Ha napjainkban katonákat látunk, vagy csak úgy a katonákra gondolunk, sokszor valamilyen fess (általában köznapi vagy társasági) egyenruhás fazon ugrik be nekünk, akinek a fején a ma szinte minden országban megszokott és elterjedt fejfedő, a tányérsapka látható. Formája, kivitele, díszítése ma már szinte országonként más és más, és mára már inkább csak az ünnepi viselet része, ugyanakkor vitathatatlanul nemzetközi "katonai divatcikként" tarthatjuk számon. De honnét származik e fejfedő, és hogy lett mára a legelterjedtebb katonai viselet?

Mi is a tányérsapka? Szemernyővel ellátott fejfedő, melynek henger alakú függőleges állórészénél a sapka teteje, az ún. „korona” szélesebb, általában csonkakúp alakú (vagy újabban egyre több helyen a "német"-nek is titulált nyereg-formát) formát ad, és a  belső merevítő drót miatt felülről nézve is egy kör alakú formát látunk, szemből vagy oldalról pedig valóban afféle tányér-benyomást kelt. Nemzetközi elnevezésekben hívják szolgálati sapkának (service cap, chapeau de service, Dienstmütze), sildes sapkának (peaked cap, Schirmmütze, visor cap), illetve eredete miatt a szó szerinti jelentést tekintve  a „gyakorlósapka” sem ritka megnevezés („forage cap”, „Фуражная шапка”), de hivatalosan (főleg USA) említhetik combination cap-ként, vagy wheel cap-ként (mely alakjára utal) is. Magyarul a valószínűleg a(z ausztriai) németből átjött Tellerkappe vagy Tellermütze tükörfordítása, azaz tányérsapka szó használatos. Jól látjuk, hogy az etimológiai hátteret vizsgálva máris következtethetünk a funkcionális eredetre is.

Kezdetek
De honnét is ered ez a ruhadarab? Nos az időben egészen a napóleoni háborúk koráig kell visszamennünk, amikor az egyenruhakészítés/tervezés/díszítés a zenitjére ért. Mint általában, ez a változás előhírnöke, előidézője és kezdete is lehet, nem történt ez máshogy a katonai fejfedőkkel sem. A tábori élet, illetve a harctéri szituáció nemigen kedvez a kényelmetlen, ormótlan, ámbár tetszetős ruhadaraboknak, ezért az egyébként épp ekkortájt meghonosodó csákót tábori körülmények között valami kényelmesebb, könnyedebb viselettel akarták helyettesíteni. A franciáknál már létezett a bonnet de police nevű tábori fejfedő, mely a leginkább a hálósapkára hasonlított, és néhány hadseregben el is terjedt (pl Oroszország is átvette a XVIII. század végén Фуражная шапка elnevezéssel), és mely később a pilotka ("ködvágó") sapka elődjévé vált.
A nagyobb karriert befutott fazon egyik szülőhazája azonban az 1806-ban legyőzött és megalázott Poroszország hadserege lett, mely 1808-ban egy új formájú legénységi tábori sapkát (Feldmütze) állított rendszerbe, mely megjelenési formájában a merev csákó könnyű textil változataként írható le. Praktikus is volt, mivel fejpántszerű állórésze lehajtható fület is rejtett az időjárás viszontagságai ellen, puha anyagból készült szélesebb, magas teteje miatt pedig igen jellegzetes viselet lett. Díszítést, jelvényeket szemellenzőt nem viselt magán, színe szürke volt.

A tányérsapka másik eredetét a cári orosz hadseregben találjuk meg, mely franciás stílusú öltözeteit 1811-12 folyamán alakította át. 1811. szeptember 23-ával vezették be a szintén csákóra hajazó, de fele olyan magas tábori sapkát (Фуражная шапка, Фуражка) , mely kinézetében erősen hasonlított az 1808-as porosz fejfedőre (az orosz hadsereg a korban hagyományosan a porosz és a francia hadsereg öltözeti elemeit vette át). A legénységi változat szemernyő nélküli volt, míg a tiszteké fekete lakkozott bőr szemernyőt is kapott (ez az első fejfedő, mely megfelel a mai tányérsapka-fogalmunknak). A különféle egységek egyedi paszpólószínt kaptak. 1817-ben pedig végleg fixálták a paramétereket: a korona átmérője 9,5 hüvelyk, magassága 2,5 hüvelyk, az állórész magassága pedig 1 1/3 hüvelyk. Az orosz hadseregben ez a fajta tábori sapka terjedt el és hamar az orosz kazonák jellegzetességévé vált. A korabeli képeken és karikatúrákon is gyakran megörökítették ezt a viseletet.

Az orosz fejfedő minden bizonnyal hatással volt a porosz változatra is. Az 1813-14 folyamán újjászerveződő porosz hadsereg az anyag-és egyenruhahiány miatt nemcsak külföldi (elsősorban brit, francia és orosz) ruházati elemeket hasznosított, de ezek több stílusjegye is átragadt. Még 1812 legvégén döntés született tartalékos egységek felállításáról, erre csak 1813-ban került sor, és a ruhahiány miatt csákó helyett szemellenzős, az 1808-as tábori sapkára hasonlító fejfedővel szerelték fel őket (mely egyébként egy akkoriban elterjedt hétköznapi, civil viseletnek is számított - ez nem keverendő össze a korablei ruhaínség következtében porosz katonák által fejfedőként önmagában is előszeretettel viselt, viaszosvászon anyagú csákóhuzattal). A Landwehr-ek is hasonló fejfedőt kaptak. 1814-ben végül a talpra állt porosz seregek átvették az orosz stílusú sapkát, a sapka koronája alacsonyabb lett, a tisztek sapkája orosz kollégáikhoz hasonlóan szemernyőt és paszpólózást kapott (Schirmmütze). A kor képein és a későbbi festményeken és modelleken visszaköszönnek ezek a változások.

A gyakorlósapka ekkoriban már más államok hadseregeit is foglalkoztatta, főleg ott, ahol  az elsősorban észak-és közép-európai csataterekhez készített standard viseletek nem álltak összhangban az adott térség klimatikus viszonyival. A fiatal Egyesült Államok hadseregét is foglalkoztatta a gondolat, hogy a nagy kiterjedésű ország változatos éghajlatán könnyítsenek a kényelmetlen, merev csákón. 1825-ben vezettek be tábori sapka (forage cap) gyanánt egy fura kinézetű sapkát, a pinwheel-t, mely a porosz és orosz tábori sapkák egy kissé groteszk változataként jelent meg. Ez ugyan könnyebb volt már, mint a csákó, bár merevített volta miatt mégis különbözött európai társaitól. 1833-ban azonban egy könnyebb, összehajtható sildes bőrsapkával (folding forage cap) váltották fel, mely már inkább hasonlított a porosz és orosz tiszti változatra. Végül azonban ez a verzió is kényelmetlennek és népszerűtlennek bizonyult, így 1839-ben  lecserélték egy vászonból készült könnyebb, magasabb és szélesebb koronájú tányérsapkára (forage cap), mely gyakorlatilag megegyezik mai tányérsapka-fogalmunkkal (és melynek beceneve, a Blucher-cap alapján valószínűsíthető a porosz behatás). Ezt a sapkát a mexikói háborúról (1846-48) készült képeken is sokszor láthatjuk (ez a viselet amúgy látható a kiváló korrajzzal készült Észak és Dél c. amerikai sorozat e korban játszódó részeiben is). Az USA hadseregében azonban pont e háború tapasztalatai miatt a tányérsapka-divatnak jó 50 évre vége szakad:a forró mexikói klíma miatt ugyanis a katonák tömegesen szereztek be széles karimájú kalapokat, melyek annyira népszerűek lettek, hogy 1858-ra hivatalosan is rendszeresítették őket, akárcsak a francia mintájú kepit, mely átvette a tábori sapka funkcióját a polgárháború (1861-65) korára.

Hagyományteremtés a haditengerészetnél
A könnyű sapkák mindennapi használatának előnyeit más fegyvernemeknél is felismerték. A kényelmetlen bricseszt 1825-ben lecserélő Brit Királyi Haditengerészet ekkortájt már engedélyezte az állománynak az észek-európai civil divatban már létező puha, szemernyős  sapka (peaked cap) szolgálati viseletét (még IV. György király is hordott ilyen sapkát civilben). Ez a sapka 1833-ban hivatalosan is szolgálati sapkává vált, majd jó tíz évvel később sötétkék sapkaszalaggal és díszes sapkarózsával is ellátták. A tisztek fekete lakkozott bőrből készült szemernyővel ellátott sapkát viseltek, míg a matrózoké szemernyő nélküli változat volt (a nyári viselet idővel fehér huzatot kapott, a színe egyébként tengerészkék volt). Ezt végül az 1748. óta először megjelenő 1857-es brit haditengerészeti öltözködési szabályzat is taglalta, hivatalosan is kialakítva nemzetközi tengerészeti viselet-standard egyik legjellegzetesebb darabját, a sötétkék színű (nyáron fehér huzattal bevont), sötétkék állórészű tengerész (tányér)sapkát (ekkor még nem volt benne merevítő és a koronája is alig volt szélesebb az állórésznél). A szabályzat másik újítása és hagyományteremtése egyébként az ún. „Elliot-szem” volt. A bal oldali, talán 1860 körül készült képen is ez a sapka látható. Hozzá kell tennünk persze, hogy az amúgy is elég általános szabályzatot lazán kezelték, így a fejfedőknek is több variánsa született az évek folyamán, ráadásul a szabályzatok maguk is gyakran változtak. Az 1877-es egyenruhaszabályzat például meghatározza, hogy a tányérsapka átmérője 10 hüvelyk. Az 1879-es változat viszont már csak 8 hüvelykes átmérőről szól, az 1890-es szerint viszont pusztán 2 hüvelykkel szélesebb legyen, mint az állórész átmérője, stb. Ami biztos, a brit haditengerészet - korabeli dominanciája miatt - szinte minden tengeri flottával bíró ország számára példaként szolgált és az említett sapkafajta is gyorsan átvételre került, és napjainkig kisebb-nagyobb változtatásokkal használatos (ez a másik kép 1896-ben készült, ez pedig a fehér koronájú nyári változat ugyanabból az évből).
Az USA haditengerészete is már igen hamar, 1841-ben adaptálta a könnyű kék fejfedőt (a képen már az 1854M látható), és 1854-ben vezették be a matrózok számára a sild nélküli matrózsapkát is, mely 1963-ig szolgált. Az 1864-es öltözeti szabályzat már tartalmazza, hogy "a korona tetejének átmérője 1,5 hüvelykkel szélesebb legyen, mint az alja".
A porosz haditengerészet 1848-as megalakulása után hamar átvette a brit mintát. A többi, haditengerészettel rendelkező ország is követte őket, és az ekkor mindenhol hagyományosan használt kétszögletű kalap (bicorne) hamarosan a díszegyenruhák közé sorolódott (lásd brit tengerész díszelgő viselet (full dress) 1896).

A tányérsapka elterjedése
A hadseregek növekedésével és az egyenruhák egyszerűsödésével kitárultak azok a lehetőségek, melyek a kényelmesnek bizonyult tábori sapka használata előtt álltak. Különféle változatok készültek belőle, de formája alapvetően megmaradt. Az 1867-ben bevezetett porosz tábori sapka (tiszteknek szemellenzővel) még alacsonyabb lett, és utóbbiaké belül drótmerevítővel lett kiegészítve, így teteje lapos, kör (illetve tányér) alakú formát öltött (Teller), valószínűleg innen (is) származhat a(z osztrák) német eredetű tányérsapka elnevezés. Ezen az 1890-es évekbeli képen Bismarck is az 1867M sapkát viseli, melynél 1896-tól  a koronának hivatalosan is 5 cm-rel nagyobb átmérőjűnek kellett lennie, mint az állórésznek.
Érdekesség, hogy a japánok már az 1870-es években átvették a tányérsapkát a szolgálati viselethez, valószínűleg nem elvonatkoztathatóan az ott szolgálatot teljesítő német kiképzőtisztektől és katonai tanácsadóktól.
Az egyenruhák egyszerűsödése gyakran a nemzeti jelleg erősítésével is járt egyúttal, melyben a XIX. század utolsó két évtizedének pánszlávizmus felé hajló orosz udvara az élen járt. A II. Sándor meggyilkolása (1881) után trónra lépő III. Sándor cár russzifikálta az orosz hadsereg egyenruháit, és nemcsak a kaftánok és kucsmák terjedtek el ezáltal, de 1882-től az ünnepi viseletet kivéve minden öltözethez a tányérsapkát írták elő. Az orosz-japán háborút (1904-05) követően bekövetkező egyenruha-revízió és modernizáció során pedig  a tányérsapka vált az ünnepi és a szolgálati fejfedővé is.
Chulalongkorn sziámi király (1868-1910) is a Meidzsi-reformokkal egyidőben nyugati mintára modernizálta hadseregét, és a brit, francia, orosz és japán tapasztalatok alapján a sziámi hadseregben is igen korán megjelent a nyugati egyenruha és tartozéka, a tányérsapka. (A sziámiak/thaiok később is elsősorban brit és francia mintára rendszeresítettek többek közt olyan jellegzetes viseleti elemeket, mint  a francia Adrian-sisak, és a khaki szín, az antantszíj és a brit szabású  szolgálati viselet 1929-től)
A britek léptek végül az egyenruha-modernizációban egy nagyot, és az meghatározó volt sok későbbi hadsereg számára. Nemcsak a khaki szín 1902-es rendszeresítése a díszelgő (full dress) kivételével minden öltözettípushoz, de az új, szűk szabású, zártnyakú mellzsebekkel ellátott zubbony is mintát adott a későbbi katonai viseletekhez, viszont legalább ilyen hatású volt a haditengerészetnél már bevált szolgálati tányérsapka (service cap/peaked cap) rendszeresítése szinte minden öltözettípushoz (kép forrása: Carman, W. Y.: British Military Uniforms. Arco Publishing Company Inc. New York 1957). A hivatalos viseletté vált tányérsapka szintén drótmerevítéssel készült, hogy formáját megtarthassa, és sapkajelvénnyel valamint viharszíjjal volt ellátva. 1905-re a legtöbb egységnél kiszorította a viseletből a katonák körében népszerűtlen, szemernyő nélküli, majdnem egyidejűleg bevezetett változatát, az ún. Broderick-sapkát. London példáját követte Kanada (chapeau de service), Ausztrália, Új Zéland és a Dél-Afrikai Unió is.
Ugyanekkor az USA is szakított franciás jellegű viseletével, már 1895-ben lecserélték a kepit egy, a tengerészekére hasonlító sapkára, majd 1902-ben az USA is elkezdte brit hatásra bevezetni a khaki színt, és a tányérsapkát (service cap) is rendszeresítették mind ünnepi, mind szolgálati (balra) viselethez. Az angolszász példát hamar követte több latin-amerikai állam, például Brazília  (1908-10) és Argentína (a képen Arturo Rawson elnök /1943/ látható) is. A kínai Császári Hadsereg 1910-ben vezette be japán (és azon keresztül európai) mintára új sötétkék (téli) illetve khaki (nyári) uniformisát, melynél szintén divatba jött a tányérsapka.
1911-re a német hadseregben is rendszeresítették a britekéhez hasonlító tányérsapkát (Schirmmütze), a szemernyő nagyobb lett, a sapka koronája pedig szélesebb. A németek az első világháború idején már teljes mértékben ezt a sapkát (illetve szemernyő nélküli legénységi és altiszti /Feldmütze/ változatát) használták tábori és „békebeli” viseleteként (a fronton persze azért nagyobb hasznát vették a rohamsisaknak). 1919-re pedig a (1911-es picit módosított változataként jelentkező 1917M) tányérsapka végleg kiszorította a hagyományos Pickelhaubét a ruhatárból és a Reichswehr (1919. szeptemberétől új sapkajelvénnyel ellátott) szolgálati és ünnepi alkalmakkor is használatos felfedője lett. A képen látható 1923-as müncheni sörpuccs-vezetők katona résztvevői (a Pickelhaubét viselő Kriebel és Ludendorff kivételével) is tányérsapkát hordanak.

Hagyományteremtés a légierőnél
Mivel az első légierő-szervezetek létrejöttekor (az első világháború körül) ez a fegyvernem nem rendelkezett öltözeti hagyományokkal, sőt az első világháború idején is sokszor nem különült el a szárazföldi vagy haditengerész erőktől, az egyenruhájuk kialakításakor sem kellett hagyományos öltözetekkel számítani.
A briteknél a repülős fegyvernem első csírája, a Királyi Repülő Hadtest 1912-es létrejöttekor ugyanazt a tányérsapkát kapta viseletül, mint a sereg többi része. A haditengerészethez tartozó Haditengerészeti Repülő Szolgálat pedig a haditengerészet öltözeteit viselte. A brit Királyi Légierő (RAF) 1918-as létrejöttekor az ideiglenes egyenruhán ötvözték a haditengerészet rendfokozati jelzéseit (karpaszományok) a hadsereg rendfokozataival, és a légierő jelképe a koronás sas lett. A még ez évben megtervezett saját haderőnemi öltözet színe pedig egy akkor olcsón beszerezhető világoskék anyagból készült, melyet azonban népszerűtlensége miatt 1919-ben szürkéskékre cseréltek, és a haditengerészet jelzéseitől is elkülönültebb rendfokozati jelzések (de továbbra is karpaszományok) és elnevezések születtek, de a kék tányérsapka (immáron szárnyakkal díszítve) megmaradt és a légierő jelképeként hagyományt teremtett.
A brit példa még a második világháború előtt „ragadós” lett, a világ légierői előbb nemcsak a szárnyakkal díszített tányérsapkát vették át (gyakorlatilag általános mindenhol), de a kék egyenruhaszínt is. A szovjet légierő 1924-ben kapta meg első formaruháját, melyben az ünnepi viselet sötétkék színű volt, a tányérsapkára pedig ötágú csillaggal díszített szárnyas sapkajelvény került. A franciák 1928-ban vették át  a brit sítlust (kivéve a rendfokozati jelzéseket), a románok 1930-ban, az USA is brit példa alapján tért át a kékre a második világháború után, mely manapság immáron ott is hagyományosnak számít. Egyes országokban pedig a rendfokozati jelzések stílusát is átvették (volt gyarmatok egy része, vagy Görögország, Belgium, Hollandia, csak hogy néhányat említsünk).

Általánossá váló fejfedő
A tányérsapka a széleskörű használat, a modernizálódó uniformisok és a gyakorlati használhatóság miatt egyre inkább a kepihez hasonló utat járt be: tábori sapkából szolgálati, majd ünnepi fejfedő is lett, miközben eredeti tábori funkcióját végül elveszítette, és amolyan katonai divatcikké vált. A britek például 1916-ban még bevezettek egy puha, mindenféle merevítéstől mentes lövészárokbeli használatra tervezett gyakorlósapkát (Trench cap), de a rohamsisak itt is hasznosabbnak bizonyult.
Ha már kepi, azt is meg kell említenünk, hogy sok hadseregben az első világháború után végleg kiszorította a kepit a ruhatárból, különösen, ha a brit hadsereg uniformisait utánzó hadseregekről beszélünk. Romániában például szinte teljesen a britek egyenruhájára hasonlító szolgálati uniformist rendszeresítettek 1931-ben (balra, kép forrása: Anderson, Duncan;  Lloyd Clark; Stephen Walsh: A keleti front. Hajja és fiai, Debrecen, 2002) . A csehszlovák hadsereg szintén inkább a brit mintát követte, akárcsak a belgák, akik az első világháborúban (országuk megszállását követően) a khaki színre 1915-ben áttérve brit, francia és amerikai öltözeteket is használtak és a tányérsapkát is a britektől vették át. (ezen a képen I. Albert király és Haig brit tábornagy látható) A Kemál Atatürk-féle Törökország és a vele szemben kezdetben ellenséges Görögország is a brit mintát vette át. A harmincas évek elején Olaszország is adoptálta az egyre szélesebb körben elterjedő fejfedőt. A köztársasági Ausztria is áttért a német (Reichswehr) stílusú egyenruhára (és tányérsapkára-Tellermütze) 1920-ban. Az új államukat megalakító észtek és litvánok is az angolszász mintájú tányérsapkát rendszeresítették az 1920-as években.
Két kivétel viszont akadt: a hagyományt a szárazföldi hadseregben a XIX. század eleji ulánusoktól eredeztethető négyszögletű fejfedőn (rogatywka) keresztül megtartó Lengyelország (bár a légierő itt is szürkéskék öltözetben és tányérsapkába öltzött, és a haditengerészet is a nemzetközi divatot követte) és a Horthy-kor Magyarországa a gyorsan terjedő nemzetközi mintával szemben a hagyományok erősítésére tették a hangsúlyt (az ún. Lohengrin-sisakkal persze a sulykot is sikerült itthon elvetni). Magyarországon csak a folyami erők (a tiszti társasági változat a tengerész hagyományok miatt természetesen sötétkék, míg a szolgálati khaki színban) és az 1930M "repülő formaruha" (a képen Almássy gróf) ruhatára tartalmazott (társasági:sötétkék, szolgálati:khaki) tányérsapkát (e két fegyvernem később itthon is hagyományossá váló viseletét).
A második világháború után bekövetkező szovjet megszállás azután elsöpörte ezeket a hagyományokat. A magyar fegyveres erőknél 1945 után már próbálkoztak ugyan egy angolszász jellegű viselettel, melyhez tányérsapka tartozott, ugyanakkor a szovjet megszállás és a kommunista hatalomátvétel miatt hamar az orosz típusú, keskenyebb tányérsapkára váltottak 1949/51-ben, és a viseletben is hangsúlyosan az orosz minta terjedt el  (ez később 1956 után - és miatt - változásokon esett át). A lengyeleknél 1950-ben szintén tányérsapkára cserélték a rogatywka-t (igaz, a nemzeti arculatot megtartották azzal, hogy nemcsak a sasos állami jelvény maradt meg a sapkán,  de a rendfokozati jelzések is az állórészen), bár a gyakorlóöltözeteknél találkozhatunk a rogatywkaval, akárcsak nálunk, a kádári kompromisszumos viselet kapcsán a Bocskai-sapkával.
A gyarmatosítás felbomlásával létrejövő új, harmadik világbeli államok pedig jórészt átvették volt gyarmattartóik viseletét, rendfokozati rendszerét, bár érdekesség, hogy a korábbi francia gyarmatokon is a tányérsapkát választották a szolgálati és ünnepi viselet fejfedőjéül, nem pedig a franciáknál hagyománnyal bíró kepit.

A közelmúlt
Az elmúlt két évtizedben észrevehető viszont a tányérsapka mint viselet  ritkulása és lassú visszaszorulása a díszöltözeti kategóriába, vagy lecserélése a nemzeti hagyományokat jobban mutató viseletre.
Egyfelől a volt szocialista országokban a korábbi blokkon belüli uniformizálódás helyett a nemzeti hagyományok újjáéledése figyelhető meg, és ez a sapkákon is feltűnik. A legtöbb volt keleti blokkbeli országban  az ezredfordulóra visszatértek az 1945 előtti viseletek hagyományaihoz, melyeknek azonban jórészt része volt a tányérsapka (ez nem csoda, hisz az érintett államok egy része vagy az első világháború után jött létre, /Csehszlovákia/ vagy pedig hamar átvette az antant és azon belül az angolszász államok stílusát /Románia/). Lengyelország szárazföldi hadserege viszont 1990-ben megszabadult a szovjet stílusúnak tartott tányérsapkától, visszahozva a hagyományos rogatywkát (balra) a szárazföldi hadseregnél. Lettország is az 1940 előtti, XIX. századi porosz tábori sapkára és a lengyel rogatywkára hasonlító fejfedőt állította (újra) rendszerbe. Magyarországon is a rendszerváltás után indult meg egy fokozatos egyenruha-revízió, végül a 2001. szeptember 3-ával módosított Öltözködési szabályzatban a hagyományok nevében végleg búcsút intett a szovjet örökségnek tartott tányérsapkáknak a Magyar Honvédség is (kivéve persze a légierőt és a hadihajózókat, hisz ott a  fegyvernemi hagyományokhoz tartozik a tányérsapka). Amúgy a katonák nem túl nagy örömére, ők ugyanis igen kényelmetlennek találták az új, merevített (az akkori vezérkari főnök neve után csak Fodor-csákónak becézett) 2001 M Bocskai-sapkát.
Másfelől az öltözetek további egyszerűsödése is megfigyelhető. A tányérsapkák az elmúlt évtizedekben az ünnepi és köznapi öltözet részeként egyre díszesebbek és országonként egyedibb, egyénibb (a nyeregforma terjedése igen jellemző: a posztszovjet térség - lásd például Belorussziát, Kazahsztánt, Türkmenisztánt, Kirgizisztánt, Ukrajnát, Tadzsikisztánt, Üzbegisztánt stb vagy a cím alatti képen a korábbi cikkekből már jól ismert 1994M orosz tányérsapkát - Délkelet-Ázsia (képen: Suyanto és Santoso tábornokok utóbbi  indonéz vezérkari főnöki beiktatásán 2007. decemberében) vagy Latin-Amerika egyes hadseregei - igaz, a képen látható chilei példa kissé rendhagyó az ország németes katonai hagyományai miatt) minőségibb kivitelűek lettek (sőt a nemzeti katonai hagyományok bemutatására, szimbólumok megjelenítésére is leginkább alkalmasak), ezáltal praktikussági szempontból kikopnak a szolgálati ruhatárból.

Úgy tűnik tehát, a tányérsapkát is elérheti a korábbi öltözeti elemek mobilitási trendje: a viselet divatjának csúcsra járása közben praktikussági okokból egyre inkább csak a díszöltözet része lesz e ruhadarab, holott "karrierjét" még éppen mint harci vagy tábori viseletként kezdte (csakúgy, mint a távoli példaként ide sorolható testpáncélzat=>már a  XVII. század végén is már csak jobbára uralkodói pózolásra volt használatos, XIX. század elején belőle is maximum csak díszként szolgáló páncélgallér maradt és egyes lovas díszegységek ruhatára tartotta meg máig a vértet is; kalap=>mindennapi katonai viseletté válása a XVII. században a sisak helyett, majd három (tricorne) -végül kétszögletű kalapként  (bicorne) aranyszegéllyel, kokárdával, tolldísszel stb. a XIX. század második felére inkább csak  díszöltözethez viselt; kepi=>tábori sapkából szolgálati, majd díszöltözet).

Sőt, vannak országok, melyeknek hadseregében már a díszöltözetből is kezd kikopni a  tányérsapka, mely hivatalosan létezik még ugyan, de a haditengerészetet kivéve a gyakorlatban már nem nagyon találkozni vele. Ez a helyzet például Kanadában az 1986 M tányérsapkával vagy Németországban, ahol a haditengerészetet kivéve a Német Védelmi Minisztérium ismertető füzetében már nemigen esik szó a tányérsapkáról, helyét mindkét országban átvette a barett (zárásképp: a cikkben említett porosz/német öltözeti változások ezen a képsoron is részben nyomon követhetőek). De számos más országban is már csak díszelgő funkciót tölt be a tányérsapka, szolgálati viseletként is felváltotta ugyanis a jelenleg divatos és praktikus pilotkasapka és a barett.