(Az előző rész tartalmából: miyen fenyegetésekre hivatkozva épül az új amerikai rakétavédelmi rendszer, és melyek annak alapjai, főbb elemei?)

A második részben először is a Ground Based Midcourse Defense - és különösen az Európai Rakétavédelmi Rendszer - működésére, főbb alkotóelemeire térnénk ki. Ezt követi majd a szóban forgó rendszerrel kapcsolatos orosz-amerikai nézeteltérések alapjainak és lehetséges messzeható - Európa számára sem közömbös - következményeinek bemutatása. S végül egy röpke pillantást vetünk a legutóbbi bukaresti NATO-csúcs, valamint Bush és Putyin ezt követően Szocsiban eltöltött közös hétvégéjének főbb tanulságaira.

Lássuk tehát, mi a helyzet az Európai Rakétavédelmi Programmal, melyet Moszkva saját bevallása szerint a következőképpen él meg:

>> this proposal could be paraphrased approximately like this: "We are your neighbors in the street. We are proposing to mine your house in order to blow up terrorists there, if they get into your house on their way to us. So that you do not worry, we will inform you daily on how the process of laying the mines is going, and we will even be prepared to invite you to the ceremony for cocking the detonators. When we finish work, we will also inform you. You should not be worried, but go on living a long and happy life in your home; we are your friends, after all. However, we will decide for ourselves when to press the button to blow up the fougasse." <<

    /szintén Balujevszkij/

Maga a „Nemzeti Rakétavédelem” kifejezés nagyjából az MDA 2002-es kialakításáig csupán az interkontinentális ballisztikus rakéták középső, légkörön kívüli menetszakaszában végrehajtott elhárítására szolgáló rendszert takarta, azóta azonban fokozatosan a különböző amerikai rakétavédelmi rendszerek gyűjtőnevévé vált. Előbbi a Ground Based Midcourse Defense néven folytatja pályafutását.

A GBMD alapvetően öt nagy részből áll. Van először is egy, a rendszer elemeinek működését összehangoló irányítóközpont és adatátviteli rendszer. A potenciális célpontok érzékelésére részben a még a hidegháború alatt kifejezetten interkontinentális rakéták indításának felfedezésére kialakított, fázisvezérléses (magyarul kb: egy meghatározott irányba néző) radarokból álló hálózatok – a BMEWS és a PAVE PAWS – felhasználásával létrehozott Továbbfejlesztett Korai Előrejelző Radarrendszer (UEWR) szolgál. De ugyanezen feladat ellátására van készülőben a szintén hidegháborús alapokon kialakított aktuális rakétavédelmi műholdrendszert, a DSP-t újabb infravörös érzékelőkkel ellátott műholdakkal kiegészítő SBIRS rendszer is.

Ezek az eszközök elsősorban a fenyegetést jelentő rakéták indítását hivatottak jelezni, sikeres elfogásukhoz azonban repülési pályájuk rendkívül pontos meghatározására és nyomon követésére van szükség. Ezt a feladatot a GBMD terveiben az USA-ban használatos kategóriajelzések alapján az X-radarsávba tartozó – vagyis rendkívül kis hullámhosszon működő -, ezért igen kicsi, akár 1-2 méteres célpontok azonosítására és követésére is alkalmas radarok látnák el. Két fő változatukból a kisebb, teherautóra telepített Előretolt X-sávú Radarokból (FBX: pdf) kettőt vagy hármat terveznek rendszerbe állítani Japánban, Törökországban és esetleg valahol a Kaukázusban, de ilyen radarok képezik a THAAD-részét is.

Számunkra azonban érdekesebbek azok az XMR (X-band Midcourse Radar) radarok, melyek a célpontok követésének legfontosabb eszközei lennének. Az MDA elképzelései szerint egy ilyen fedné le a Csendes-óceán térségét, egy másik pedig – ez utóbbi European Midcourse Radar néven Csehországba telepítve – Európát. Ilyen nagy X-sávú radarból mindezidáig kettő darab készült el, az első, kísérleti példány a csendes-óceáni Kwajalein-atollon található, s a jövőben ez költözne át Csehországba.

Első pillantásra merész gondolat, de a másik elkészült ilyen radar, a tengeri telepítésű SBX-1 eddigi kalandjainak ismeretében ez nem is olyan elképzelhetetlen. Az egész egy mélytengeri fúrótorony alapzatán nyugszik, amit egy norvég cég megrendelésére – ehhez már pofa kell – Oroszországban gyárttattak, hogy elkészültével a Boeing radarprogramjának adjanak tovább. Az alap Texasba került, ahol rászerelték a radart, s az egészet – lévén túlméretes a Panama-csatornához – kis kitérővel a Magellán-szorost érintve szállították leendő támaszpontjára, az alaszkai Adakba. Ennek ellenére rendszeresen utaztatják ide-oda, megjárta Hawaii-t is, de a sokat emlegetett USA-193-as műhold lelövésénél is megfelelő helyről asszisztált. De a  Kwajaleinen található radar Csehországba telepítése már csak azért sem lenne meglepő, mert a 2000-es évek végén így került az egykori Have Stare is a kaliforniai Vandenberg támaszpontról Észak-Norvégiába.

A Csehországba szánt radar szintén fázisvezérléses, azonban elforgatható, habár az előzetes elképzelések szerint csupán éles helyzetben, kiképzés és hadgyakorlatok alkalmával helyeznék működésbe. Emellett időnként speciális feladatokat – például műholdak vagy űrszemét követését – is elláthatna, többek között a NASA számára.

Végül elérkeztünk a GBMD központi elemét alkotó Földi Telepítésű Elfogókig (Ground Based Interceptors). A GBI egy 21,5 tonnás rakéta, tulajdonképpen a már említett Minuteman III-as utolsó két lépcsője. Robbanófej helyett azonban az Exoatmospheric Kill Vehicle névre keresztelt jószágot hordozza. Ez utóbbi egy 70 kilós, infravörös szenzorral ellátott valami, melynek feladata az ellenséges robbanófej azonosítása, és ütközés útján történő megsemmisítése. Az EKV példája azonban egy másik fontos jelenségre is rámutat, mégpedig arra, hogy az amerikai védelmi ipar és tervezés minden jel szerint furcsa, már-már perverz vonzalommal viseltetik a fellengzős rövidítések iránt. A tervezett 24-ből mindenesetre 21 GBI már telepítésre is került a Vandenberg és az alaszkai Greely légitámaszpontokon, 10 másik pedig a tervek szerint 2011-13 magasságában lelne új otthonra valahol Észak-Lengyelországban.
 

Az európai rakétavédelem (European Midcourse Defense) tehát a rendszer globális darabjai mellett az említett csehországi és lengyelországi elemekből állna. A hivatalos amerikai álláspont szerint az USA és európai szövetségesei iráni interkontinentális rakéták elleni védelmét szolgálná, a tervezett létesítmények elhelyezkedése is e szempontból a legoptimálisabb, s kétoldalú nemzetközi szerződés alapján az érintett államok magánügyét képezi. Mindemellett Csehországot és Lengyelországot sem vádolhatjuk az oroszok felé túláradó bizalommal, s a jelek szerint azt sem bánnák, ha Washingtonnal szorosabb biztonságpolitikai kapcsolatot sikerülne kialakítaniuk. A GBMD program európai komponense által keltett nemzetközi politikai feszültségek mellett azonban pusztán technikai kérdésekben is komoly kritikák érték azt.

Az EMD védőernyője kapásból csak Európa mintegy 75%-át fedi, Törökország, Bulgária és Románia tehát még akkor is védtelen maradna, ha a program alapjául szolgáló fenyegetés valósnak bizonyulna. A hiányosságot valószínűleg THAAD és/vagy Aegis egységekkel igyekeznek majd foltozni, az azonban így is látszik, hogy az EMD elsősorban az USA, s csak másodsorban Európa területének védelmét szolgálná.

Igen ám, de mindezidáig az is erősen megkérdőjelezhető, hogy a rendszer egyáltalán képes lenne-e egy valós támadás esetén bármit is elhárítani. Mai technikai színvonalon sem egy interkontinentális rakéta pályájának meghatározása, sem utolérése nem okoz gondot. Azonban a célpont repülése meghajtott szakaszának végén, a középső fázis kezdetén útjára bocsátja robbanófejét egy rakás csali kíséretében. Ezek a csalik általában felfújható ballonok, melyek méretükben és bevonatukban a valódi robbanófejre hasonlítanak. Márpedig a légkörön kívül fizikai tulajdonságaik, tömegük és mozgásuk alapján ezek nem különböztethetőek meg. A gyakorlatban tehát az EKV infravörös érzékelőt használ, ami elvileg képes a célpontok alakja és felülete alapján különbséget tenni közöttük. A szenzor látószöge mindössze három fok – a már említett Ted Postol szerint (pdf) ezt nagyjából úgy lehet elképzelni, mint ha az ember egy szívószálon keresztülnézve próbálna eligazodni a világban. Ez a gyakorlatban nemes egyszerűséggel ahhoz vezet, hogy mire az EKV képes felismerni, mit is vett célba, már nem marad ideje egy esetleges csali helyett a robbanófej keresésére indulni. Hogy az MDA mégis rendszeresen sikeres tesztekről számol be, Postol szerint a kísérletek erősen életszerűtlen körülményeinek köszönhető. Ez a gyakorlatban például olyan apróságokat jelent, mint hogy egy 1,8 m magas, fél méteres alapú, kúp alakú, a Minuteman III-hoz rendszeresített gyakorló robbanófejet két-háromszor nagyobb, gömb alakú, teljesen más színű és felületű csalikkal vesznek körül.

A probléma ezzel alapvetően nem is a közvetlen fenyegetettség, hisz pillanatnyilag sem Irán, sem Észak-Korea nem rendelkezik több robbanófejes, vagy csalikkal ellátott hordozóeszközökkel. Viszont hosszabb távon nagyságrendekkel olcsóbb és egyszerűbb a csalik fejlesztése, számuk növelése, mint a kiszűrésükre hivatott eszközöké. Vagyis ismét elérkeztünk a rakétavédelmi rendszerek egyik klasszikus sebezhetőségéhez: kellő mennyiségű rakétával, vagy robbanófejjel könnyen túlterhelhetőek.

De hiába nyilvánvaló, hogy az európai rakétavédelmi rendszer belátható időn belül hivatalos célpontjai ellen sem lesz kellően hatékony, az épülő létesítmények komoly feszültség gyökerei az orosz-amerikai kapcsolatokban, méghozzá olyan megfontolások alapján, melyek hosszú távon Európa számára sem kellene, hogy közömbösek legyenek.

 

Az eddig is eléggé nyilvánvaló volt, hogy az oroszok bizony nem igazán rajonganak az amerikai rakétaelhárítósdiért. S ha a dologhoz hozzávesszük az Oroszország körül gombamód szaporodó amerikai támaszpontokat és a NATO lelkes keleti bővítését – satöbbi, satöbbi – hát minimális empátiával is beláthatjuk, hogy a helyzet bizony nem különösebben bizalomgerjesztő. Na de mit is sérelmez Moszkva az EMD kapcsán? A politikai és presztízskérdések mellett bizony elég sok konkrétumot.

Legelébb is azt nehezményezik, hogy a leendő rendszer képes lesz az ország nyugati területeiről indított orosz interkontinentális rakéták elfogására is. S mintha az amerikai kommunikációs gépezetbe porszem hullott volna, az MDA sosem felejti el leszögezni, hogy a Lengyelországba telepített GBI-k erre nem alkalmasak, mivelhogy – most tessék figyelni – nemes egyszerűséggel nem érik utol azt. Mely érv abból a szempontból érdekes, hogy azt több, biztpolos beütéssel megáldott műszaki szakember is számításokkal cáfolta. Magyarán a GBI éppenhogy valamivel gyorsabb a rendszerben álló orosz rakétáknál, s az EMD földrajzi elhelyezkedése is lehetővé tesz egy ilyen elfogást. Pavel Podvig, a Russianforces.org szerkesztője videón is szemléltette, hogy mindez valós időben hogyan történne. Bár zene az sajnos nincs hozzá:



Az amerikai fél valamivel ritkábban említi ellenérvként azt a tényt, hogy a tervezett 10 rakétából álló Lengyelországi rendszert az orosz arzenál akárcsak töredékének bevetése is képes volna túlterhelni. Az orosz válasz: sokkal könnyebb egy meglévő, kisebb létesítményt a jövőben kibővíteni, mint később egy nagyobbhoz hozzákezdeni. Arról meg egyébként mindkét oldalon általános a hallgatás, hogy az EMD egyelőre a mai orosz csalikkal és robbanófejekkel sem igazán tud mit kezdeni, s előreláthatólag a fejlesztés alatt álló, az irányíthatóságban nagyobb mozgásteret nyújtó orosz rakéták és robbanófejek sem az európai rakétavédelem versenyképességét növelik majd. Ám amint mondani szokták, ez is a jövő zenéje, a stratégiai fegyverkezés márpedig egy olyan műfaj, ahol – biztos ami sicher alapon – mindig a legrosszabbra kell készülni.

Az oroszok másik szívbaja az EMR/XBR radarral (valaki szólhatna a Pentagonnak hogy szokjanak le ezekről a k. rövidítésekről!) kapcsolatos. Azon egyszerű logikai megfontolással ugyanis, hogy egy jól megtermett radar a kertek alatt bizony Oroszország anyácska szennyesébe is bepillanthat. Henry A. Obering, az MDA aktuális vezetője erre a maga rusztikus egyszerűségével azt válaszolta, hogy a radar egy irányba nézne – konkrétan Irán felé – nem tudnák kedvük szerint ide-oda forgatni, és egyébként sem lát elég messzire. Nos, ami azt illeti ellát az azért egy darabon, s még ha akad is olvasónk, aki – horribile dictu – nem a kortárs radartechnikával kel s fekszik, ő is könnyen beláthatja, hogy a nagy kerek borítás alatt valóban egy irányba néző radar bizony egy jól megtermett forgatható állványzaton pihen. S az orosz rakétaerők nagyobbik része – bár elsősorban mobil hordozóeszközökön, s nem silókban – bizony az ily módon esetleg nem kívánatos szemek elé kerülő nyugati területeken helyezkedik el.

Ha már radar, Putyin elnök 2007 májusában felajánlotta az azerbajdzsáni Gabalában található orosz radart a rakétavédelmi rendszer céljaira. Ez gyakorlatilag lefedi Iránt (meg úgy az Indiai-óceánt is). Később bejelentették, hogy szükség esetén hajlandóak az egészen új armaviri orosz radarállomásból származó adatokat is átadni. Amerika e két javaslatot nem puszta udvariatlanságból utasította el, alapvetően ugyanis mindkét radar az XBR-eknél pár nagyságrenddel alacsonyabb frekvencián működik, vagyis erősebb de kevésbé éles képet ad. Ezért míg az XBR a célpont pályameghatározására, e két utóbbi radar annak észlelésére alkalmasabb. Meg aztán nem véletlenül akarják Csehországba a sajátjukat, lévén a célpont pályájából annak közepén elvileg többet látna. Hiába no, igényesek a fiúk ott az MDA-nál. De azért harmatosabb lelkű elemzők olykor diszkréten megjegyzik, hogy ha tán sikerülne kultúráltan megállapodni az oroszokkal, ez a két radar se jönne olyan nagyon rosszul.

Nos, a kultúrált eszmecsere az, amiben eddig mérsékelt eredményeket sikerült csak felmutatni. Igazából az érdemi tárgyalások, mint amilyen a szeptember 17-i héten tartott külügy- és védelmi miniszteri találkozó volt, viszonylag ritkák és eddig nem is hoztak túl sok érdemi előrelépést. A már említett radaros seftelés mellett felmerültek olyan ötletek is, hogy az USA lassíthatná a beruházásokat, és az orosz kormány küldöttei számára lehetővé tehetné a létesítmények ellenőrzését, de kompromisszumos megegyezésre mindezidáig nem sikerült jutni.

Alapvetően Washington továbbra is jól elvan azzal a paradigmával, miszerint az oroszok csak egy hatalom a sok közül, amiértis semmiféle különleges kapcsolatra ne számítsanak. Konkrétan a rakétavédelem kérdését igyekeznek minden tárgyaláson elkerülni, s ha Moszkva méltatlankodni találna, hidegháborús bizalmatlanságot és retorikát kiáltanak. Márpedig a nagyhatalmiság - s különösen annak egyik központi eleme, a stratégiai erők - kérdése meglehetősen érzékenyen tudja érinteni Oroszországot. Ezt azonban kemény biztonsági-stratégiai megfontolások egészítik ki. Szolovcov vezérezredes többször megemlítette, hogy amennyiben felépülnek, a Cseh- és Lengyelországi létesítmények az orosz rakétaerők célpontjaivá válnak, Hvorov altábornagy pedig ilyenkor rendszerint megnyugtatóan hozzáteszi, hogy természetesen a stratégiai bombázók is képesek lesznek azokat megsemmisíteni. Való igaz, az ember elsőre nem így képzelné a barátságos társalgást, csakhogy ebben semmi meglepő nincs. A stratégiai tervezés bizony nem hunyhat szemet az orra előtt épülő rakétavédelmi rendszer potenciális következményei felett, csak mert az rosszul hangzik. Ugye mindenki ismeri a példát, hogy Amerikának Kanada ellen is van naprakész inváziós terve.

De hogy a végső tanulságra térjünk, a természet finom iróniája látszik felsejleni abban, ahogy egy alapvetően működésképtelen rendszer körüli felhajtás milyen messzeható és súlyos következményekkel járhat – kis túlzással világszerte. Egy egyoldalúan üzembe helyezett amerikai rakétavédelmi ernyő rémképe ugyanis a nukleáris paritás, az orosz második csapás képességének elvesztésével fenyeget, anélkül márpedig atomhatalméknál nincs biztonság, csak kiszolgáltatottság. S így a rakétavédelmi nézeteltérés hosszú távon akár a stratégiai fegyverkorlátozás ’70-es évek óta nagy műgonddal összerakosgatott rendszerének felborításához is vezethet.

Hogy miért? 2009-ben – na mennyit kell még addig aludni? – lejár az interkontinentális rakéták és robbanófejeik számát korlátozó START-1 szerződés, s Washington elzárkózik mind annak meghosszabbításától, mind egy másikkal való felváltásától. 2002-ben Moszkva már a robbanófej-készletek csökkentését előíró, amúgy meglehetősen enyhe SORT szerződés összehozásával is beérte, 2012-ben azonban ez is lejár, s az USA szintúgy nem kívánja meghosszabbítani. Ez azt jelenti, hogy 2012-től előreláthatólag megszűnik a kétoldalú fegyverzetcsökkentés minden érdemi verifikációja. Ami az amerikai rakétavédelmi törekvésekkel tetézve egészen érdekes feladat elé állítja az orosz stratégiai tervezést. A ma is zajló igencsak komoly rakétafejlesztések – mint pl. a rakétavédelmet állítólag kijátszani képes Topol-M – szembeötlőek, ugyanakkor a látszat ellenére Oroszország anyagilag nem engedhet meg magának még egy stratégiai fegyverkezési versenyt. Miközben 2015-ig a teljes orosz hadsereg fegyverzetének 25%-át tervezik lecserélni, 2020-ig a fejlesztések mellett a stratégiai erők minden területén leépítést irányozták elő. S ez az amerikai stratégiai fegyverkezés újabb hullámával alternatív, aszimmetrikus megoldások keresésére ösztönözheti a Kremlt. Egy ilyen megoldás lenne a már orosz katonai vezetők által is többször megpendített INF szerződés felmondása. A két szuperhatalom 1987-es megállapodása gyakorlatilag betiltotta a középhatótávolságú rakéták egész osztályát. E szerződés megszűnése egy sokkal kisebb, de folyamatosan modernizálható interkontinentális arzenál fenntartása mellett Oroszország számára lehetővé tenné a fejlesztésükben és fenntartásukban sokkal olcsóbb, mégis az összes potenciális veszélyforrást elérő középhatótávolságú ballisztikus rakéták alkalmazását. Egy másik frappáns lehetőség a szintén középhatótávú, azonban cirkálórakéták fejlesztése volna. Az INF felmondásával magas rangú orosz katonai vezetők eddig meglehetősen óvatosan fenyegetőzgettek, mindezidáig beérték az európai hagyományos erőket korlátozó CFE-szerződés felfüggesztésével (igen, tudom, abba belejátszott Csecsenföld, meg Koszovó, meg ki tudja még mi minden is). De azért nem biztos, hogy ki kéne próbálni, mennyire gondolják komolyan.

S a slusszpoén, hogy ez minket miért kéne, hogy érdekeljen: ha mindezekből a kellemetlenebb verzió valósulna meg azt bizony a jó öreg Európa szívná meg. Egy alapvetően középhatótávú rakétákra épülő orosz stratégiai arzenál elsődleges célpontja ugyanis nem Amerika, hanem európai szövetségesei lennének. Márpedig azzal szemben, sem a francia, sem a brit nukleáris erő nem érne sokat, az EU nem nagyon akar saját rakétavédelmet, vagyis Európa stratégiai védelme az amerikai védőernyőtől függene. Amivel alapvetően be is tettük a kisajtót egy önálló európai kül(- és biztonság)politikának. Tisztán elméletileg. Van aki szerint ehhez képest Irán és Észak-Korea ügyét könnyebb volna rendezni?

Bukarest és Szocsi után

Április 2. és 4. között sor kerül ta NATO bukaresti csúcstalálkozójára, melyet követően George Bush Szocsiban töltötte a hétvégét Vlagyimir Putyin társaságában. Az Európába tervezett amerikai rakétavédelmi létesítmények témája mindkét találkozón központi szerepet játszott. A bukaresti csúcs által elfogadott nyilatkozatban a NATO tagállamai támogatásukról biztosították Washington európai rakétavédelmi törekvéseit, ugyanakkor elmaradt egy másik, sokak által várt - Moszkva által pedig szintúgy hevesen ellenzett - lépés megtétele, Ukrajna és Grúzia meghívása a szövetségbe. Ki szerint lehet összefüggés a kettő között?

Ami a két leköszönőfélben lévő elnök Szocsiban megtartott találkozóját illeti, sikerült elfogadniuk egy nyilatkozatot a két ország stratégiai kapcsolatainak jövőbeni kereteiről, a rakétavédelemmel kapcsolatos nézeteltérések terén azonban érdemi előrelépésre nem került sor. Megemlítették az "offenzív" stratégiai fegyverzet csökkentésének szükségességét - de csupán a sokatmondó "biztonsági és szövetségi érdekeinknek megfelelő mértékben" kitétellel megbolondítva. Az Európai Rakétavédelmi Rendszerrel kapcsolatban végül ismét leszögezték, hogy Amerika elengedhetetlennek tartja, Oroszország pedig továbbra is ellenzi azt. Ugyanakkor némi pozitív fejleményként megállapodtak, hogy a jövőben komolyabb erőfeszítéseket tesznek egy kompromisszumos megoldás megtalálására. De hogy ennek gyakorlati eredményét is látjuk-e majd valaha, az még a jövő zenéje.

Végezetül pedig, azon lelkes olvasóink jutalma, akik végigküzdötték e sorokat: Rakétavédelmi kifestőkönyv az MDA jóvoltából.