Ma folytatjuk a Szekeres József nyugállományú ezredessel készített interjú leközlését a második résszel. A módszer változatlan, vagyis a szöveg nem mindenhol egyezik szóról szóra a hanganyaggal. Nem is szaporítjuk tehát tovább a szót, inkább átadjuk az ezredesnek.

* * *

Átfegyverzés

Az '50-es években a katonai tanintézetek, köztük a tatai Rákosi Mátyás Páncélos Tiszti Iskola, T-34-en és a T-34 alvázára épített SzU-85 önjáró lövegen folytatta a kiképzést, de az alakulatok még nehéztechnikával voltak ellátva, ezért a felavatott tiszteket zászlóalj és ezred szinten arra képezték vissza. A katonai főiskola utolsó másfél évében én már a T-54-et tanultam, aztán az utolsó évben megérkezett a főiskolára az első T-55, a tatai 25. harckocsizó ezredtől, amely 1961-től volt ezzel a típussal felszerelve, előtte pedig 1957-től T-34-ekkel. Ott kezdtem meg a csapatszolgálatot 1964-ben. Később a 94 db T-55-öt két ütemben adtam át, először 31-et, utána 63-at a verpeléti 35. ezrednek. A kalocsai ezred volt a 24., a rétsági a 31., a tapolcai meg a 8. Sok alakulatot a T-34-ről T-54-re fegyvereztek át, abból is volt egy csomó.

A szovjetek 31 harckocsiból álló zászlóaljban gondolkodtak, a hozzá szükséges infrastruktúrával - műhely- és javítógépkocsik, javítóanyagkészlet, a javítóműhely felszerelése, lőszer, a harckocsira szerelhető tolólapok és aknamentesítő eszközök, a vízalatti felszerelés stb. Először érkezett 16 harckocsi, utána még 15, amennyit a vasúti szállítás lehetőségei engedtek. Csapon mindent át kellett rakni a szovjet széles nyomtávú vasúti kocsikról. Mi mindig a 120 tengelyes katonai szerelvényekben számoltunk, mert a mellékállomások tartalék vágányain ennyi fért el. Ha volt egy hőnfutó csapágy, vagy más okból vagont kellett cserélni, oda félre lehetett állítani. Csinálhattuk a nyílt pályán is, de akkor le kellett állítani a személyi forgalmat, mert dupla vágányú vonalakon mi személyvonattal nyílt pályán nem találkozhattunk, akármilyen stabilan is volt minden rögzítve, a lövegcső hátrafordítva és leengedve, karvastagságú rudazókötelekkel lekötve. Ezért a szállítások túlnyomó többségét hétvégén intéztük, amikor csak tehervonatokkal találkoztunk.

Az átfegyverzés viszonylag gyorsan ment minden ezrednél. Amíg az állomány T-34-en leszolgálta az első időszakát, az ezrediskola az újoncokat már T-55-re képezte, és a leszerelő állományt ők váltották. Voltak tehát átképzett személyzetek, mások meg eleve az újon kezdtek. Három időszak, másfél-két év alatt végbement a folyamat.

A T-54 és a T-55

A két típus között sok volt a különbség. A T-54 kezdeti változatában csak oldalirányú stabilizátor volt. Ha beállítottam egy célra, és saját tengelyem körül megfordultam, a löveg célon belül maradt, kis eltéréssel. Másrészt egy tíz fogú meghajtókerék kapcsolódott egy 57 fogú kerékhez, de a korszerűsítés során ezt bolygóművel helyettesítették, mert a tízből csak három fog kapaszkodott egyszerre, és nagy megterhelésnél az egyik letörhetett. A bolygóműben meg sok fogaskerék vitte át az erőt. Sok változás volt, módosították a motor segédrendszereit is, az olajszűrőt, üzemanyagszűrőt, porlasztót.

A T-34 és a T-54 motorját be lehetett ugratni fordítva. Mentem egy meredek emelkedőn felfele, lefulladt a motor, akkor hagytam, hogy a kocsi megguruljon, és felengedtem a kuplungot. A motor egyből beindult, a kipufogócsonkon szívta be a levegőt, a beszívónyílásokon meg csapott ki a láng. Szóltam a vezetőnek, álljon már meg, mert fordítva jár a motor. Értettem, mondta, kettes sebességbe kapcsolt, erre hátramenetben indultuk lefelé a hegyről. Mire sikerült megértetni vele, hogy meg kell állni, szétégtek az alsó drótszivacs betétek a légszűrőben. Ez volt a dízelmotor egy sajátossága, ha fordítva indult be, nem volt benne olyan rendszer, ami leállítja, mondjuk szétlöki a gázrudazatot. Később már beleszereltek egy érzékelőt erre a célra.

A T-55-öket világszerte a lengyelek látták el motorokkal, még Indiában és Szíriában is. Oda sem szovjet készletből szállítottak. A T-55-ök gyártási helyszín szerint is különböztek, de nem csak azok. A legáltalánosabb gépkocsiból, a GAZ-66-ból is sok mindenben eltértek az Urálon inneni és Urálon túli gyárban készült példányok. A T-54 és T-55 egyaránt a 100 mm-es löveggel volt ellátva, semmi változás nem történt. A T-55-ben 51 cm-t mehet hátra lövés után a löveg, harc közben megengedett az 57 cm is. Ha ennél tovább siklik, beleütközik a motor válaszfalába, vagy ki is rúgja a motort a helyéről.

Tatán a T-34-eken és T-55-ökön sem volt légvédelmi géppuska. A 7,62 mm-es toronygéppuska és homlokgéppuska ezer méterig viszonylag pontos és hatásos, nem védett célpont ellen kétezer méterig is halálos, de a hatékony lőtávolság 600-1000 m. A légvédelmi géppuskáé 1500 m, földi célpontok ellen is, azért volt rajta két irányzó berendezés. Az egyik hagyományos, van rajta egy számozott irányzékállító. A másik lencsés rendszerű, az üvegébe körök voltak marva, mindegyik megfelel a repülőgép valamilyen sebességének. Külön tárcsákkal is be lehetett állítani. A repülőgép elé kellett célozni, és az oldaldőlését is figyelembe kellett venni. Akkor kínálta a legjobb célpontot, amikor a legnagyobb felületét mutatta, akkor lehet az üzemanyagtartályaiba lőni. A parancsnok kezelte, mellmagasságig kibújva.

A küzdőtérben, a töltőkezelő előtt van egy nagy üzemanyagtároló tér. Az ezer literes tartály körül volt kialakítva egy darázsfészekhez hasonló lőszertároló, 26 gránáttal. Elhelyezhették volna máshol is, de úgyis mindegy, amikor találat esetén felrobban egy vagy több. A motor válaszfalánál volt még lent 8 gránát, meg körben a toronyban is, az előmelegítő fölött 2, a toronyfülkében szintén 8, összesen 43 db. Nincs olyan fél négyzetméter bent, ahol nincs lőszer. A T-55 már el volt látva ólombéleléssel, de szerencsére nem kellett megtapasztalnunk, mennyire csökkenti ez a sugárzást. Megkapta az előtétpáncélt is, ezeket a nagy, ráakasztott páncélokat, "elefántfüleket". Ebben én nem láttam sok fantáziát, a súlyuk miatt lomha is lett a gép.

Később lőttem T-72-vel T-55-re kumulatív gránáttal. Utána a javítózászlóaljnál szétszerelték. Elől, az irányzótávcső mellett találta el. Fém mérőszalaggal lemértem, 28 cm mély volt a lyuk, amin az energianyaláb bement. Felnyitottam a tetőpáncélt, belülről is lemértem. A kocsi egész belseje szürkéskék volt, mert amikor a gránát átfújta a páncélt, fém- és olómköd keletkezett, és minden felületre rácsapódott több ezer C fokon. Minden szerves anyag egyszerűen elillant. A gránát átment a páncélon, az ólmon, utána a légtéren, vagyis háromszori közegváltás történt. Megnéztem, szóródott-e az energianyaláb. Akkor vettem észre, hogy hátul, a válaszfalnál lyukas a 8 cm vastag páncél. Összesen 36 cm-t ütött át a nyaláb, azután kiment. Iszonyú a hatás, és egy sima RPG ugyanezt meg tudja csinálni. [A tesztről videófelvétel is készült, abból néhány képet meg lehet tekinteni itt - a szerk.]

Én a T-55-öt is szerettem, főleg a modifikációit, melyekben volt ólombélelés, vegyisugár-felderítő műszerek, modernebb infra és tűzoltó berendezés. Emberi volt, kezelhető, de lőelemképzés nem volt benne. A környezetben lévők harckocsikhoz képest, melyekhez viszonyítani kellett magunkat, kb. azonos értékű volt. Nem volt annyira minőségileg más technika, mint a potenciális ellenség típusai, már amennyire én megismertem őket. A többi már az állomány felkészültségén múlt.

A T-55AM

A T-54-nek is volt sok modifikációja. Egyik változtatást csinálták a másik után, és mikor letudták a tizediket is, akkor azt mondták, ez már T-55. Azt is fejleszteni kezdték, pl. beletették a légkuplungot. A vezető lazán nyomja a kuplungot, a pedál megnyom egy kapcsolót, az sűrített levegővel kirántja a rudazatot, és lehet kapcsolni. Nem fárasztja a lábat egy rugós szervóberendezés. Történt még hat-nyolc változtatás, és azt mondták, ez T-55A, jött még egy csomó, az meg T-55B. A magyarok meg kitalálták, hogy a legjobb állapotban lévő T-55-öket átalakítjuk, ellátjuk a francia Matra cég lőelemképző berendezésével, elnevezzük T-55AM-nek és lesz belőle több száz darab. Ez a számítógép automatikusan rendszerez egy csomó adatot. Méri a kocsiban a lőszerek hőmérsékletét, mert minél melegebb a lőpor, annál gyorsabban ég el. Méri a külső hőmérsékletet, mert minél melegebb a levegő, annál kevésbé sűrű. Méri a szél irányát és sebességét, a harckocsi sebességét, méri a két lövés között megtett távolságot, igaz a lejtőszöget már nem. Meg tudom vele állapítani a célpont mozgási sebességét, a hozzám viszonyított oldalirányú sebességét, hogy merre és milyen szögben mozog. Ennek megfelelően kell változtatni az előretartás mértékét. Kiszámolta a kiválasztott lőszer ballisztikáját is. Mindezt a rendszer automatikusan csinálta, és végül folyadékkristályból összeállítja az irányzójelet. Ilyen tűzvezetés a T-72-ben sem volt, lézer viszont igen.

Nekiálltunk az átalakításnak, de kiderült, hogy kompatibilitási probléma miatt nem használható. A számítógép finom, pár mikrovoltos vezérlőjeleit a stabilizátor elektroncsöves rendszere nem tudta sehogy se működtető jelként értelmezni. Reménytelen vállalkozás volt ezt a modern technikát rávinni egy erkölcsileg-technikailag elavult rendszerre, az elhasználódott stabilizátorra. A harckocsi integrált képességeit tekintve nekem sosem tetszettek igazán az efféle megoldások. Ráadásul nem vették figyelembe, hogy senki nem tudta megmondani, mennyi üzemóra van a T-55-ök stabilizátorában, infrájában és egyéb berendezéseiben. Az is lehet, hogy a szavatosságát is rég elveszítette, annyit használták, vagy olyan sokáig állt. Nem volt benne a törzskönyvben. Régen odafigyeltünk, vezettünk minden lövést, pontosan megvolt az ágyú lövésszáma, az üzemóra. Arra rájöttünk, hogy a kilométerórával nem sokra megyünk, hiszen sokat kellett álló helyben járatni a motort, mert az áramellátás minden harckocsi gyenge pontja. Az akkumulátorok nem bírják, csak ha folyamatosan töltve vannak.

A T-62

T-62-t nem használt a néphadsereg, de nem is lett volna érdemes. Voltam benne, 115 mm-es lövege volt, ugyanúgy osztatlan lőszerrel, a lövegfal össze volt kötve gégecsővel egy hátsó hüvelykivető ablakkal a motorháztetőnél. A nagyobb löveghez szélesebb torony kellett, annak a megnövelt súlya miatt pedig meg kellett változtatni a futógörgők elrendezését, más távközökre volt szükség a kiegyensúlyozáshoz. A motoron nem nagyon változtattak, ezért lomhább lett a kocsi. Az itt állomásozó szovjet csapatok is használták, az esztergomiak is, az volt a testvérezredünk, náluk többször jártam. A 18. harckocsihadtest jogutódja, a Budapest harckocsihadosztály parancsnokságával voltak egy laktanyában, annak volt az egyik ezrede. A komáromi meg a piliscsabai volt a másik két ezred.

Csapatszolgálat

Századparancsnokként a saját harckocsimban próbáltam csak akkor járatni a motort, amikor mozogtam. Amikor a zászlóaljparancsnok engedélyt adott a motorok leállítására, én már rég leálltam, annyira üzembiztos volt a gép. De így sem tudtam elérni a 10 km teljesítményt üzemóránként. A garázsban már nyilván be kell indítani a motort, a kapun egyes sebességben lehet csak kimenni. Ha közúti vagy vasúti forgalom miatt várakozni kellett, egy óra alatt értem ki a gyakorlótérre, pedig az 6 km. Lőgyakorlaton a lövészet átlagos ideje 3 perc 9 mp. Meg kell tennem 700 m-t, a motorindítás után 2 perccel lehet csak bekapcsolni a stabilizátort, mert a pörgettyűegységeknek el kell érnie a 25 ezres fordulatot. Utána 3 perc, mire kiérek, ott megfordulok, visszajövök 700 m-t. Összesen 8 perc alatt teszek meg 1400 m-t, és ezt napokon keresztül csinálom. De akkor még nem számoltam üzemzavarral, felesleges megállással, felmerülő teendőkkel, fegyelmezetlen emberrel, aki nem nyitotta-zárta megfelelően a motorindításhoz, üvegtisztításhoz és vegyi mentesítéshez szükséges légpalackokat.

Akkor még divat volt, hogy a növendéki ezred lövészezredként ment a főiskola nagygyakorlatára, és egy valódi lövészezred volt az ellenfele. Mi pl. lementünk Baja és Szeged közé, Ásotthalom térségébe, közel a határhoz, és jöttünk fel Ócsa felé. A bajai lövészezred meg felment Ócsa, Gödöllő térségébe, és onnan indult el a Duna-Tisza közén. Váratlanul összetalálkoztak az élkötelékeink, a harckocsizászlóaljaink, és gyakorlatoztunk a Dunaföldvár-Kecskemét közötti betonút mentén. Volt egy-egy összecsapás, hol mi mentünk hátra, hol ők engedtek. Utána eldöntötték, ki a győztes. Ilyenkor lövészekhez is be voltunk osztva szakaszonként, mondjuk egy-egy növendéki lövészszázad kapott egy harckocsiszakaszt, de akkor is így történt, amikor ők kötelék-lőgyakorlaton voltak, és az egész század ment rajvonalban nappal vagy éjszaka.

Az ő céljaik meg voltak fénnyel világítva lámpával vagy olajmécsessel, de a mieink nem, mert már volt infránk. De ha volt 10 méteren 4-5 megvilágított lövészcél egymás mellett, akkor egy-egy géppuskasorozattal többet lekaptunk közülük is. A végén meg kérdezték, hogy na, vaksi tankosok, hova lövöldöztetek? Mondtuk, hogy a saját céljainkra. "Hogyhogy, van éjjellátótok?" Mondtuk, hogy van. Nem akarták elhinni, ezért behívtuk őket a harckocsikba, hogy lássák a saját szemükkel. Ilyenkor örökösen ment egymás bosszantása. Pl. amikor mentünk fel vacsoráról, a parancsnokság már elment haza, a lövészek, akik az épület másik oldalán laktak, megvártak kint, és kiabálták, hogy "olajbúvár, olajbúvár", vagy hogy "szerencsés", utalva a Négy páncélos és a kutya c. sorozatra, ami akkoriban ment a TV-ben. Mi meg üvöltöttük vissza, hogy "jakumó, jakumó", a tüzéreknek meg hogy "pattantyús, pattantyús".

A gyakorlóterünkön van egy halastó, annak a felső része nádas mocsár, mindkét oldalán domb. Jött a T-55-ös század harcrendben, mondtam a parancsnokának, ahogy érkeznek, úgy keljenek át rajta, 10 harckocsi párhuzamosan. Kb. 100 méterre volt a part, a nádas, zsombékos, részben vízzel elöntött területen túl. Ő meg nem volt hajlandó ezt végrehajtani, mert nem akart önvontatást gyakorolni. Átvettem a parancsnokságot, megmondtam neki, hogy szálljon ki, majd én átviszem a századot, ő meg kövessen gyalog. Kiadtam az utasítást: egyes sebesség, botokhoz senki nem nyúl, kézigázt ráhúzni 900-ra, lábat le a gázról. A tíz kocsi sárhányóig belegázolt a vízbe, kikapaszkodott a partra, és felment a dombra, ott megálltunk. Megmondtam a parancsnoknak, hogy gyalog előre! Nyakig belement, és nem tudott simán átjönni.

Akadémiai évek

Általában 5-8 év után mentünk akadémiára, akkor még úgy hívták, Zrínyi Miklós Katonai Akadémia. Én voltam előtte szakasz-, aztán századparancsnok, meg zászlóaljtörzsfőnök. Az akadémia 3 éve alatt (1970-73) semmilyen formában nem folytattunk harckocsivezetői képzést. Egyszer sem vezettem vagy lőttem, nem voltam gyakorlaton. Csak elméleti képzés volt, annak ideje alatt kineveztek a debreceni 34. harckocsizászlóalj parancsnokának, ott még T-34-ek voltak, le kellett mennem két hétre a meglévő M állománnyal szintentartó képzésre. Azért helyeztek le, mert nem volt más, megfelelő képzettségű tiszt arra a beosztásra. Az akadémia állományába kerültem, utána oda helyeztek, ahova akartak. Azért volt az akadémia mellett egy nagy lakótelep, hogy aki nem akart a hétvégéken ingázni, oda költözhessen családdal együtt. Semmi garancia nem volt arra, hogy visszamegy a régi szolgálati helyére.

Összejöttünk egy kb. 20 fős osztályban, nagyon sok alakulattól és beosztásból. Volt hadműveleti tiszt, századparancsnok stb. A legtöbb gyakorlati tapasztalattal mi, zászlóaljtörzsfőnökök rendelkeztünk, hisz az egész állomány képzésében, gyakorlataiban részt vettünk, tele voltunk munkával. Kutattuk az erődök elleni harc, helységharc, nukleáris viszonyok közötti harc, vízalatti átkelés új módszereit, elméleti alapjait. Voltunk éles század-, zászlóalj-, -ezredgyakorlatokon. A többiek ilyet nem csináltak.

Az első félév gyakorlatilag egy általános szintrehozás ment, csomó társadalomtudomány és egyebek, zászlóalj szintű bemutató foglalkozás terepen, térképen. A második félévben elkezdtük tanulni az ezredtámadást, mindenféle ezredszolgálati tiszti beosztás feladatait áttekintettük, amit a harctervezés és -szervezés időszakában el kell végezni. Terepszemle, együttműködés, számvetések kidolgozása stb. Aztán jöttek olyan feladatok, melyek ettől az alapfeladattól eltérek, ott is ki kellett dolgozni mindent. A következő félévben az ezredvédelem volt a téma, ezred találkozóharc, tűzszakasz stb. Azután jött a hadosztálytámadás, -védelem és -találkozóharc, elment vele a 2. év. A 3. évben fél évig ment a hadtest-, és hadseregharc elméleti ismertetése, utána készítettük a diplomamunkát, készültünk nyelvvizsgára, államvizsgára. Jól-rosszul felkészítettek minket minden olyan beosztásra, ahová az ember csak akadémiai képzés után kerülhetett. Enélkül elvileg őrnaggyá sem lehetett előlépni.

Ismét Tatán

Darányi vezérőrnagy nem engedte, hogy a tatai hadosztálytól érkezetteket máshová helyezzék, így kerültem vissza hadműveleti törzstisztnek az összekötő csoporthoz. Minden gyakorlaton mentem a hadseregtörzsbe "vendégmunkásnak", vagy a velünk dolgozó szovjet hadosztályhoz mindenféle okmányt begyűjteni, közös feladatot átvenni és utána átadni. A parancsnokhelyettessel éles helyzetben mentem volna az előretolt harcálláspontba, és vezettük volna át a hadosztály csapatait a Duna-Tisza közéről és északról Dunántúlra. Hoztuk volna át Szabadszállást Dunaföldvárnál, Rétságot Visegrádnál, Ceglédet, Aszódot Budapestnél, amíg a hadosztálytörzs harcálláspontja el nem éri a készenlétet.

A beosztás megkövetelt valamilyen rendfokozatot, az állománytáblának megfelelően. Közben változott a rendszer, és én kiválóan végeztem ugyan, vörös diplomával, ezért járt volna egy soron kívüli előléptetés főhadnagyból századossá, de ezt eltörölték, és meghosszabbították a várakozási időket is, többet kellett csapatnál szolgálni. De aztán úgy döntöttek, mégse egy főhadnagy szaladgáljon már hadseregtörzsbe, a szovjet hadosztályhoz, meg a csapatokat ellenőrizni lőkiképzésen hadosztály szinten, és mégis előléptettek. Később felajánlották, hogy menjek vissza a tatai ezredhez, így lettem ezredtörzsfőnök. Ám ez megkövetelte az őrnagyi rendfokozatot, ezért megint soron kívül előléptettek. Úgy lehet mondani, visszakaptam a kiválóságot.

folyt. köv.