"Ez nem Párizs, itt nem fogtok parádézva átvonulni!" /Sztálingrád védőinek tulajdonított fenyegetőzés/

A 2. világháború keleti/orosz (Moszkvából nézve pedig nyugati/német) hadszínterének eseményei közismert módon az igen jelentős vérveszteségekről híresültek el, melyeket szokásossá vált az egymásnak feszülő két fővezér hadvezetési kérdésekben való járatlanságával, továbbá a szovjet tisztikar egy jelentős hányadának már-már arcpirító hozzá nem értésével magyarázni. A küzdelem élethalálharc jellege is vitathatatlan szerepet játszott, meglehetősen végletes magatartási formákra sarkallva a harcoló feleket. Ám ennek leginkább magától értetődő következménye a háború többi vetületéhez képest alighanem relatíve kevés figyelmet kap laikusok és hozzáértők részéről egyaránt.

A 2. világháború összecsapásainak ugyanis majdnem 30 százaléka városok (és falvak) feletti uralomért folyt. Amennyiben ez a nyugati kultúrkör történelmi emlékezetéből többé-kevésbé hiányzik - márpedig a jelek szerint ez a helyzet -, arra önmagában az is kielégítő magyarázatot adhat, hogy rendszerint a nyugat-európai nagyvárosok aránylag vértelen módon cseréltek gazdát az 1940-es és az 1944/45-ös hadjárat során egyaránt. Azt pl. talán emlegetni is felesleges, hogy Párizs szinte épségben vészelte át ezt a korszakot. Német földön is jellemzően a bombatámadásokat, semmint a szárazföldi erők harcait sínylették meg azok a városok, melyeken a nyugati front áthaladt. Hamburg és Köln is tempósan estek el, Würzburgba pedig szinte meglepetésszerűen nyomultak be az amerikaiak. Az egyetlen kivételt a Birodalom nyugati erődrendszerébe illeszkedő Aachen 1944. októberi ostroma jelentette, de az sem tartott 3 hétnél tovább, alighanem minden érintett őszinte megkönnyebbülésére.

Az olasz fronton jóval kínkeservesebb volt az előrenyomulás, az efféle településharc mégis elszigetelt jelenség maradt - talán az Adriai-tenger partján fekvő Ortona, illetve az annál jóval ismertebb Cassino nevét érdemes megemlíteni -, Ázsiában pedig hasonlóan ritkának számított, amit nyilván több ottani térség szegényesebb településszerkezetének is be lehet tudni. A csendes-óceáni hadszíntéren az egy hónapig ostromolt Manila, a mellékesnek tekintett kínai-burmai-indiai hadszíntéren pedig - a magyar szemszögből képzavaros módon "Kelet Sztálingrádjának" is nevezett - Kohima jelentett komolyabb kivételt. Nem csoda, hogy a városi harccal foglalkozó amerikai katonai szakírók a jelek szerint előszeretettel vizsgálták Aachen és Manila példáit, elvégre az amerikai hadsereg ilyen jellegű 2. világháborús tapasztalatai ennyiben kb. ki is merültek - szerencsére.

Könnyen belátható, hogy ezzel szemben a keleti front eseményeiből a szovjet/orosz történelmi kánonba beemelt epizódok nagyvárosokhoz fűződnek. Egyedül a "kurszki csata" - valójában Kurszktól nem kis távolságra végrehajtott hadművelet-sorozat - lóg ki a sorból, és jelentőségét csak viszonylag későn kezdték hivatalosan hangsúlyozni. A "Hős Város" kitüntetés - melyről egy korabeli vicc szerint Brezsnyev szomorúan könyvelte el, hogy sajnos nem adományozhatja saját magának -, továbbá a "Dicsőséges Város" cím megalapítása jelzik, hogy az állami szimbólumrendszerben is tükröződött a fontos szerep, melyhez a keleti fronton jutottak a városok.

Arról pedig már kevésbé szól a közmondásos fáma, hogy az ezekhez köthető kellemetlen élményekből bizony mindkét oldalnak bőven kijutott. A románoknak Odessza, a németeknek Szevasztopol jelentett kemény, de végső soron feltörhető diót. A másik oldalon Posen 30, Königsberg 77, Breslau 82, Budapest pedig - mint a Vörös Hadsereg útjába kerülő első ellenséges nagyváros - 102 napig* dacolt a támadókkal. Az utóbbit elkönyvelhetjük a háború, de alighanem a 20. század egyik rekordjának is abban az esetben, ha a leningrádi eseményeket egy grandiózus és sajátos településrendezési koncepciót kiszolgálni hívatott blokádnak tekintjük, nem pedig a szó köznapi értelmében vett ostromnak. Az már persze világnézeti alapú elfogultság kérdése, hogy ezt dicsőségesnek vagy gyalázatosnak tekintjük, de bármelyik esetben illő észben tartani az igen magas árat, melyet támadóknak, védőknek és civil lakosoknak ezért egyaránt meg kellett fizetni. A keleti fronton folyó harcok intenzitását jól jellemzi, hogy Budapest épületeinek 27 százaléka semmisült meg vagy rongálódott súlyosan az ostrom következtében, ám ez még kíméletes sorsnak nevezhető sok szovjet városéhoz képest, melyek majdnem teljesen romhalmazzá váltak a háború alatt: Harkov, Minszk, Orjol, Rzsev, Szmolenszk, (természetesen) Sztálingrád, Tarnopol, Vjazma, Voronyezs és még sorolhatnánk. (Ennek megítélésekor azt is figyelembe kell venni, hogy a közismerten könnyen lángra lobbanó fa arrafelé elterjedtebb építőanyag volt, mint nyugatabbra.)              

A tűzerő általános fejlődésével a városokért folytatott harcok nemcsak jelentős rombolással, de aránytalanul nagy élőerő-veszteséggel is jártak. A németek az olasz fronton átlagosan 400, a nyugatin 1000 katonát veszítettek hetente; ehhez képest a budapesti csatában hetente 3 ezer főt veszítettek, a szovjetek pedig kb. ugyanennyit naponta. A sztálingrádi, bécsi és berlini offenzívák pedig - tapintatlan kifejezéssel élve - ennél is nagyobb ütemben darálták be a Vörös Hadsereg egységeit.

Ennek egyik oka az elméleti és gyakorlati felkészületlenség volt. A 2. vh. előtt nemigen akadt történelmi példa a több fegyvernem bevonásával lezajlott modern, gépesített városi harcra, másrészt az ilyesmit 1939-ben még minden hadseregnél kellemetlen, de gondos hadműveleti tervezéssel elkerülhető tevékenységnek tekintették. A német partraszállásra való készülődés jegyében a britek dolgoztak ki először részletes elgondolásokat a településharcra, de ezek természetesen elsősorban defenzív jellegűek voltak. A többi hadviselő fél csak kevés újdonságot tartalmazó, nem túl részletes irányelvekkel rendelkezett, melyeket vérrel megfizetett saját tapasztalatok birtokában, mondhatni menet közben lehetett tovább csiszolni. Csodát senki nem tudott tenni ezen a téren, elvégre pl. Csujkov tábornokot utólag a városi harc mesterének állította be a mainstream történetírás, noha parancsnoksága alatt a szovjet lövészalakulatok rendre nagyobb veszteségeket szenvedtek el Sztálingrádban 1942. szeptember-október folyamán, mint a szinte állandóan támadó - azaz a nagykönyv szerint nagyobb kockázatot vállaló - németek.

De nem ez volt a jelentős veszteségek egyetlen oka, elvégre egy város bevétele nem "csak" utcai harcokat jelent, hanem a külső védelmi vonalakat áttörő - ha mód van rá, bekatlanozási szándékkal indított -, azaz magát a meghódítást előkészítő támadásokat is. Caent pl. alig két nap alatt, csekély veszteségekkel vették birtokba a britek és kanadaiak - csakhogy az ezt megelőző hetekben a város környezetében mindkét félnek magas véráldozatot okozó hadműveletek sora ment végbe. Ugyanez az effektus pedig a keleti front városi harcai során is maradéktalanul érvényesült, különösen akkor, ha a védekező fél felmentési kísérleteket tett, ahogy az pl. Budapest (vagy Leningrád) esetében is történt, továbbá ha (Caen esetéhez hasonlóan) a védőket annyira kimerítették a "vonzáskörzetben" tomboló harcok, hogy magát a várost inkább feladták a további hasztalan erőfeszítések helyett - így cserélt pl. gazdát Harkov negyedik és egyben utolsó alkalommal a háborúban.

Amikor tehát a keleti front eseményeiről beszélünk, ne feledkezzünk meg arról, ami egyébként is ott van az orrunk előtt: a felek itt erősebb gyomorral indultak harcba, mint másutt.

* UPDATE: Ahogy arra a kommentekben is felhívták a figyelmet, a megfogalmazás pontatlanra sikerült. A szovjet csapatok az ostrom vége előtt 108 nappal (1944. okt. 29.) indították meg a város elfoglalására irányuló első támadást a Duna-Tisza közén, hat nappal később pedig elérték Budapest mai közigazgatási területét, ám az Attila-vonaltól visszaszorították őket. Budapest korabeli területén 51 napon át zajlottak a harcok. Budapesten tehát kb. másfél hónapig folyt a küzdelem, Budapestért pedig kétszer annyi ideig. A többi említett város esetében sem csak a közigazgatási területen folyó harcokra, hanem az elfoglalásra tett első kísérlet időpontjától értendő az ostrom feltüntetett időtartama.