"Kifejezetten a logika tagadásának tűnt azt feltételezni, hogy minden törvényszerűség dacára te életben maradsz." - Andrew Wilson főhadnagy, Királyi Harckocsihadtest, 141. zászlóalj
"Egyszerűen fel nem foghattuk, hogy a legmagasabb fokon iparosított országok, amelyek tőlünk, egymást sok éve gyilkoló európai hatalmaktól olyan messzire vannak, hogyhogy nem a világ legkiválóbb harckocsijával jönnek Normandiába - na, ezt tényleg képtelenek voltunk megérteni." - Fritz Langanke Untersturmführer, 2. SS-páncéloshadosztály
A XX. század haditechnikai találmányai közül a gépkarabély és a vadászrepülő mellett alighanem a páncélosról lehet bizonyosan elmondani, hogy a szélesebb közönség szemében is szimbólummá vált. Noha már az I. vh. nyugati frontján megjelent, mára megismert formáját annak a technológiai és elméleti forradalomnak köszönhetően nyerte el, amely a hadviselés terén a világ fejlettebb felén a későbbi évtizedekben lezajlott, s ennek következtében nem csekély várakozások fűződtek hozzá. Már méretével és zajával megragadja a figyelmet, másrészt nem elhanyagolható körülmény, hogy "rendteremtő" beavatkozások, puccsok, fegyveres villongások visszatérő kellékeként a hidegháborús időkben is mondhatni jobban "szem előtt" volt, mint a hasonló összetettségű fegyverrendszerek. Köznapi nevén a "tankból" így vált egy meglehetősen specifikus szerepkörre szánt harceszközből a katonai agresszió és egyben a politikai elnyomás jelképe.
A páncélosokról mint erőt sugárzó, félelmetes és személytelen gépszörnyekről alkotott kép azonban nem fejezi ki a velük - pontosabban bennük - vívott harc valóságát. A háborút természetesen mindig is elsősorban a szenvedéssel és különféle borzalmakkal volt szokás azonosítani, a páncélos hadviselésről azonban kijelenthető, hogy a testi-idegi megpróbáltatás, a kínhalál és általában véve az emberi nyomorúság terén az addigi történelmi tapasztalatokhoz képest is új távlatokat nyitott. A harckocsizók veszteségi rátája sehol nem volt ugyan kiemelkedően magas a többi fegyverneméhez képest, de ettől függetlenül meghatározó élményükké vált, hogy katona számára addig ismeretlen környezetben veszíthették el életüket, végtagjaikat, továbbá bőrfelületük és akár elméjük épségét is.
A páncélburok, ami védelmükre szolgált, ütközetben gyorsan pokoli és végzetes csapdává válhatott. Feletteseik elvárásai és a csatamező kihívásai pedig olyan szintű csapatmunkát és szakmai hozzáértést tettek szükségessé, amelyre alighanem az ókori harci szekerek óta nem akadt hadtörténeti precedens - és akkor még nem beszéltünk a puszta üzemeltetés feladatáról. A bűzös, koszos "acélparipa" volt az otthonuk, mint egyfajta kis háztartás, melyet rutinszerűen kellett vinni nap mint nap.
Robert Kershaw a nemrég az Akadémiai Kiadó gondozásában magyar fordításban is megjelent Harckocsizók: a páncélos hadviselés emberi története c. kötetben vállalkozott arra, hogy részletesen, ugyanakkor olvasmányosan mutassa be ezt az életformát, ahogy az a harckocsi pályafutásának első három évtizedében, a fegyvernem 1945-ig tartó "hőskorában" létezett. A cím egyszerre ad pontos tájékoztatást, és okot az esetleges félreértésre. Ahogy az előszóból is kiderül, a bemutatás "alulnézetből" történik.
A szerző kitér a páncélosharc meghatározó teoretikusaira, a hatékony megvívására (vagy inkább ennek reményében) kidolgozott eltérő doktrínákra és hadszervezeti megoldásokra és természetesen releváns történelmi példáira is az említett mozgalmas korszakból. A történet fő elbeszélői azonban maguk a "tankosok", akik kiképzésük és harci bevetésük idejéből idézik fel mindennapos tevékenységüket, félelmeiket, reményeiket és mindazt, amit parancsnokaikról, járműveikről és ellenségeikről gondoltak. Ez nem egy kifejezetten tudományos igényű megközelítés, egyértelmű előnye viszont, hogy a hadtörténet e szeletét életszagú, kevéssé absztrakt módon eleveníti meg.
A kötet másik fő jellegzetessége az erősen brit fókuszú megközelítés. A téma iránt érdeklődő magyar olvasók nézőpontjából valószínűleg nem ez lenne a legkívánatosabb, de nyilván figyelembe kell venni, hogy az eredeti kötet célközönségét főleg britek tették ki, és a szerző maga is brit háborús veterán, igaz nem a páncélos fegyvernem kötelékéből.
Ez a tényező két módon is megnyilvánul. A könyvben rendszeresen említett vagy idézett 51 harckocsizó közül 31-en britek és 14-en németek, ami várható is, hiszen az utóbbiak voltak az előbbiek fő ellenségei. A franciákat és a kisebb hadviselő feleket viszont egy sem képviseli. Másrészt a 14 fejezetből 9 foglalkozik kifejezetten hadtörténeti eseményekkel, ezen belül 6 pedig azokkal a hadszínterekkel, ahol a britek fontos szerepet vállaltak. A prohorovkai az egyetlen részletesebben tárgyalt tankcsata, melyben a britek nem voltak jelen, de ez aligha jelent nagy meglepetést. A II. vh. kelet-ázsiai, csendes-óceáni és balkáni frontjairól nem esik szó, az olaszországiról is csak alig, bár kétségtelen, hogy egyik sem volt a harckocsizás prominens terepe. Ugyanígy említés nélkül marad a mindkét oldalon harckocsik tömeges bevetésével járó japán-szovjet "határincidens" 1939 nyarán, ezzel ellentétben Kershaw dícséretes módon kitér a spanyol polgárháborúra, mivel annak tapasztalatai befolyásolták a harckocsik további fejlesztését és alkalmazását.
A brit fókusznak mindemellett megalapozható történelmi magyarázata is van - a harckocsit ugyanis elvégre britek találták fel és vetették be először. Másrészt valószínűleg a harckocsizók a leginkább hányattatott sorsú XX. századi fegyvernem, és ezt semmi nem példázza jobban, mint a két világháború közötti brit történelmi tapasztalat. Ennek korai szakaszában a britek még világelsők voltak a páncélosok fejlesztésében és alkalmazásában, ám kb. 1943-ra a japánok és olaszok kivételével a nagy harckocsizó nemzetek mindkét téren egyértelműen megelőzték őket. Más téma, hogy a lemaradást nem kis részben az első világégésben megroggyant birodalom gazdasági és katonai leértékelődése gerjesztette. Mindenesetre a britek és a franciák egyaránt megerősítették a hírhedt popfilozófus, Nietzsche tézisét, mely szerint háború után a vesztes bosszút forral, míg a győztes elbutul.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy ez a jelenség akkor általánosnak számított. Egyedül a németek könyvelhették el összfegyvernemi együttműködésre épülő, harcászati és hadműveleti szinten is életképes harckocsizó doktrína megalkotását (mint tudjuk, a hadászati koncepcióval viszont már bajok voltak), továbbá annak felismerését, hogy a harckocsi bevetéséhez ember és gép harmóniája szükségeltetik, mivel új minőséget kell képviselnie a harc mezején.
Ezzel szemben a többi hadsereg tisztikara hajlamos volt abból kiindulni, hogy a harckocsi vagy a csataló motorizált és lánctalpas verziója, vagy a gyalogságot közvetlen tűzzel támogató mozgó kiserőd. A briteknél súlyosbított a helyzeten, hogy a lovassági hagyományokhoz ragaszkodó érdekcsoport képletesen szólva be volt betonozva kivételezett és befolyásos társadalmi pozíciójába. Cinikus vélemények szerint a brit hadvezetés azonnal élénk érdeklődéssel fordult volna az új fegyvernem felé, ha az egyébként szétaprózott, kisüzemekben vegetáló brit harckocsiipar valami csoda folytán olyan prototípussal rukkol elő, amely nyerít és zabot eszik.
Az efféle fantáziátlan nézetek hirdetői úgy vélték, a lövegtorony egy szerencsére forgatható, géppuskafészekkel kombinált tüzérségi platform, a harckocsi feladata ezt időben az arcvonal megfelelő pontjára "szállítani", a legénység pedig csak a különböző berendezéseket kezelő-karbantartó "szakik" csapata. Ennek következménye az lett, hogy a lenyűgöző technikai paraméterek hajszolása közben a tervezők egyszerűen figyelmen kívül hagyták a járműbe parancsolt bakák emberi képességeit és szükségleteit. Különösen a francia és szovjet típusoknál lehetett megfigyelni, hogy ez a hiányosság jelentősen ellensúlyozta a nagyobb páncélvédettségből ás tűzerőből származó előnyöket, és - persze más tényezőkkel együtt - súlyos veszteségekhez vezetett.
Ez a páriákhoz méltó sors hozzájárult ahhoz a teljes testi, idegi és végül érzelmi kimerüléshez, amely az elnyúló frontszolgálatot teljesítő harckocsizók meghatározó élménye volt, és amit a kötet is terjedelmesen ábrázol. Mindazonáltal a mű nem a haditechnikára összpontosító elbeszélés, ezért elsősorban nem a műszaki érdeklődés kielégítésére ajánljuk. Az ember és ember közötti harc egy sajátos formájába nyúlt betekintést egy letűnt érából.
Utolsó kommentek