"A visszaözönlő német csapatok láttán 1918 novembere jutott eszembe. Világosan láttam, hogy ezen a helyzeten csak egyféleképpen lehetünk úrrá: elszántan, de tiszta fejjel szembeszállunk a bajjal, és küzdünk, amíg úrrá nem leszünk rajta." - Michael Lippert SS-Standartenführer

"Erre a német győzelemre személyes büszkeséggel tekintek, mert ezt nem a reguláris egységek harcolták ki, hanem vasúti alkalmazottak, birodalmi munkaszolgálatosok és a Luftwaffe személyzete, akik sohasem kaptak gyalogsági kiképzést, és akik gyakorlatilag alkalmatlanok voltak arra, hogy házról házra harcoljanak." - Walter Harzer SS-Obersturmbannführer

A neves brit hadtörténész, John Keegan tette egyik korai művében azt a sommás kijelentést, hogy az ejtőernyős alakulatok tömeges bevetése, akárcsak a légi fedezet nélküli csatahajó-kötelékeké, olyan hadviselési elgondolás volt, amely igen gyorsan elavult az elhárítására alkotott eszközök műszaki fejlődésével. A szállító- és vitorlázógépek sebezhetősége, a földet érő katonák korlátozott képessége az egységes, harcképes alakulattá való gyors megszerveződésre olyan korlátot jelentett, melyet egyetlen hadviselő fél sem tudott áttörni. A normandiai partraszállás során az éjjeli időzítésben vélték meglelni a megoldást, ami azt eredményezte, hogy a 6 bevetett amerikai ezred közül 2 landolt a tervbe vett időben és zónában, de egyetlen zászlóalj kivételével ezek is túl nagy területen szóródtak szét az eredményes harchoz.

Ugyanebben a fejezetben Keegan azért némileg ellentmondásba keveredik, mivel rávilágít az elhibázott támadás nem szándékolt következményére - a mindenfelé észlelt deszantosok összezavarták az egyébként is meglepett ellenséget, amely így képtelen volt hatékony ellencsapást mérni. Mindenesetre ez sovány vigaszt jelentett az amerikai parancsnokság számára, ugyanis nem tűzött ki többé éjjeli időpontot légideszant tömeges bevetésére a háború hátralévő szakaszában. Továbbra is látott viszont fantáziát ilyen támadásokban páncéloserők és gyalogság támogatása mellett, kellően nagynak vélt számbeli fölényben. Így hajlandó volt asszisztálni ahhoz a nagyszabású kísérlethez, amely Veteményeskert (Market Garden) néven vonult be a történelembe. Ezt a témát dolgozza fel Robert Kershaw könyve, amely tavaly hosszú szünet után másodjára jelent meg magyar fordításban Az arnhemi csata címmel, az Akadémiai Kiadó Hadiakadémia c. sorozatának legutóbbi részeként (megrendelhető itt).

Eredetileg 8 évvel Keegan említett műve után került a brit könyvesboltokba, de a két monográfia jól kiegészíti egymást, mivel Kershaw ott vette fel a fonalat, ahol Keegan letette - a nyugati front 1944. augusztus végi - szeptember eleji eseményeinél, amikor a normandiai hídfőből való kitörés után az angolszász csapatok gyors ütemben törtek előre. Különbséget jelent viszont, hogy Kershaw munkája eredetileg nem a széles közönség olvasmányos tájékoztatására készült, hanem egy brit törzstiszti akadémia növendékei számára, oktatási segédanyag gyanánt az egykori arnhemi csatatéren tett tanulmányi kirándulásukhoz. Az 1980-as években többek között azt vizsgálta ugyanis a NATO, hogyan lehetne a nukleáris arzenáljától való függést csökkentve hagyományos fegyverzettel visszaverni az NSZK területén egy páncéloserők támogatásával zajló szovjet légideszant-támadást, és a Market Garden jelentette az egyetlen tanulmányozásra méltó történelmi előzményt. Hozzá lehet tenni, hogy ugyanilyen fontosságú tananyagnak számítottak a németek normandiai harcai korábban, az előretolt védelem NATO-koncepciójához, és enélkül Keegan kötete sem íródott volna meg. Persze objektíve semmi különös nincs abban, hogy háborús veteránok beszámolói iránt főleg egy újabb háború rémképe gerjeszti az érdeklődést.

A Market Garden efféle újravívása esetén az immár a Bundeswehr kötelékébe került német katonák lényegében változatlan szereppel szembesülnek, a náluk vendégeskedő brit csapatoknak viszont a korábbival ellentétes szerepben, védelemben kellett volna helytállni. Leendő törzstisztjeik számára ezért nem a brit, hanem a német veteránok tapasztalata volt érdekes. De a hadműveletről igen kevés német dokumentáció maradt fenn, sőt eleve nem is sok készült, mert idő hiányában nem vezettek gondos könyvelést a bevetett tartalékokról a harc kaotikus viszonyai között. Kershaw így elsősorban a még elő német veteránokkal (1987-ben) folytatott terjedelmes beszélgetésekre, memoárokra, szakcikkekre, levelekre és személyes naplókra hagyatkozott. Az interjúalanyok felkutatásához, az írott anyagok összegyűjtéséhez az Európai Ejtőernyős Szövetség, továbbá a 9. és 10. SS-páncéloshadosztályok bajtársi társaságai nyújtottak neki segítséget. A kötet eredeti alcíme (The German View of Market-Garden and the Battle of Arnhem) is világossá teszi, hogy a brit, amerikai és lengyel lépésekről csak annyit lehet olvasni a kötetben, amennyi a német lépések értelmezéséhez szükséges, és ahogy azokat a németek látták.

Az elbeszélt történelem nyilván könnyebben hozzáférhető és értelmezhető, mint a hivatalos dokumentumokban rögzített, de ajánlatos figyelembe venni, hogy az emberi emlékezet nem tévedhetetlen, és szelektív, előítéletes is lehet. Viszont Kershaw megalapozottnak tartotta a kapott információkat, mivel a kötet előszavában közölt elbeszélése szerint a roppant segítőkész veteránok igyekeztek minél realisztikusabb képet adni a történtekről, jó és rossz emlékekről egyaránt. Kiemelte a 10. SS-páncéloshadosztály egykori parancsnoka, Heinz Harmel példáját, aki térkép felett ülve, szivarral a kezében ismertette a harcok menetét páratlanul világos módon. A szerző úgy látta, a közlékenységet az a remény fűtötte, hogy egyetlen jövőbeli nemzedéknek sem kell majd ilyen borzalmakat átélnie - sajnos arra nem tér ki, hogy elemi erejű pacifizmust tapasztalt, vagy inkább azt az aggodalmat, hogy a NATO-hadseregek hasonló készületlenséggel néznek majd farkasszemet a vörös offenzívával.

Másrészt már senkinek nem lett volna lehetősége megszólaltatni azt a német parancsnokot, aki a legtöbbet mondhatta volna a csatáról. A védekező egységeket tömörítő B Hadseregcsoport élén Walter Model tábornagy állt, aki a fegyverletétel előtt nem sokkal öngyilkos lett a ruhr-vidéki katlanban, így elkerülve a Szovjetuniónak való kiadatást. Mivel személyes dokumentumait, feljegyzéseit gondosan elégette, és másokkal ellentétben természetesen módja sem volt békebeli memoárokban saját szemszögéből bemutatni, esetleg kiszínezni háborús karrierjét, többnyire mellőzött és feledésbe merült figurája maradt a Birodalom tábornoki karának. Nem lehetett őt beilleszteni a Wehrmachtról kialakított nyugatnémet képbe, hiszen a végsőkig hű maradt a nemzetiszocialista rendszerhez, és már-már kibírhatatlan jellemével sok ellenséget szerzett, így volt kollégáiban vajmi kevés hajlandóság mutatkozott pályafutásának hiteles, részrehajlás nélküli bemutatására. Kershaw megállapítása szerint könyvének megjelenésekor, 1990-ben még mindig adós volt ezzel a feladattal a német történetírás. (Azóta már változott valamit a helyzet, a Wikipedia szerint a tábornagy legalább három életrajza jelent meg.)

Pedig Model valóságos mestere volt a védekező hadvezetésnek, képességeit tagadhatatlanul bizonyította 1942-ben Rzsevnél, 1943-ban Orjolnál, 1944-ben Narvánál, és a Market Garden meghiúsítása is elsősorban az ő érdeme. Ami az alacsonyabb beosztású tiszteket illeti, Kershaw a 9. SS-páncéloshadosztály egyik tüzértisztje, Ludwig Spindler Obersturmbannführer tevékenységét taglalja legnagyobb részletességgel, aki teljesen eltérő képességű alakulatok védelmi harcát vezette sikeresen az Oosterbeek melletti landolási zónájukból kitörni próbáló brit ejtőernyősök ellen, végzetes kimenetelű, felőrlő településharcra kényszerítve őket. Ő az ardenneki csatában esett légitámadás áldozatául - egyébként Model is majdnem így végezte a Market Garden első pillanataiban.

A német válaszlépések átfogó elemzésével Kershaw úttörő szerepet vállalt. Az angolszász olvasóközönség addig csak a szövetségesek, vagyis főleg saját veteránjai nézőpontjából ismerhette meg a hadművelet történetét, és ennek megfelelően a kudarcot is egyoldalú módon a szövetséges tervezők és parancsnokok hibáinak tudta be. A könyv más tekintetben is újdonságnak számított, ugyanis az arnhemi csata témáját alapvetően mellékesnek vélték, hanyagolták a nyugatnémet hadtörténészek. A résztvevő német parancsnokokkal egyetértve úgy ítélték meg, a Market Garden kimenetele nem Arnhemnél, hanem az onnan délre kiszemelt másik leszállási zónánál, Nijmegenben és környékén dőlt el, hiszen ha a szövetségesek az elképzelt ütemterv szerint veszik birtokba a saját állásaik és az Alsó-Rajna közötti útvonalat, onnantól kezdve az arnhemi hídfő sorsa is eldől. Az emberi tényező szempontjából mégis Arnhem-Oosterbeek térsége volt a hadművelet legfontosabb csatatere, a legkiélezettebb, legvéresebb harcok színtere, így Kershaw meglátása szerint a történteket elsősorban az ott bevetett német katonák szemszögéből érdemes bemutatni az utókornak.

Amikor szakított az addigi narratívával és választ keresett arra, miért lepte meg teljesen az amerikai és brit parancsnokokat az ellentámadás ereje, és az hogy gáncsolhatta végül el a haditervüket, kiindulópontnak az izraeli hadtörténész, Martin van Creveld akkor már megjelent kutatását vette, melynek eredménye szerint a 2. világháborúban a német haderő harcértéke egyedülállóan magas volt, katonái egy főre vetítve nagyobb veszteséget okoztak, mint bármelyik vetélytársuk a szövetségesek oldalán. Ám a széles körben elterjesztett nézettel ellentétben ez nem zseniális parancsnokok vagy káprázatos fegyverek érdeme volt, hanem kevésbé látványos tényezőké. A feladatközpontú harcvezetési kultúrát és alkalmazkodóképes katonai infrastruktúrát működtető vezérkar, a pontosan és gyorsan dolgozó törzstisztek, az egyes ezredek kiképzői voltak a háború névtelen robotosai, akik a Birodalom hadigépezetét lehetetlennek tűnő körülmények között is mozgásban tartották, zúgolódás nélküli eltökéltséggel töltve a fellelhető emberanyagot a közmondásos darálóba.

Önmagában az is a haderejük igen magas regenerálódó képességét bizonyította, hogy egyáltalán képes volt szervezetten ellenszegülni az amerikai, brit és lengyel gyalogság elitjének. Hiszen az azt megelőző hónapokban két német hadseregcsoport forgácsolódott szét párhuzamosan Normandiában és Belorussziában. A Kershaw és Keegan által idézett leltár szerint 55 hadosztályuk semmisült meg, a halottak és fogságba esettek száma a félmilliót is meghaladta. Az ellenséges légi uralom nyomása alatt északkeleti irányba, Dél-Hollandia felé igyekeztek a megmaradt alakulatok. Ez volt a hazafelé vezető legrövidebb út, egyben sokuk újonnan kijelölt gyülekezési helye is. Néhány egységről a mai napig nem tudni, hol és hogyan vesztek oda Észak-Franciaország és Belgium vidékén a visszavonulás káoszában. A történelem fintoraként a szövetséges seregeket pont azokban a napokban kényszerítette pihenőre a szállítókapacitásának határába ütköző hadtápszolgálatuk, amikor szabad volt az út Németország északnyugati határa felé. Az előttük húzódó 120 km-es frontszakaszt egyetlen "erődhadosztály" védte, főleg frontszolgálat alól felmentett, idős bakák, akiket csak erődítmények védelmére tartottak alkalmasnak, ahogy besorolásuk is mutatta.

Az egyenlőtlen többfrontos háború ilyen vészterhes helyzetében valószínűleg bármely más állam hadserege és politikai rendszere összeroskadt volna, vagy legalábbis rövid számvetés után megadja magát. A harctéri parancsnokok azonban a közutálatnak örvendő tábori csendőrség "láncos kutyáit" és a tempós működésre optimalizált intézményrendszert mozgósítva hamar rendet vittek az összevisszaságba. A földrajzi adottságokból erényt kovácsolva fogadó- és irányítóközpontokat létesítettek a belga-holland határ közelében húzódó Albert-csatorna és a Waal hídjainál, ahol az alakulatuktól elszakadt, folyamatosan érkező katonák tömegeit ellenőrizték és menetzászlóaljakba szervezték, hogy azok az illetékes parancsnokság alá rendelve további harcok tartalékaként szolgáljanak. A tartalékok mozgósítása során pedig meglepően rövid reakcióidőket produkáltak. Már a csata első napján kb. 15 zászlóaljnyi erő harcolt a szövetséges támadókkal, felrúgva azok hadműveleti elgondolásait, két nappal később már 46. A gyors reagálás árát persze a maguk módján a németek is megfizették, úgy, ahogy arra Harzer is utalt a fentebb idézett dicsekvésével. A gyalogságként bevetett csapatok kb. tizedének volt tapasztalata a gyalogsági harcban, a többieknek egy jelentős hányada pedig éppenséggel a harci tapasztalat minden formáját nélkülözte. Mégis kétszer akkora élőerő-veszteséget okoztak a csata tíz napja alatt, mint amennyit elszenvedtek, a védekezés és területvesztés általános viszonyai között ugyan, mindazonáltal öregbítve a hatékony német hadszervezet hírnevét.    

Olyan aspektusa volt ez a hadműveletnek, amely a NATO akkori helyzetében a haderőszervezés terén is ihletet jelentett. A leértékelődő státuszú katonai hivatás, a visszaeső népszaporulat, az elöregedő jóléti társadalmak korában azzal kellett számolni a NATO-tagállamokban, elsősorban az NSZK-ban, hogy jól kiképzett reguláris erők csak csökkenő létszámban állnak majd rendelkezésre a honvédelem klasszikus feladatára, így egyre inkább milícia jellegű territoriális egységekre kellene hagyatkozni a Varsói Szerződés fenyegetésével szemben. Közismert okokból ez az elgondolás, már ha kormánypolitika szintjén komolyan létezett egyáltalán, később hamar elfelejtődött, de ott és akkor Kershaw indítékai között szerepelt a kötethez való anyaggyűjtéshez. Bizonyosan elmondható tehát, hogy ő és korabeli olvasói sem pusztán a múltba révedésre vágytak. Főleg nyilván a praktikusan hasznosítható következtetések iránti igény volt az oka annak, hogy vizsgálódása nemcsak németközpontú, hanem harcászatközpontú is, a Market Garden politikai, hadászati, haditechnikai vetületei ehhez képest teljesen háttérbe szorulnak.

A 27 fejezetből 20 tárgyalja a harci cselekményeket, egyébként kielégítő részletességgel. Másrészt Kershaw sajátos módszertant követ, mivel az elbeszélés nem szigorúan kronológiai, de nem is földrajzi alapon történik, ehelyett egyes fejezeteken belül is csapong az egyes harcterek bemutatása között, és ilyenkor csak 30-40 oldal után veszi fel ugyanazt a fonalat. Sajnos az is tény, hogy térképek, név- és tárgymutató, hadrendi táblázatok sem segítik az olvasót az eligazodásban. Ám ezt ellensúlyozza az irodalmi szárazságot nélkülöző, olvasmányos stílus, és a megszólaltatott veteránok változatos összetétele, már ami a hadművelet idején betöltött beosztásukat és a bevetésük helyszíneit illeti. Az olvasó így számos nézőpontból nyerhet bepillantást az infernóba, amely minden érintett számára váratlan mértékben dúlta fel a többnyire békés holland síkság takaros, rendezett városkáit és falvait.