói milíciák másik nagy képviselője, az FDLR. E hírhedt szervezet valamikor 2000-ben alakult, a ruandai hadsereg külföldre menekült alakulataiból, s a ruandai népirtás során elhíresült Interahamwe hutu milícia tagjaiból. Előéletük fényében nem túl meglepő módon tevékenységük tekintélyes részét a kelet-kongói tuszi lakosság sanyargatásával töltik, alkalomadtán kilátásba helyezve a ruandai kormány megbuktatását is. A már-már kötelező környékbeli garázdálkodás mellett szépen berendezkedtek a ruandai hutuk kelet-kongói menekülttáboraiban, felhasználva azok lakosságát, s lehúzva a segélyszervezeteket, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Node katonai múltjuknak hála ők legalább valamivel szervezettebb, központosított fegyveres erőt képviselnek. Mintegy 8000 - jórészt 18 év alatti helyiekből, a menekülttáborok lakóiból verbuválódott - fegyveresük négy-négy, egyenként 140 fős század alkotta mozgékony zászlóaljakba szerveződve járja a vidéket.
A hadsereg magánzó egységei mellett igazából e milíciák felelősek a mifelénk diplomatikusan csak "emberi jogok megsértése" címen ismeretes cselekmények tekintélyes hányadáért. Persze a hadviselés arrafelé már csak ilyen mocskos (1 2 3) szakma (nade kinek-kinek vérmérséklete szerint: a CNDP viselt dolgairól a következő részben esik szó). Minthogy azonban Joseph Kabila kormánya az ország jelentős területein képtelen befolyását fenntartani, keleten megtűri - olykor egyenesen támogatja - különböző milíciák tevékenységét, hogy a hatalmát fenyegető egyetlen komoly erőt, a CNDP-t legalább valamelyest meggyengítse. Azért sejthető, hogy e megoldás is hagy maga után kívánnivalókat. Először is a CNDP legitimációjának egyik legfontosabb alapja épp a tuszi lakosság védelme e csoportok támadásaitól. Másodszor Kinshassa nem hogy befolyásolni nem tudja a milíciákat, de még csak letagadni sem velük fenntartott kapcsolatait. Míg egyes milíciák hébe-hóba azért FARDC állásokat is lerohannak, mások büszkén csillogó szemmel dicsekszenek a nagy testvérhez fűződő szövetségükről szinte minden arra tévedő tv-stábnak.
A MONUC
"In the past one or two years, some degree of passivity has seeped into our operations (...) We've decided to fight with our equipment."
/Bipin Rawat dandárparancsnok/
...mondta a MONUC Észak-Kivuban állomásozó indiai dandárjának augusztusban kinevezett parancsnoka, miután Mi-25-ösöket és 35-ösöket vételezett az indiai légierő készleteiből, s jól szétcsapott Nkunda tábornok Goma felé vonuló felkelői között. Ez a kis közjáték akkor lehetővé tette a (menekülő) kongói hadsereg visszavonulását, s nem mellesleg a helyi lakosság részéről is tapsvihart váltott ki (szó szerint). Ez azonban csak egy jel a sok közül, mely az ENSZ kongói missziójával kapcsolatos szemléletváltásra utal.
Valójában talán megérkezése óta a MONUC volt az egyetlen igazán komoly fegyveres erő Kongóban. Kiképzésben, felszereltségben egyetlen más szereplő sem ér fel hozzájuk (még ha derékhaduk a szokásos indiai, pakisztáni, bangladesi erőkből áll is össze), s ha létszámuk nem is elegendő, azért közel sem elhanyagolható. Az FARDC mellett - őket meg láttuk, mennyire kell komolyan venni - említésre méltó nehézfegyverzettel is csak a MONUC rendelkezik. Mindezeket azonban ezidáig nem sikerült tökéletesen kihasználni.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Kongóban békefenntartani azért nem ugyanaz, mint mondjuk Cipruson tökvakarva bámulni, amint a "szembenálló felek" évtizedek óta békésen sütik a kebabot és mérik a gyantás bort az arra járó turistáknak. Itt bizony simán rálőnek az egyszeri békefenntartóra, ha a fegyveres és kiszemelt célpontja közé keveredne. Ami egy meglehetősen problematikus dolog, lévén ez a békefenntartók feladata.
Békefenntartó mércével a MONUC a kezdetektől komoly mandátumot kapott, melynek részét képezte a tűzszüneti- / békeegyezmény(ek) betartatása - akár fegyveres erővel - azok ellenőrzése, a demilitarizációs program felügyelete és a választások megszervezésének támogatása. S végül ide tartozik a civil lakosság megóvása ("fizikai erőszak közvetlen veszélye esetén" és a MONUC "képességeinek korlátain belül", hogy pontosak legyünk), valamint a humanitárius szervezetek tevékenységének támogatása (az ellenük intézett támadások nagy részéért, valamint a médiamunkásokat ért attrocitások mintegy 90%-áért pl. az FARDC - a központi kormányzathoz nem feltétlen teljes mértékben lojális - egységei felelősek). Végül a MONUC feladatai közé bekerült a biztonsági környezet fejlesztése is, ami magyarul a kongói hadsereg kiképzését (ill. rendőri feladatok ellátását) jelentette. Az FARDC csapatai ugyanis a kezdeti tapasztalatok alapján oly annyira nem voltak képesek együttműködni az ENSZ erőkkel, hogy a MONUC - saját jól felfogott érdekében is - a legalapvetőbb katonai ismereteket tartalmazó 20 napos felkészítéseket kezdett szervezni a kormányerők zászlóaljainak.
Mindezek együttvéve meglehetősen leterhelték a többé-kevésbé az ország egész területén szétszórtan elhelyezkedő durván 17 ezer (most épp 16475) fős ENSZ erőket. A széthúzott csapatok - többnyire ellenséges környezetben - egyre kevésbé voltak képesek lépést tartani a kihívásokkal. A 2006-os választások óta - Nkunda tábornok és a CNDP újabb és újabb sikereivel - egyre inkább Észak-Kivu kérdése került mind a kormányzat, mind a MONUC figyelmének középpontjába, az ENSZ számára az átszervezés elkerülhetetlensége azonban a 2008 októberi események nyomán vált végleg nyilvánvalóvá. A felkelők előrenyomuló erői meghátrálásra kényszerítették az FARDC csapatait, a MONUC ezzel párhuzamos csapatáthelyezéseit pedig a lakosság úgy értékelte, hogy az ENSZ magukra hagyja, a felkelőknek szolgáltatja ki őket. A helyzeten a békefenntartók munkáját övező korábbi botrányok emléke sem sokat segített. Az eredmény: ENSZ ellenes tüntetések, kődobálás, hasonlók, mígnem a különféle incidensek hatására a MONUC humanitárius szervezete egy részének kivonására, mások mozgásának jelentős korlátozására kényszerült. A változtatás immár elkerülhetetlenné vált, megkezdődött a békefenntartó erők átszervezése.
Korábban a mintegy 17 ezer fős haderő 17 zászlóaljba szervezve látta el feladatait az ország különböző pontjain. Két zászlóalj Kinshassában állomásozott, a maradék egy-egy (összesen 4) dandár formájában Ituriban, Észak- és Dél-Kivuban, valamint Katangában. Jelentős átcsoportosítások eredményeként a két Kivuba került az erők 62%-a, egyedül Észak-Kivuba a korábbi 3 helyett 6 dandár, mintegy 5800 fő (az összlétszám 38%-a). Ekkor érkezett meg az Indiától kért négy támadó helikopter, s ekkor jelentették be az ENSZ misszió többletkapacitás iránti igényét is.
A kérdés a BT elé került, ahol jó szokás szerint heves viták tárgyát képezte (már amennyire hevesen afrikai kérdésekről arrafelé vitázni szokás). A döntés meghozatalára december 22-én került sor, s bár felmerült, hogy az illegális fegyveresek elleni fellépés kifejezett feladatként kerüljön a misszió mandátumába, erre végül nem került sor, mint ahogy a kormány "támogatását" előíró javaslat elfogadására sem (helyette maradt az "együttműködés"). Egyértelmű előrelépés azonban a MONUC létszámkeretének 3000 fős megemelése, mandátumának meghosszabbítása 2009 december 31-éig, valamint az önálló műveletek végrehajtására való felhatalmazása (mely utóbbi nagyrészt az FARDC inkompetenciájából fakadó nehézségek kiküszöbölését szolgálja). Hogy ezzel mennyiben javult a MONUC képessége a konfliktus rendezésének elősegítésére, hamarosan elválik. Egy azonban bizonyos: az ENSZ erők kivonására csak abban az esetben kerülhetne sor, ha feladatait egy hatékony központi fegyveres erőre tudná átruházni. Erre azonban belátható időn belül nem sok esély mutatkozik.
*
Nos, dióhéjban e környezetben ténykedik a CNDP is, melynek működéséről, felépítéséről, finanszírozásáról, céljairól és propagandájáról, a nyugati média szerepéről videókkal, interjúkkal megtűzdelve kétrészes sorozatunk következő részében esik majd szó. Elvégre Nkunda tábornok munkássága önálló írást érdemel, hisz ahogy a Mester is megfogalmazta:
"Nkunda is a great man, a brilliant man, a hero, a military genius who speaks four languages and has beaten the biggest armies around with a force of less than 10,000 men."
/Gary Brecher, a.k.a. The War Nerd/
*
Végezetül pedig pár vaskosabb olvasnivaló - szigorúan a teljesség igénye nélkül - azoknak, akik esetleg kedvet kaptak a témához:
- ENSZ Főtitkár legutóbbi jelentései: 2008.04.22., 2008.11.10. ("children and armed conflict in the DRC"), 2008.11.21.
- StrategyPage (többé-kevésbé) rendszeresen frissített hírei
- Monika Thakur (ISS): Demilitarizing militias in the Kivus (pdf)
- Denis M. Tull (SWP): Kongo-Krise: Warum eine EU-Militäroperation keine Lösung ist (pdf)
Utolsó kommentek