November elején lesz egy éve, hogy hivatalba lépett Szergej Sojgu hadseregtábornok, orosz védelmi miniszter. A Rendkívüli Helyzetek Minisztériumának (MCsSz) éléről érkezett miniszter a legnépszerűbb orosz politikusnak számít, azonban máig kérdés, hogy e megítélését az orosz tárcavezetőkről általában rossz véleménnyel lévő hadsereg is osztja-e. Sojgu elődje, az egyetlen valódi civil orosz védelmi miniszter, a botrányok közepette távozott Anatolij Szergyukov különösen rossz viszonyt ápolt a tisztikarral, aminek elsődleges oka az volt, hogy a tárcavezető az utóbbi húsz év legbátrabb reformtörekvéseinek elindítója volt.

A Szovjetunió tömeghadseregét  és hadiiparát jobbára változatlan formában, de változó költségvetéssel működtető orosz kormányzatok szinte minden korábbi reformtörekvését megakadályozta a tisztikar ellenállása, valamint az időnként kaotikus orosz gazdasági és politikai viszonyok miatti politikusi érdektelenség. Olyannyira, hogy Afganisztán (1979-89) és a két csecsen háború (1994-96, 1999-2000) nem túl veretes teljesítménye után a grúz háborús győzelem (2008) után is komoly kérdőjelek merültek fel Oroszország valódi katonai nagyhatalmiságával kapcsolatban. Szergyukov nagy követ dobott az állóvízbe, de tavalyi bukásával ismét egy egyenruhás került a miniszteri posztra és a háttérben ismét a reformellenes erők látszanak valamelyest erősödni. Kérdés, Sojgu folytatója vagy megakasztója lesz a reformoknak, melyek elengedhetetlenek Oroszország 21. századi hatalmi ambíciói továbbéléséhez?

Bevezető

Számtalan munka született az orosz védelmi rendszer reformjával kapcsolatban, ami nem véletlen, hisz az 1991-ben viszonylag békés úton szétesett Szovjetunió katonai szervezete érintetlen maradt, ugyanakkor egyáltalán nem volt mindegy, hogy a hidegháborús fegyverarzenált birtokló, időnként politikailag instabil utódállamok legnagyobbika mit kezd a konvencionális arzenállal és hadiiparával, illetve hogy azoknak milyen szerepet szán az 1991 utáni világrendben.

A katonai/védelmi reform definíciójához és az általa lefedett területek vizsgálatához a legjobb kiindulópont az orosz Katonai Enciklopédiai Szótár által megadott "az állam katonai rendszereinek jelentős átalakítása az államhatalom legfelső szerveinek döntése útján". Tehát mindebbe nemcsak az orosz hadsereg tartozik bele, de az orosz védelmi ipar is. A katonai reformok alapjához és értékelésének szempontjaihoz talán Vendil Pallin az orosz Katonai Enciklopédiai Szótárak és a politikusi nyilatkozatok alapján összeállított hármas feltételrendszere visz legközelebb: 1) új katonai technológiák megjelenése és új katonai képességek iránti igény, 2) új politikai feladatok és új katonai fenyegetések megjelenése, 3) új gazdasági realitások.

A reform szó legalább annyira elcsépelt az orosz haderő utóbbi 20 évében, mint a magyar gazdaságban az utóbbi 40 évben. Az orosz védelmi szektorban az 1992 utáni szinte összes orosz védelmi miniszter és elnöki adminisztráció reformnak nevezte azokat a jobbára költségvetési okokból végrehajtott létszámcsökkentéseket és a maximum félgőzzel végzett, majd a tábornoki kar ellenállásán jobbára elhasalt próbálkozásokat, melyek a szovjet korszakból áthozott védelmi struktúra szervezetén, hatékonyságán alakítottak volna. Ezen reformoknak nevezett próbálkozások pedig nem merítették ki mindhárom említett szempontot, hogy valódi, az orosz definíciónak megfelelő reformokról beszélhessünk, hisz míg az első szempont fennállását még az előjogait és zsíros állásait védelmező tábornoki kar is elismerte, a második szempont teljesüléséről a politikai elit érdektelensége és programnélkülisége miatt alig lehetett és lehet beszélni, míg a harmadik szempont ugyan a költségcsökkentésekben meg-megjelent, de ismételten csak a védelmi szektor ellenállása és a politikai érdektelenség miatt legfeljebb korlátozottan kevésbé koncepciózusan vagy hatékonyan érvényesült.

A három feltétel együttes teljesüléséhez az elmúlt két évtizedben a legközelebb még mindig az első civil, Anatolij Szergyukov minisztersége (2007-2012) idején beindított változtatások állnak, ugyanakkor az utóbbi fél évtized kétségtelen előrelépései ellenére sem beszélhetünk a nagy orosz katonai reformerek, Rettegett Iván (1533-84), Nagy Péter (1682-1725), Miljutyin (1861-81) vagy Frunze (1925) átalakításaihoz hasonló átfogó reformokról. Szergej Sojgu hadseregtábornok, a Rendkívüli Helyzetek Minisztériumából (MCsSz) érkező új védelmi miniszter kinevezésétől a tisztikar elődje "dúlásainak" visszafordítását várta, míg a népszerű politikus imidzsében bízó orosz és nemzetközi értelmiség pedig a reformok legalább folytatását várta, várja.   

Ötrészes cikksorozatunkban az 1991 utáni orosz védelmi reformtörekvéseket tekintjük át és próbálunk kitekintést nyújtani arra, hogy milyen irányban haladhatnak azok.

Kiindulópont: a széteső Szovjetunió védelmi rendszere (1987-92)

A védelmi reformok terve már az Oroszországi Föderáció és az orosz fegyveres erők létrejötte előtt is napirenden volt. Az 1985-ben hatalomra került Mihail Gorbacsov a Szovjetunió gazdasági helyzetét felismerve új külpolitika és gazdaságpolitika irányába lépett el. A már több mint ötven éve a védelmi szektort minden elé helyező gazdaságpolitika módosítása és azon belül a hadsereget érintő költség-és létszámcsökkentés a reformok egyik fő célja volt. A SzU fegyveres erőinek és védelmi iparának fenntartása hagyományosan az éves szovjet GDP egynegyedét-egyharmadát emésztette fel. Az egyébként kizárólag a párt-és katonai vezetés által irányított és átlátott, mindenki más előtt teljes titokban tartott védelmi szektor a gazdasági élet minden területén prioritást élvezett, a kutatóintézetektől kezdve a könnyűiparig minden erőforrást a szovjet hadigépezet igényeinek kielégítésére irányítottak.

A SzU kb. 5 milliós tömeghadserege a külső ellenőrzés szinte teljes hiánya miatt nem működött transzparensen vagy hatékonyan, a társadalomban privilegizált, az állományösszlétszámához képest túlméretezett tiszti és tábornoki kar bármilyen költségcsökkentésben (joggal) előjogai, sőt pozíciói elvesztését látta és komoly ellenállást fejtett ki. A védelmi szektor minden vezetői pozíciójában katonák ültek, az egyébként szintén tábornokok által vezetett Védelmi Miniszérium kizárólag a politikai kérdésekkel foglalkozott, miközben a fő döntési és ellenőrzési funkciókat a vezérkar gyakorolta. A SzU haderejének struktúrája meglehetősen fejnehéz volt, minden 2,5 közkatonára jutott egy tiszt, akik közül sokan jövedelmező, bár mégoly fölösleges beosztásukat, státuszukat vagy épp pozíciójukat féltették a védelmi szektor reformjától. A védelmi szektor ugyanakkor nem csak a fegyveres erőket jelentette, mivel az a gazdaság számos területének munkáltatója - például kutatások, fejlesztések megrendelője - volt, legalább további 6-8 millió embernek adott munkát és fontos privilégiumokat a fegyveres erőkön kívül. 

Gorbacsov a szovjet gazdaság siralmas helyzetét látva békülékenyebb külpolitikát indított el, és ennek nyomán a harmadik világháborús készültségben élő fegyveres erők költségvetésének és létszámának csökkentése mellett döntött. Mindez természetesen nem ment ellenállás nélkül, ennek letörésére a szovjet pártfőtitkár 1987-ben komoly átalakításokat hajtott végre a szovjet haderő és a védelmi minisztérium vezetésében (ürügyül felhasználva ehhez Matthias Rust gépének Vörös téri landolását, melynek során a habókos német kijátszotta a teljes szovjet légvédelmet). Gorbacsov megbízásából szintén 1987-ben Vlagyimir Lobov hadseregtábornok (balra), a szovjet vezérkar főnökének első helyettese reformterveket dolgozott ki a szovjet haderő csökkentésére és a kétéves sorkatonai szolgálat 18 hónapra rövidítésére. A szovjet pártfőtitkár idején a Vezérkari Akadémián indult másik tervezési folyamat Vlagyimir Lopatyin őrnagy vezetésével pedig nagyobb civil kontrollt, szerződéses katonaságot és költségcsökkentést javasolt a szovjet fegyveres erők részére. Lobov tervezete Dmitrij Jazov marsall, védelmi miniszter ellenállásán gyorsan elbukott, míg Lopatyin terveire a szovjet vezérkar válasza egy, a sorkatonaság fenntartását és költségvetésnövelést követelő ellen-tervezete volt, ami a glasznoszty és peresztrojka időszakában természetesen lehetetlen kívánság volt. 

A reformok iránti központi igény 1990, az azerbajdzsáni és baltikumi szovjetellenes mozgalmak katonai erővel való kezelésének szükségessége után viszont elhalkult, noha nyilvánvalóvá vált, hogy az Afganisztánból, majd Közép-Európából hazavonuló katonák helyzetének rendezése mellett Afganisztán és az Öböl-háború (1991) katonai tanulságainak levonása miatt is szükséges lenne a fegyveres erők szerepét újragondolni. A politikai helyzet azonban megváltozott, az 1991-es Gorbacsov elleni puccs bukásában és Borisz Jelcin végleges megerősödésében már kulcsfontosságú volt szovjet hadsereg semlegessége. Noha a haderő állománya szinte egyként ellenezte a Szovjetunió szétesését, a tábornoki kar bízott abban, hogy a szovjet hadsereg a FÁK keretei között egyben tartható, és e feltétel mellett hajlandó volt a reformokra is.

Jevgenyij Saposnyikov repülőmarsall (balra), a SzU utolsó védelmi minisztere és Vlagyimir Lobov hadseregtábornok, a szovjet fegyveres erők utolsó vezérkari főnöke technikai és hatékonysági okokból ellenezték a szovjet hadsereg feldarabolását, hiszen mind a légvédelem, mind az ellátás és logisztika terén egységes, tagköztársasági határokat nem figyelembe vevő rendszer létezett, ugyanakkor javaslatukban a védelmi szektor civil kontrollját és hatékony gazdálkodását kívánták megalapozni, mindemellett a SzU-FÁK egységes fegyveres erőinek hadseregekre, hadosztályokra és ezredekre alapuló struktúráját a hidegháborús kor utáni időszakra hangolva mozgékonyabb, hadtest-dandár-ezred struktúrára kívánták változtatni. Lobovék a belügyi és határvédelmi erők katonai funkcióit is megszüntették volna, ahogy a vezérkar tevékenységét is kizárólag katonai ügyekre redukálták volna egy civil vezetésű védelmi minisztériumon belül. A rendkívül előremutató tervezet azonban a FÁK egységes fegyveres erőinek nemzeti haderőkre való 1992 májusi szétdarabolásakor a fiókba került.

A fegyveres erők csökkentése nemcsak Gorbacsov költségcsökkentése nyomán indult el, hanem egy egészen más, informális formában is, melynek neve spontán privatizáció. A védelmi szektorban ez abban nyilvánult meg, hogy a szovjet államszervezet 1990-91-es fokozatos szétesésével és a pénz-és áruhiányt előidéző feketepiac felfutásával megindult a szovjet fegyverzet egyes élelmes tábornokok és közvetítőik általi, nemzetközi feketepiacon való illegális eladása is.

Jelcin kora: újabb költségcsökkentés és ignorancia

A szovjet lobogó 1991. karácsonyi, Kremlről való levonása csak a Szovjetunió végét és az Oroszországi Föderáció születését jelentette, a szovjet fegyveres erőkét még nem. Nem volt ugyanis egységes álláspont a hogyan továbbról, hiszen a SzU felbontását szentesítő Borisz Jelcin orosz elnök (1990-99) körüli elit a a kommunista állam helyébe lépő Független Államok Közösségét (FÁK), egy az orosz hatalmi ernyő alá tartozó, de független államok lazább szerveződéseként képzelte el, melyben az orosz irányítású szovjet hadsereg a Független Államok Közösségének Egységes Fegyveres Erőiként Saposnyikov vezetésével működne tovább, e nézettel a tábornoki és tiszti kar és a védelmi ipar vezetése is egyetértett. Technikai okok is szóltak a fegyveres erők egysége mellett, ráadásul az osztozkodás azért is problémás volt, mert számos FÁK-államban fegyveres konfliktus dúlt.  

Végül 1992 májusában a FÁK fegyveres erői is nemzeti fegyveres erőkké darabolódtak, és abból a legnagyobb részt, közel 3 millió fős hadseregbe tartozó, illetve további félmillió belügyi csapatokbeli, KGB-s és határvédelmi katonát Oroszország örökölte meg. Mivel ezen csapatok jelentékeny része még a nemrég felszabadult közép-és kelet-európai vazallusállamokban tartózkodott vagy kivonás alatt volt, komoly anyagi és logisztikai teher zuhant a heteken belül Jegor Gajdar kormányfő (1992) gazdasági sokkterápiáját nyögő orosz állam nyakába. Mindemellett nyilvánvaló volt az is, hogy a gazdasági problémák mellett a hidegháború megszűnésével eltűnt az addig létező ellenségkép és fenyegetés, így akkori formájában nem volt szükség sem a szovjet védelmi szektor méretére, vagy gyártókapacitására, ahogy arra sem, hogy a védelmi szektor pénzügyi helyzete vagy működése a civil politikusok nagy része és a társadalom egésze előtt teljes titokban maradjon. A reformok indokának három szempontja akár fenn is állhatott volna, ha a politikai elit új irányt jelöl ki a védelmi szektornak, csakhogy nem ez történt.

Borisz Jelcin időszakában ugyanis, noha gyakran volt szó reformokról és a haderő új szerepköréről, a politikai akarat vagy akár a figyelem is szinte mindig hiányzott. 1991-93 között azért, mert a fegyveres erők az orosz belpolitikai hatalmi játszmákban végső soron akaratuk ellenére értelemszerűen tényezővé váltak, azután pedig a mindenkori kormányzat csak úgy érezte magát biztonságban, ha bírta a status quót, privilégiumait, állásait, titkos büdzséjét megtartani kívánó tábornoki kar bizalmát. A sajtó és a közvélemény miatt persze beszélni kellett a hadsereg társadalmat zavaró viszonyainak (sorkötelesség, csicskáztatás (gyedovscsina), korrupció, a tisztek privilégiumai a válság idején) rendezéséről, de ez mind felszínes maradt. Természetesen a hidegháborús korszak elmúltával és a sokkterápia három-négy számjegyű inflációjának idején sokan kérdőjelezték meg a tisztek és a védelmi szektor dolgozói privilégiumainak szovjet korszakból eredő létjogosultságát, a sorkötelezettség szükségességét (és háborodtak fel az annak nyomán fellépő csicskáztatás áldozatai miatt) vagy a titkos védelmi büdzsé nyilvánvalóan magas tételeit, ezeket a politikusok szavakban kezelték, minden apróbb lépést, költségcsökkentést reformnak nevezve, alaposan lejáratva a fogalmat és az abba vetett hitet. 

Gracsov minisztersége (1992-96): korlátozott reformtervek, költség-és létszámcsökkentés, mobil haderő

Az első reformnak titulált próbálkozást Jelcin első védelmi minisztere, Pavel Gracsov (balra) hadseregtábornok (1992-96) kezdeményezte. Gracsov annak köszönhette pozícióját, hogy az elitalakulatnak számító szovjet légideszantosok (VDV) főparancsnokaként elutasította a puccsisták mellett való beavatkozást 1991. augusztusában, közvetlenül járulva hozzá Jelcin politikai túléléséhez és győzelméhez. Gracsov eleinte kitűnő pozícióban volt ahhoz, hogy valódi reformokat hajtson végre, ő volt ugyanis Jelcin megmentője, barátja, vadász- és ivócimborája, ráadásul a VDV afganisztáni parancsnokaként (1985-88) volt tekintélye az afganisztáni veteránok szovjet/orosz haderőn belül egyre inkább megerősödő kasztjában is. Gracsov tervei három problémát kívántak kezelni: a Közép-és Kelet-Európából hazatérő többszázezer katona elhelyezését, a védelmi büdzsé és a védelmi szektor létszámának markáns visszavágását, valamint a tömeghadsereg mobil (talán a VDV-n alapuló) haderővé való átalakítását. A minisztérium a modernizáció jegyében még egy egyenruhareformot is keresztülvitt.

Gracsov a hadsereg lényegét tervei számára azonban még e viszonylag korlátozott ambícióval is komoly korlátot jelentettek az orosz gazdasági szabadesés és a Legfelső Tanács (kvázi parlament) és Jelcin közötti, a végrehajtó hatalomért vívott hatalmi harcok. A Legfelső Tanács nemcsak az elnöki hatalmat kívánta ellenőrizni, de betekintést követelt az addig szigorúan titkos védelmi büdzsébe és annak részletes tételeibe is, és a Gajdar-féle sokkterápiát és életszínvonalbeli zuhanást elszenvedő lakosság megnyugtatására nagyfokú költségcsökkentést is követelt a büdzsén belül. A gondokhoz társultak még a Szovjetunió korából jogosítványait átmentő vezérkar ellenállása mind a civil kontrollal, mind a létszámcsökkentéssel szemben. Az egymásnak feszülő ellentétes akaratokat mutatta az 1992-es orosz katonai doktrína vezérkar által kidolgozott terve, mely továbbra is nagyméretű konvencionális háborúval számolt és értelemszerűen a szovjet védelmi struktúra megtartása mellett kardoskodott, a tervet azonban a Legfelső Tanács elutasította.

A Legfelső Szovjet és Jelcin között 1993 októberében végül kenyértörésre került a sor. Jelcin könnyen maga mellé állította a Belügyminisztériumot (MVD), az 1991-hez hasonlóan semlegességet preferáló Gracsov hosszas rábeszélés után megadott hozzájárulásával végül bevetették a hadsereget a magukat a Fehér Házban elbarikádozó képviselők ellen. A véres összetűzésből ugyan Jelcin látszólag győztesen került ki és egy elnöki rendszert bevezető alkotmányt fogadtatott el, ugyanakkor az orosz elnök korrupciós botrányok miatt már amúgy is csökkenő népszerűsége végleg a mélybe zuhant, ráadásul Jelcin ismét lekötelezettjévé vált a tábornoki karnak, mely a Gracsov vezette, költség-és létszámcsökkentést foganatosító védelmi minisztériumtól egyre inkább külön érdekszervezetként különült el. Ilyen körülmények között az orosz elnök nem erőltette a szükségesnél (költség-és létszámcsökkentés) komolyabb változtatásokat, de átfogó átalakításról 1993 után sem lehetett többé (igaz, Gracsov sem állt elő ilyesmivel, sőt Lobov újabb, a sorkatonai szolgálat rövidítését célzó reformjavaslatait is elutasította), hisz a fegyveres erők és azok ellenőrzői véglegesen hatalmi, politikai tényezővé váltak.

Gracsov idején 1993 novemberében fogadták el az első poszt-szovjet orosz katonai doktrínát. Bár a dokumentum csak részleteiben látott napvilágot, mindazonáltal érezhető volt rajta a miniszter törekvése egy kisebb, mobilabb haderő kialakítására. A dokumentum ugyan továbbra is gyanakodva szemlélte a Nyugatot és a NATO tervezett bővítését és fenyegetésként jelölte meg az Oroszország belügyeibe való beavatkozást is, ugyanakkor elismerte a regionális és helyi konfliktusok (amiből volt néhány a környéken: Hegyi-Karabah 1988-94, Grúzia 1991-93, Tadzsikisztán 1992-97, Csecsenföld 1994-96, Transzdnisztria 1992-93) jelentette fenyegetést, ahogy a tömegpusztító fegyverek elterjedését és a terrorizmust is a kihívások közé sorolta.

Jelcin mindeközben észlelte a fegyveres erők 1993-as politikai tényezővé válását, ezért azok kontrollja érdekében a még 1992-ben létrehozott, saját irányítása alatti Biztonsági Tanács ellenőrzése mellett az oszd meg és uralkodj elve alapján kijátszotta egymás ellen a fegyveres szervezeteket, különösen ami a szűkös pénzügyi forrásokhoz való hozzájutást illeti. A belpolitikai harcokban egyértelműen felértékelődtek a kevesebb hardver miatt szükségképpen kevésbé költségigényes, ráadásul 1993-ban lojálisabbnak bizonyult belügyi csapatok (VV), a rendőrség és az 1993 decemberében különálló fegyveres szervezetté tett határőrség (PGV), míg a tétovázó hadsereg (különösen a belpolitikában használhatatlan haditengerészet) elnöki megbecsültsége hátrébb sorolódott. A létszámcsökkentések időszakában a belügyi erők létszáma 150 000 főről 1995-96-ra 260 000-re nőtt, a feldarabolt titkosszolgálatokról leválasztott határőrség szintúgy létszámnövekedést könyvelt el, miközben a hadsereg létszáma 3 millióról kevesebb mint 2 millióra csökkent (Gracsov amúgy a légideszantosok létszámát még növelte is, ők központi szerepet játszottak a miniszter mobil haderőről szóló elképzeléseiben). A belügyi fókusszal bíró szervezetek parancsnokai, például Andrej Nyikolajev vezérezredes (határőrség), Anatolij Kulikov vezérezredes (belügyi csapatok) vagy Szergej Sojgu vezérőrnagy (rendkívüli helyzetek minisztere) komoly lobbierővel bíró, önálló politikai szereplőkké váltak, miközben Gracsov és a vele ambivalens viszonyban lévő vezérkar pozíciói az 1994-96-os első csecsen háború kitörésével tovább romlottak. 

A csecsenföldi helyzet már régóta szálka volt Moszkva szemében, ugyanis a Dzsohar Dudajev szovjet altábornagy által 1991 óta irányított köztársaság 1993-ban kinyilvánította függetlenségét. A veszélyes precedens megakadályozására, illetve elfojtására az orosz kormányzat 1991-94 között számos sikertelen kísérletet tett (Dudajev ellenzékének támogatása, felfegyverzése, paramilitáris alakulatok bevetése, titkosszolgálati eszközök, stb.). 1994 novemberében Jelcin és Viktor Csernomirgyin kormányfő (1992-98) végül az orosz hadsereg bevetése mellett döntöttek. Gracsov, bár ellenezte a téli hadműveleteket, könnyű győzelemre számított, a sajtóban még el is dicsekedett azzal, hogy szerinte egy légideszantos ezreddel két óra alatt beveszik Groznijt, a csecsen fővárost. Ezzel szemben a város légierős bombázása nem volt sikeres, a Groznij központja elleni páncélos támadás (amit korábban a miniszter őrültségnek titulált, mégis meglépte) pedig komoly fiaskó volt, ahogy a háború (1994-96) további menete is. A még mindig harmadik világháborús, nagyméretű konvencionális konfliktusokra kalibrált orosz erőket tökéletesen felkészületlenül érte a csecsenek által vívott gerillaháború, ahogy a hadvezetés súlyos inkompetenciája is. 1996-ra nyilvánvalóvá vált, hogy az első csecsen háborúnak nevezett konfliktus nem megnyerhető Moszkva számára, ahogy az is, hogy az orosz haderő afganisztáni hibáiból sem tanult és egy évtizeden belül újabb vereséget szenvedett.  

1996-ra az orosz védelmi szektor komoly válságba jutott. 1992-höz képest költségvetését és létszámát megfelezték, fejlesztési projektjei nagy részét leállították, miközben korrupciós botrányok sora rázta meg a fegyveres erők és a fegyveripar vezetőit (Gracsov ragadványneve pl. a sokat mondó Mercedes Pali lett). A válság, a korrupció és különösen a csecsenföldi kudarc pedig végleg megkérdőjelezte a szovjet korból származó privilégiumok létjogosultságát a társadalom nagy része előtt. Az ellenzéki többségű Duma Védelmi Bizottsága a még előttük is titokban tartott védelmi büdzsé nagyobb átláthatóságát követelte, ettől a hadsereg azonban elzárkózott, miközben a korrupciós botrányok egyre inkább rávilágítottak arra, ami korábban is sejthető volt: a rossz hatékonysággal működő, privilégiumokra épülő védelmi szektor a korrupció melegágya és kizárólag önmagáért létezik, szerepének újragondolásától pedig érthetően elzárkózik. A sorkötelesség Csecsenföld fényében (ahová tömegével küldték harcba az alig kiképzett kiskatonákat) kirívóan népszerűtlenné vált, az évente tucatnyi halálos áldozatot követelő csicskáztatás ellen pedig az Oroszországi Katonaanyák Bizottságainak Szövetsége emelt szót egyre vehemensebben. Igaz viszont az is, hogy a haderő továbbra is az orosz nemzeti/nagyhatalmi büszkeség tárgya volt, csak senki nem akart benne szolgálni. 

A részeges, beteges, korrupt és népszerűtlen Jelcin és politikai elitje erre úgy reagált, hogy senki érdekét ne sértse túlzottan: sehogy. Továbbra is szó esett a reformokról, ráadásul Jelcin a Biztonsági Tanács mellé létrehozta a Védelmi Tanácsot, melynek két célja volt: az egyik, hogy az egyre súlyosbodó betegsége miatt hiányzó elnök távollétében döntésképtelen Biztonsági Bizottság helyett legyen egy testület, mely védelmi ügyekkel foglalkozik, a másik pedig hogy a reformok előkészítésének és a civil kontrollnak újabb fóruma jöjjön létre. A szimbolikus lépésekre szükség volt, mert az 1996-ban választásokra készülő Jelcin népszerűsége 6% alá esett, miközben a kommunista Gennagyij Zjuganov, a nacionalista Vlagyimir Zsirinovszkij és a médiában sztárként kezelt, egyszerű ősorosz macsó szerepében tetszelgő Alekszandr Lebegy nyá. altábornagy mind komoly kihívást intéztek az elnök felé. Az oligarchák által komoly pénzből újra felépített Jelcin végül hatalmon maradt, de második elnöki ciklusában mások kezébe került a tényleges vezetés.

A következő részben Jelcin második ciklusának időszakát tekintjük át (a források a befejező, ötödik rész végén lesznek feltüntetve)