Az idei moszkvai Győzelem napi felvonuláson (Május 9.) 1990 óta először ismét tankok dübörögnek a Vörös tér kövezetén, ugyanakkor bemutatkoznak az orosz hadsereg új egyenruhái is. A tervek elkészítéséhez Valentyin Judaskin híres-neves orosz divattervezőt kérték fel (aki az orosz sportolók formaruháit is tervezte az atlantai olimpiára).

Kíváncsian várjuk, hogy milyen uniformisokat látunk, noha az eddig elérhető néhány terv alapján inkább a szovjet és az 1917 előtti kor motívumainak egyfajta szintézisét figyelhetjük meg.

Különösebb kommentár nélkül, egy amerikai oldalról, a kedves olvasók szórakoztatására:

Liberian marksmanship

A képeket elnézve kicsit meglepő, hogy az afrikai háborúkban olyan sok a polgári áldozat, ha mindenki ilyen nagyszerűen céloz...

Lassan újraindul az élet a 2008-as évben a Katpol blog szerkesztői körében is, ezért még a szokásos szilveszteri tüzijátékra asszociálva következzen pár gondolat a legnagyobb ember alkotta "pirotechnikai szórakoztató eszközökről".  Ha valakinek nem esett volna le, ezek a nukleáris fegyverek, a végső pusztító erő, ami képes lenne, hogy eltakarítsa az emberi civilizációt a Föld színéről. Tulajdonképpen az ereje a hátulütője is, hiszen értelmes politikusok szeretik túlélni a legyőzött ellenséget, valamivel tovább is, mint húsz perccel. Persze azért a világbéke és az Armageddon mellett számos köztes megoldás is létezik, és vannak esetek/lehetőségek egy korlátozott nukleáris csapásra egy konfliktus során. Lám Japán ellen is bevetették az atomfegyvert 1945-ben, és mégsem dőlt össze a világ. Igen az valóban teljesen más helyzet volt, más mint a hidegháború meg a mai modern felvilágosult világunk, de két fontos tényezőt kiemelnék az eset kapcsán. Egyrészről Japán nem tudott visszavágni tömegpusztító fegyverekkel (sem), és ez még mindig fontos tényező, ha atomfegyverek bevetési esélyeit latolgatjuk. A másik különbség, hogy azokban az időkben bevett szokás volt városokat porig bombázni 100.000+ civil áldozattal. Tokió 1945. március tizedikei bombázása során egyes források szerint körülbelül annyi ember halt meg, mint Hirosimában és Nagaszakiban együttesen, ha pedig nem lett volna időre készen az atombomba, az amerikaiak vegyi fegyverrel szórták volna tele a japán szigeteket a partraszállás előkészítéseként (Operation Olympic). Hát igen, harsh times, harsh measures. Azért az eltelt évek alatt a világ még nem változott egyetlen hatalmas hippikommunává, és bizony elképzelhető néhány eset, amikor még most is megnyomnák ama hírhedt piros gombot.

Az alábbi eset még januárban történt, de ettől még belinkelem, mert az ilyen látványos esetek ritkaságnak számítanak. Tömören: a felkelők valamelyik csoportja szerzett egy működőképes SA-7, másik nevén Strela-2 föld-levegő rakétát, amivel sikeresen megsemmisített egy arra repkedő Sea Knight-ot.

Manapság a háborús tudósítás már nem ugyanaz, mint régen volt. A második világháborúban a tudósítók még kimentek a frontvonalakra és az életük kockáztatásával vették filmre, milyen is a háború a maga brutális valóságában. Filmes stábok utaztak bevetésre induló bombázókötelékekkel, ott voltak a repülőgép-hordozókon a csendes-óceáni hadszíntér főbb összecsapásainál, a keleti front öldöklő tankcsatáinál. Mára a helyzet teljesen megváltozott, és ebben részben szerepet játszik, hogy a nagy, konvencionális háborúkat felváltotta az alacsony intenzitású, aszimmetrikus hadviselés. Kevés a látványos esemény, és nem is lehet mindig jó időben jó helyen lenni, hogy lencsevégre kapják őket. De van egy másik tényező is, ami megváltoztatta a háborús tudósítást, mégpedig a tömegek hozzáállása a harchoz. Az emberek nem szeretik a kiontott vér látványát, a lángokat és a romokat (ez így mondjuk a mozifilmek és tévés sorozatok tükrében  nem teljesen igaz, de erről majd máskor), nem lelkesíti őket az elpusztított ellenfél látványa. Hol vannak már azok az idők, amikor a BBC riportere az angliai csata alatt élő rádióadásban jelentette a lelkesedéstől hevülten : "...éppen most lőttünk le egy újabb stukát!" Lelőttünk, mi, britek.