Következik a Szekeres József nyugállományú ezredessel készített interjú írott változatának folytatása a harmadik résszel, mely eredetiben itt hallgatható meg.

* * *

A haderő modernizációja

1978-ban elkezdődött az átfegyverzés a T-72-re, és úgy döntöttek, a tatai ezrednél azt én fogom csinálni. Ezért kineveztek parancsnoknak, ahhoz pedig elő kellett léptetniük alezredesnek, megint soron kívül. Akkor már három éve voltam ezredtörzsfőnöki beosztásban. Ezredessé 1984-ben léptettek elő, amikor élenjáró ezrednek nyilvánítottak minket. Hozzáteszem, hogy a Magyar Néphadsereg történetében én voltam az első harckocsizó ezredparancsnok, akit ezredessé léptettek elő. Pl. Mórocz altábornagy, később hadseregparancsnok és honvédelmi minisztériumi államtitkár, Verpeléten őrnagyként volt az ezredparancsnokunk, úgy ment hadosztálytörzsfőnöknek is. Pacsek vezérkari főnök Rétságon volt ezredparancsnok alezredesként, később Mórocz helyett ő lett a hadosztálytörzsfőnök. Őt sem léptették elő. Darányi vezérőrnagy, hátországi védelmi parancsnok, alezredesként jött hadosztályparancsnoknak a kalocsai ezredtől.

Ez valami íratlan szabály volt, akármilyen jó képességű, tisztességes emberről volt is szó. Az én esetben szerintem azért tettek kivételt, mert Mórocz volt a hadseregparancsnok, és fel voltam terjesztve Kiváló Szolgálatért Érdemrendre, amit az Elnöki Tanács adományozott. Mórocz volt a szolgálati elöljáró, rajta ment keresztül a javaslat. Áthúzta, helyette javasolta, hogy léptessenek elő ezredessé. Megjegyzésnek odaírta, hogy az érdemrendre majd térjünk vissza. Így is lett, nem sokkal később megkaptam.

Sokáig egy zászlóaljam T-72-es volt, kettő meg T-55-ös. Az iskolazászlóaljnál két század tanította a T-55-öt, egy meg a T-72-t. Az egy zászlóalj átfegyverzése három időszakot ölelt fel. Egy időszak alatt átképzés ment, kettő alatt meg képeztük a váltógárdákat, ez 18 vagy 24 hónapot jelentett. Ha egyszerre megkapom a három zászlóaljat, ugyanennyi idő alatt végigcsinálhattam volna. De közben elfogyott a pénz, leállt az átfegyverzés, és elkezdtük a T-55-öket átépíteni T-55AM-re. Amikor kiderült, hogy nem használható, visszatértünk a T-72-höz, így megint kaptam két zászlóaljat.

Az egy zászlóaljtól átadtak 5 harckocsit a tanintézeteknek, 4-et pedig az ezrediskolának a T-72 kezelők képzéséhez. Így 31 helyett 22 kocsiból állt a zászlóalj. 7 kocsi volt minden században, hiányzott belőlük a harmadik szakasz. Ezeknek a pótlása csak a '80-as években, az átfegyverzési program újraindulásával történt meg. Közben ment a program a BMP, a gyalogsági harcjármű hadrendbe állítására, mert számukra a PSzH nagyobb elmaradottságot jelentett, mint nekünk a T-55. Ezzel párhuzamosan ment a légvédelem átállítása rakétatüzérségre, a tüzérség átállítása önjáró eszközökre. Más fegyvernemek felzárkóztatására kellett a pénz.

A BMP-t először a zalaegerszegi lövészhadosztály kapta meg, utána a mi lövészezredünk Szombathelyen, a PSzH leváltására. Korábban Aszódon állomásozott gépkocsizó alakulatként. A BMP-1 mellé pedig kapták a T-55AM-et, nem pedig T-72-t. A BTR abban az időben még nem lövészváltozatban volt, hanem mint rádióállomás, tüzér tűzvezető pont (R-145) és légvédelmi tűzvezető pont (PU-12). Az ezredünk állományában voltak BTR-60-ak, de csak mint szaktechnikai eszközök. Általában az adott alakulat fontossága határozta meg, mivel szerelik fel. Ezért kapta a zalaegerszegi hadosztály egyik alakulata, Lenti a BMP-t, mert közel voltak a jugoszláv és osztrák határhoz. Később a T-55AM mellett kaptak önjáró tüzérséget is, mint összfegyvernemi ezred.

Generációváltás

A T-72 annyira más minőséget képviselt, hogy a régi infrastruktúrából és együttműködő eszközökből szinte semmi nem volt hozzá ugyanúgy használható. A rendszerbe állításakor egyértelművé vált, hogy a T-72 előnyeit nem lehet kihasználni, ha nem jön hozzá gépesített gyalogság, hatékony légvédelem és tüzérség, átalakított anyagellátás és vegyvédelem, komoly szervizhálózat, fedett garázsok, ha nem épül át a lőtér, a vezetési pálya, a harcászati gyakorlótér, az utak. Változnia kellett a szervezetnek, a teljes kiszolgáló háttérnek és az állománynak is. A hagyományos hozzáállás nem volt többé tartható, mert a lassú gondolkodású embereket nagyon gyorsan leírta a technika. Ugyanez vonatkozott a sorállományra is. Nagyon lerövidültek a ciklusidők, minden értelemben. Pl. a harcászati gyakorlóterünkön a leghosszabb egyenes szakasz 600-800 m volt, ami a T-55-nek 3-4 perc. A zászlóaljparancsnoknak volt egy perce gondolkodni, cselekedni. A T-72-nek csak 40 másodperc. Aki lassan gondolkodik, lassan fejezi ki magát, annak ez nem megy.

Sokkal komolyabb a generációs különbség a T-55 és a T-72, mint a T-34 és a T-55 között, pedig a T-72-ben még nem volt lőelemképzés. De a járgány teljesen más. Az akciórádiusza, vagyis a harckocsival az adott pontból tűzzel elérhető terület, 3-6 km. Ha onnan nem tudom lőni a célpontot, percek alatt át tudok állni egy másik pozícióba. De még be sem fejeztem a tüzelést, már át kell gondolnom, milyen terepfedezéket használok ki a mozgáshoz. Ezt neveztük tűzmozgásnak, tűzmanővernek. Minden eszköz autonóm, itt már nincs az, hogy majd valaki mér, valaki számol, meg majd mond valamit. Percenként 4-6 lövést lehet leadni, az űrméreti gránát sebessége 1800 m/s. Van egy olyan fogalom, hogy pásztázó lövés. A célpont alsó, középső részére lövök, és a röppálya sehol nem megy magasabbra, mint maga a célpont. Ha látom a közepét és az alsó szélét, valahol biztos eltalálom, lézer nélkül, és számolni sem kell. Hatalmas fegyver. Ez a T-55-nél 1200 m, a T-72-nél űrméret alatti gránáttal 2400 m.

Ha pedig pontlövésre van szükség, mert pl. a lövegcső és a páncéltest közé akarok lőni, hogy kiékeljem a löveget, akkor 3000 méteren belül a lézer 5 m pontosságig a lézer beállítja az irányzékot, csak rá kell mérni. A lőszerek ballisztikai adatai már benne vannak a rendszerben. Ha pl. űrméret alattit kérek, akkor annak megfelelő skálán adja az irányzójelet. A piros körrel mérek, a jellel irányzok, és lövök. A töltő automata. Beállítom a kívánt lőszertípust, nyomom az automatát. Az szétkapcsolja az elsütő berendezést és sok más dolgot, a löveget a töltőhelyre fordítja, felhozza a kazettát, belöki a gránátot, rátölti a patront, és utána a stabilizátor arra fordítja a löveget, ahová az irányzó néz. Ha ott van, kigyullad egy piros égő, a szinkronizátorok összekapcsolják az elsütő berendezést. A lövés után a löveg kidobja a hüvelyfeneket, azt egy lepkeháló megfogja, és egy kinyíló ablakon kidobja a kocsi mögé kb. 20 méterrel. Nem kell bajlódnunk a hüvellyel, mint korábban. Miközben az irányzó lő, a parancsnok keresi és kiválasztja az új célt. Megmarkolja a saját optikai műszerét, nyom egy gombot, a stabilizátor maximális toronyforgási sebességgel, ahogy mondtuk, átdobási sebességgel, 10 m/s szögsebességgel odavágja a löveget, ahová a parancsnok kéri. Utána az irányzó kéri a lőszert, nyomja a gombot stb. Ez egy 8 másodperces folyamat.

Az űrméret alatti gránátot nyíllövedéknek is nevezik. A csőben ég el a lőportöltete. A harckocsi készletében voltak olyan gyűrűk, melyeket 50 lövés után a cső végére fel kell helyezni, mert ez az égés sok anyagot kihord a cső anyagából, tehát könnyebbé válik a löveg, és a gyűrűkkel lehet kiegyensúlyozni, súlyon tartani. Persze ilyenkor a cső szórása is nő. Mi kiképzésen betétcsövet használtunk, hogy az védje a csövet az égéstől, de ez növelte a lövegcső súlyát, ezért a lövegfalra hátul ellensúlyokat kellett rakni. Ha nincs kiegyensúlyozva, akkor a stabilizátort állandóan működtetni kellene, feleslegesen dolgoznak a rendszerek.

Technológiai sajátosságok

A stabilizátor azon az elven működik, hogy a nagy sebességgel forgó testek megtartják a forgási síkjukat. A legegyszerűbb példa a búgócsiga. Ha erőhatás éri, arra merőlegesen tér ki. A stabilizátorban pörgettyűk vannak, melyek 25 ezres fordulatszámmal pörögnek. Van egy alaplapjuk, a forgó transzformátor egyik része, a másik tengelyük meg a transzformátor vasmagja. Ha a kettő egymáshoz viszonyítva eltér, a metszésvonalak miatt elektromos áram termelődik. A különböző rendszerek ezt a vezérlőjelet erősítik fel. Mivel tartja a forgási síkját, visszaviszi a löveget a beállított szögbe, akármikor ki akarja ebből billenteni az alváz mozgása. Ha fordítom az irányítótömböt, azzal megváltoztatom a rendszer másik elemének a helyzetét, az akkor kényszeríti a másik rendszert, és fordul a torony. Vannak további finomító pörgettyűk is, melyek észlelik az elmozdulás sebességét, azzal arányosan adják a jelet, hogy milyen gyorsan kell visszaforgatni a löveget. A T-55-ben ezt függőlegesen egy hidraulikus munkahenger csinálta. A dugattyú fölé vagy alá nyomtam a folyadékot attól függően, hogy süllyeszteni vagy emelni akartam a lövegcsövet. Az oldalmozgást pedig fogaskerekes rendszer csinálta, de a T-72-ben ez is hidraulikus volt, sokkal pontosabb.

A lézer 500-3000 m között méri a távolságot, mert géppuskával 500 m-től, ágyúval pedig 3000 m-ig érdemes lőni. A szórással nyilván számolni kell, 2000-2500 méteren már gyorsan nő a szóráskép, és ha sokkal nagyobb, mint a cél, akkor nagyon meg kell gondolni a lövést. És akkor még nem számoltam azzal, hogy az irányzó hibázik. Ha a középső szórásmag, vagyis a találatok fele, a cél egy negyed nagyságú alakjában benne van, akkor nyugodtan lehet lőni. Ebből kellett kiindulni. Nem elég eltalálni a célt, ott kell eltalálni, ahol harcképtelenné tehető.

A lőszer fémkazettákban van lent a forgószállítóban, fölötte a forgózsámoly, amin bent állunk a toronyban. A megoldás népgazdasági jellegű előnye az volt, hogy egy fővel csökkent a személyzet. Nem kellett még egy katonát két éven át kiképezni, ellátni, fizetni, nem kellett elhasználni a rengeteg anyagot a kiképzéséhez - lőszer, üzemanyag, kenőanyagok, alkatrészek stb. És ha az az ember nem katonáskodik, akkor a polgári életben dolgozhat, és hozzájárul a nemzet gyarapodásához.

Az osztrákoknál megnéztem egy amerikai tankot, az M60 típust. A löveg mögött van a motor válaszfala, annál szögletes lőszertárolók vannak, mindegyikben bent 10-10 lőszer, alatta fektetve 6-8 darab. A személyzet körbe van rakva lőszerrel. A különbség az, hogy óriási a belső tere. Arra gondoltam, a kisebb termetű embereimet nem engedem be, mert elvesznek odabent. Másrészt azokban a régebbi amerikai típusokban 6-8 féle lőszerrel dolgoztak, nálunk csak 3 volt. Megtanulni sem könnyű, hogy melyik gránát hol van. Ez lehet az egyik oka, hogy megtartották a töltőt, pedig egy automata berendezést elektromechanikus rendszerekkel, lőszerkiválasztóval együtt legyártani nekik iparilag nem lett volna nagy kunszt, egy harckocsi küzdőtere meg ígyis-úgyis sérülékeny egy találattal szemben. Ez egy eltérő filozófia. Ami az emberi tényezőt illeti, nem véletlenül használnak előszeretettel osztott lőszert 100 mm-nél nagyobb űrméretű lövegeknél. Másképp nagyon gyorsan fárasztaná a töltőt, és egy nagy méretű lőszert nem könnyű milliméter pontossággal a helyére tenni.

Lehet a katonát nyúzni, fárasztani, de egy bizonyos idő után a regenerálódáshoz szükséges idő hatványozottan nő. Ha pl. eltelt 18 óra, akkor 10 óra intenzív pihenéssel, jobb élelmezéssel, egyebekkel újra bevethető. De ha 24 óra telt el, akkor minimum 12 óra kell, és aztán a regenerációhoz szükséges idő felmegy 24 meg 40 órára, és ha túlfeszítem a húrt, kell egy új személyzet, amelyik napokra átveszi a feladatokat.

A Kiskunsági Nemzeti Parknál a felderítők PSzH-kkal, ezekkel a csodás győri gépekkel valami okból lementek az útról 2 méterre, és elakadt az egyik. Egy leengedte a mankókerekeit, és megpróbálta vontatni, de az is elakadt, aztán a harmadik is. Megérkeztünk oda vízalatti átkelés után, kiadtam a parancsot: mindenki jobbról előzi a PszH-kat, de legalább 10 méterrel beljebb, a mocsár felé, megtesz tovább 150 m-t, és visszamegy az útra, ahol már meredekebb a part. Egyes sebesség, kézigáz 1500-ra, botokhoz senki nem nyúl, csak akkor, ha már a szárazulatra ért. Végigment a 31 kocsi szépen, csak néztek ránk a csodagépeikből. A kézigázt úgy használtuk, hogy amikor a fordulatszám elérte az 1500-at, egy racsnis kart lehúzok, amíg nem akad, azután visszaengedem. Megnézem, tartja-e a fordulatot a motor. Ha nem, akkor két ugrással lejjebb húzom. Nem kell lábbal nyomni a gázt.

Végső soron a T-34 motorja van a T-72-ben is, csak ellátták turbófeltöltővel, ami 25 ezres fordulaton dolgozik. Bolygóműves, egy napkerék kapja a meghajtást, van egy koszorúkereke, a kettő között van egy bolygókeréktartó, amin van négy kis fogaskerék. Ha egy az egyben megyek, akkor ezekkel csak összezárom. Ha változtatni akarok az áttételen, bekapcsolom a bolygókereket, azok lassítanak vagy gyorsítanak. Össze van kötve hét kuplungon, fém lamellákon, és az egész hidraulikus, kisujjal lehet mozgatni. Nyolcsebességes, hét előre, egy hátra. Váltásnál, ha vissza akarok kapcsolni, minden sebességet végig kell járni, de volt egy vészfékező kapcsoló, ami kikapcsolja a reteszelő rendszert, és hetedik sebességből visszakapcsolhatok egyesbe, de valószínű, hogy akkor valami törni fog.

Lehet látni háborús felvételeken, hogy a lövegtoronyról körben 20-30 centiméteres láncok lógnak le. Az a kumulatív lövedékek elleni védelem, mert ha egy ilyen eltalálja a láncot, az megtöri az elvi pontot, és felület jön létre. Aztán vagy átégeti, vagy nem. A T-80, T-90 típusok tornyát már körberakják ilyen célú védelemmel, és az sem véletlen, hogy sok a felületén a hegyes szög, nehogy 80-90 fokos szögben el lehessen találni. A harckocsi orrán részben védelmi céllal van a vontatókötél és a hullámtörő. A T-72-re fel lehet szerelni elefántfüleket, ahogy mi hívtuk, ezek negyed négyzetméteres, gumilapba ágyazott, rugózó fémlapok a sárhányó éléhez fogatva. A lengyel gyártmányú parancsnoki kocsikon pedig kb. másfél mázsás előtétpáncél volt, a nyugati típusokon ezek mindig "szendvics" kialakításúak, kívül fém, belül kerámia, hogy törje a kumulatív sugarat.

A T-72 megbízhatósága

A szovjet gyártmányú T-72-esekkel elmentünk több mint kétezer km-t, mire elkezdtek beégni a porlasztócsúcsok, 3-4 ezer km után pedig a turbófeltöltő csapágyai kibuktak a 25 ezres fordulattól. Utána elhasználódtak a bolygóműves kihajtás átömlő furatai, melyek a sok tengelykapcsolót meg egyebeket működtetik. Szóval összességében megbízhatóak voltak. Viszont a lengyel gyártmányú T-72-esek, melyekkel Tatán a negyedik zászlóaljam volt felszerelve, pocsék módon voltak szerelve, 50 kilométert sem mentek el, ha a gyári szerelőbrigád nem végzett rajtuk javítást. Az 1985-ös díszszemlére pl. ezekből is vittünk. Ilyenkor minden harckocsit le kell mosni, zsírtalanítani és újrafesteni, ami rengeteg meló. Felmentünk Pestre, végigcsináltunk egy éjszakai gyakorlatot. A Hősök tere akkor még bazaltkockás volt, szóval jó kis vibrációt keltett.

A lánctalpak gumiba ágyazott csapszegei csavarokkal voltak zárva. Befelé ezek nem tudtak elmozdulni, mert a páncéltest felöntései visszaütötték a helyükre. Kifelé sem nagyon tudott elmozdulni a gumiágyazásban, de kicsit azért kimozdult, kilógott. A gyakorlat után visszamentünk a telephelyre, megnézem a láncokat és látom, hogy hiányzik vagy tíz zárócsavar. Megnéztem a másik kocsit, arról meg 15 hiányzott. Szóltam a szakembereknek, hogy gyerekek, baj van, nincsenek meg a csavarok. Az nem lehet, mondták. Miután látták, hogy tényleg elvesztek, kimentünk a Csángó utcára, és megtaláltuk a szétgurult csavarokat. A palástjuk végigrepedt, és lepörgött a menetről. Annyira túledzették, hogy rideggé vált az anyag.

A vezetőnél, a 40-50 cm széles műszerfalon volt egy csomó mérő: erőátviteli olajnyomás, motorolajnyomás, vízhőfok, légnyomás, generátor áramtöltő stb. Ezek egy része párhuzamosítva volt egy égővel. Ha pl. túlmelegedett a hűtővíz, kigyulladt egy piros lámpa. Ha a lövegcső a kocsitesten túlra fordult, azon az oldalon kigyulladt egy zöld égő, akkor vigyázni kellett, nehogy beleakadjon a kocsi a legközelebbi fába. Ha pedig a légszűrőbetét cseréje időszerű volt, kigyulladt egy halványzöld lámpa. Ha a parancsnok beszélőváltója szétcsatlakozik, megnyom egy gombot, kigyullad egy másik lámpa, figyelmezteti a vezetőt, hogy kapcsolja össze. Amikor a gép terepen megy negyvennel-ötvennel, egyébként is van mire figyelni, gödrök, kövek, tuskók, emelkedő, miegymás. A műszerfalra csak pillanatokra nézhet, ezért megfelelő térlátással kell rendelkeznie, hogy azonnal észleljen mindent, és reagáljon, ha szükséges. Váltson vissza sebességet, nyissa ki a hűtőzsalukat stb.

A lengyelek rájöttek, hogy ez így nehezen átlátható, kellene valami praktikusabb. Csináltak egy központi LED-es kijelzőt. Ha annak a felső része elkezdett halványan pirosodni, akkor hőprobléma van, ha barnulni kezd, olajhiány van stb. Ez egy nagyon jó megoldás volt, összefoglaló műszerként adott egy általános tájékoztatást. Mellette persze megmaradt a többi mérő is.

Használtunk csehszlovák gyártmányú T-72-ket is. Végszerelésükben lényegesen jobbak voltak, mint a lengyelek, de gyengébb minőségűek, mint az eredeti szovjet. A csehszlovák kocsik ugyanis hibridek voltak - az előmelegítő román, az üzemanyagtartály magyar, a Gödöllői Gépgyárból, az optika keletnémet, Jena-Zeiss, a motor lengyel.

Vissza a főiskolára

1990-ben átadtam a dandárt, átmentem a Kossuth Lajos Katonai Főiskolára, a harckocsizó tanszék élére. Onnan mentem nyugdíjba 1996 decemberében. A főiskolán abban az időben négy évfolyamon ment a harckocsizó tisztek képzése. 1-2 osztály, 30-50 főnyi kibocsátandó létszám. Legalább egy szakasz, 25-30 főnyi induló létszámmal mindig volt. Emellett folyt a hivatásos tiszthelyettes harckocsizó szakaszparancsnokok képzése 2 éves rendszerben, 1-1 szakasszal, 20 fő körüli létszámmal, és folyt az egyetemet végzettek tartalékos tiszti képzése, 2x6 hónapos elméleti alapképzés majd 1-2 időszakos csapatgyakorlat, mint parancsnokhelyettesek. Az ottani eredményeik, a vizsgaeredményük és a csapat javaslata alapján kerültek tartalékos tiszti avatásra.

A T-72-esek átalakítására egy izraeli gyártócég árajánlatot adott, az ajánlattételre meghívást kaptam szakértőként, mint tanszékvezető. Azt mondták, kocsinként kb. 100 millió forintért beépítik az akkor divatos tűzvezető rendszert. Ennek valamekkora hányada a szervizelési költség, de ha modernizációra is sor kerül, azért külön fizetni kell. Akkor egy új lengyel T-72-t már 70 millió forintért árultak, mert döglődött a piac, mindenhol ment a haderőleépítés. Egy hónappal később jelentkezett egy dél-afrikai cég, amelyik még fegyverembargó alá esett, és megtették kb. ugyanezt a 100 milliós ajánlatot, nagyjából azonos szerkezeti megoldásokkal. Ennyire jó volt az ipari kémhálózatuk.

* * *

Utószó helyett: interjúalanyunk a rendelkezésünkre bocsátott néhány témába vágó fényképet személyes albumából, a majdani átiratok illusztrálásához. A fentebb látható képek is onnan származnak, kivéve azt, amelyik egy M60-at ábrázol. Következzen most néhány további kép.

Külföldi delegációk látogatása: Észak-Korea...

...és Svájc:

Haditechnikai bemutató bányászoknak:

folyt. köv.