"Someone clever once said that there is no need to show off your power, it's better to demonstrate the ability to use it."
/Jurij Balujevszkij, orosz vezérkari főnök/
A rakétavédelem/rakétaelhárítás problémája időről-időre felkerül a nemzetközi politika napirendjére, kiadós botrányokat és nézeteltéréseket kavar, hogy aztán már-már közröhej tárgyává fajulva pár évre ismét háttérbe szoruljon.
Újabban a Bush-kormány Nemzeti Rakétavédelmi Programja, annak is Közép-Európába - Csehországba és Lengyelországba - tervezett komponensei gondoskodnak egyszerre az érdeklődők aggodalmáról és derültségéről.
A probléma dióhéjban annyi volna, hogy az amerikaiak egy olyan méregdrága rendszer telepítésén sürgölődnek, mely nem csak hogy szándékolt rendeltetését képtelen betölteni, de elsősorban Oroszország szerint a hosszú évek során kialakult kényes nukleáris egyensúly alapvető felborításával is fenyeget. A rendszer pártolói mindezeknek természetesen még a lehetőségét is tagadják, törekvéseik azonban nem csak külpolitikailag korlátolt lengyel miniszterelnökök debil megnyilatkozásain buknak meg. A történetbe e ponton ugyanis szerencsénkre belépnek a politikusok hülyeségét mély aggodalommal figyelő - biztonságpolitikai és műszaki – szakemberek is.
Két részes sorozatunk első felében most a rakétavédelem alapjaival, s az amerikai rakétavédelmi program főbb elemeivel ismerkednénk meg, míg a második rész az európai rakétavédelmi rendszert, és az azt övező orosz-amerikai nézeteltéréseket, azok néhány lehetséges vlágpolitikai következményét mutatja majd be. Úgyhogy aki esetleg nem elégedne meg a rakétavédelem problematikájának 30 másodperces magyarázatával, szíveskedjék tovább lapozni.
Protection Against Threats, Real, Imagined Or Theorized
A ballisztikus rakéták elleni védelem épp hogy csak az ókori görögök fantáziáját nem foglalkoztatta még, ettől eltekintve azonban elég régóta rendszeresen szembetalálkozhatunk vele a hírekben. Az ilyesmi, mint ismeretes, először a nyolcvanas évek során, Reagan elnök regnálása idején jött igazán divatba, gyakorlati alkalmazásában azonban az első - vagy második, ki-ki ossza be magának ízlés szerint -, szóval az 1990-'91-es Öböl-háború során gyönyörködhettünk először.
A szóban forgó eszköz pedig a Raytheon termékeinek nagy családjába tartozó Patriot rendszer volt, mely nem véletlenül szolgált rá az alcímben szereplő gúnynévre. A kis drágaság igazából légvédelmi rakétaként látta meg a napvilágot, huncut megalkotói azonban nem bírtak magukkal, s egy gyengébb pillanatukban rakétaelhárítóvá léptették elő. ’90-’91-ben aztán e minőségében a „rettegett” iraki SCUD és Al-Husszein rakétákkal szemben állt csatasorba Izrael, Szaúd-Arábia és az amerikai csapatok védelmében.
Lett is aztán hatalmas örvendezés, mikor a Raytheon 96%-os, a sereg majd 80%-os találati pontosságról kezdett ódákat zengedezni. Végül valamelyest kénytelenek voltak engedni a számokból, de a bili akkor borult igazán, amikor megjelent Theodor Postol, az MIT fizikusa és Reuven Pedatzur, a tel avivi egyetem biztpol szakértője, akik egymástól független kutatásaik alapján jutottak arra a következtetésre, hogy a Patriot rendszer rakétavédelmi képessége a kalap szaréval vetekszik. Vagyis számokban kifejezve az a bizonyos találati pontosság egészen biztosan 10% alatt van, sőt nagy valószínűséggel a nullához konvergál.
Az amerikai Kongresszus előtt tett jelentésük ellenőrzése végett ugyanott meghallgatást nyert egy bizonyos Charles Zraket és egy Peter Zimmermann nevű úriember is. Bár Postol néhány módszerét is kritizálták, ők is jópofa dolgokra hívták fel a figyelmet. Olyanok apróságokra, mint pl. hogy ha egy rakétára átlag három-négy elhárítót lövünk, még ha nyomtalanul le is takarítjuk Irak kék egéről, akkor is csak 25-33%-os pontossággal illene számolnunk. Vagy éppen arra, hogy ha elhárítónk a rakéta középpontját veszi célba - amint az az egyszeri légvédelmi rakétáknak már csak szokása - a rakétától megfosztott robbanófej bizony egészben fog leesni, bármily kellemetlen legyen is ez nekünk. Ez utóbbi jelenség magyarázza egyébként, hogy a Szaúd-Arábiában bevetett Patriotok jobb eredményeket értek el Izraelbe telepített társaiknál. A sivatagban ugyanis a célt vétő robbanófej nagy valószínűséggel tompán puffan a homokban, míg Izraelben jó eséllyel egy másik célponton landol.
S bár a kilencvenes évek eleje óta a rakétavédelmi technológia nem kis fejlődésen ment át, s történetünk szűkebb értelemben vett főhőse, a European Midcourse Defense hatékonyságát is némileg más szempontok alapján szokás megkérdőjelezni, a Patriot-epizód máig érzékletesen illusztrálja fejlesztők, politikusok és kutatók viszontagságos kapcsolatát.
A fenyegetés
"Actioni contrariam semper et æqualem esse reactionem: sive corporum duorum actiones in se mutuo semper esse æquales et in partes contrarias dirigi."
/Newton harmadik törvénye/
("Valahányszor egy test hatást gyakorol a másik testre, mindannyiszor a másik test is ugyanakkora, de ellenkező irányú hatást, erőt gyakorol az első testre.")
Minthogy az itt tárgyalt fegyverrendszer elsődleges és hivatalos célja az interkontinentális és hosszútávú ballisztikus rakéták jelentette fenyegetés kiiktatása, bizonyára nem árt, ha kezdésképpen néhány kósza pillantást vetünk e fegyverek varázslatos világára. A mai értelemben vett ballisztikus rakéták előfutáraként rendszerint a második világháborús német V-2 előtt szokás tisztelegni, szerencsétlen jószág azonban minden történelmi jelentősége mellett nem sok erénnyel büszkélkedhetett, harcértéke gyakorlatilag az ellenség ijesztgetésében csúcsosodott ki. A ballisztikus rakéták hőskorát csak a hidegháború évtizedei hozták el. A tömegpusztító fegyverek különböző válfajaival karöltve e hordozóeszközök teremtették meg a kor nemzetközi rendszerének alapját képező kölcsönös elrettentés feltételeit. S valljuk be őszintén, a kölcsönösen biztosított megsemmisítés és szuperhatalmi versengés árnyékában azért a huszadik század második felében a világtörténelem egyik legnyugodtabb, legkiszámíthatóbb időszakának lehettünk tanúi. Oly annyira igaz ez, hogy lassan 20 évvel a hidegháború lezárulta után, korunk változó nemzetközi rendszerében bizony nem csak a nemzetközi politikaelmélet szakírói, de a stratégiai fegyverrendszerek sem találták még meg új helyüket.
Ami azonban magát a rakétatechnika mögött rejlő alapelvet illeti, sem különösebben új, sem igazán bonyolult dologgal nem állunk szemben. Az elgondolás Newtonnak ama bizonyos harmadik, hatás és ellenhatás kérdése körül forgolódó törvényén alapul, s a jó öreg Öveges professzor például a következőképpen foglalta össze:
"A rakéták belsejében könnyen égő anyagok vannak. Ezek égése közben a fejlődő égésgázok részecskéi, mint parányi lövedékek, a rakéta nyílásán át nagy sebességgel lövellnek ki és visszaható erejükkel egyre sebesebb mozgásba hozzák a rakétát."
/Öveges József: Érdekes fizika - Mi hajtja a Rakétát? (...)/
De a rakétatechnikusok élete nem csak játék és mese, egy valamire való ballisztikus rakéta megalkotásához bizony nem elég, ha egy vascsövet üzemanyaggal tömünk meg, s orrára robbanószert hegesztünk. (Illetve helyesbítek, a Kasszám rakétákat pontosan így készítik, de az csak egy vicc. Az igényesebbje tényleg nagyságrendekkel bonyolultabb.) A kutatások célja lehet a teherbírás növelése, a tárolhatóság, vagy - legtöbbször - a hatótávolság meghosszabbítása. A ballisztikus rakétákat hatótávolságuk alapján az alábbi négy csoportba szokás sorolni:
| ICBM | interkontinentális (intercontinental) | >5500 km |
| IRBM | átmeneti hatótávolságú (intermediate range) | 3000 - 5500 km |
| MRBM | közepes hatótávolságú (medium range) | 1000 - 3000 km |
| SRBM | rövid hatótávolságú (short range) | <1000 km |
Az ilyen - elméleti - képességek felmérésére alkalmas, ha megvizsgáljuk, mely országok rendelkeznek űrrakétával, vagy folytatnak annak előállítására irányuló kutatásokat. Akinek az ilyesmi nem okoz gondot, nagy valószínűséggel egy interkontinentális rakéta megépítésével is sikeresen megbirkózna. Erről mindezidáig az USA, Oroszország, Kína, Franciaország, Izrael, Dél-Afrika, Japán és India tett tanúbizonyságot, elvileg képes lenne rá Ukrajna is, miközben igen komoly kutatások folynak Brazíliában és Pakisztánban is. De a kérdés rövid ideig foglalkoztatta Tajvan, illetve Irak vezetését is, még ha ez utóbbi inkább a humor rovatba kívánkozik is, lévén a híres-neves Al-Abid rakéta elméleti alapjait a „hegesszünk össze pár SCUD-ot” paradigma adta. (Ami egyébként az ún. párhuzamos többlépcsős rakéták ékes példája, mely koncepcióhoz rendszerint akkor nyúl az ember, ha nem sikerül megoldania, hogy az egymást követő lépcsők hanyag eleganciával leváljanak a továbbhaladó elemekről.)
Nehezen megszerzett tudományára aztán mindenki erősen vigyáz, s ez a különféle vonatkozó nemzetközi exportellenőrzési rezsimekkel megtámogatva – melyek közül a témában talán az MTCR a legjelentősebb – bizony igencsak megnehezítik a komolyabb rakétaarzenálra vágyakozó hatalmak dolgát. S ezzel el is érkeztünk a leendő rakétavédelmi rendszer potenciális kihívóinak kérdéséig. Irak takarékra állításával a gonosz tengelye legalább geometriailag valamivel korrektebb fogalommá vált, maga az ötlet azonban amerikai kormánykörökben töretlen népszerűségnek örvend.
Hivatalos indoklás szerint egy globális rakétavédelmi hálózat kiépítésére márpedig az Észak-Korea és Irán jelentette fenyegetés miatt van szükség. Észak-Korea eddigi legnagyobb dobása, a Taepodong-1-es legalább már kétlépcsős konstrukció, 2000 kilométeres hatótávval, melyből űrrakéta is készül (majd és egyszer, valamint esetleg talán), a szintén fejlesztés alatt álló Taepodong-2 pedig Kim Dzsong Ilék legszebb álmaiban a 9000 kilométert súrolja. Ehhez képest Irán eddigi csúcstartója, a Shahab-3 szerény 1200-1300 kilométerrel kénytelen megelégedni. Fejlesztésben azonban itt sincs hiány, a Shahab újabb és újabb verziói vannak készülőben, s az 5-ös állítólag már többlépcsős felépítéssel és akár 6000 kilométeres hatótávval is büszkélkedhet majd.Ebből is látszik, hogy pillanatnyilag azért a gonosz mindkét féltengelye elég messze áll interkontinentális rakéták hadrendbe állításától, s figyelembe véve az ehhez szükséges tudást és erőforrásokat, melyek előteremtésében lényegében csak magukra (esetleg egymásra?) számíthatnak, ez azért még valamelyest odébb is van. És akkor a rakétákra szánt robbanófejekről még nem is ejtettünk szót. Hisz egy ilyen hordozóeszköz valójában tömegpusztító fegyverekkel az igazi.
A 2006-os észak-koreai kísérleti atomrobbantás bizony egy baltával tervezett jószág sikertelen próbája volt, s Irán – feltéve hogy erre törekszik – még ennél is jóval hátrébb kullog a nukleáris fegyverkezés rögös útján. Azonban még ha e téren előbb-utóbb sikerrel járnának is, a dolog közel sem olyan egyszerű, hogy az ember meglévő eszközeit rákötözi csillogó új rakétája orrára, majd sátáni kacajjal megnyomja a nagy piros gombot. A kétségtelenül hozzáférhetőbb biológiai és vegyifegyverek ugyanis elég rosszul viselik a rakétázással járó hatalmas gyorsulást és sebességet, így a bennük lévő kórság rendszerint tönkremegy. Az atomfegyverek ezzel szemben épp jelentős tömegük miatt okozhatnak gondot, hiszen a rakéta maximális teljesítményének elérése érdekében a szállított teher méreteivel és súlyelosztásával is célszerű igencsak óvatosan bánni. E nehézségek pedig ismét csak költséges kutatásokat tesznek szükségessé a tömegpusztító fegyverek miniatürizálása és szállíthatósága terén.
Mindezek alapján elmondható, hogy még a legrosszabb / legjobb (ki-ki nézőpontja szerint ossza be magának) esetben is hosszú évtizedekbe fog telni, mire a tömegpusztító fegyverekkel megtámogatott nagy hatótávolságú észak-koreai és iráni ballisztikus rakéták komoly, valós fenyegetést jelentenének az USÁ-ra, avagy szövetségeseire. E következtetésnek tulajdonképpen a hivatalos amerikai álláspont sem mond ellent, a programokat koordináló Missile Defense Agency által kidolgozott többlépcsős program – mellyel egyébként némileg lemaradásban is vannak – ugyanis valamikor a 2010-es évek közepére teszi a teljes értékű rendszer átadását. Ezzel egyrészt elegendő idő állna rendelkezésre a rendszer tökéletesítésére, másrészt az még a fenyegetés kritikussá válta előtt hadrendbe állítható lenne.
Irán ballisztikus rakétái ma nagyjából Törökországot és Ciprust érnék el (amire mellesleg Pakisztán arzenálja is képes lenne - elviekben). Ám ha egy röpke pillantást vetünk a földgömbre – informatikusabb lelkületűek a Google Earth-re – láthatjuk, hogy Iránból az USA felé valahol Kelet-Európa és Nyugat-Oroszország felett vinne az interkontinentális rakéta útja. Ugyanez egyébként Észak-Korea esetében a Japán-Alaszka-keleti part útvonalnak felelne meg. Itt is az európaihoz hasonló létesítmények épülnek – furcsamód jóval kevesebb visszhangot keltve. Minthogy azonban jelen írás elsősorban a leendő európai rakétavédelmi rendszerrel foglalkozik, a továbbiakban az Iránnal kapcsolatos megfontolásokra koncentrálunk.
Nos, egy interkontinentális ballisztikus rakéta – nevéhez méltóan – gyakorlatilag kötött pályán közlekedik, s bár azon apróbb módosítások lehetségesek, a találati pontosságot alapvetően a kezdeti irányzás határozza meg. Üzemanyaga mellett a szükséges oxidálószert is tartalmazza, így vígan indítható víz alól vagy haladhat a légkörön kívül is. Repülési ideje viszonylag rövid, s három szakaszra osztható. A kezdeti, meghajtott szakasz (boost phase) a kilövés után mintegy 3-5 percig tart, a hajtóművek kiégését követi egy akár 20 perc hosszúságú középső fázis (midcourse), míg az utolsó, visszatérő szakasz (terminal/reentry phase) kevesebb mint 1 percet vehet igénybe. E fegyverrendszerek útjuk középső szakaszát a légkörön kívül teszik meg, s a hajtóművek leállását követően a megfelelő irányba állítják és útjukra bocsátják - egy vagy több - robbanófejüket, illetve több, a rakétavédelmi rendszerek megtévesztésére szolgáló csalit. Az érzékletes bemutatás kedvéért alább az egy robbanófejjel megrakott Minuteman III-as útját kísérhetjük figyelemmel:
Rakétavédelem kezdőknek
Rakétát elhárítani elvileg sokféleképpen lehet, a kérdés az ötvenes évektől foglalkoztatja az érintettek fantáziáját. Ennek ellenére a hidegháborús nukleáris elrettentést megalapozó kölcsönösen biztosított megsemmisítés kialakításában központi szerepe volt az 1972-es SALT-1 megállapodás részeként Brezsnyev és Nixon által aláírt ABM-szerződésnek. Ez a felek számára egyaránt két-két rakétáktól védett területet engedélyezett. ’74-ben azonban ezt a számot is egyre csökkentették, mivel a rakétavédelmi rendszerek hatalmas költségei és akkoriban még a mostaninál is bizonytalanabb képességei miatt egyik fél sem igazán vágyott többre. Akkoriban így került rakétavédelmi ernyő alá Moszkva és az amerikai légierő Grand Forks-i támaszpontja, ám végül mindkét létesítményt leszerelték.
Ennek ellenére a rakétavédelemmel kapcsolatos kutatások sosem álltak le. Némi izgalmat e téren végül Reagan csillagháborús terve, a Stratégiai Védelmi Kedvezményezés hozott. Az USA által intézett kihívás eléggé kényelmetlenül érintette a döglődő Szovjetuniót, ám ezen túl sok gyakorlati eredményre nem vezetett. A rengeteg különféle, a realitásokkal hol közelebbi, hol távolabbi viszonyt ápoló program – a szárazföldi telepítésű elhárítórakétáktól a műholdakra telepített lézerekig – hatalmas összegeket magával rántva a kilencvenes évek elejére végül egytől egyig elbukott. Hogy egyetlen példát említsünk, az annak idején Teller Ede ötletéből kiinduló Csillogó (eseleg Zseniális?) Kavicsok (komolyan: Brilliant Pebbles) program az öreg Bush elnökségével bezárólag egymaga mintegy 100 milliárd dollárt nyelt el bárminemű kézzel fogható eredmény felmutatása nélkül.
Az átfogó amerikai rakétavédelmi rendszer reneszánszát aztán egy régi ismerősünk korai zsengéje, az ún. Rumsfeld-bizottság (igen, az a Rumsfeld) 1998-as jelentése hozta el. Az ismét fellendült kutatások és kísérletek gyakorlati alkalmazása előtti utolsó elvi akadály pedig 2002-ben tűnt el, amikor is az ifjabb Bush kormánya felmondta azt az ominózus ABM szerződést. Az eredeti formájában még a ’90-es évek végén elfogadott amerikai rakétavédelmi stratégia – a Capstone Requirements Document – egy több, egymásra épülő rétegből álló Nemzeti Rakétavédelmi Rendszer felállítását irányozta elő, mely végleges formáját valamikor a 2010-es évek közepéig-végéig kellene hogy elnyerje. Bár a dátumokkal nagy valószínűséggel hadilábon állnak, az alapkoncepció máig változatlan.
Ennek örömére mozgásba is hozták a zöldhasúakat, így hamarosan ismét egy egész fészekaljra való rakétavédelmi program láthatta meg a napvilágot. Ezeket sikerült aztán a Rakétavédelmi Ügynökség (Missile Defense Agency) 2002-es létrehozása alkalmából a „többrétegű rakétavédelem” zászlaja alatt egy helyre összegereblyézni.
Ami a rakétavédelem technikai alapjait illeti, alapvetően a legegyszerűbb és legkényelmesebb megoldás az volna, ha az ember még a kilövőállásban, elindítása előtt megsemmisítené a gaz ellen ordas rakétáit. Ám e húzás kimerítené az első csapás kategóriáját, s mint ilyen, békeidőben nem csak PR, de katonai szempontból is aggályos kérdéseket vetne fel. Így hát mindaddig, amíg az ennek felvállalásához kellő kétségbeesésbe nem sikerül beleesni, maradnak a már mozgásban lévő rakéták és robbanófejek megsemmisítésének különböző módozatai. Rögtön a kilövést követő meghajtott szakasz erre kiváló is lenne, hisz nem csak a célpont ekkor a legnagyobb, de maradványai is nagy valószínűséggel az őt indító lator állam buksi fejére hullanának vissza. Igen ám, de az e kezdeti szakaszban rendelkezésre álló kevés idő miatt mérlegelésre nincs lehetőség, ezért a feladatot egy automatikus, a potenciális célpont közelében elhelyezett rendszernek kellene megoldania. Hasonlóan problematikus a helyzet az utolsó, visszatérő szakaszban is. Bár az idő itt még kevesebb, valójában az elhárítandó eszköz egész útja rendelkezésre áll a felkészülésre. Ugyanakkor a lelőtt robbanófej nagy valószínűséggel épp a megvédendő területre zuhanna – ki tudja milyen állapotban.
Ezek után talán nem is meglepő, hogy a legtöbb figyelem a rakéták útjának középső szakaszát övezi. A kilövéstől eltelt akár több tíz perc bőven lehetővé teszi a fenyegetés típusának és a célpont pályájának meghatározását. Mint az fentebb kiderült, a ballisztikus rakéták pályája gyakorlatilag kötött, így a kellő adatok birtokában nem okoz megoldhatatlan kihívást, hogy azt a kellő időben és helyen saját elfogórakétánkkal keresztezzük. (A téma iránt érdeklődő fizikusabb lelkületű olvasóink bizonyára nagy örömmel ismerkednek majd Geoffry Foden, az MIT egy másik munkatársának kiváló programjával, mely a kellő adatok megadását követően néhány ismertebb rakétatípus útját szimulálja, s a kapott eredményeket akár Google Earth fájlban is ábrázolja.) Igen ám, de hiába ismerjük repülési pályáját kielégítő pontossággal, a célpontnak nem csak hogy sebessége e szakaszban a legnagyobb, de a hajtóművek kiégése után már az azt védeni hivatott csalik és a robbanófej(ek) megkülönböztetésének problémájával is szembesülnünk kell. Ez utóbbit pedig máig nem sikerült kielégítően megoldani. De ne rohanjunk a dolgok elébe.
A Nemzeti Rakétavédelem tehát számos kisebb rendszert foglal magában, hivatalos indoklás szerint azért, hogy ami az egyiken nem akad fenn, azt egy másik még jó eséllyel kiszűrhesse. Legalább minimálisan önkritikusak a srácok. A kínálatból szemezgetve a legeredetibb elképzelésre minden bizonnyal az ABL, a repülőre telepített lézer személyében lelhetünk. Az ötlet egyszerű, de nagyszerű, fogunk egy Boeing 747-est, kivágjuk a biznisz meg a turistaosztályt, teletömjük elektronikával, majd lefűrészeljük az orrát és egy jól megtermett lézert applikálunk a helyére. Ezek után gépünk a potenciális fenyegetés forrásának párszáz kilométeres közelében körözget, míg egy szép napon a korai előrejelző rendszer rakétakilövést nem észlel, a megfelelő radarok bemérik, s a lézer perceken belül lecsap a felszállóban lévő rakétára. Mindez elméletben kiválóan hangzik, csakhogy tesztelni eddig – mint egyébként az amerikai rakétavédelmi rendszereket úgy általában – csupán meglehetősen korlátozott körülmények között tesztelték. Konkrétan gyakorlócélpontként létezik egy (vagy két), Big Crow névre hallgató KC-135-ös gép, melynek első harmadát feketére festették, egy bazinagy – rakétát szimbolizáló – fehér háromszöggel a közepén. Na az ABL ezt többé-kevésbé már eltalálja, azonban örömünket némileg beárnyékolhatja, hogy egy valamire való ballisztikus rakétához képest a Big Crow hozzávetőleg egy féldisznó repülési karakterisztikáival bír. De azért lássuk, elviekben hogyan működne az ABL:
Kicsit konzervatívabb vizekre evezve aztán rögtön szembetalálkozhatunk jó öreg ismerősünkkel, a Patriottal, mely a B-52-eshez hasonló multitálentumként mindig képes a megújulásra. Újabban hagyományos légvédelmi rakétái mellett kapott egy sor kifejezetten rakétaelhárító céllal kifejlesztett, a forradalmi "hit to kill" technológián alapuló rakétát is. Ha ennek lényegét próbáljuk megragadni, valahol a viccbéli albán légvédelem környékén kell keresgélnünk - tecciktudni, ökölrázás az ég felé. Az ötlet ugyanis az volna, hogy a légvédelmi rakétákban szokásos robbanótöltet helyett a célponttal összeütközve semmisítené azt meg. Valójában ezen elv alapján működik - konkrét rendeltetésének megfelelően többé-kevésbé cizellált formában - valamennyi amerikai elhárító rakétarendszer.
A Patriot amúgy napjainkban a megfelelő radarokkal és kisegítő eszközökkel megtámogatva elsősorban rövid távú ballisztikus rakéták elhárítására szolgál.
De amerikai-német-olasz koprodukcióban már készül utódja a MEADS (Medium Extended Air Defense System), mely a tervek szerint valamikor a 2010-es évek közepére állhat hadrendbe.
Aztán itt van az amúgy egészen korrekt THAAD (Terminal High Altitude Area Defense, korábban Theater AAD), mely annak idején az amerikai szárazföldi erők rövid- és középhatótávú ballisztikus rakéták elleni hadszíntéri védelmeként indult útjára, mára azonban magasabb tisztviselők a nagyobb hatótávolságú rakéták elleni utolsó védvonal nemes tisztét is igyekeznek rátestálni. ELvileg órákon belül telepíthető a világ bármely pontjára, és valahogy így működik:
A gyakorlatilag a haditengerészet THAAD-jaként – hiába, Amerikában minden fegyvernem saját verziót akar mindenből – útnak indított Aegis rendszer pedig még ennél is fényesebb karriert futott be. Az alapvetően cirkálókra és rombolókra telepített rendszernek létezik egy interkontinentális és hosszútávú rakéták nyomon követésére szolgáló, más rendszereket adatokkal ellátó változata, és egy rövid- és középhatótávú rakéták megsemmisítését szolgáló, radarral és SM-3 elhárítórakétákkal ellátott verziója. Az Aegis-ből a japánok is kaptak egy marékkal, s a közelmúltban ez a rendszer semmisítette meg azt a bizonyos elszabadult amerikai kémműholdat is. Működéséről egy kis videó alant:
Azért ezeknek az alkalmatosságoknak is megvannak a maguk gyermekbetegségei, az amerikai rakétavédelmi rendszer legnagyobb és legbonyolultabb rendszere, a Ground Based Midcourse Defense – melynek egy szeletét képezik az itt tárgyalt, Lengyel- és Csehországba szánt létesítmények is – viszont olyan kihívásokkal kell, hogy szembenézzen, melyekre az MDA minden kincstári optimizmusa ellenére sem sikerült eddig akár csak kielégítő megoldást is találni. A cikk második része e rendszert és az azt körülvevő nemzetközi bonyodalmakat veszi majd szemügyre.
Utolsó kommentek