1944. október 15-e a magyar történelem egyik fontos dátuma: ekkor ért véget visszavonhatatlanul a tradicionális elit uralma az országban. A tiszavirág életű nyilas uralom, majd a kommunista diktatúra igencsak befeketítették az ezt követő időszakot a magyar történelemben. Mai adásunkban a nyilaskeresztes mozgalomról, közelebbről annak XII. kerületi véres tevékenységéről beszélgettünk; ennek apropóját Ács Dániel dokumentumfilmje, a 444 gondozásában megjelent A gyilkosok emlékműve, illetve Zoltán Gábor Orgia című regénye szolgáltatták.
A nyilas hatalomátvétel Horthy elvetélt kiugrási kísérlete után, német támogatással történt meg. Maguk a németek sem lelkesedtek túlságosan Szálasiért, de eddigre a nyilasok maradtak az utolsó olyan erő, akik hajlandók voltak együttműködni a németekkel. A nyilasokkal kapcsolatban mind a mai napig él számos, a kommunista történetírás által meghonosított toposz, a párt történetét csak az utóbbi időben kezdték el feltárni olyan történészek, mint Karsai László és Paksa Rudolf.
Szálasi története from after80 on Vimeo.
Szálasi a politika bizonytalanságáért hagyta ott főtiszti rendfokozatát, és még a Horthy-rendszer börtönét is megjárta. Egy igazi fantaszta volt, furcsa beszédét, légből kapott fogalmait nem sokan értették. Sokat mondó, hogy a párt is akkor volt a legsikeresebb, amikor ő börtönben ült, s a pártot Hubay Kálmán vezette. Ennek számos oka volt, de igen fontos szerepet játszott benne, hogy az egyetlen proletárpárt volt, amely valamennyire legálisan képviselhette a rendszer szociális politikájával engedetleneket. Beszédes az az anekdota, miszerint a sztrájkoló bányászok a támogatásukra kivonult nyilasokat azzal fogadták: „zöld a paradicsom, ha megérik, piros lesz” (a zöld a nyilasok, a vörös pedig a kommunisták színe volt).
A hatalomátvételt követően az egyébként is ingatag lábakon álló párt tagsága olvadásnak indult, főleg a hadi helyzet további romlásával. Csak néhány pártszervezet maradt együtt, közöttük a budapesti XII. kerületi, amiben igen erős volt a kohézió, és olyan karizmatikus személyek fordultak itt meg, mint Kun András, aki „Kun páterként” vált hírhedtté. Miután a kormány és a főbb vezetők távoztak a fővárosból, hatalmi vákuum következett be, és a hátra maradt nyilasok ezt kihasználva fogtak spontán kegyetlenkedésekbe, rablásba és a zsidók kínzásába, illetve Dunába lövésébe. Szálasi maga nem számolt a zsidóság kiirtásával, kitelepíteni akarta őket, és az ország újjáépítésében ingyenmunkaerőként kihasználni őket, sőt, megmagyarázhatatlan okból az is meggyőződése volt, a hadifoglyokat sosem cserélő szovjetek hajlandók lennének zsidókért magyar hadifoglyokat cserélni.
A háború után a nyilasok felelősségre vonása -Szálasi és más főbb személyiségek kivételével – elmaradt, amire logikus magyarázatként szolgált, hogy egy egykori proletárpárt tagjaira maguk a hatalomra törő kommunisták is számítottak, valamint, hogy eddigre a nyilasok már bukottnak számítottak, és nem jelentettek veszélyt a törekvéseikre, így logikusabbnak számított, hogy erőforrásaikat más pártokra fordítják.
A nyilasokkal szembeni felelősségre vonás gondolata az 1956-os forradalom leverése után merült fel újra, amikor a kádári vezetés ezzel szerette volna alátámasztani azt, hogy a forradalom mögött valójában a nyilasok álltak. A próbálkozások azonban rendre falakba ütköztek, hiszen a régi nyilasok közül sokan eddigre olyan jól beilleszkedtek az új társadalomba, hogy a pártban vagy ahhoz kötődően magas tisztségeket töltöttek be. Így végül érdemi eljárásra csak a zuglói nyilasper néven elhíresült ügyben került sor.
A nyilasok megítélése és emlékezete végül a XII. kerület második világháborús emlékműként felállított turul-szobra kapcsán került elő ismét. Az ügy hamar a magyar politika egyik szimbolikus csataterévé változott. A vita pikantériája, hogy a turult – amely a nyilasok által is használt szimbólum volt – az egykori kerületi nyilas pártközpont közvetlen közelében állították fel, és mint később kiderült, a hatályosan elbontásra ítélt szobor védelmében kiálló polgármester, Pokorni Zoltán nagyapja, József a tömeggyilkosságokban résztvevő nyilas pártszolgálatos volt, míg az apja, János, III/III-as ügynök. Ami még furcsább, hogy másokkal együtt Pokorni József neve is a kerület áldozataiként szerepelt a szobron. Az ügy egy politikához illő fordulattal nyugvópontra jutni látszik: az emlékművet rebrandelik első világháborúsként, míg máshol felállításra kerül majd egy második világháborús emlékmű.
A nyilas rendszer feldolgozatlanságával együtt járó bizonytalanság azonban velünk marad.
Az adás letölthető innen, a korábbi adások pedig elérhetőek itt. Jó szórakozást kívánunk!
Utolsó kommentek