Üdvözlöm minden kedves olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és az ígéretemnek megfelelően máris újabb résszel folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk. Az eddigiekhez hasonlóan, az átírásoknál elsődlegesen a népszerű magyar átírást használom, mellette a pinyin vagy más bevett angol nyelvű alak zárójelben szerepel az első említéskor. 

Az előző részek rövid összefoglalása helyett álljon most itt inkább egy rövidke áttekintés Kína belpolitikai helyzetéről 1926-ban. Délen Szun Jat-szen (Sun Yat-sen) halála utáni hatalmi harcokban Csang Kaj-sek (Chiang Kai-shek), a legesélytelenebbnek tartott utódjelölt egy év leforgása alatt teljhatalomra tett szert ügyes manőverezéssel és politikai ellenfelei kiszorításával. A szövetség a nemzetiek és a kommunisták között fennmaradt, és a népesség egyre nagyobb része támogatta őket, miután elegük lett a hadurak önkényeskedéséből. Északon eközben a helyzet szokásosan instabil volt: ugyan Mandzsúria ura, Csang Co-lin (Zhang Zuolin) győztesen fejezte be előző háborúit, nem volt konszenzus közte és szövetségesei között Kína jövőjéről. Rövid életű ideiglenes kormányok váltották egymást, csapatai pedig kénytelenek voltak a Jangce vidékét is feladni. A Dél-Észak szakadás lassan a végéhez közeledett egy olyan hadjáratban, amely a két világháború közötti legnagyobb volt. 

A tájékozódást segítő térképek itt érhetők el.

A népi villámháború (1926-1927) 

Útjára indul az északi hadjárat

Észak katonai erővel történő térdre kényszerítése Szun Jat-szen egyik nagy álma volt, ám ez mindkét alkalommal hamvába holt ötletnek bizonyult. Csang arra készült, hogy befejezi mentora álmát, és 1926. június 5-én ki is nevezték a Nemzeti Forradalmi Hadsereg főparancsokává, vagy, ahogy nyugaton fordították, „Generalisszimusszá”. A fordítás annyiból jól adja vissza a tisztsége lényegét, hogy Csang gyakorlatilag diktátori felhatalmazást kapott minden katonai és polgári ügy vitelére, ez alól csak a Nemzeti Párt (Kuomintang, Guomindang) volt kivétel. 

Csang (jobbra) július 1-jén kiadta az utasítást a teljes mobilizációra, amelyben úgy fogalmazott: ”az emberek jólétének védelmében meg kell buktatni a hadurakat és ki kell irtani a reakciós erőket, hogy megvalósulhasson a Három Népi Elv és a nemzeti forradalom”. Július 9-én ünnepélyesen letette az esküt több tízezres tömeg előtt, és hozzátette, hogy „az ország elsüllyed, ha nem ontunk vért”, majd egy kék zászlót vett kézbe, rajta a „Le a militarizmussal, a nyugati imperializmus eszközével!” jelmondattal, és fehér lóra ülve elvonult a katonák előtt.

Az esélyek nem nekik kedveztek: az északi militaristák 750 ezer katona felett parancsoltak, míg a nemzetieknek alig ennek ötöde állt rendelkezésére, és a szovjet támogatás ellenére sokuknak fegyverük sem volt. Ugyanakkor a morál a korábbi győzelmek miatt magas volt, és a Whampoa Akadémián végzett tisztek már bizonyították rátermettségüket. A nemzeti erőket nyolc hadtestre osztották, ezek közül a mintegy 20 ezer főből álló 1. hadsereg volt a legképzettebb és legjobban felszerelt, Csang bizalmasa, Ho Jing-csin (He Yingjin) parancsnoksága alatt. A 2. hadsereget Tan Jan-kai (Tan Yankai) vezette, a 7. hadsereg élén pedig egy helyi, Li Cung-zsen (Li Zongren) állt, aki iskolákká alakította a templomokat és fegyelmet várt beosztottjaitól. Alatta szolgált az időszak egyik legtehetségesebb kínai parancsnoka, a perzsa ősöktől származó Paj Csung-hszi (Bai Chongxi), aki muszlim hite ellenére bort ivott és disznóhúst evett. A 8. hadsereget Tang Seng-csi (Tang Shengzhi) irányította, egy egykori mandarin fiából lett hadúr, aki északról menekült ide egy sikertelen felkelést követően. 

A „Jáde Marsall” utolsó háborúja

Csang eredetileg két fronton akart támadni, de Blücher (alternatív átírás szerint Bljuher) szovjet tábornok tanácsát megfogadva az erőit Vuhan (Wuhan) bevételére koncentráltra. A harc július 27-én vette kezdetét a „Jáde Marsall”, Vu Pej-fu (Wu Peifu) erői ellen Közép-Kínában. Vu, akit 1924-ben legyőztek a mandzsúriai erők, 80 ezer katonát tudott szembe állítani a támadókkal. A tényleges hadműveleteket Csang Tangra és más helyi tábornokokra hagyta, míg ő saoguani főhadiszállásáról a stratégiai döntésekre, a diplomáciára és a megvesztegetésre koncentrált. Alig egy hónap alatt hat tábornok állt át a nemzetiek oldalára csapataival a kenőpénzeknek köszönhetően. 

Blücher (középen) és Csang, 1926.

Dél-Hunan könnyedén elesett a helybéli Tang tábornoknak köszönhetően, és a tartomány fővárosát, Csangsát harc nélkül vették be. Csang ezután követte a csapatokat északra, és útközben úgy fogalmazott bizalmasai előtt: „most dől el, hogy a kínai nép és faj képes-e visszanyerni szabadságát és függetlenségét”. Augusztus 18-án folytatódott az előrenyomulás a vasútvonalak mentén, Vu emberei kétnapi ellenállást követően visszavonultak, és néhány napon belül a tartomány egésze az irányításuk alá került. Augusztus 26-án Csang elrendelte, hogy folytassák az előrenyomulást Vuhanhoz. 

A város a Jangce és a Han folyók találkozásánál feküdt, mintegy 800 ezer lakossal, és ekkor még három különálló részből állt: Vucsang, ahonnan a köztársasági felkelés annak idején indult, Hanjang és Hankou. A „Jáde Marsall” főhadiszállása is itt volt, így elvesztése önálló hadúri karrierjének végét is jelentette volna. A támadásban a 4. hadsereg járt élen, amelyet a parasztok titokban segítettek, így a várostól 20 kilométerre lévő fontos vasúti hídnál a védelem hátába kerülhettek. Vu személyesen vezette a védelmet, és kivégeztette a visszavonuló tiszteket, ám mire a nap végére a híd harmadszorra is gazdát cserélt, alulmaradt a küzdelemben. A tízezer védő kétharmada halott volt vagy fogságba esett; sokan megfulladtak, másokat Vu elszáguldó páncélvonata gázolt halálra a síneken. 

A KMT csapatai Vuhanban

Vu táviraton kért támogatást szövetségesétől, a „Nankingi Hadúr” néven is emlegetett Szun Csuan-fangtól (Sun Chuanfang), de ő inkább kivárt. Vu erői eddigre kimerültek voltak, és szeptember 2-án a nemzeti erők elérték a Vucsangtól délre fekvő tavat. Csang ezúttal a frontra látogatott, miközben Vu Hankouba menekült. John Powell amerikai újságíró letörten, ivászat közben talált rá, kezében a Három Királyság egyike, Vu katonai hadjáratait feldolgozó könyvvel, és a tábornok nosztalgikusan csak annyit mondott: „ekkoriban nem voltak még géppuskák és repülőgépek”. 

Ugyan Vucsang falait nem tudták megmászni, a Hankout védő tábornok kenőpénz fejében letette a fegyvert, amit Hanjang is hamarosan követett. Vu a helyzetet látva északra menekült tovább, és eközben a nemzetiek támogatottsága egyre csak nőtt a helyi lakosság felé gyakorolt jó magaviseletük miatt: nem voltak rekvirálások, és az elvett ellátásért fizettek, igaz, gyakran csak értéktelen katonai pénzben. A szabályos ostrom alá vett Vucsangban az éhínség mellett a kolera is pusztítani kezdett.  Közben Csang már keletre kezdett tekinteni, és támadást indított Csianghszi tartományban, amit siker koronázott, és a tartományi fővárost, Nancsangot kézitusában bevették. Szun Csuang-fan azonban gyorsan reagált, és személyesen vezette az ellentámadást, aminek sikere után százakat végeztek ki (különösen azokat, akik „orosz típusú frizurát” hordtak), fejeiket karókra szúrták. A vereség nem sokáig szegte Csang kedvét: 1926. október 10-én a köztársasági forradalom 15. évfordulóján a Köztársaság szülővárosa, Vucsang letette a fegyvert. 

Kuomintang-katonák a hadjárat idején

Törések az egységfronton

November 8-án a Vuhanból átdobott csapatokkal sikerült újra elfoglalni Nancsangot. A győzelmet követően a Kuomintang vezetősége Kantonból Vuhanba tette át központját, ahol újra a párt balszárnya került túlsúlyba a különféle forradalmi megmozdulásoknak hála, amik a hadurak alóli felszabadulás szabadabb légkörét kísérték. Csang azonban nem tartott velük: a napi politika helyett a Jangce-menti két nagyváros, Nanking és Sanghaj megszerzése kötötte le minden gondolatát. Csang hűséges beosztottja, Ho Jing-csin tábornok elfoglalta Fucsien tartományt, ezzel 1927 elejére már hét déli tartomány tartozott a Kuomintang irányítása alá 170 millió lakossal, hadereje pedig az átállások és a csatlakozók nagy száma miatt mintegy 30 hadseregre és 260 ezer főre nőtt. Ekkoriban már egy női öngyilkos alakulat is felállításra került, amelynek parancsnokát csak „kantoni Jeanne d’Arc” néven emlegették. A hadjárat eddigi egésze alatt alig 25 ezer embert vesztettek. A sok csatlakozó nagy hátránya az volt, hogy nem mind tartották magukat a szigorú fegyelemhez és erkölcsökhöz úgy, mint a hadsereg magja. Az északi hadurak eközben, látva a Nemzeti Forradalmi Hadsereg jelentette fenyegetést, egy zászló alatt egyesültek: ez lett az Ankocsün (Anguojun), a Nemzeti Béketeremtő Hadsereg. 

Az Ankocsün tüzérei...

...és gyalogosai.

A törések már látszani kezdtek a nemzeti-kommunista együttműködésben, amikor egyre több baloldali vetette fel nyíltan, hogy Csang egy despota. A Generalisszimusz erre válaszul Nancsangban létrehozta a Tartományi Központi Politikai Tanácsot, mintegy a vuhani pártszervek ellensúlyozásra. A vuhani kormány saját katonai üdvöskét is talált Tang Seng-csi személyében, akit az egyik szovjet tanácsadó egy olyan gyönyörű nőhöz hasonlított, aki „mutogatja bájait, és annak adja magát, aki a legtöbbet ajánlja” (manapság ezt már jóval egyszerűbben fogalmaznánk meg). 

Januárban Csang hívei találkozót tartottak Lusanban, egy gyönyörű fekvésű hegyi pihenőhelyen, amely utóbb Csang, majd Mao Ce-tung kedvelt konferenciahelyszínévé vált. Csang ezt követően Vuhanba ment, hogy megpróbálja rábeszélni a politikusokat a Nancsangba költözésre, eredménytelenül. A baloldaliak Li Cung-zsent kérték fel titokban új főparancsnoknak, ám ő nem merte ezt elvállalni. A helyzeten tovább rontott, hogy a generalisszimusz baloldali riválisa, Vang Csing-vej (Wang Jingwei) úgy döntött, visszatér Párizsból. Csangnak szüksége volt Nankingra, ami egykor mentora, Szun Jat-szen központja volt a mandzsu dinasztia elleni felkelés idején, hogy legitimálja magát a vuhani kormánnyal szemben. 

A Sanghajtól délre található Csöcsiang tartomány elleni első támadás kudarcot vallott, ám az egységfrontpolitikát követő balosok nem hagyták cserben Csangot, és Blüchert mellé rendelték tanácsot adni, miközben a muszlim Paj Csung-hszi tábornok vezetése alatt egy második hadsereget is útnak indítottak. Szun vonalai hamarosan összeomlottak, miután vesztegetés hatására a kormányzó átállt, a városparancsnokokat pedig a helyi üzletemberek fizették le, így harcra nem került sor a legtöbb helyen. A magabiztossá vált Csang táviratot küldött Moszkvába, hogy hívják vissza a szovjet tanácsadók fejét, Borogyint (fent). A Kuomintang vezetése erre válaszul megvonta tőle különleges diktátori jogköreit és korlátozta főparancsnoki autoritását. Amikor Csang megkapta az erről tájékoztató táviratot, mindkét öklével oldalról a fejébe ütött, négy órán keresztül üvöltött, tört-zúzott, majd keservesen zokogni kezdett. Amikor egy vuhani küldött eljött, hogy megmagyarázza a döntést, felesége, Jennie eldugta a férfi szolgálati fegyverét, ezzel megmentve az életét, ugyanis a zaklatott Csang azonnal öngyilkos akart lenni. 

Előre Sanghajba és Nankingba

Csang csakugyan hajlamos volt könnyedén összeomlani, de mindig ugyanilyen hamar össze is szedte magát. Hamarosan újra a front felé fordította figyelmét, és Anhuj tartományi vezetőjét is egy szép summával állította a maga oldalára, így a mandzsúriaiak nem tudtak erősítést küldeni délre a szorongatott helyzetben lévő Szun Csuan-fangnak. Sanghajban a haditengerészet és a parti őrség is átállt, ezzel teljes tengeri fölényt nyújtva a délieknek. Ahogy a KMT-erők közeledtek a városhoz, százezer kommunista érzelmű munkás koordináltan bénította meg a várost. Csalódniuk kellett azonban, ugyanis Csang nem szándékozott összeállni párton belüli ellenségei szövetségeseivel, így Szun Csuan-fang erői brutálisan felléphettek ellenük. 

1927. március 18-án aztán a KMT erői áttörtek a sanghaji védelmi vonalon, mire a városparancsnok letette a fegyvert, majd a figyelmeztetések ellenére visszatért északra, ahol hamarosan kivégezték. A North China Daily News nem gúnytól mentesen úgy fogalmazott: „hiba lenne azt mondani, hogy az ellenállás összeomlott; nem is volt”. Március 23-án Szun Csuan-fang kiüríttette Nankingot, ahova két nappal később bevonult Ho Jing-csin tábornok. Ezzel minden terület felszabadult a hadurak alól a Jangcétól délre. 

Belpolitikai helyzet az Északi Hadjárat idején.

Ugyan Kína legnagyobb metropolisza már a KMT kezébe került, a munkások között továbbra is számos kommunista szimpatizáns volt. Csang tudta, hogy ha meg akarja szilárdítani hatalmát a térségben, drasztikus módszerekhez kell nyúlnia. A szakítás a nemzetiek és a kommunisták között elkerülhetetlennek tűnt. 

Folyt. köv. 

Végül következzen egy videó olyanoknak, akik inkább nézelődni szeretnek olvasás helyett:

Felhasznált irodalom:

·         Jack Gray: Rebellions and Revolutions. China from the 1800s to the 1980s. Oxford University Press, New York, 1990.

·         Jay Taylor: The Generalissimo – Chiang Kai-shek and the Struggle for Modern China. Harvard University Press, 2009.

·         Jonathan Fenby: Chiang Kai-shek. China’s Generalissimo and the Nation He Lost. Carroll & Graf, New York, 2005.

·         Philipp Jowett: China’s Wars. Rousing the Dragon 1894-1949. Osprey, 2013.