Az első részben tárgyalt kezdetek és Jelcin első elnöki ciklusa után itt az ideje, hogy vessünk egy pillantást az 1996-2000 közötti időszakra! Jelcin ugyan végül megnyerte az 1996-os elnökválasztást, betegsége és a különféle érdekcsoportok hatalomért való egyre élesebb konfliktusa miatt még a korábbinál is kevésbé folyt bele a védelmi ügyekbe. A reformok gyorsítására lett volna néhány, magas pozícióba juttatott civil funkcionárius, ők azonban eszköztelenek maradtak a vezérkar ellenállásával és az egyre súlyosabb orosz gazdasági válság hatásaival szemben. Az 1998-as orosz gazdasági összeomlás és Jelcin utódlásának megoldatlansága kiélezte a védelmi szektor különféle erőcsoportjainak küzdelmét is és számos, korábban elképzelhetetlen helyzetet eredményezett.

Rogyionov minisztersége (1996-97): vissza a múltba!

A választások egyik első következménye az volt, hogy az első fordulóban harmadik helyezést elérő Lebegy Jelcin második fordulós támogatásáért cserébe megkapta az elnöktől a Biztonsági Tanács titkári posztját (helyettese a befolyásos Borisz Berezovszkij oligarcha lett). A nyugalmazott altábornagy kérésére Jelcin 1996 júliusában menesztette a népszerűtlen, magát Csecsenföldön lejárató Gracsovot, akivel a korábban a VDV-ben helyetteseként működő Lebegy még a csecsenföldi konfliktus idején veszett össze. Az új védelmi miniszter Igor Rogyionov vezérezredes (balra) lett, aki elődéhez képest egy merőben más felfogással kezdte meg működését. A légideszantos Gracsov korlátozott, bár helyenként előremutató reformelképzeléseivel szemben a páncélos fegyvernemtől érkező Rogyionov úgy vélte, hogy a reformhoz vezető legjobb út az, ha a pénzszűkében lévő haderő költségvetését újra megemelik, valamint az 1991 óta a létszámcsökkentéseknek leginkább áldozatul esett szárazföldi erők jelentőségét visszaadják, (különösen a páncélos és tüzér) hadosztályait újra feltöltik, illetve hardvereit fejlesztik. Rogyionov ugyanis osztotta a vezérkarban továbbra is eleven nézetet, hogy a hidegháború lezárulása ellenére Moszkva legnagyobb kihívást jelentő, stratégiai ellenfele továbbra is az Egyesült Államok és a NATO, éppen ezért Oroszország nem engedheti meg magának, hogy konvencionális erőit lecsökkentsék, költségvetését megnyirbálják.

Az időközben hadseregtábornokká előléptetett Rogyionov nem volt híve annak sem, hogy a kormányzat a Jelcin civil tanácsadói befolyása alatt álló Védelmi Tanács szorosabb ellenőrzése alá rendelje a hadsereget. A miniszter komoly vitába került Jurij Baturinnal, az orosz elnök védelmi főtanácsadójával a hadsereg költségvetéséről is. Míg Baturin az orosz lakosság életszínvonala miatt megengedhetetlennek tartotta a védelmi büdzsé emelését és a hadsereg privilégiumainak védelmét, a védelmi miniszter azzal érvelt, hogy az államot nem szabad a hadsereg leépítésével tovább gyengíteni. Kettejük vitája végül az egyre inkább rugalmatlanná váló Rogyionov menesztésével zárult 1997 májusában.

Rogyionov bukása és összességében 1996-98 jelezte azt a korszakot is, amikor Jelcin civil védelmi tanácsadói átmenetileg olyan pozíciókba kerültek, ahonnan elvileg komoly befolyásuk és rálátásuk lehet a fegyveres erőkre és talán lehetőség nyílik valamilyen civil politikai kontrollt kialakítani a védelmi szektor felett. Az egyik legfontosabb civil szereplő a már említett Jurij Baturin jogász-politológus volt, aki Jelcin védelmi főtanácsadójaként működött, majd 1996-97-ben a Védelmi Tanács titkáraként a reformista mentalitás fő képviselője volt. Baturin e minőségében többször is összetűzésbe került a minisztériummal és a vezérkarral a hadsereg reformjával kapcsolatban. A másik fontos civil szereplő Andrej Kokosin akadémikus, politológus (balra) volt, aki szintén Jelcin tanácsadójaként, 1992-97 között a mindenkori orosz védelmi miniszter helyetteseként, 1997-98-ban pedig a Védelmi Tanács, majd 1998-ban a Biztonsági Tanács titkáraként elsősorban a védelmi szektor hatékonyságáért lépett fel. Kokosin részt vett az első orosz védelmi törvény, illetve az első mozgósítási törvény kidolgozásában, sőt ő dolgozta ki az Oroszországi Föderáció első fegyverkezési programját is, melynek keretében olyan projektek folytatásáért vagy előkészítéséért volt felelős, mint az Iszkander harcászati rakéta, a Szu-34-es vadászbombázó, a Borej-osztályú stratégiai tengeralattjáró, a Topol-M interkontinentális ballisztikus rakéta vagy a Nagy Péter atommeghajtású csatacirkáló megépítése. Kokosin felügyelte a nemnukleáris rakéták felújítását is.

1998-ra Jelcin egészségi állapotának romlásával és az orosz állam csődbe jutásával átmenetileg Kokosin kezébe csúszott át (amúgy mindenki megelégedésére) a teljes védelmi szektor fölötti politikai ellenőrzés és még azt is megakadályozta, hogy a Csernomirgyin újbóli miniszterelnöki kinevezését erőltető Jelcin 1993-hoz hasonlóan fegyveres erővel feloszlassa a volt miniszterelnök személyét elutasító Dumát. Noha mind Baturin, mind Kokosin viszonylag erős pozíciókkal bírtak a kormányon belül, a vezérkar és olykor a védelmi minisztérium állandó ellenállása mellett kellett tevékenykedniük. Sem Gracsov, sem Rogyionov nem akart hallani semmilyen nagyobb civil kontrollról vagy a költségvetés nyilvánossá tételéről, így e két civil szereplő csak legfeljebb részsikereket tudott felmutatni. 1998 őszére mind Baturin, mind Kokosin a védelmi területen kívül találták magukat, sőt, maga a Védelmi Tanács is megszűnt.

Szergejev minisztersége (1997-2001): átszervezések, a főszerepben: stratégiai rakétaerők

Rogyionov menesztése után a stratégiai rakétaerők (RVSzN) parancsnoka, Igor Szergejev hadseregtábornok (balra) került a védelmi minisztérium élére. Az új miniszter elődjénél jobban értette az idők szavát, ráadásul egyetértett a civil politikusokkal abban, hogy a fegyveres erőket nagyobb politikai kontroll (például a minisztérium) alá kell vonni és a reformot akadályozó szárazföldi erők vezérkari dominanciáját le kell csökkenteni. A hamarosan az Oroszországi Föderáció (máig egyetlen) marsalljává előléptetett Szergejev 1997-ben reformtervet nyújtott be, melynek főbb elemei a katonai parancsnokságok, körzetek és a katonai oktatás áramvonalasítása, az orosz haderő kisebb költségvetés melletti védelmi képességeinek fejlesztése és a költségigényes szárazföldi erők befolyásának csökkentése.

Szergejev úgy ítélte meg, hogy a katonai oktatási intézmények jelen állapotukban a reformok hosszútávú sikerének a gátjai, éppen ezért számos oktatási intézményt összevont és igyekezett a korabeli háborús kudarcok (Afganisztán, Csecsenföld) tapasztalatainak oktatási anyagba való beépítését elérni. A marsall összevonta a Bajkálontúli és a Szibériai Katonai Körzetet, ahogy összevonás alá került a légierő és a légvédelem, illetve a stratégiai rakéta erők és a kozmikus védelmi erők is. A miniszter a szárazföldi erők befolyásának csökkentése érdekében nagy felzúdulást kiváltva megszüntette a szárazföldi erők parancsnokságát, miközben megtartotta a haditengerészet és a légierő különálló parancsnokságát.

A marsall mindemellett megkülönböztetett figyelmet szentelt szűkebb pátriája, a stratégiai rakétaerők szerepének. Szergejev nézete szerint az RVSzN Oroszország nagyhatalmiságának és védelmének legfőbb garanciája, hisz elrettentő, illetve pusztító képességét semmilyen más haderőnem nem képes megközelíteni, így a csökkenő költségvetés időszakában értelemszerűen a stratégiai rakétaerők fejlesztése és forrásainak biztosítása elsődleges fontosságú. A miniszter mindennél még tovább ment, a tábornoki kar nagy részének rosszallása ellenére az RVSzN tisztjeit helyezte a fegyveres erők számos vezetői pozíciójába.

Szergejev miniszterségének fontos momentuma a hadsereg (elsősorban szárazföldi) hadosztályai számának csökkentése is. Míg 1987 óta folyamatosan zajlott a fegyveres erők létszámának csökkentése (1999-re a teljes hadsereg létszáma 1,2 millió főre redukálódott), a katonai egységek számának csökkentése vörös posztó volt a tábornokok és tisztek szemében, hisz az egységek létezése tette azt lehetővé, hogy számos feleslegessé váló tiszt a létszámcsökkentés ellenére megtarthassa beosztását. Így fordulhatott elő az, hogy számos ezred, sőt hadosztály 20-50%-os feltöltéssel működött, hogy mind a létszámcsökkentés, mind a tiszti pozíciók megmaradjanak. Emiatt azonban megkérdőjeleződött a hadsereg védelmi tervezésének képessége, hisz sok papíron létező egység mögött sokszor nem állt valódi létszám vagy fegyverzet, csak a tisztikar. Az áldatlan állapotok és a védelem hatékonyságának kezelésére Szergejev bevezette a 10 készenléti egység intézményét, melynek keretében hat hadosztály és négy dandár állandó készültségben van, és ebben létszámuk 80, felszerelésük 100%-os feltöltöttségben van.

A marsall átalakításai értelemszerűen növekvő ellenállásra találtak különösen a szárazföldi erőknél, az elégedetlenkedő tisztek élére Anatolij Kvasnyin hadseregtábornok, vezérkari főnök (1997-2004) állt. Miközben az orosz kormányzat Jelcin betegsége, az egyre gyakoribb kormányfőváltások (Csernomirgyin 1992-98, Kirijenko 1998, Primakov 1998-99, Sztyepasin 1999, Putyin 1999-2000), és az 1998-as gazdasági csőd miatt egyre kevesebb figyelmet és pénzt fordított a haderő helyzetére (1998-ban megszűnt a reformok előfutárának tartott Védelmi Tanács is), sőt a szétesés jeleit mutatta, a még mindig a saját jogán is befolyásos vezérkar egyre egységesebben hallatta hangját a minisztérium átalakításaival szemben. Szergejev és Kvasnyin vitája 1999 áprilisában tört felszínre, amikor Jelcin bejelentette, hogy támogatja Szergejev javaslatát, hogy tervet dolgoznak ki az összes nukleáris erő egyetlen közös parancsnokság alá rendeléséről. A vezérkari főnök a szárazföldi erők befolyásának és költségvetésének újabb csökkentését látta ebben, és további ellenzőket sorakoztatott fel a nukleáris arzenállal rendelkező haditengerészet és légierő soraiból is. Kvasnyin nyíltan bírálta a minisztert, azt állítva, hogy átalakításai jelentősen csökkentik Oroszország védelmi képességét, miközben a NATO Jugoszláviát bombázza. A vezérkari főnök és Leonyid Kuznyecov vezérezredes, a Moszkvai Katonai Körzet parancsnoka a nyugatellenes hangulatot kihasználva támadni kezdték a marsall azon felfogását is, hogy 10-15 évig nem várható komoly háború. 

Koszovó mindeközben egyre jobban megmutatta a kormányzat válságát. Ugyan a Kreml és a Védelmi Minisztérium is eleve nagy ellenérzéssel szemlélte a koszovói nyugati beavatkozást, a tábornoki kar tagjai nyíltan szembehelyezkedtek a miniszterrel, sőt Viktor Csecsevatov vezérezredes, a Távol-keleti Katonai Körzet parancsnoka a jugoszlávok oldalán való beavatkozást követelt és önkéntesek vezetésére ajánlkozott. Szergejev elbocsátotta Kuznyecovot és Csecsevatovot is, ugyanakkor nem tudta megakadályozni azt, hogy a hozzájárulása nélkül (igaz, Jelcin beleegyezésével), a vezérkar által 1999. június 12-én egy Boszniából átvezényelt 200 főnyi orosz légideszantos erő a britek érkezése előtt ne foglalja el a pristinai nemzetközi repülőteret. Az akció felháborodást váltott ki a NATO köreiben, és aggodalmat a nemzetközi közvéleményben, ugyanakkor mindez hamarosan nevetésbe torkollt, amikor kiderült, hogy az oroszok utánpótlása megoldatlan, nincsen például élelmük és vizük. A négy napig tartó diplomáciai válság végül megoldódott, ugyanakkor a SzU felbomlása után alig 8 évvel jelezte az orosz nagyhatalmiság tekintélyének hanyatlását, még inkább a politikai vezetés impotenciáját és a vezérkar túlontúl erős autonómiáját. Utóbbi kifejeződött például abban, hogy sokak várakozása ellenére Kvasnyin a helyén maradt.

Mindeközben Koszovó lecsengésével egy újabb csecsenföldi válság körvonalazódott. Miközben az 1996-ban megkötött fegyverszünet óta a terület de facto függetlenséget élvezett, sem Zelimhan Jandarbijev elnök (1996-97), sem utóda, Aszlan Maszhadov (1997-99) nem tudott megbirkózni a szeparatisták és a szélsőséges iszlamisták térnyerésével. A szeparatisták 1999 márciusában elrabolták és megölték Gennagyij Sipgun vezérezredest, az orosz belügyminisztérium küldöttét. Néhány hónappal később a Samil Baszajev vezette csecsen szeparatisták megtámadták Dagesztánt és Oroszországban több helyen lakóházakat is felrobbantottak, ami többszáz halálos áldozatot követelt. Noha az orosz bel-és védelmi minisztérium már 1999 kora nyár óta tervezett egy csecsenföldi beavatkozást, végül az augusztusban a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSzB) éléről a miniszterelnöki székbe helyezett Vlagyimir Putyin döntött októberben az orosz csapatok Csecsenföldre küldése mellett.

Az orosz erők 1994-95-tel szemben masszív légitámadással előlegezték meg a szárazföldi támadást, mely 1999 október közepe és 2000 májusa között felmorzsolta a főbb csecsen ellenállást. A sikeres háború javított a hadsereg 1994-96-ban mélypontra süllyedt megítélésén és meghozta a népszerűséget a háború kitörésekor alig ismert Putyinnak, aki 1999. december 31-től, Jelcin lemondásával az államfői posztot is betöltötte (Putyint 2000 májusában hivatalosan is elnökké választották). Az ideiglenes orosz elnök 2000 áprilisában aláírta az új orosz katonai doktrínát, mely ugyan tartalmilag nagyjából megegyezett az 1993-assal, ugyanakkor Koszovó fényében ismét kihangsúlyozta a nyugati fenyegetést és új elemként megjelent benne Oroszország nemzetközi érdekeinek figyelmen kívül hagyása is mint fenyegetés. Mindez persze már előhangolás volt a májusi elnökválasztásokra is, melyet Putyin többek közt az orosz nagyhatalmiság visszaszerzésének (mely vízió kontrasztban áll az 1990-es évek zűrzavarával és megaláztatásaival) programjával kívánt megnyerni.

A társadalmi és a politikai bizalmat részben visszaszerző haderő és maga a politikai vezetés nem sokáig sütkérezhetett a dicsfényben, mert a Kurszk 2000. augusztusi tragédiája ismét felszínre hozta a haderő gyenge pontjait. Az Antej osztályú Kurszk atommeghajtású tengeralattjáró 2000. augusztus 12-én az Északi Flotta egy Barents-tengeri hadgyakorlatán szenvedett balesetet. Az orosz kormányzat és hadvezetés megpróbálta elbagatellizálni az ügyet és négy napig elutasított mindenféle nemzetközi segítséget. Mire augusztus 16-án egy brit-norvég búvárcsapat leereszkedhetett az agyagos tengerfenékre süllyedt sérült járműbe, a teljes 118 fős legénység halott volt. Az esemény kezelése nagy hazai és nemzetközi felháborodást váltott ki, katasztrofális PR vereséget mérve a csecsenföldi háborúval népszerűségét megalapozó Putyin elnökre és az orosz hadvezetésre is. A közhangulat miatt Szergejev marsall, védelmi miniszter, Vlagyimir Kurojedov flottatengernagy, az orosz haditengerészet főparancsnoka és Vjacseszlav Popov tengernagy, az Északi Flotta parancsnoka benyújtották lemondásukat, amit azonban Putyin nem fogadott el.

A Kurszk tragédiája ráirányította a figyelmet a hadiiparra, illetve a már tíz éve ignorált haditengerészetre is. Miközben a haditengerészet 1917-ben döntő szerepet játszott az oroszországi politikai folyamatokban és az 1970-es évek közepétől másfél évtizedig a szovjet katonai fejlesztések fókuszában állt, a védelmi szektoron belül a haderőnem a Szovjetunió szétesésének talán legnagyobb vesztese volt. 1991-et követően az összes új fejlesztést lefújták, a még futó projekteket pedig alaposan megvágva engedték csak kifutni. A haditengerészet büdzséje nemcsak abszolút, de relatív értelemben is zsugorodott: részesedése a becslések szerint a teljes késő szovjet katonai büdzsé közel 30%-át tette ki, ami Jelcin idején fokozatosan az orosz katonai büdzsé 20%-a alá esett. A haditengerészet ráadásul egyáltalán nem volt használható a belpolitikai konfliktusokban, noha a tengerészgyalogság végül komoly szerepet játszott az 1999-2000-es második csecsen háborúban. Az orosz politikusok ugyanakkor a kilencvenes évek utolsó harmadára felismerték azt is, hogy a haditengerészet az orosz nagyhatalmiság szimbólumaként is mutogatható is a lakosság előtt, éppen ezért néhány presztízsprojekt, mint például a Nagy Péter csatacirkáló akadálytalanul megvalósult, illetve többszöri halasztással előkészítették az Borej-osztályú tengeralattjáró-projektet is. Putyin hivatalba lépése után az orosz nagyhatalmiságot újjáéleszteni kívánó elnöki program miatt a politikai nyilatkozatokban egyre több figyelmet kapott a haditengerészet, különösen a Kurszk katasztrófája után.

Az ezredfordulóra az orosz védelmi reformok gyakorlatilag úgy fulladtak ki, hogy érdemben el sem indultak. Az egyetlen komoly különbség 1991-hez képest a masszív létszám- és költségcsökkentés (a hadsereg összlétszáma az 1992-es 3-millióról 1999-re 1,2 millió főre, a SIPRI által becsült védelmi büdzsé 72 milliárd /2011-es/ USD-ról 23 milliárdra csökkent) valamint kisebb mértékben Szergejev átszervezései és az RVSzN prioritássá emelkedése az összes többi haderőnemhez (főleg a korábban domináns szárazföldiekhez) képest. Az új fejlesztések nagy részét lefújták, a szovjet korszakban elindított projektek csak egy részét hagyták kifutni. Egyik kevés kivétel az egyébként szintén spórolási szándékkal kialakított T-90-es harckocsi, melyet az elavultabb T-72 és a drága és kevésbé megbízható T-80 kiváltására áthidaló megoldásként találtak ki. Az 1993-ban indult gyártás viszont pénzhiány miatt többször is megszakadt. Csak 1996 után indult el egy újabb tervezési folyamat, bár ebben is helyenként a szovjet korban már előkészített ötleteket fejlesztettek tovább. A civil kontroll a védelmi minisztérium és a vezérkar ellenállásán bukott el, a védelmi büdzsé részleteinek nyilvánossága hiú ábránd volt.

Az orosz gazdaság nehézségei és a kilencvenes évekre jellemző forráshiány miatt ráadásul egyre jobban lepusztult az ingatlan és a hardverállomány, helyenként még az üzemanyag is hiányzott a kiképzéshez (főleg a légierőnél volt ez probléma), a demográfiai válság és a csicskáztatás miatti ellenállás következtében egyre kevesebben jelentek meg a sorkatonai behívóra. Noha Szergejev komoly lépéseket tett a kiskatonák elleni visszaélések csökkentésére, a gyakorlatban a helyzet továbbra is súlyos maradt. A sorkatonasággal kapcsolatos problémák ellensúlyozására az 1990-es évek közepétől nyomokban elindították a szerződéses katonaság (kontraktnyiki) intézményét, azonban megfelelő koncepció és ellenőrzés híján az gyakran az aktív tisztek rokonainak, ismerőseinek behívását és fizetős álláshoz juttatását jelentette. A szerződéses katonaság egyébiránt a vezérkar masszív ellenállásával is találkozott. Szergejev ugyan karcsúsította a katonai oktatási rendszert is, ugyanakkor 1999-2000-ben az is megmutatkozott, hogy az orosz hadvezetés továbbra sem igazán építette bele az afganisztáni és az első csecsen háborús COIN tapasztalatokat az oktatásba.

Az 1990-es évek végére ráadásul a minisztérium és a vezérkar között kifejezetten kiéleződött és diszfunkcionálissá vált a viszony, miközben a politikai elit a belső harcokkal és Jelcin utódlásával volt elfoglalva. Míg még Gracsov idejében azzal számoltak, hogy 2000 környékére befejeződhet az általa tervezett átalakítások végrehajtása, a helyzetet jobban jellemezték a belső torzsalkodások, valamint az 1991 utáni orosz fegyveres erők két mélypontja, az 1999-es pristinai válság és a Kurszk 2000-es tragédiája. Nem véletlen, hogy a 2000-ben hivatalba lépő Putyin orosz nagyhatalmi visszatérési terveit jobbára igencsak ambiciózusnak értékelték. 

A következő részben a Putyin első és második ciklusának nagy részét lefedő Szergej Ivanov miniszteri időszakát tekintjük át (a források a befejező, ötödik rész végén lesznek feltüntetve)