"A hadseregnek ezentúl nem a mennyiségre, hanem a minőségre kell alapoznia."

- a Kínai Kommunista Párt Központi Katonai Bizottsága, 1995

A „nagyhatalmiságnak” sok fokmérője létezik, de ezek közül kétségtelenül egy modern légierő a leglátványosabb – ráadásul egyre nagyobb jelentőséggel bír egy olyan korban, amikor mindenki, aki teheti, a saját veszteségek minimalizálására és a „sebészi pontosságú csapásmérésre” törekszik a konvencionális háborúkban. A kínai hadseregről szóló sorozatunk keretében most azt vesszük szemügyre, hogy ezen a téren a Kelet óriása mit tud – pontosabban mit nem tud – letenni az asztalra.

A kezdetek

A Népi Felszabadító Hadsereg Légiereje (PLAAF) története a ’20-as évekre, a nacionalista Kuomintang (KMT) és a kommunisták (KKP) közötti együttműködés idejére nyúlik vissza. Kínában ekkor – és még ezután hosszú évekig – állandó háborúskodás folyt, ilyenkor pedig felettébb érdemes haladni a korral, ami a hadviselési módokat illeti. Ezt a KMT vezetője, Szun Jat-szen is felismerte, így 1924-ben Kuangcsou városában 50 kadéttal megnyílt az ország első pilótaképző iskolája; az egyéves képzés után 18 növendéket – a KKP-ból és a KMT-ből 9-9 főt, a jó kapcsolatok kedvéért – kétéves továbbképzésre küldtek a Szovjetunióba. A kommunisták közül kettő, Uang Bi és Csang Kiankun 1938-ig a szovjet légierőnél (VVS) szolgált, hazatérésük után pedig katonai tanácsadókként tevékenykedtek és később kulcsszerepet játszottak a PLAAF létrehozásában.

Az ilyesfajta külső segítségre egyszerű okból volt szükség: Kínában nem voltak hagyományai a légi hadviselésnek, és lényegében nem létezett repülőgépipar. Ebből következően a KMT szovjet, amerikai tanácsadókat, kiképzőket és technikát vett igénybe a japánok elleni küzdelemben – a téma iránt érdeklődőknek ajánlom ezt a cikksorozatot a szovjet légierő kínai tevékenységéről –, és a polgárháború többi résztvevőjével egyetemben onnan vásárolt fegyvereket, ahonnan csak tudott.

A helyzet alapvetően az 1946-9 közötti polgárháborúban sem volt más, a korábban nem túl jelentős erőt képviselő, de a szovjet segítségnek köszönhetően erőre kapott KKP főleg zsákmányolt japán típusokat, míg a KMT főleg modern amerikai gyártmányú gépeket vetett be, mint pl. a P-51D Mustang. „Mustang, won the war!”, ugyebár. Azaz ebben az esetben mégsem.

1949 novemberében, egy hónappal a kommunista győzelem után hivatalosan is megalakult a háborúban szétdúlt fiatal népköztársaság új haderőneme, a PLAAF. A kínaiaknak, mint már említettem, nem volt módja saját hagyományokra építeni, így mindent szovjet mintára hoztak létre, ami egy légierőhöz szükséges – már csak abból az okból is, mert ez teljesen megfelelt az igényeiknek, és egyébként sem volt más alternatíva. Akárcsak az (akkor még) testvéri első proletárállamban, itt is létrejött a Légvédelmi Erők külön haderőneme, amely értelemszerűen a légvédelmi tüzérség zöme felett rendelkezett. A PLAAF feladata is elsősorban a stratégiai pontok légvédelme volt (Maoéknak kellemetlen tapasztalatai voltak a KMT bombázóival, melyek a harcok végéig intéztek támadásokat az észak-kínai városok ellen), másodsorban pedig a hadsereg szárazföldi hadműveleteinek a támogatása.

Ennek megfelelően (és a pénzügyi realitások figyelembevételével) nagyszámú, ám kis teljesítményű radarállomás hálózatát hozták létre, a nagyvárosokat, ipari központokat és katonai létesítményeket pedig légvédelmi tüzérség és (többnyire kis hatótávolságú) rakétaütegek védték. Ennek az infrastruktúrának a kiegészítésére könnyű, olcsó elfogó vadászgépek tömegére volt szükség az olyan célpontok leküzdésére, amelyek a légvédelem hatótávolságán kívül estek (a rossz minőséget kompenzáló mennyiségi fölény alkalmazása nemcsak az orosz/szovjet fegyveres erőknél, de a maoista „népi háború” tanában is megvoltak a maga hagyományai).

A légierő csak papíron volt különálló fegyvernem; Állandó Pártbizottsága (= a Főparancsnokság) már 1951 februárjában kimondta, hogy a légierő a „hadsereg részeként fejlesztendő”, annak az igényeit hívatott kiszolgálni, mivel „a győzelem mindig a [szárazföldi] hadsereg győzelme”. Itt is bevezették a fegyveres erők feletti pártfelügyelet eszközét, a politikai biztosok rendszerét.

A szovjet bábáskodás

Mivel a koreai háború ekkor zajlott – a légierő pilótái itt estek át a tűzkeresztségen, miközben az észak-koreai és a kínai-koreai határ feletti légteret ellenőrizték –, a tűzszünet után pedig állandóan kiújulással fenyegetett, a SZU igyekezett felfejleszteni a kínai hadsereg képességeit. A VVS jelentős erőket állomásoztatott az országban, feladatuk a légtér védelme és a kínai személyzet kiképzése volt (csak az ’50-es évek közepén távoztak). A PLAAF 1949-ben 115 zsákmányolt japán géppel rendelkezett (egyébként sok japán hadifoglyot is alkalmaztak kiszolgáló személyzetnek), a SZU ekkoriban 435 gépet adott el nekik, és a legmodernebb típusaikat is elérhetővé tették számukra. A gyors expanziónak köszönhetően 1953-ra a légierő 290 ezer fős állománnyal, 100 ezreddel és 100 repülőgép-összeszerelő üzemmel rendelkezett.

A legnagyobb kihívást éppenséggel a repülőgépgyártás feltételeinek gyors ütemű létrehozása jelentette, mivel Kína nem rendelkezett az ehhez szükséges ipari kapacitással – egyébként ezért részben az oroszok is felelősek voltak, mivel a II. világháború végén Mandzsúriából rengeteg zsákmányolt ipari berendezést elszállítottak. Most viszont ők építették fel az első repülőgépgyárakat a kínai elvtársak részére, ők tanították be a munkásokat; ezután kezdődhetett meg a SZU-ból exportált alkatrészek összeszerelése az átadott tervdokumentációk, műszaki leírások alapján. A megfelelő minőségű alkatrészek, hajtóművek önálló előállítása ígérkezett a legproblémásabbnak, mivel ezen a téren a kínaiaknak semmi tapasztalatuk nem volt.

Az oroszok már a MiG-15bis licenszét is eladták volna nekik, de ők a szükséges gyártási technológia hiányában ezzel nem tudtak volna mit kezdeni, inkább nagy számban importálták a típust és J-2 néven rendszeresítették (a J – ejtsd: Cs – betű a „csiancsicsi” = vadászrepülő szóra utal; a kínai légierőben rendszeresített vadászgéptípusok – egyes külföldről beszerzett gépek kivételével – ezt a betűjelet kapják, exportváltozataik pedig az F-et). A kétüléses kiképzőváltozatot (MiG-15UTI) viszont később már önállóan szerelték össze; ez volt a JJ-2 (na második J betű logikusan „kiképzőt”, iskolagépet jelent, ami kínai nyelven „csiaoliancsi”).

A hadiipari bázis kialakítása lassan haladt, közben a SZU modernebb típusokat is rendszeresített; a szövetségi viszony jegyében ezek licenszét is felajánlották a kínaiaknak, akik (doktrínájukból kifolyólag) elsősorban a gyors elfogó vadászgépek és a légvédelmi rakéták iránt érdeklődtek. A légierő egységeit az ’50-es években az ország északkeleti részén, a legfontosabb városok védelmére vonták össze. Ez majd csak az 1958-as tajvani krízis miatt változott meg, mivel a vezetés aggódni kezdett a szakadár, Amerika-barát sziget okozta fenyegetés miatt, ezért egyre nagyobb katonai jelenlétet hozott létre a déli tartományokban is.

Részben ugyanezzel magyarázható a hidegháborúban később híressé vált S-75 Dvina (SA-2) nagy hatótávolságú légvédelmi rendszer licenszének megvásárlása is (elsősorban a tajvani berepülések elhárítására), melyet később HQ-1 („Vörös Zászló”-1), a fejlesztett változatot pedig HQ-2 elnevezéssel gyártották (egyébként 1957-ben a Légvédelmi Erőket beolvasztották a légierőbe, mivel nem sok értelme volt két haderőnemet fenntartani ugyanarra a feladatkörre). Az sem véletlen, hogy a bombázóerők létrehozását is ekkor kezdték meg az Il-28 és Tu-16 szovjet típusok lemásolásával (Harbin H-5 ill. Hszian H-6), noha a hadsereg doktrínája semmilyen támadóképesség birtoklását nem követelte meg a légierőtől. Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy később egy kínai pilótának köszönhetően jutott az első Il-28 nyugati kezekbe.

Ami a vadászgépeket illeti, a MiG-17 első verzióját (NATO-kódnevén „Fresco-A”) J-4 néven állították hadrendbe; az utánégetővel és modernebb elektronikával ellátott MiG-17F („Fresco-C”) volt az első vadászgép, melyet szovjet gyártmányú alkatrészekből önállóan szereltek össze, és rendszeresítettek J-5 néven. A prototípus 1956-ban repült először. Ennek az RP-1 típusú radarral felszerelt változatát (MiG-17PF) már önállóan gyártották 1964-9 között (összesen 767 darabot), de saját hagyományt teremtettek azzal, hogy csak akkor tudták elkezdeni egy típus rendszeresítését, amikor az már elavultnak számított (egyébként a JJ-2 és a J-5 „összeházasításából” kiképzőváltozatot is előállítottak JJ-5 néven). Hiába, a hidegháborús fegyverkezési verseny gyors tempót követelt a mérnököktől.

Sokkal többre mentek viszont a MiG-19-el. A prototípus 1953-ban repült először; ez volt a SZU első (axiális megoldású sugárhajtóművekkel ellátott) szuperszonikus vadászgépe. Kína a MiG-19P (a radarral felszerelt verzió) és a MiG-19PM (ennek gépágyúk helyett levegő-levegő rakétákkal felszerelt alváltozata) licenszét vették meg 1957-ben. Két évvel később a Senjang Repülőgépgyárban elkészült a MiG-19P másolata, a Dong Feng („Keleti Szél”)-103, a Nancsang Repülőgépgyárban pedig a másik verzió (Dong Feng-105). A prototípusokkal komoly minőségi hiányosságok voltak, ezért a PLAAF eleinte nem is volt hajlandó átvenni őket.

„Önálló” fejlesztések

Jóval nagyobb problémát jelentett viszont 1960-ban a kínai-szovjet szakítás. Az ideológiai-politikai okok fejtegetésébe nem mennék bele, témánk szempontjából az volt a legfontosabb következmény, hogy a SZU beszüntetett minden katonai együttműködést Kínával: nem adtak el további gyártási licenszeket, a fegyverexport leállt, ahogy a tervdokumentációk, műszaki rajzok átadása is. A szovjet szakemberek nem segédkeztek többé a gépek összeszerelésében, karbantartásában (ez meglehetősen érzékenyen érintette a PLAAF egységeit, 40 százalékkal kellett csökkenteni a repült órák számát a műszaki nehézségek miatt). Ez volt az első (de nem az utolsó) történelmi esemény, amely komolyan visszavetette a PLAAF fejlődését, mivel 1989-ig nem hagyatkozhattak a szovjet elvtársak – azaz mostmár „revizionisták” – segítségére a modernizáció terén.

Ilyen körülmények között persze az említett prototípusok fejlesztése nagyon nehezen haladt. A Dong Feng-103-at 1964-ben állították hadrendbe J-6 elnevezéssel (egyébként az RP-1 kínai koppintása 2 km hatótávval bírt, ami légiharcban nem sokat ér, de a kor repülőgépbe szerelt radarberendezéseire ez általában igaz volt). Ekkor a típus felett már kezdett elszállni az idő vasfoga, de szovjet segítség hiányában nem volt más lehetőség, mint a meglévő típusok továbbfejlesztése és a gyártási kapacitás kibővítése.

A Dong Feng-105 1965-ben repült először, de a gyártási minőséggel rengeteg probléma akadt – főleg azért, mert a „Nagy Ugrás” katasztrofális politikája jegyében felgyorsították a tervezés és összeszerelés ütemét, melynek következtében csak sok ócskavas jött ki a gyárkapun –, így csak keveset rendszeresítettek J-6B név alatt. Ezért a változatért egyébként nem volt nagy kár – a gépágyú nélküli elfogó vadászgépek evolúciós zsákutcának bizonyultak (lásd az amerikaiak kellemetlen tapasztalatait az F-4 Fantom első verzióival a vietnami háborúban; az ’50-es években divat volt arra hivatkozni, hogy a légiharc kora leáldozott, tehát csak rakétafegyverzetre van szükség, főleg bombázók ellen). A szovjet eredetű levegő-levegő rakéták sem értek túl sokat. Ezt a hiányosságot a Senjang cég egy új szovjet dizájn, az infravörös irányítófejjel ellátott R-3 koppintásával pótolta – naná, hogy máshogy –, amit ironikus módon egy kínaiak által Tajvantól zsákmányolt, majd a SZU-nak átadott AIM-9 Sidewinder alapján terveztek. A J-6-ból kiképző (JJ-6) és felderítő (JZ-6) változat is készült.

Az An-12 teherszállító gép licenszét is a szakítás előtt vásárolták meg, de a munkát ebben az esetben is szovjet szakemberek nélkül kellett elvégezni. A fejlesztés során a H-6 bombázó sárkányszerkezetét használták fel; a Shenszi Y-8 névre keresztelt kvázi-másolat prototípusa 1974-ben repült először, a sorozatgyártás pedig 1981-ben kezdődött. A gép 96 katonát képes szállítani teljes menetfelszereléssel. A továbbfejlesztett változatokat később használták haditengerészeti felderítésre, elektronikus hadviselésre és kémrepülőgépnek is.

Az oroszokkal való szakítás a Csengdu Repülőgépgyár nagyberuházására, a MiG-21 licensz alapján való gyártására is igen negatív hatással volt. Ez egy olcsó, egyszerűen repülhető, gyors, könnyű elfogó vadászgép volt – más kérdés, hogy eme tulajdonságai, ill. kis hatótávolsága miatt harcértéke is korlátozott –, a kínaiaknak tehát pont megfelelt. A licenszt 1961-ben vásárolták meg, de a romló kapcsolatok következtében a SZU csak a kevés tervrajzot adott át, pontos, hiánytalan tervdokumentációkat, alkatrészeket nem (Kína meg is vádolta őket azzal, hogy szándékosan hibás műszaki adatok szerepeltek az anyagokban). Mindenesetre nem meglepő, hogy a prototípus csak 1966-ban repült, az első verzió gyártása pedig 1976-ban indult meg. A MiG-21F-13 (a levegő-levegő rakétákkal is felszerelhető alapverzió) másolatát J-7I néven rendszeresítették.

Csakhogy ezekben az években, a „Nagy Proletár Kulturális Forradalom” alatt nehéz idők köszöntöttek be nemcsak a hadiipar, de az egész ország számára is. Részletekbe most sem érdemes belemenni, legyen elég az, hogy „a régi világgal való leszámolás” érdekében az „ellenforradalmárokra” vadászó Vörös Gárda kaotikus állapotokat teremtett az ipari létesítményekben és szétdúlta a teljes államszervezetet, Mao pedig tisztogatást rendezett a hadsereg tisztikarában. 1969-ben a légierő 16 katonai akadémiájából 13 évekre (sok egészen 1976-ig) bezárt; a J-6 sorozatgyártása csak 1974-ben (a Kujcsou Repülőgépgyárban), a J-7-é pedig a ’80-as években indult újra.

Minderre rátett egy lapáttal a katonai rangok eltörlése az összes haderőnemnél 1965-ben, ill. Lin Piao védelmi miniszter „áldásos” tevékenysége. Emberünk attól tartott, hogy a gonosz amerikai imperialisták Kínára is kiterjesztik a vietnami háborút, ezért hozzáfogott a hadsereg állományának drasztikus bővítéséhez. Ennek érdekében megszüntetett minden elméleti képzést, 1967-ben pedig a pilóták képzésének időtartamát 30 hónapról 12-re csökkentette. A létszámnövelés további kompromisszumokat követelt meg: míg 1964-ben átlag 122 volt az egy évben átlagosan repült órák száma, 1970-ben már csak 55. Ez a gépek pocsék gyártási minőségével párosulva az egekig emelte a PLAAF baleseti rátáját. 

A sors fintora, hogy Lin elvtárs repülőgép-cserencsétlenségben vesztette életét Mongóliában, 1971-ben, miközben a Szovjetunióba akart szökni egy Mao elleni sikertelen puccskísérlete után (mivel ebben a PLAAF több tisztje, köztük Lin fia is részt vett, a haderőnem ázsióján nem sokat javított a pártvezetés szemében). Mindenesetre annyit „elért”, hogy 1971-re a PLAAF összesen 13 hadtestbe szervezett 50 hadosztállyal és több mint 5 ezer harci géppel rendelkezett, ebben a tekintetben (az amerikai és a szovjet/orosz után) azóta is a világ 3. legnagyobb légiereje. 

Először az 1979-es kínai-vietnami háborúban mutatkozott meg, hová vezet ez a stratégia. A kevéssé ismert konfliktus „csak” egy hónapig tartott ugyan, de a harcok intenzitását és könyörtelenségét jól jelzik a balra látható adatok a kínai ill. a vietnami veszteségekről. A légi veszteségekkel kapcsolatos meglepő adatnak egyszerű magyarázata van: a kínai parancsnokok nem merték, másrészt ha akarták, sem nagyon tudták volna bevetni a légierőt, akaratlanul is gúnyt űzve saját doktrínájukból, mely szerint a PLAAF másodlagos feladata a szárazföldi erők támogatása. A csapnivaló logisztika miatt 45 napba tellett, mire 700 harci gépet átcsoportosítottak a határ közelébe, és a harcok helyszínéhez legközelebb eső légibázisok is túl messze voltak ahhoz, hogy a kis hatótávolságú vadászgépeket a vietnami légtérbe küldhették volna a légi fölény kivívására. A vietnami légvédelem képességeiről már az amerikaiak is kellemetlen tapasztalatokat szereztek, így a PLA bölcs tisztjei inkább nem hívták ki maguk ellen a sorsot. A légierő főleg a határ mentén folytatott szórványos őrjáratokat (egy gép átlagosan négynaponta repült egy bevetést).

A háború tapasztalatai a PLA vezérkarát rádöbbentették arra, hogy a légierő technikai-szervezeti elmaradottsága egyre nő, és ha a dolgok így mennek tovább, mégoly korlátozott feladatkörét sem lesz képes ellátni. A „népi háború” helyett – melynek lényege a betolakodó ellenség legyőzése gerilla harcmodorral, a mennyiségi fölényre építve – a „népi háború modern eszközökkel” lett az új doktrína.

A hadiipar már korábban is nagy erőfeszítéseket tett, hogy a légierő elavult gépparkját külföldi segítséggel modernizálja. Ennek első eredménye volt a J-6 exportverziója, az F-6. Kína fő szövetségese, Pakisztán 1965-ben nyugati fegyverembargó alá került az India elleni háború miatt; ez is szerepet játszott abban, hogy vevő volt a típusra. Az F-6 brit gyártmányú (Martin-Baker) katapulttal és nyugati elektronikával készült, Sidewinder, ill. francia levegő-föld rakétákkal lehetett felszerelni.

A kedvező tolóerő/tömeg aránnyal bíró, fordulékony, jó gyorsulású típust a pakisztáni és észak-vietnami légierő sikerrel alkalmazta. A J-7 exportverziójának továbbfejlesztésére brit és amerikai cégeket szerződtettek, Pakisztán azonban eleinte nem volt hajlandó importálni a típust (F-7M Airguard) arra hivatkozva, hogy nekik modernebb cucc kell – „magas” igényeik kielégítésére a Senjang a (licensz alapján gyártott olasz radarral felszerelt) F-7P-vel rukkolt elő.

(A kínai repülőgépiparban az a sajátos szokás alakult ki, hogy az exportra gyártott termékeik jobb minőségűek, modernebbek, mint az alapváltozat, egyrészt mert könnyebben jutnak nyugati elektronikához, felszereléshez, ha a vásárló ország Nyugat-barát, mint pl. Pakisztán, másrészt mert ez megkönnyíti az eladást.)

A kínaiak hamar rádöbbentek, hogy nemcsak Pakisztán, hanem egy sor arab, afrikai „szocialista orientációjú” ország és egyéb harmadik világbeli pária is érdeklődik a (természetesen) alacsony áron kínált fegyvereik iránt; kispénzű, de állandóan háborúkba keveredő államoknak ideális az ilyen. A J-6 összes verziójából összesen kb. 3 ezer, a J-7-ből több mint ezer készült – 1989-re már havonta 14 db, főleg exportra. A két típus nemcsak harci gépként, hanem dömpingáruként is funkcionált. Az F-6 14, az F-7 13 országban talált vevőre.

Hasonló piaci sikereket értek el a J-6 alapján kifejlesztett kis hatótávolságú, egyszerű kialakítású vadászbombázóval, a Nancsang Q-5-tel is. A típus tervezésével magasabbra tették a mércét, mivel ezentúl nem egyszerűen más gépek lemásolására, hanem más típusokból ihletet merítő saját fejlesztések rendszeresítésére is erőfeszítéseket tettek. Ennek az ambíciónak további megtestesülése volt a Senjang J-8 második generációs, két hajtóműves elfogó vadászgép, melynek tervezésekor a Mikojan tervezőiroda nagy teljesítményű kísérleti (sosem rendszeresített) elfogó vadászgépét, a Je-152-t, illetve a MiG-21 szárnyszerkezetét vették alapul. 

Az alapverziót (J-8I) 1981-ban rendszeresítették, persze akkor már elavultnak számított, és gyenge manőverezőképessége miatt sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért megkezdődött a munka a jelentősen áttervezett új verzión, melynek során a követendő példát a Szu-15 és a MiG-23 jelentette (az utóbbit Egyiptomból szerezték be 1979-ben). A J-8II (Finback-B) 1984-re lett kész; nagy teljesítményű radarral és a szovjet R-13-ról másolt hajtóművekkel volt ellátva, és fel lehetett szerelni a PL-10 levegő-levegő rakétákkal (ami az olasz Aspide típus kínai licensze volt). Sikertörténet nem lett belőle, de az ipari képességek szempontjából nagy előrelépésnek számított.

A változások évei

1985-ben igen jelentős paradigmaváltás kezdődött a hadsereg berkeiben. Ennek kiváltó oka az volt, hogy Gorbacsov hatalomra jutásával megkezdődött a kínai-szovjet viszony normalizálása (ez a folyamat 1989-ben, a reformer pártfőtitkár pekingi látogatásával tetőzött). A „szovjet imperialistákkal” vívandó totális háború rémképe szertefoszlott, így a Mao ihlette gerilla-stratégia is okafogyottá vált. A politikai vezetés arra számított, hogy Kína a közeljövőben „maximum” regionális/korlátozott háborúkat fog megvívni. Ez pedig az „azonnali reagálás” stratégiáját tette szükségessé; ennek értelmében a (valamelyik szomszédos országban lévő) potenciális válsággócot, fenyegetést határozott megelőző csapással kell felszámolni a legrövidebb időn belül. Ehhez felkészültebb, kisebb létszámú hadseregre volt szükség.

Létrehozták a hét katonai körzet ma ismert rendszerét, elindították a tisztképzést, 1988-ban a hagyományos ranghierarchiát is visszaállították. A PLAAF egyre több tisztjét emelték vezető beosztásba a haderőnem önállósodásának első jeleként – eddig a légierő magas parancsnoki pozícióiban szinte kizárólag a szárazföldi hadsereg tisztjei voltak, akik alapvetően „nagy hatótávolságú tüzérségnek” tekintették a szervezetet. 1985-ben először került a PLAAF főparancsnokságának élére olyan ember – Uang Hai tábornok, a koreai háború veteránja és a PLA csekély számú tehetséges tisztjének egyike –, aki korábban pilóta is volt. Megkezdte a létszámcsökkentést: 1989-ig az állomány egynegyedét szélnek eresztette, így a légierő 500 ezer fősre „karcsúsodott”. Azért nem valamiféle drasztikus leszerelésre kell gondolni, sok légvédelmi egység a hadsereghez került át; megalakultak a civil szolgálatok, így az akadémiák, kutatóintézetek, kórházak stb. tisztjeit átminősítették állami alkalmazottnak (ezt egyébként ők egyáltalán nem bánták, mert ilyen minőségükben már nem vonatkoztak rájuk olyan szigorú nyugdíjazási szabályok). Uang tette meg az első lépéseket a légierő önálló doktrínájának kialakítása érdekében is. 

Az elkövetkező néhány évben aztán több esemény is alapjában rázkódtatta meg a PLA vezetését, mintegy bizonyítékul szolgálva az elkezdett átalakítás szükségességére. 1989-ben a Tienanmen téri vérengzésre reagálva az Egyesült Államok és az Európai Gazdasági Közösség fegyverembargót vezetett be Kína ellen, melynek következtében ismét beszűkültek a gépállomány modernizációjának lehetőségei. Itt az EU-fegyverembargó hatásait szokás hangsúlyozni, de nem ennek volt a legnagyobb jelentősége. Egyrészt még embargó nélkül sem osztotta volna meg semelyik nagyhatalom a legmodernebb harceszközeit Kínával, másrészt ez nem volt afféle vasszigorral betartott rendelkezés – az értelmezés és betartatás tagállami szinten történik (erről bővebben ebben a PDF file-ban lehet olvasni). A kínaiakat jóval érzékenyebben érintette az, hogy az Egyesült Államok döntése miatt több modernizációs programot le kellett állítaniuk.

Ilyen volt a Saber-II (a Northrop-ot szerződtették, hogy pakisztáni exportra továbbfejlessze és új General Electric AN/APG-67 típusú radarral lássa el az F-7P-t) és a Peace Pearl program (ami 1986-tól a Grumman és a Senjang közös vállalkozása volt 55 db J-8II modernizálására amerikai radarral, tűzvezető rendszerrel, elektronikával és katapulttal). A nemrég vásárolt Black Hawk helikopterek alkatrész-utánpótlása is megszűnt. Ez is bizonyíték volt arra, hogy politikailag kockázatos külföldi fegyverbeszerzésekre hagyatkozni. Azóta a PLAAF számára stratégiai prioritást élvez az a célkitűzés, hogy önellátóvá váljon, azaz a hadiipar képes legyen modern eszközök kifejlesztésére és gyártására, ugyanakkor a Központi Katonai Bizottság egy 1990. májusi jelentése kimondta, hogy a technológiai elmaradottságuk csak tovább nőne azzal, ha kizárólag az önerőre hagyatkoznának. Ebből a szempontból kapóra jött az, hogy ismét elérhetővé vált az orosz segítség.

A sokkoló élményekből nemcsak a hadiipar, de a hadsereg vezetőinek is kijutott, mégpedig az 1991-es Öböl-háború formájában. A PLA tisztjei elhűlve figyelték, hogyan mért a szövetséges légierő precíziós csapások sorozatával teljes vereséget az iraki hadseregre, amely nagy arányban használt Kínából importált fegyvereket, de összességében modernebb fegyveres erőnek számított, mint a PLA. A legmaradibb katonai vezetők is belátták, hogy a légi fölény kivívása döntő fontosságú. Ennek a háborúnak a tapasztalatait behatóan tanulmányozták a PLAAF akadémiáin.

Ekkor kezdődött – az unalomig ismert kifejezéssel élve – a „kétpólusú világrendszer felbomlása”, amely tanácstalansággal töltötte el a politikai és katonai vezetőket világszerte. Mint tudjuk, találgatások kezdődtek és elméletek születtek arról, milyen lesz az új világrendszer, végetért-e a történelem, lesz-e „globális káosz” és hasonlók. A kínaiakat nem foglalkoztatták ilyen kérdések, és az „új” helyzetben nem volt számukra semmi kiismerhetetlen. Pontosan tudták, kik a riválisok (India, Japán, USA), kivel lehet együttműködni (Oroszország, Pakisztán), milyen rendetlenkedőkre kell odafigyelni (Észak-Korea, Vietnam), ki jelent fenyegetést (Tajvan, az amerikai biztonsági garanciákkal a háta mögött) és hogy milyen úton akarják elérni a céljaikat: fel kell készíteniük a hadsereget a high-tech háborúra.

Különösen aggasztotta őket az a lehetőség, hogy a megváltozott nemzetközi helyzetben Tajvan függetlenségre fog törekedni. Félelmeiket hamar igazolta az új tajvani krízis. 1995 májusában a „szakadár tartomány” elnöke, Lee Teng-Hui az USA-ba látogatott; a kínaiak ezt provokációnak tekintették, és fenyegető lépés gyanánt rakétateszteket hajtottak végre a Tajvani-szorosban, majd 1996. március 8-25. között ugyanitt összehaderőnemi gyakorlatot indítottak Strait 961 néven, melynek során bombázást és partraszálló műveleteket gyakoroltak 40 hadihajó, 260 harci gép és 150 ezer katona részvételével. Az Egyesült Államok válaszul két flottaköteléket küldött a térségbe. A kínaiak ezt „ágyúnaszád-diplomáciának” tekintették, és – ismét felismerve fegyveres erőik elégtelen képességeit – visszavonultak.

Mindebből egyértelművé vált a PLAAF vezérkara számára, hogy high-tech légierőt kell kiépíteniük, amely nemcsak védekező, de támadó feladatkörrel is bír, képes „informacionalizált légi műveletekkel” támogatást nyújtani a többi haderőnemnek. Egy amerikai szerző ezt találóan úgy fogalmazta meg: „Sivatagi Vihar Ázsiában”.

(folyt. köv.)