Grodin & Rammjaeger83

A Varsói Szerződés és a NATO kötelékét egyaránt megtapasztalt közép-európai államok haderőit és védelempolitikáját bemutató sorozatunkban a 2014-es év méltó üdvözlése gyanánt ma Bulgáriát vesszük górcső alá, amely a szó szűken vett értelmében Lengyelország mellett szintén nem tartozik a szomszédaink közé. Alighanem ezzel magyarázható e két ország általános hazai megítélésének azonossága: összességében baráti a viszony, csak sajnálatos módon közénk ékelődött egy "kellemetlen" ország. De ennél azért több történelmi párhuzamot lehet említeni Bulgária és kis hazánk között, sőt alighanem többet, mint bármelyik másik környékbeli állam esetében.

A múlt öröksége

A jelentős történelmi gyökereket hátrahagyó kora középkori múltat a nagyhatalmi fennhatóság sokáig elhúzódó korszaka követte, később pedig az immár önálló külpolitika központi törekvésévé a nyugati diplomaták által szétszabdalt nemzettest egyesítése vált, amelyet Magyarország esetében a trianoni békediktátum indokolt, Bulgáriában viszont már az autonómia 1878-as elnyerése után szinte azonnal érvényesült. Az ambiciózus célkitűzés szolgálatában 1912-45 között összesen négy háborúba szálltak be, melyek számukra kivétel nélkül hátrányos eredménnyel zárultak.

Az igazán húsbavágó politikai következményeket azonban Bulgária, alighanem éppen a halmozottan periferiális elhelyezkedéséből fakadóan, sikeresen elkerülte - noha létrejötte óta többé-kevésbé ellenséges országokkal volt határos -, sőt a Harmadik Birodalom egyetlen szövetségesének számított, amely a II. világháborút területi nyereséggel fejezte be. Említést érdemel még, hogy kelet- és közép-európai viszonylatban a harcok pusztítását is kevéssé szenvedte el. 1944 szeptemberében a Vörös Hadsereg nem egészen 13 ezer fős élőerő-veszteség árán, államcsíny és népfelkelés által kisegítve, gyors ütemben vette birtokba a Szovjetunióval szemben egyébként következetesen semleges országot - még a lakosság is rendszerint örömmel fogadta őket, ami a szovjet államhatártól nyugatra nem volt általános jelenség.

Persze mindettől függetlenül a régóta áhított cél, az összes bolgár egy hazába tömörítése vérmes álom maradt, a rossz tapasztalatoknak köszönhetően pedig a bátorító példaként működő katonai hagyományok és a hadsereg magas társadalmi presztízse ugyanúgy hiányoznak, mint nálunk. A bolgárok inkább a nemzeti felkeléseikre, semmint háborús szerepléseikre gondolnak vissza büszkeséggel, és a történelmi sérelmek dacára a Balkán pacifistáiként erős ellenszenvet táplálnak a régió fegyveres konfliktusaiban való részvétel és az "aktív védelempolitika" ötleteivel szemben.

A számunkra könnyen felismerhető hasonlóságok azonban ennyiben kb. ki is merülnek, már ami a szovjet hegemónia korszakát illeti. A népi Bulgária ugyanis több szempontból egyedülálló tagállama volt a Varsói Szerződésnek, szövetségi politikájában is markánsan különbözött a lengyeltől, magyartól és romántól egyaránt. Az oroszokhoz jelentős vallási-kulturális kötelékek fűzik a bolgárokat, akik monarchiájuk viszonylag rövid történelméből is joggal vonhatták le a következtetést, hogy a Kreml támogatása vagy legalábbis jóváhagyása nélkül politikai vezetőik nem maradhatnak sokáig hatalmon, háborús szerepvállalásuk pedig nem lehet győzedelmes. Ehhez hozzá kell venni, hogy Bulgária földrajzilag el volt szigetelve a Szovjetuniótól és a vele baráti államoktól, másrészt Romániát leszámítva egyik régi háborús ellenfele sem került a szovjet hatalmi tömbbe, sőt közülük kettő éppenséggel már 1952-től a NATO-t erősítette. A Varsói Szerződés hivatalos funkciója tehát - azaz biztonsági garanciák érvényesítése az ellenséges szomszédokkal szemben a kollektív védelem jegyében - Bulgária esetében valós és kiemelt fontossággal bírt, míg az egyik rejtett funkció - ugyanilyen garanciák nyújtása, de azonos szövetségi rendszerhez tartozás folytán - nem érvényesült.

A politikai vezetés ebben a helyzetben nem látott más járható utat, mint maximálisan hagyatkozni egy távoli nagyhatalom támogatására - persze emlékezhettek rá, hogy ugyanezzel a hozzáállással a két világháborúban sem mentek valami sokra, ami önmagában jelezte politikai mozgásterük valódi méreteit. Minőségi változást jelentett viszont az elköteleződés mértéke, mivel Bulgária hamarosan a szocialista testvériség legrendíthetetlenebb tagjaként vált ismertté, ahol a belső ellenzék tevékenysége sosem ért el olyan szintet, ami akár a baráti hadseregek, akár a hazai fegyveres erők bevetését szükségessé tette volna. A szovjet csapatok már 1947-ben elhagyták az országot, azaz parancsnokaik aligha számítottak arra, hogy majd akad még ott tennivalójuk. A jelképes gesztusokat leszámítva Bulgária, mint a SzU egyetlen balkáni szövetségese minden kül- és védelempolitikai önállóságát feladta, így természetesen az 1968-as csehszlovákiai invázióból is kivette a részét, igaz a román gáncsoskodás miatt jobb híján a szovjet légiszállító kapacitás igénybevételével. Mindezt a nagy testvér többek között nyersanyagok és energiahordozók kedvezményes szállításával, továbbá Brezsnyev főtitkársága alatt évi 400 millió rubel kölcsönnel honorálta.

Ám a kivételes helyzet sem változtathatott a már említett földrajzi elhelyezkedésen, amelyet a szovjetek is másodlagos fontosságúnak ítéltek. Ehhez hozzájárult, hogy NATO-tagságuk dacára Görögo. és Töröko. inkább egymást, semmint a bolgárokat vagy akár a szovjeteket tekintették potenciális ellenségnek, ezt pedig Bulgária a saját javára fordíthatta a görögökkel való viszony konszolidálásával, amely 1987-ben a jószomszédi viszony, együttműködés és barátság közös deklarációjában öltött látványos formát. Ettől függetlenül a politikai és katonai vezetés is tisztában volt vele, hogy a török hadsereggel szemben legfeljebb azonnali és erélyes szovjet beavatkozás esetén lenne esélyük, de joggal lehetett bízni abban, hogy mindkét szuperhatalom elegendő józansággal bír egy ilyen helyzet elkerüléséhez.

A hatalmi tömbök természetéből logikusan adódott, hogy a laikusok várakozásaival ellentétben a népi Bulgária nem is főleg az "ősellenség" törökökkel, hanem a szocialista munkásönigazgatás el nem kötelezett államával, Jugoszláviával került diplomáciai összetűzésekbe, amire nem meglepő módon nemzetiségi természetű problémák adtak okot. A macedón tagköztársaságot elorzott ősi földnek, a saját nemzeti kultúra bölcsőjének tartó bolgár vélekedés nem nyilvánult ugyan meg hivatalosan "benyújtott" területi igényben, viszont hagyományosan széles körben elterjedt, a jugoszlávok pedig emellett a szolgalelkű külpolitikát és a macedón kisebbség asszimilációjára irányuló törekvéseket is irritálónak tekintették a bolgárok részéről. A fegyveres összecsapás lehetőségével - részben a honvédő népi háborúra berendezkedő jugoszláv politikának köszönhetően - azonban itt sem kellett komolyan számolni.

Összességében az imperialista agressziót megelőző csapás katonai doktrínája, melyet a keleti tömb minden állama kötelezően átvett, Bulgária esetében vajmi kevéssé érvényesült. Az ország olyannyira nem élvezett prioritást a szovjetek számára a haditechnikai modernizáció terén, hogy a Bolgár Néphadsereg (BNA) lövészegységei még a rendszerváltoztatás idején sem voltak teljesen motorizálva, és csak aránylag kevés páncélozott szállítójárművel rendelkeztek. Ezen a téren fennálló hátrányukat nagy mértékű békebeli mozgósítással igyekeztek kompenzálni - a felnőtt lakosság magasabb hányada teljesített katonai szolgálatot, mint a VSz bármely másik tagállamában, és a sorkötelezettség alól mentesítő okokból is igen kevés volt terítéken. De a BNA az 1987-ben összesen 105 ezer fős állományával így is a szövetség második legkisebb haderejének számított.

Az elvesztegetett '90-es évek és integráció

A '90-es években Bulgária elkésett az euroatlanti integrációval és a haderő átalakításával számos szomszédjához képest, ennek bel- és külpolitikai okai egyaránt voltak.

Egyfelől a kommunisták távozását követő egy éves átmeneti káosz után hatalomra kerülő, a volt kommunista párt utódjának színeiben megválasztott szocialista kormány nem támogatta kifejezetten az euroatlanti integrációt - többször kijelentették, hogy bár céljuk az euroatlanti védelmi rendszerbe való tagozódás, ettől még szeretnék megőrizni szoros kapcsolataikat Oroszországgal is. Emellett nem volt kész koncepciójuk a haderő átalakítását illetően sem. Így bár formailag érvényesült a civil kontroll és a civil vezetésű védelmi minisztérium primátusa a haderő felett, ez a gyakorlatban gyenge maradt.

Mindennek köszönhetően a haderő átalakításával, pontosabban át nem alakításával kapcsolatos kezdeményezés a vezérkar és a főtisztek kezében maradt, akik érthető módon nem siették el a reformokat. A '90-es években született katonai doktrínák szinte teljes egészében a katonai vezetés szellemi termékei voltak, amelyeket aztán a kormányzat kvázi a parlament bevonása nélkül jóváhagyott. Tehát a bolgár társadalom és közgondolkodás tradicionális, egy európai biztonsági rendszerrel kapcsolatos bizalmatlansága mellett a honvédelmi-katonai elit belső ellenállása is késleltette az integrációs kezdeményezéseket.

Másfelől a VSz felbomlásával Bulgária egyszerre utolsó védőbástyából elszigetelt országgá vált, amely nem támaszkodhatott többé a Kreml segítségére, hiszen az oroszok keze saját problémáik miatt már egyáltalán nem nyúlt olyan messzire, mint a régi szép időkben. Ugyanakkor az egyedüli világhegemónként megmaradt Egyesült Államokkal nem léteztek jelentős történelmi-kulturális kapcsolatai. Ebben a környezetben Bulgária arra kényszerült, hogy bilaterális alapon rendezze kapcsolatos szomszédaival, olyanokkal is, amelyekkel jelentős történelmi ellentétei és/vagy területi vitái voltak, illetve a területükön élő etnikai kisebbség miatt akár a beavatkozás veszélye is fennállt (pl. Törökország). Emellett Jugoszlávia felbomlása több szempontból is érintette az országot.

Bulgária az első között ismerte el Macedónia függetlenségét, melynek területét és lakosságát bizonyos szempontok szerint bolgárnak tekintették - a XX. század első felében pedig nem egy alkalommal ezt az összetartozást katonai megszállással is módjukban állt kifejezni. Ugyanakkor, mivel a történelmi gyökerekre hivatkozó, területi alapú revízió Bulgária számára épp annyira nem volt realitás a '90-es években, mint akár hazánk számára, még mindig kedvezőbbnek tűnt számukra egy náluk is kisebb, támogatásra szoruló, Szófiával szoros kapcsolatokat ápoló, független Macedónia létrejötte. Legalább ilyen fontos volt azonban, hogy a Jugoszlávia, majd Szerbia ellen bevezetett embargók miatt Bulgária gyakorlatilag elveszítette legfontosabb kereskedelmi útvonalát Európa felé. Ilyen környezetben érthetően nem érezte túlságosan motiválva magát sem a politikai elit, sem a társadalom arra, hogy jelentősen csökkentse a haderő méretét.

A fenti bel-és külpolitikai stagnálással párhuzamosan a haderő költségvetése nominálisan nem nőtt, reálértéken pedig alaposan elinflálódott. Figyelembe véve az azonos méretet (még 1997-ben is a rendszerváltás szintjének megfelelő, kb 100-110 ezres haderőt tartottak fent, jelentős arányú sorkatonai szolgálattal), ennek eredménye krónikus alulfinanszírozottság, az infrastruktúra leromlása, a fizetések csökkenése és a fejlesztések teljes elmaradása lett.

Bulgária először 1997-ben, az addig ellenzékben lévő SDS (Demokratikus Erők Szövetsége) hatalomra kerülése után kezdte meg védelmi és hadiipari struktúrájának átvilágítását, illetve ekkor nyilvánította ki először, hogy célja az euroatlanti integráció. A térség más államaihoz, így hazánkhoz hasonlóan a hamarosan kirobbanó koszovói válság a bolgár vezetés számára is kitűnő lehetőséget kínált arra, hogy bizonyítsák “hűségüket”.

A bolgár kormányzat így a lakosság ellentétes érzéseivel szemben is nyíltan kiállt a NATO-beavatkozás mellett, dacára annak, hogy a határ egészen közel fekszik a fővároshoz, így fennált egy szerb megtorló csapás, vagy akár a “baráti tűz” lehetősége is - ez utóbbi meg is történt, például Szófia külvárosában "landoló" szövetséges rakéták formájában. Emellett például átengedték a légterük használatát is a NATO-gépeknek. Olyan gesztus volt ez, amit az követeléseik ellenére még az oroszok sem kaptak meg tőlük, részben emiatt kellett a híres-hírhedt pristinai ejtőernyős akciójuk után a NATO-erők logisztikai támogatására hagyatkozniuk.

Tehát Bulgária bizonyította elkötelezettségét, és a következő években is kitüntetett figyelemmel fordult az USA felé, amelytől (hasonlóan például Lengyelországhoz) kiemelt védelmi garanciákat remélt, részben azért, mert az európai blokk államaira történelmi tapasztalatok és saját elhelyezkedése miatt kevésbé hagyatkozhatott. S bár az euroatlanti integráció eléréséig még hosszú útra volt szükség, ez nem akadályozta meg őket abban, hogy ugyanúgy csapatokkal támogassák az USA és szövetségesei nemzetközi erőfeszítéseit Irakban és Afganisztánban, mint az addigra már NATO-taggá vált államok.

Végül a bolgárok 2004 márciusában váltak a NATO, és 2007 januárjában az EU tagjává - ez azonban nem jelenti azt, hogy honvédelmük szervezetének átalakítása ezekkel a dátumokkal befejeződött volna.

Stratégiai dokumentumok

A '90-es évek második feléig a védelmi stratégiák és katonai doktrínák kérdését - hasonlóan a haderő általános fejlesztési irányaihoz - általános érdektelenség övezte a politikai elit részéről. A status quo egészen 1998-ig állt fent, amikor is az új (a parlamentből azóta lényegében kiesett) rendszerváltó liberális párt vezette kormány, majd az ezt 2001-ben felváltó Simeon-féle Nemzeti Mozgalom (melynek győzelmét nagyjából úgy kell elképzelni, mintha Mo.-n Habsburg Ottó nyert volna választásokat, bár a volt cár sosem jelentett be formális igényt a monarchia visszaállítására) is lelkes dokumentumgyártásba fogott, hogy behozzák a lemaradást.

Az időszak elején készült dokumentumok terén még megfigyelhető volt a párhuzamosság és a rivalizálás a katonai vezetés és a civil honvédelmi vezetés dokumentumgyártói között, a legteljesebb képet azonban először 2002-ben sikerült letenni az asztalra, a bolgár honvédelemről szóló Fehér Könyv megalkotásával.

A dokumentum szerkezetében hűen tükrözi az azóta is megfigyelhető bolgár hozzáállást a honvédelemhez és a szövetségesi együttműködéshez: az integráció és az amerikaiakkal való minél jobb viszony érdekében a legteljesebb mértékben igénybe vesszük a tanácsadók által javasolt formátumokat és megközelítéseket, legalábbis dokumentumok szintjén - majd ebből minél kevesebbet valósítunk meg.

A 2002-es fehér könyv ennek nagyszerű példája. Számos grafikont tartalmaz, konkrétumot viszont szinte semmit. Például ekkor jelent meg először, hogy 2015-ig jelentős technikai fejlesztéseket szeretnének eszközölni, csak épp az nem derül ki a dokumentumból, hogy mit, miből és mikorra. (És egyáltalán milyen megfontolásból lett pont 2015 a megszabott határidő?) Egyes feltételezések szerint ez a fajta megközelítés a szövetségesi elvárások teljesítésén kívül a kormányzat kezét (illetőleg markát) is szabadon hagyta a konkrét döntéshozatal szintjén.

Ezt követte egy stratégiai védelmi felülvizsgálat 2003-2004-ben, de ez leginkább csak arra volt jó, hogy megindítsa a régóta várt jelentős létszámcsökkentést, előkészítse a sorkötelezettség eltörlését, valamint megfelelő vitatémát szolgáltasson a kormány, az ellenzék, illetve az önállóságához és befolyásához továbbra is ragaszkodó katonai vezérkar között.

2009-ben azonban újabb kormányváltás volt, melynek nyomán az új, erősen integráció-párti kormányzat megállapította, hogy elődeik (tehát sem Simeon mozgalma, sem az utánuk következő szocialista kormány) a hangzatos szavakon kívül nem sok mindent tettek a haderő tényleges átalakítása érdekében (leszámítva a sorkötelezettség eltörlését, melynek révén a létszám 45-50 ezer köré csökkent), így inkább hozzáláttak a dokumentum-írogatásnak és reformoknak még egyszer az elejétől - térségünkben egyáltalán nem szokatlan módon.

Javukra írható, hogy másodszorra, újabb tíz év csúszást követően már jóval alaposabb munkát végeztek. A következő dokumentumok születtek meg, melyek tartalmát az elmúlt egy-két évben már a gyakorlatban is viszontláthatta a bolgár honvédelem szervezete és a közvélemény egyaránt.

Fehér könyv a bolgár honvédelemről

Az előzőhöz képest a 2010-es dokumentum már konkrét iránymutatásokat tartalmaz a haderő jövőbeni szervezetét illetően - bár bevezetőjében a változatosság kedvéért elsősorban az előző kormányok elégtelen munkáját bíráló kijelentések vannak többségben. Így például hosszú idő után végre előirányozza a független haderőnemi parancsokságok és a korábban igen befolyásos vezérkar integrálását a honvédelmi minisztérium szervezetébe (ezt a legtöbb hasonló méretű új NATO-tagállam megtette már korábban), ezen belül pedig felállítja az egyesített erők parancsnokságát. A "vízfej" csökkentését nem csak szerkezetileg, hanem létszám tekintetében is célként jelöli meg, 750 fős minisztériumi állományt irányozva elő.

A haderő létszámát körülbelül 34.500 főben határozza meg, (civil alkalmazottakkal együtt a teljes honvédelmi szervezetet pedig 44.000 főben), melyből további 7000-es csökkentést irányoz elő, 10%-os önkéntes tartalékos ráta mellett. A szervezeti átalakítás határidejét egységesen 2014-re irányozza elő a dokumentum.

Tanulságos és előremutató szándékként jelenik meg továbbá a új eszközök beszerzésére fordított összeg arányának 1%-ról 15% körüli szintre való emelése - bár elődeihez hasonlóan egy a dokumentum sem fogalmazza meg, hogy konkrétan milyen projektekre fordítódik majd. Erről ugyanis a dokumentum folyományaként megjelent két másik anyagban olvashatunk valamivel bővebben.

A bolgár haderő hosszú távú fejlesztési terve

Az előző dokumentum folyományaként megszületett fejlesztési terv olyan tételeket és képességeket tartalmaz elsősorban, amelyeket a már vizsgált szomszédos országok jó pár évvel korábban megfogalmaztak. Például célként fogalmazza meg a felderítő képesség javítását (UAV-k beszerzése), a különleges egységek kapacitásának javítását, vagy éppen a haderő minél nagyobb arányban való képessé tételét gyors reagálást és aszimmetrikus hadviselési formákat igénylő, eltérő földrajzi és klimatikai viszonyok között végrehajtandó műveletekre - tehát a mai klasszikus értelemben vett szövetségesi missziós szerepvállalásra. Ennek a dokumentumnak a folyománya az a fejlesztési-beszerzési koncepció, amelyről később még beszámolunk.

Nemzeti védelmi stratégia (2011)

A korábbi dokumentumok alapján, illetve azokat követően készült el. Ez viszonylag szokatlan, mert általában ez a dokumentum készül el először és a többi utána - ez jelzi, hogy a bolgár védelmi gondolkodás még mindig elsődlegesen katonai fenyegetésekből indul ki, és csak "másolja" a kötelező dokumentációs/szerkezeti egységeket a NATO nyugati tagjairól.

A stratégia szintén 2020-as időtávon fogalmazza meg a külső és belső fenyegetések manapság divatos listáját. A szigorúan vett honvédelmi perspektívánál szélesebb körű dokumentumként nagy hangsúlyt fektet a biztonság nem katonai (társadalmi, gazdasági, információs), valamint Bulgáriára nézve specifikus (szervezett bűnözés, korrupció) tényezőire. 

A fentieken felül új törvények (például a tartalékos rendszerről és a katonai rendőrségről) és egyéb dokumentumok szolgálják azt, hogy a bolgár honvédelem legalábbis dokumentumok terén felzárkózzon szomszédos szövetségeseihez.

Védelmi költségvetés

Ahogyan már említettük, a bolgár honvédelmi költségvetés a 90-es években nagyjából konstans szinten, a GDP 2-3%-a környékén maradt. Hála azonban a jelentős inflációnak, a GDP reálértéken is mérhető csökkenésének és annak, hogy a haderő létszáma változatlan maradt, ez reálértéken nézve súlyos finanszírozásbeli csökkentést jelentett valójában.

A 2000-es évek elején aztán a szövetséges feladatokban való részvétel és a gazdasági növekedése beindulása miatt továbbra is megmaradt ez az arány, ami a haderő csökkentésével párhuzamosan növelte a finanszírozás színvonalát. Ezzel Bulgária hirtelen Közép-Európa egyik meglehetősen jól teljesítő államává lépett elő - mígnem 2010-re a gazdasági világválság és az ezzel együtt újraéledő belpolitikai instabilitás és elégedetlenség folyományaként végül tényleges vágásokra volt szükség a költségvetésben, amely így a hazánkénál még így is valamivel magasabb, 1,1-1,3%-os GDP-arányos szinten állt meg. Tehát, bár a legutóbbi stratégiai dokumentumok szinte törvényi szintre emeltek egy 1,5%-os ambíciószintet, ezt egyelőre nem tudja teljesíteni a bolgár költségvetés.

Figyelembe véve, hogy Bulgária gazdasága a mai napig nem a legizmosabb, ez a költségvetési arány nagyjából 1 milliárd levának, azaz hozzávetőleg 150-160 milliárd forintnak felel meg (2011/2012-es adat, de a 2013-as is hasonló). Tehát a magyar honvédelmi költségvetés kb. kétharmadából tartanak fent a mai napig egy a magyarnál nagyobb, 35 ezres haderőt, légierőt és haditengerészetet beszámítva, mindezt úgy, hogy az új beszerzésekre fordított tényleges összeg 8-10% körül mozog. (Ennek fényében azt is el lehet képzelni, mennyit kereshet átlagosan egy bolgár hivatásos katona.)

A bolgár védelmi költségvetési alakulása 2010-ig - (Forrás: a 2010-es fehér könyv)

A hamarosan megjelenő folytatásban a bolgár haderőről, annak felszereléséről, hadiipari hátteréről és külföldi műveleteiről lesz szó.