"Egy hotel - egyébként nyaralókkal teli - halljában vannak egy izraeli városban, Askelónban. Jelenlétük még nekik maguknak sem kellemes. Ezért beszélnek inkább főhadiszállásról. Ez komolyabban hangzik. Mert tulajdonképpen már rég közelebb kellett volna költözniük a bevetési helyhez..." - Gisela Dachs leírása az EU határellenőrzést segítő rafahi missziójáról (Die Zeit, 2006. dec. 16.)
"Valahogy mindig megható, ha az európaiak világhatalmat játszanak. Akkor a külügyminisztereik jelentékeny arckifejezéssel a kamerák elé vonulnak, és úgy beszélnek idegen területekről és azok konfliktusairól, mintha kisgyerekként beleestek volna egy kutatóintézetbe, hogy aztán kevéssel később okoskodó tanácsokat és csinos katonákat küldjenek olyan térségekbe, ahol igencsak ritkán van keresnivalójuk." - Jacques Schuster (Die Welt, 2014. aug. 6.)
Az elmúlt kb. fél évtized során az Európai Unióban tanúi lehettünk olyan különböző jellegű, de egyformán jelentős válságoknak, melyeket itt felesleges részletezni, de annyit kétségtelenül meg lehet állapítani, hogy markánsan ráirányították politikusok, szakértők, laikusok figyelmét egyaránt azokra a hiányosságokra, ellentmondásokra, melyek az európai integráció és egység nagy projektjét annak megvalósult formájában jellemzik. Ez semmiképp nem elhanyagolható fejlemény, hiszen akár tetszik, akár nem, Magyarországról is el lehet mondani, hogy sorsa immár összeköttetett ezzel a vállalkozással. Ennek ismeretében bizonyára indokolt és jól időzített az első olyan magyar nyelvű kötet megjelenése, amely átfogó képet ad az EU tevékenységének egy relatíve mellékesnek, érdektelennek számító, viszont ma annál több kihívással szembesülő részéről.
A MAGYARORSZÁG és a CSDP: Magyar szerepvállalás az Európai Unió közös biztonság- és védelempolitikájában a Honvéd Vezérkar Tudományos Kutatóhelyének gondozásában, az Europa Varietas Intézet hozzájárulásával jelent meg a Zrínyi Kiadónál, hivatalos álláspont szerint kézikönyv gyanánt, tehát magától értetődő módon a CSDP-ről részletekbe menően tájékozódni kívánó olvasók figyelmébe lehet ajánlani, nem pedig olyanokéba, akik általánosságban az EU szerveiről, politikáiról, döntéshozatali folyamatairól akarnak többet megtudni. A kötet ezen belül is elsősorban azoknak kedvez, akik több száz oldal kitartó végigböngészése helyett a CSDP egyes szegmenseiről kívánnak gyorsan, röviden információkat gyűjteni akármilyen megfontolásból. Ugyanis nem monográfiáról, hanem tanulmánykötetről van szó; a benne szereplő elemzések mindegyike önmagában is logikai egészet alkot. (Ebből pl. az is következik, hogy ugyanaz az adat, közlés több helyen is szerepel, sőt a szerzők egy-két részletkérdésben néha ellent is mondanak egymásnak.)
Mivel mai posztunk alapvetően rövidnek, érdekesnek és könnyen értelmezhetőnek szánt kritika, az Unió struktúráit és programjait viszont okkal nem szokás ilyen stílusban bemutatni, ezért a kötetben szereplő főbb megállapítások ismertetésével csak a lehető legtömörebb formában próbálkozunk, és ezt némi elmélkedéssel egészítjük ki. Vitaindító gyanánt tesszük ezt, főleg azok kedvéért, akik fontolóra veszik a kézikönyv fellapozását. Ennek eldöntéséhez a tartalomjegyzék is segítséget nyújt, és szerencsére a neten is hozzáférhető. (A könyv az info@europavarietas.org e-mail címen rendelhető meg.)
A közös kül- és biztonságpolitika részét képező CSDP, korábbi nevén ESDP ("Európai...") nem tekinthet vissza különösebben hosszú múltra. A mára jogilag is megszűnt Nyugat-európai Unió (WEU) szervezeti keretei között, a hidegháborút követő években jelent meg az elgondolás, mely szerint az együttműködő nyugat-európai nemzeteknek külpolitikájuk összehangolt érvényesítésével, más államokkal feszültséget nem szító módon, közös katonai-polgári feladatokat vállalva kell megtalálniuk saját, aktív helyüket az újabb fegyveres konfliktusok és válsággócok világában, amely az optimista várakozásokra rácáfolva a '90-es években beköszöntött. A NATO-ban vállalt kötelezettségeiktől függetlenül, amerikai közreműködés nélkül kívánták ezt végrehajtani, annak bizonyítására, hogy a közös értékekből és gazdasági-társadalmi érdekekből közös külpolitikai célok is fakadnak, melyek megvalósítására képesek lesznek majd. A lehetőségek, célok és eszközök részletes kijelölése az EU történelmében mérföldköveknek számító három nagy szerződés (Maastricht, Amszterdam, Lisszabon) keretein belül, fokozatosan történt meg. Az intézményi keretek kiépítése 2000-ben kezdődött, az EU első műveleteire pedig 2003-ban került sor.
Azóta már 32 katonai és polgári missziót indított az EU három földrészen, de nem véletlenül taglalja ezeket csak 7 tanulmány a könyvben megjelenő 20 közül. A közös biztonságpolitikának ugyanis egy aránylag látványos, de nem a legfőbb területét jelentik a különböző partnerségi programok, közös fejlesztési alapok és egyebek mellett. Sokat elmond az adat, mely szerint az EU költségvetésének kétezred részét sem teszi ki a pénzalap (Athena), melyet a közös katonai műveleteken belüli részfeladatok finanszírozására hoztak létre. A tapasztalatok alapján a válságkezelés, a békefenntartás és az államépítéshez nyújtott képességfejlesztő támogatás jelentik együttesen azt a szerepkört, melyet a külpolitikai aktivitás jegyében az EU nagyrészt ki tudott sajátítani magának a Nap alatt. Nyilván nem mellékes az a körülmény, hogy a világ katonai nagyhatalmai mintha nem is akarnának konkurenciát jelenteni ezen a téren.
A kézikönyv alapján elég világosan körvonalazódik két megállapítás annak témájáról. Az egyik az az érvényesített rendező elv, melyet talán maximális opcionalitásnak nevezhetünk, már ha átvesszük több tanulmány szerzőitől és a magyar közélet még több szereplőjétől az angol jövevényszavak parttalan használatát (a kötetben lásd még: "financiális támogatás", "donáció", "fegyveres kontraktor"). A közös politika szintjére emelve lényegében azt jelenti, hogy az Unió vezetése dönt a szélesebb együttműködés és a mélyebb integráció formáiról, intézményi feltételeiről arra az esetre, ha a kormányok el akarnak majd indulni ezen az ösvényen, közben a gyakorlatban a közösségi erőfeszítésekben a részvétel önkéntes alapon, retorziók veszélye nélkül történik. A tagállamok tehát tetszőleges mértékben és ütemben építik az egységes Európát. Így lehetséges pl. az, hogy humanitárius beavatkozásra és egyéb makulátlan közös feladatokra az EU harccsoportokat szervezett (battle groups), melyeket aztán sosem vetett be, vagy meghirdette a hadiipari kutatás-fejlesztés összehangolását, a koordinált haderőfejlesztést, ennek dacára az Unióban 22 különböző típusú páncélozott harcjármű áll hadrendben, és a 41 nagy elindított katonai beszerzés közül 11 multinacionális.
Az efféle tékozló párhuzamosságok részben megmagyarázzák, miért szokás az EU-t katonai törpének elkönyvelni, noha a vele majdnem azonos halmazt alkotó európai NATO-tagállamok többet költenek katonai kiadásokra, mint Kína és Oroszország együttvéve. De a kép kialakulásának fő oka a fentebb márt vázolt önkéntességi elvben található meg. A nyugat-európai nemzetek 1945 után saját döntésükből vonultak le szinte teljesen a világpolitika színpadáról, rendelték magukat az amerikai védőernyő alá és építették le képességüket az erőkivetítésre olyan mértékben, amely pl. 2011-ben a líbiai felkelőknek nyújtott európai NATO-légitámogatáshoz is amerikai kapacitások igénybevételét tette szükségessé, noha Kadhafi ezredes létező szocializmusa aligha számított katonai kolosszusnak. Az elemzések egybehangzó következtetése szerint a biztonságpolitikai együttműködés rgyébként is csak korlátozott szintű lehet egy olyan unióban, melynek három legmeghatározóbb állama markánsan eltérő irányvonalakat képvisel. Az alkalmazott elvnek tehát voltaképp nincs alternatívája.
A másik tetten érhető jellegzetesség az ötletszerű, az eseményekre lassan és felemás módon reagáló, semmint azok irányát befolyásoló döntéshozatal. Az EU külpolitikai lépései mögött hiába keresünk stratégiai elgondolást, egyáltalán szándékot a hosszú távú tervezésre. Az átfogó uniós válságkezelés fő helyszíneit Bosznia-Hercegovina, a Kongói Demokratikus Köztársaság és Szomália jelentették - tény, hogy mindháromnál lehetne még rengeteget szilárdítani az államiságon, de ezt leszámítva semmi közös nincs bennük európai szemszögből. Az EU politikájára az arányosság sem jellemző. Műveleteket indít olyan távoli országokban, melyekhez kevés európai érdek fűződik, a nagy és közeli kockázatokat jelentő líbiai és szíriai háborúkra viszont képtelen volt határozott választ adni, a mediterrán partnerség programját pedig elsöpörte az Arab Tavasz.
Mindez nyilván nehezen értelmezhető akkor, ha az EU-t hatalmi tömbnek tekintjük, és ennek megfelelő hozzáállást várunk tőle abból kiindulva, hogy a történelem efféle nagy területű és gazdasági erejű, több népet tömörítő szerveződései hagyományosan birodalomként működtek. Viszont gondoljunk bele, milyen ismérveket szokás a birodalmisággal azonosítani: a "magterület" és a periféria felett egyaránt gyakorolt központi irányítás; a katonai hegemóniára való törekvés, továbbá annak használata terjeszkedésre és pozíciószerzésre; és természetesen a kellő erejű küldetéstudat, amely szentesíti a fegyveres erőszakot külső rivális és belső renitens ellen egyaránt. Az EU ennek éppenséggel a tökéletes ellentéte.
Az önkéntesség elve a terjeszkedésére is vonatkozik, közös külpolitikája pedig sosem ölt olyan formát, vesz olyan irányt, melyet bármelyik érintett ország fenyegetésnek tekintene. Nem véletlen, hogy a már említett 32 CSDP-művelet közül 18-ra Fekete-Afrikában került sor, ahol rivális hatalmi ellensúly nincs jelen, Oroszország közelkülföldjén viszont a kevés indított misszió feltűnően alacsony intenzitású maradt. Az EU vezetői arra is ügyelnek, hogy beavatkozást csak a fogadó ország kérésére, az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyásával indítsanak. Annak érdekében sem tettek lépéseket, hogy a NATO szerepkörét akár részben is kisajátítsák, és ezzel amerikai érdekeket sértsenek meg. Az önálló politikai kezdeményezések hiánya abban is tetten érhető, hogy az EU több esetben is már elkezdett nemzetközi műveletek feladatait vette át, vagy ilyeneknek ágyazott meg áthidaló megoldás gyanánt.
Nem kerülhető meg a kérdés, hogyan illeszkedik a magyar szerep ebbe a kissé homályos összeurópai elgondolásba. A 20 tanulmányból 3 foglalkozik ezzel, vagyis a kötet címe némileg félrevezető, de ezek alapján is el lehet könyvelni, hogy Magyarország nem tartozik ugyan az éltanulók közé a közös szerepvállaláshoz való hozzájárulás terén, de a középmezőnyben azért stabil helyet foglal el. A felajánlott erők számát tekintve az első tíz tagállam között található, három misszióban pedig a vezetői poszt betöltését is vállalta. A magyar rendőrök, katonák főleg a Nyugat-Balkánon voltak aktívak ezen a téren, de 9 afrikai műveletben is részt vettek, szakmai felkészültségüket pedig mindenki elismerte. Az efféle EU-s szerep tűnik a magyar külpolitika egyetlen területének, melyről széles körű politikai egyetértést, vagy legalábbis beleegyezést lehet tapasztalni. Tíz éve változatlanul érvényben van a törvény, mely szerint kormányhatározat is elegendő az ilyen hozzájárulások jóváhagyásához.
A magyar vetülettől eltekintve azonban elmondható, hogy a hivatalos "eredet" dacára a kincstári optimizmus hiányzik a kézikönyvből, valószínűleg joggal. A legtöbb EU-misszió legalábbis ellentmondásos eredményeket hozott, a közös külpolitika megfogalmazott céljait pedig nem sikerült jelentősen megközelíteni a 2000-es évek eleje óta. A terrorelhárításról szóló tanulmány következtetései a végrehajtás és együttműködés hiányosságairól kifejezetten megállták a helyüket annak fényében, hogy a párizsi merényletek és az idei terror-konjunktúra előtt íródott. A szerzők véleménye a nem sok jóval kecsegtető, bizonytalan jövőről is egybehangzó. A 2008-ban kezdődött gazdasági válságjelenségek általában véve csökkentették Európában a védelempolitikai aktivitásra való hajlandóságot, a missziók indítása is megcsappant eltökéltséggel zajlik. Egy kimutatás szerint az európai NATO-tagállamok államadóssága 74 százalékkal nőtt, katonai költségvetése 12 százalékkal csökkent 2006-12 között, és legalábbis kétséges, megfordul-e bármikor tartósan ez a trend. Közben pedig az EU biztonsági helyzete jelentősen romlott, a közelében lévő ázsiai és afrikai régiókban új, elég tartósnak tűnő konfliktuszónák alakultak ki.
A páneurópai eszme megvalósítására az egyre szorosabb integráció és a folyamatos bővítés jelentették a két bevett módszert, ám jelenleg mindkét téren kifáradás és érdektelenség tapasztalható, vagyis az Unió lényegében nagy, mozgósító erejű vállalkozás nélkül maradt, és a megszokás tartja életben. A bővítés következő kijelölt terepe a Nyugat-Balkán, de az erre vonatkozó tanulmány nem kelt illúziókat, és hivatalos közlés szerint sem folytatható ott a bővítés 2019 előtt. Montenegró és Szerbia állnak legközelebb a csatlakozáshoz, de ekkora államok nyilván nem fogják sokban befolyásolni az Unión belüli folyamatokat.
Ha számba vesszük a lehetséges jövőbeli fejleményeket, el nem hanyagolható tényezőnek számít a Brexit, mely a kötet összeállításának idején csak egyfajta potenciális veszélyként volt jelen a fősodrú közbeszédben. A szerzők nem tértek ki a lehetséges következményekre, de abban egyértenek, hogy Britannia az EU legnagyobb katonai hatalma, s hagyományosan az aktívabb, szorosabb külpolitika fő ellenzője. Ha többé-kevésbé gördülékeny módon hagyja el az Uniót, és követi példáját pl. Hollandia vagy Dánia, mely országok szintén nem számítottak az európai egység lelkes híveinek, akkor ismét megnyílhat az út a mélyebb integráció előtt egy francia-német tengely köré orientálódó európai közösségben, vagy esetleg 1-1 német ill. francia hegemóniájú európai tömbben. Amennyiben pedig az Egyesült Királyság önmagát is felszámolja a skót és északír függetlenségi népszavazások eredményeképpen, pontot téve ezzel egy sok évszázaddal ezelőtti, egyébként is idejétmúlt államegyesítő projekt végére, és törölve a szótárból az egyik legidétlenebb országnevet, az európai földrész feletti atlantista befolyás fő eszköze tűnik majd el a színről. Ez pedig újabb lehetőségeket nyithat meg, melyeket egyelőre megfogalmazni is nehéz lenne világosan.
A poszt elején olvasható idézetek a kötetből származnak. A címhez Colin Liddell adta az ihletet.
Utolsó kommentek