Néhány nap múlva lesz 160 éve, hogy megkezdődött a krími háborúként (1853-1856) ismert eseménysorozat, mely a 19. század egyik legfontosabb európai háborújaként bevonulva a történelembe átmenetileg megállította a hatalma csúcsán lévő Orosz Birodalom balkáni hatalmi törekvéseit és pontot tett az európai szárazföldi cári hegemónia végére. Bár ma a fő hadszíntérnek számító Krím-félszigetből eredeztetett néven ismerjük a konfliktust, a kortársak azt az "orosz háborúként" vagy a "keleti háborúként" (восточная война) tartották számon, hisz a hadműveletek nem csak a már említett fekete-tengeri területre, hanem (az orosz-török háborúk hagyományaként) a Balkánra, a Kaukázusra, sőt a Balti- és a Fehér-tengerre, valamint a Távol-keletre is kiterjedtek. Krím ugyan elsősorban orosz katonai kudarcként van elkönyvelve, melynek oka valójában csak részben a fő hadszíntéren (Krím-félsziget) az elmaradott logisztika, haditechnika és gyatra hadvezetés miatt elszenvedett vereség; azt főleg az orosz diplomáciai elszigeteltség tette komoly fiaskóvá. Mindezt alátámasztja az is, hogy a szövetséges hadvezetés és utánpótlás sem éppen állt a helyzet magaslatán. A krími háború fontosságát a kortársak sokkal kisebbre értékelték, mint a mai közvélekedés, noha ez volt az első mediatizáltnak mondható háború, melyet napi rendszerességgel követett és fotográfiákkal is gazdagon illusztrált az (elsősorban brit) írott sajtó. A háború végleg megmutatta a huzagolt csövű fegyverek, a víziaknák, a gőzhajók, a távíró valamint az egészségügyi ellátás hadászati fontosságát is, és számos modern ruházati elem kialakulásához hozzájárult.

Előzmények

Európai körkép

A krími háború a bécsi kongresszus Európájának zárómomentuma volt: egy ellentmondásos, több évtizedes, nagyjából stabil multipoláris egyensúlyé, mely azonban könnyedén megbillen, amint a felek közti érdekellentétek túl hangsúlyossá válnak és a néhány, vitás kérdést övező eseményben kiéleződnek. Az öthatalmi egyensúlyt egyrészt a Szent Szövetség, a szárazföldi hatalmak közös, forradalom-és liberalizmusellenes platformja, valamint az abból kimaradó, de hegemón tengeri hatalomként az európai egyensúly fenntartását célzó évszázados politikáját vivő Nagy Britannia koncertje jelentette. Bár a Szent Szövetségen belül hamar megmutatkoztak a repedések (például a Bourbon restaurációs Franciaország a dinasztia 1830-as bukásával már többé-kevésbé kiesett, Metternich pedig 1815-1833 között állandóan Oroszország vélt túlhatalma ellen faragott alkalmi koalíciókat), 1815-53 között nem volt semmilyen, nagyhatalmak közötti katonai konfliktus. 

A Szent Szövetség fő ereje az I. Miklós cár (1825-55) idején Európa csendőreként viselkedő, az európai, ázsiai es amerikai kontinensen Visztulától Alaszkáig terpeszkdő Oroszország volt, mely 1815 után Európa legerősebb szárazföldi hatalmának számított. A cár és az orosz hadsereg presztízse a Napóleon legyőzését követő évtizedekben töretlen maradt, nemcsak az Oszmán Birodalom és Perzsia elleni katonai sikerek, de a konzervatív cár európai forradalmak elleni beavatkozásai (1830-31 Lengyelország, 1848 Moldva és Havasalföld, 1849 Magyarország) miatt is. Bár 1849-53 között Oroszország hatalma csúcsán állt, a konzervativizmusba és az autokratizmusba beletespedő állam egyre kevésbé tartott lépést a társadalmi, technikai és infrastrukturális modernizációval (a cár például nem nézte jó szemmel a vasútfejlesztést, mivel abban a felforgató tevékenység könnyebb terjedésének a veszélyét látta), miközben mindezek ellenében Mikós uralkodása a hivatalosan inkább csak megtűrt Puskin, Lermontov, Gogol, a szlavofil-nyugatos vita kezdete és mások révén az orosz kultúra aranykoraként ismert. Mindemellett hiányzott a fejlesztésekhez nélkülözhetetlen tőke is, ráadásul a mindent személyesen kontrollálni akaró  (hatalmas birodalmában is gyakran ellenőrző villámlátogatásokat tevő) cár nem volt híve a tőkés fejlődésnek és az elmaradott orosz társadalomszerkezet sem tette ezt lehetővé.

Miközben a szárazföldi Európában az orosz hadsereg megkérdőjelezhetetlen ereje jelentette a mérleg nyelvét, a tengereken Nagy Britannia haditengerészetének nem akadt párja. A britek folytatták jó száz éve tartó, splendid isolation-ra alapuló egyensúlyi politikájukat, mindeközben gazdaságukban addig példátlan iparosítás ment végbe, melynek révén 1850-re a szigetország mind termelékenységben, mind technikai fejlettség terén jócskán lehagyta riválisait és domináns tőkés hatalommá vált. Az 1815 utáni békés években még jelentősebb hangsúlyt kapott a tőkés fejlődést célzó politika, így London a haditengerészeti dominancia megtartása mellett jelentősen csökkentette szárazföldi hadseregének költségvetését (ami 1852-re az orosznak alig fele, a franciának kevesebb mint 2/3-a volt) és létszámát, és a kifejezetten katonai fejlesztéssel kapcsolatos kérdések jelentős része lekerült a napirendről.

A második legfejlettebb ipari hatalom, egyben az Oroszország utáni második legnépesebb európai ország, Franciaország 17-18. századi meghatározó politikai szerepköréhez képest viszonylag visszafogottan volt jelen az európai politikában. Ez részben az iránta való nemzetközi bizalom hiánya, részben a belső instabilitás  (1815-53 között négy forradalmon, öt rezsimváltáson esett át) miatt volt így, Európa helyett ezért Párizs figyelme és ereje nagyobb részét Algéria elfoglalása (1830-47) kötötte le. A francia gazdaság 1820 után indult el az ipari forradalom útján, és 1850-re a briteket leszámítva komoly technológiai és pénzügyi előnyre tett szert a többi nagyhatalommal szemben. A két évtizedes algériai harcok az 1850-es évekre nemcsak a francia haderő harcedzettségéhez járultak hozzá, de a tapasztalatok számos katonai reform forrásai is voltak. Franciaország az 1840-es években hadiflottáját is modernizálta, mely a brit Royal Navy utáni legnagyobb és legütőképesebb haditengerészetté vált. 

A viszonylag nagy, de heterogén népességű Habsburg Birodalom az oroszok mellett a bécsi kongresszusi rendszer másik alappillére volt. A Metternich vezette bécsi diplomácia a szárazföldi európai erőegyensúly megteremtését volt hivatott kialakítani: elsősorban megakadályozni forradalmi rendszerek kialakulását a kontinensen, másodsorban pedig akadályt gördíteni bármilyen francia vagy orosz szárazföldi hegemóniai kísérlet elé. 1848-49 forradalmai viszont megmutatták a jövő problémáit: a nacionalista mozgalmak életveszélyes kihívást jelentettek a soknemzetiségű birodalom számára, mely a magyar szabadságharcot például csak orosz segítséggel tudta legyűrni. A Habsburg Birodalom gazdasága meglehetősen egyenetlenül fejlődött. Míg az osztrák és cseh területek elindultak az ipari forradalom útján, a birodalom keleti kétharmada mindebből szinte teljesen kimaradt. A császári és királyi hadsereg, bár összességében komoly erőt képviselt, a napóleoni háborúkat követő kiadáscsökkentések, az 1848-as forradalmak okozta zűrzavar és a túlzottan bürokratikus hadszervezet miatt 1850-re jobbára lemaradt a haditechnikai fejlesztésekről.

Az egykor rettegett Poroszország a 19. század közepére is csak lassan ocsúdott fel a Napóleontól elszenvedett 1806-os jénai vereségből. Bár a királyságot a bécsi kongresszus Franciaország kontrolljának érdekében jelentős és fejlett Rajna-menti területekkel növelte meg, a porosz állam és 1813-ban megreformált hadserege Oroszországhoz hasonló konzervativizmusba merült. A német területek gazdasági motorjává váló Rajna-vidéken ugyanakkor megindult az ipari forradalom és Poroszország komoly hasznot húzott a német Vámszövetségből is, mindennek hatásai viszont csak az 1860-as évekre válnak igazán szembetűnővé. A porosz vezetés külpolitikájában jobbára idomult a nagy keleti szomszéd Oroszországhoz, amelyhez I.Miklós cár és III. Firgyes Vilmos király lánya házassága révén dinasztikus kötelék is kötötte Berlint és az 1850-ig szinte nem is igazán élt semmilyen érdemi, Szentpétervártól önálló kezdeményezéssel. 

A krími háború ezt a bécsi kongresszusi rendszert és a Szent Szövetségre alapuló európai hatalmi egyensúlyt zárta le. Bár maga a háború viszonylag korlátozott volt, utólagos jelentősége jóval túlnőtt a hadműveletek közvetlen hatásain. A konfliktus tulajdonképpen három nagyobb kérdéskör kulminálódásának eredménye. Egyrészt az 1815 óta az európai politika egyik fő napirendi pontjának számító ún, Keleti kérdés, azaz az Oszmán Birodalom hanyatlása következményeinek alakítása, másrészt az 1815 óta Európa fő szárazföldi hatalmának számító, hatalma csúcsán álló Oroszország és a világtengerek felett dominanciát élvező Nagy Britannia érdekeinek ütközése a világ számos pontján, harmadrészt III. Napóleon (1852-70) trónra lépése, ami Franciaország egy új, 1815 óta tartó viszonylagos elszigeteltségből kitörni kívánó nemzetközi szerepfelfogását hozta el. 

Keleti kérdés

Az Oszmán Birodalom 1699 óta, bár összességében még mindig nagyhatalomnak számított, mind technikailag, mind hadszervezetileg fokozatosan leszakadt a felvilágosodás, majd romantika korát élő európai hatalmaktól, ráadásul a Nagy Péter óta kisebb modernizálódási ciklusokon végigmenő Oroszország déli terjeszkedésével is szembe kellett néznie. A földrajzilag elzárt, 1695-ben még meleg vizű kikötőt nélkülöző oroszok a balti-és fekete-tengeri kijutást stratégiájuk központi elemévé tették. Nagy Péter a Szent Ligában való részvételével (1686-1700) és a Nagy északi háború (1700-1721) megnyerésével a mindkét célt elérte. A Finn-öböl partján alapított új főváros, Szentpétervár, illetve a törököktől elhódított Azov a balti-és a fekete-tengeri orosz expanzió bástyái lettek.

Az orosz déli irányú terjeszkedés csakis a Fekete-tengert a 16. század óta saját beltengerüknek tartó oszmán-törökök rovására történhetett, akik a 18. század folyamán többször is kísérletet tettek az orosz előretörés megállítására és visszafordítására, egyre kevesebb sikerrel. Az orosz cári udvar ráadásul ideológiailag is próbálta megtámogatni a déli terjeszkedést. III. Iván moszkvai nagyfejedelem már Bizánc 1453-as bukása után a Kelet-római Birodalom örökösének és a keleti kereszténység fejének és védelmezőjének nyilvánította magát, majd az oszmánok hanyatlásával 18-19. század cárjai és cárnői is ezt a szerepkört hangsúlyozták, amikor a magukra kalifaként is tekintő szultánok ellen vonultak háborúba. Az 1768-74-es orosz-török háborút lezáró kücsük-kajnardzsi béke nemcsak az elsöprő orosz győzelmet és a Krími Kánság fölötti 300 éves török ellenőrzés megszűnését, valamint az orosz kereskedelmi hajók szabad áthajózását szentesítette a Boszporuszon és a Dardanellákon, de a cárok jogát is arra, hogy az Oszmán Birodalom 10 milliós kereszténységének a védelmére keljenek.

Miután az oroszok 1783-ban hivatalosan is birtokba vették a Fekete-tenger teljes északi partját ellenőrző Krímet, Patyomkin herceg vezetésével gyorsan haditengerészeti bázisok (Odessza, Nyikolajev, Herszon, Szevasztopol) létesítésébe fogtak, hogy jelenlétüket véglegessé tegyék, és hogy az új stratégiai cél, a Boszporusz feletti ellenőrzés irányába tegyenek lépéseket. II. Nagy Katalin cárnő (1762-96) ugyanis Isztambul/Konstantinápoly bevételével kettős célt kívánt elérni: egyfelől az erősen fejlődő orosz haditengerészet számára szabad kijutást biztosítani a Földközi-tengerre, másfelől pedig beteljesíteni a cárok álmát, azaz a törökök kiűzésével visszaszerezni Konstantinápolyt, a "Második Rómát" a keleti kereszténység számára annak minden presztízsével együtt. Katalin olyannyira komolyan vette a tervet, hogy a visszaállítani kívánt bizánci császári trónra ültetendő, másodszülött fiú unokájának a Konstantin nevet adta.

A francia forradalom és a napóleoni háborúk időszaka (1789-1815) átmenetileg megzavarta a képet és elvonta Szentpétervár figyelmét a törököktől (sőt, átmenetileg egy oldalra is került a két ellenség), ám a forradalmi, majd napóleoni Franciaországgal vívott háborúk szüneteiben Oroszország a Dnyeszterig és a Kaukázus déli lejtőiig terjeszkedett a Porta rovására. A Napóleon bukása utáni 1814-15-ös bécsi kongresszuson kialakított európai politikai rendben a Napóleon szárazföldi legyőzésében kulcsszerepet játszó Oroszország szerezte meg a vezető pozíciót. A Szent Szövetségnek nevezett, a forradalmi folyamatok elfojtására hivatott, konzervatív európai hatalmaknak Szentpétervár lett a tényleges vezetője. Olyannyira, hogy az 1825-ben a Nyugat-Európát megjárt, modernizációt követelő orosz tisztek által kirobbantott dekabrista felkelés közepette trónra lépő, mélyen hívő I. Miklós cár (balra) hamarosan kötelességének érezte, hogy az ortodox keresztények magától értetődő védelme mellett a forradalmakkal és a liberalizmussal szembenézni kénytelen európai uralkodók védelmében is fellépjen. 

A sors iróniája, hogy az 1821 óta tartó, az oszmán-török fennhatóság lerázására irányuló görög felkeléssel (1821-29) az egyenes gondolkodású, szinte kizárólag katonai miliőjű nevelést kapott cár szilárd elvei máris óriási önellentmondásba kerültek egymással. Miklós gyűlölte a forradalmakat és felkeléseket, ugyanakkor az európai liberális értelmiség körében népszerű, ráadásul ortodox keresztény görög felkelők megsegítése a hosszútávú orosz stratégiával, azaz a mediterráneumi befolyásszerzéssel épp egybevágott, így a cár végül a görögök megsegítése mellett döntött. Az orosz flotta kivette a részét az 1827-es navarinói ütközetből, amikor a brit-francia-orosz egyesült flotta megsemmisítette a török-egyiptomi flottát, majd 1828-ban Oroszország közvetlenül is háborúba lépett a Fényes Porta ellen. Miután az orosz seregek 1829-ben alig 70 kilométerre közelítették meg Isztambult, II. Mahmud szultán (1808-1839) megalázó békére kényszerült. Az 1829-es edirnei békében a cár nemcsak a román fejedelemségek feletti protektorátust szerezte meg, de elismertette a dél-kaukázusi orosz hódításokat és Szerbia autonómiáját is. Miklós cár ugyanakkor (elődeivel ellentétben) innentől kezdve nem akart további oszmán területeket elhódítani és ezen szándékát többször is kommunikálta: a cárnak bőven megfelelt a status quo, azaz egy olyan, gyenge Oszmán Birodalom, melyben korlátlanul érvényesülhet az orosz befolyás és amely semmiképp nem zárja le a tengerszorosokat a növekvő volumenű és gazdasági jelentőségű, Fekete-tengeren és Földközi-tengeren keresztüli orosz gabonaexport előtt. Miklós ezért hajlandó volt fegyveresen is fellépni az ilyetén status quo fenntartásáért. Oroszország az  oszmán fennhatóságot lerázni kívánó Mohamed Ali egyiptomi alkirály (1805-48) által legyőzött, délről fenyegetett II. Mahmud szultán segítéségre sietett: a cár nem kívánta gyenge déli szomszédját egy viszonylag erős és ráadásul az általa megvetett, 1830-ás forradalommal hatalomra került Lajos Fülöp francia kormánya által támogatott Egyiptomra cserélni. Ennél fogva  Miklós az orosz katonai segítségért cserébe 1833-ban az ünikar-iszkeleszi szerződésben további engedményeket csikart ki: a szultán biztosította az orosz hadihajók zavartalan kijutását a Földközi-tengerre, ráadásul nemcsak egy orosz-török kölcsönös védelmi megállapodásba ment bele, hanem vállalta azt is, hogy konfliktus esetén lezárja a Boszporuszt és a Dardanellákat minden nem orosz hajó előtt.

Bár az 1841-es Londoni Konvenció brit nyomásra újfent megtiltotta a hadihajók áthajózását a tengerszorosokon, így az abban az évben lejáró ünikar-iszkeleszi szerződés sem került megújításra, ugyanakkor a Portával szembeni orosz igényeket és lehetőségeket érdemben továbbra sem korlátozta. Miklós többször is élt a román fejedelemségek feletti protektori jogával és 1848-ban leverte a hivatalosan török fennhatóság alá tartozó moldvai és havasalföldi felkelést is.  

Brit-orosz ellentét

Az Trafalgar óta a világtengereken megkérdőjelezhetetlen hatalomnak számító Nagy Britannia gyanakodva fogadta Oroszország 1815-ös megerősödését és nem csatlakozott a Szent Szövetséghez sem. Szentpétervár fekete-tengeri expanziója és az orosz hadihajók a brit érdekzónába tartozó földközi-tengeri kijutása tovább nyugtalanították a Lord Palmerston vezette londoni külügyi kormányzatot, különösen azért, mert az 1833-as ünikar-iszkeleszi szerződés kvázi mindenki mással szemben az oroszok jóindulatára bízta az Oszmán Birodalmat, melynek területén haladtak át a britek indiai és perzsiai kereskedelmi útvonalai. Egyiptom és Szíria fontosságára az indiai brit kereskedelemben már Napóleon is felfigyelt, a Perzsiával fejlődő kereskedelem számára pedig szintén a Porta fennhatósága alatti területek biztosították a legolcsóbb útvonalat, a brit árukat ugyanis a Kaukázus lábánál fekvő Trapezunt kikötőjében rakodták ki a Perzsiába induló karavánok számára. Nagy Britannia ráadásul joggal érezte a saját maga ellen irányulónak a tengerszorosok lezárására vonatkozó pontokat. Az Oroszországgal szembeni brit gyanakváson nem enyhített Miklós cár hivatalosan többször (például a cár 1844-es londoni látogatásán) megerősített és őszintén követett szándéka, hogy status quo-párti, nincs területi követelése Isztambullal szemben, következésképp a tengerszorosokat sem kívánja megszállni vagy Oroszországhoz csatolni.

London 1838-ban szabadkereskedelmi egyezmény aláírására vette rá az oroszok szorításába került, és onnan szabadulni kívánó Portát (mindez viszont még azelőtt halálra ítélte a II. Mahmud alatt modernizációs reformok során keresztülmenő oszmánok iparosítási kísérleteit, hogy kezdeti eredményei kialakulhattak volna), valamint a második egyiptomi-török háborúban (1839-40) a saját kezébe vette a kezdeményezést és a brit flotta bevetésével azelőtt kényszerítette térdre a Portától függetlenedni kívánó Mohamed Alit, mielőtt Miklós cár komolyabban exponálhatta volna magát az ügyben. A Porta feletti orosz befolyásolási törekvéseket szintén megelégelő Poroszország és Ausztria támogatásával a brit kormány az 1841-es londoni konvencióval helyreállította a tengerszorosok demilitarizálását és ezt a cárral is elismertette. 1841-től kezdve egészen a németek isztambuli térnyeréséig Nagy Britannia a gyengülő Oszmán Birodalom orosz expanzióval szembeni védelmezőjének szerepébe helyezte magát.

London és Szentpétervár nemcsak az Oszmán Birodalom feletti befolyásért került komoly érdekkonfliktusba. Az oroszok kaukázusi, közép-ázsiai előretörése (ami később Nagy játszma néven vonul be a történelembe), valamint a távol-keleti orosz területek fejlesztése szintén nyugtalanítani kezdte a brit kormányzatot, mivel előbbi a brit értelmiségben és sajtóban általános, erősen eltúlzott vélemények szerint a britek perzsiai és indiai befolyását, míg utóbbi a Csendes-óceán feletti brit ellenőrzést fenyegette. Bár I. Miklós idején Szentpétervár elsősorban az európai ügyekre fókuszált, de London megítélése szerint Oroszország rendelkezett azzal a potenciállal, hogy a britek érdekeit komolyan veszélyeztesse. Éppen ezért Nagy Britannia szerette volna útját állni az oroszok vélt vagy valós aspirációinak.

Egy új Napóleon

Az 1848-ban újabb forradalmon áteső Franciaország csak 1848 végére, az első elnökválasztás utánra stabilizálódott. Az első francia köztársasági elnökké választott Bonaparte Napóleon Lajos (I. Napóleon unokaöccse, balra) meg kívánta haladni az 1815 utáni időszak szinte minden bel-és külpolitikai premisszáját. Az elnök adósságai elől menekülve 1851-ben államcsínnyel magához ragadta a teljhatalmat, majd egy évre rá III. Napóleon néven császárrá (1852-70) nyilvánította magát. Napóleon "a név kötelez" elve alapján már köztársasági elnökként igyekezett feltámasztani Franciaország dicsőségét és visszahelyezni Párizst az európai szárazföldi hatalmak élére. Mindeközben igyekezte támogatását a konzervatív katolikus parasztság és az egyház körében is megnövelni, ezért 1851-ben egy 1840-es évek végi betlehemi ortodox-katolikus konfliktus utógyújtásaként fellépett az Oszmán Birodalomban lévő katolikusok jogaiért, sőt, egy rég elfeledett 1740-es francia-oszmán megállapodásra hivatkozva a katolikus egyházzal azok kizárólagos képviselőjének és védelmezőjének, valamint a szentföldi zarándokhelyek felügyelőjének pozíciójára tört és azt I. Abdülmedzsid szultánnal (1839-61) is el kívánta ismertetni.

Mindez természetesen teljes ellentétben állt az oroszok törekvéseivel, akik az 1774-es kücsük-kajnardzsi béke óta tetszelegtek a keleti keresztények és a szentföldi zarándokhelyek védelmezője szerepkörben. Bár a szultán eleinte mindkét félnek megígérte aspirációi újbóli elismerését, a francia császár által (egyébként a Londoni Konvenció nyílt megsértéseként) a Boszporuszhoz küldött Charlemagne sorhajó és az orosz nyomás alól való kiszabadulás lehetősége meggyőzte a szultánt arról, hogy a hazai közönségnek játszó Napóleon követelésére mondjon igent. I. Miklós már két évtizede nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a gyengülő Porta ellenszegüljön a cári igényeknek, különösen hogy a cár számára egyszerre fontos birodalmi presztízsről és a keleti, Oroszországban egyedül valódinak gondolt keresztények védelméről volt szó,ezért fenyegetésképpen mozgósította a 4. és 5. hadosztályt a Duna mentén. 

Casus belli

Miklós persze nem akart háborút, csak az Oszmán Birodalom feletti orosz befolyás primátusát szerette volna végleg bebetonozni. Éppen ezért 1853. februárjában Alekszandr Mensikov herceg táborszernagyot, Finnország kormányzóját és a haditengerészet vezérkari főnökét különleges diplomáciai misszióval küldte Isztambulba, hogy követelje az orosz ortodox egyház pozícióinak megerősítését és a Porta ellenőrzése alatti területek keleti egyházai feletti ellenőrzés jogát, valamint hogy szerezze vissza a szultán által a franciáknak átadott szent helyek feletti ellenőrzést. A Mennydörgő nevű hajón Isztambulba érkező Mensikov szándékosan megsértette a protokollt azzal, hogy civil ruhában járult a szultán elé, ráadásul követelni kezdte az oroszellenesnek tartott oszmán-török külügyminiszter leváltását is. A cár mindeközben a britek felé próbálta bizonygatni azt, hogy nem készül háborúra, és hangsúlyozta, hogy szerinte Franciaország tette meg az első agresszív lépést. Az oroszokkal szemben régóta gyanakvó, ráadasul az egyre inkább oroszellenes brit sajtó által is nyomás alá helyezett londi kormány azonban a szultánt az orosz követelések elutasítására biztatta, amiért kivívta a Disraeli-vezette ellenzék bírálatát, mely azzal vádolta az amúgy orosz-ügyben mérsékeltnek számító, ezért a kormányban belül is támadott Lord Aberdeen kormányfőt, hogy háborúra készül. III. Napóleon Mensikov fenyegető missziója után Toulonból flottát küldött a Dardanellákhoz. Miklós úgy hitte, hogy Nagy Britannia végső soron nem fog a franciák által előző évben okozott, tovagyűrűző konfliktus miatt háborúba menni Oroszországgal. Rosszul hitte.

Miután az orosz követeléseket a szultán elutasította, a cár megfenyegette a Portát, hogy bevonul a román fejedelemségekbe. Az orosz fenyegetéseket London felháborodva fogadta és 1853. májusában a brit flotta is demonstratíve megjelent a Dardanelláknál, amit a cár a Londoni Konvenció megsértéseként értékelt és tiltakozott ellene. Sőt Miklós a britek rosszallását figyelmen kívül hagyva 1853. július 2-án a szultán szuverenitása, de egyúttal orosz protektorátus alá tartozó Havasalföld és Moldva területére küldte csapatait. Párizs és London hallgatólagos támogatását maga mögött tudva 1853. szeptemberében a szultán ultimátumban követelte a cártól a román fejedelemségek kiürítését. Miután a jegyzéket a Miklós válasz nélkül hagyta, 1853 október 23-án beállt a hadiállapot.

Franciaország és Nagy Britannia valójában nem akart háborút az oroszok ellen, előbbi kormányát pusztán a hazai és nemzetközi presztízs vágya hajtotta, utóbbi hadserege pedig egyáltalán nem volt felkészülve egy komolyabb európai szárazföldi konfliktusra. Az európai koncert két, konzervatív tagja, Ausztria és Poroszország szintén nem kívánt háborús konfliktust maga körül, éppen ezért a háború eszkalációját megelőzendő, Ausztria, Poroszország, Nagy Britannia és Franciaország béketervvel állt elő Bécsben, melyet a cár képviselője el is fogadott, a szultán azonban pontosításokat kért a szövegben, amit az oroszok már nem fogadtak el.

Mivel a békét nem sikerült elérni, az orosz erők Havasalföldön harcba bocsátkoztak az oszmán-török erőkkel, a Nahimov altengernagy vezette Fekete-tengeri flotta pedig 1853. november 30-án megsemmisítette a török haditengerészet Szinopénál horgonyzó, korvettekből és fregattokból álló járőregységét. A 3000 halálos áldozatot okozó akció felháborította az európai közvéleményt, különösen, hogy a brit sajtó még rá is játszott az eseményekre azzal, hogy (megalapozatlanul) arról cikkeztek, hogy az oroszok a haditengerészet íratlan szabályait megszegve a vízben lévő török matrózokra is lőttek. Utóbbi egyébként jól szolgálta a brit kormánykörök, különösen az Oroszországgal szemben leginkabb gyanakvó Lord Palmerston egyre erősödő azon véleményét, hogy az 1853-ban már túl agresszívnak ítélt Szentpétervárt ideje móresre tanítani, ehhez viszont kell a háborúra alapvetően nem túl fogékony brit közvélemény támogatása is. III. Napóleon pedig, bár eleinte szintén nem akart háborút, az orosz-török konfliktust továbbgondolva újabb lehetőséget látott abban, hogy népszerűségét  és nemzetközi presztízsét egy, az oroszokon nagybátyja 1812-es vereségéért revánsot vevő külpolitikai-katonai sikerrel növelje. Szinope után Párizs és London 1854. március végi határidővel ultimátumot adott a cárnak a román fejedelemségek kiürítésére, majd ennek válasz nélkül maradása után március 28-án ők is beléptek a háborúba a Porta oldalán.

Miklós úgy számolt, hogy két konzervatív szövetségese, Ausztria és Poroszország minimum semleges, de inkább oroszbarát álláspontot fogad el a konfliktusban, különösen Bécs, melyet a cár 1849-ben segített ki egy 200 ezer fős hadsereggel a magyar szabadságharc leverésében. Az orosz uralkodó azonban ismét tévedett. Mind Bécs, mind Berlin a forradalomellenes platform ellenére némi ellenérzéssel viseltetett Szentpétervár törekvései iránt. Előbbit egyre inkább nyugtalanította a román fejedelemségek megszállása révén a Duna völgye feletti orosz kontroll és a pánszlávizmus csíráit például Szerbiában támogató cári kormányzat balkáni kijutása, éppen ezért mozgósította hadseregét. Utóbbi pedig még mindig sértett volt némileg amiatt, hogy a cár 1850-ben az olmützi egyemzényt kierőszakolva a porosz vezetésű német egységtörekvéseket gáncsoló Ausztria oldalára állt Berlinnel szemben. Mindemellett Ausztria úgy gondolta, hogy nagyhatalmi mozgástere szempontjából legalább annyira fontos a nyugati nagyhatalmak jóindulata, mint a cáré, akinek I. Ferenc József osztrák császár 1849 óta kvázi lekötelezettje volt. Az osztrákok hálájára és a poroszok 1815 óta hagyományosan orosz külpolitikát követő álláspontjára számító Miklóst ezért megdöbbentette Bécs és Berlin semlegességet garantálni nem tudó nyilatkozata.

Résztvevő hadseregek

Oroszok

A háború előestéjén Oroszország hadserege 1,2 millió főt meghaladó békelétszámával Európa legnagyobb hadereje volt, melynek tekintélyét növelte a Napóleon legyőzésében való részvétele, illetve az azt követő évek európai, balkáni és kaukázusi hadszínterein elért sikerei. Az orosz hadsereg ugyanakkor technikailag kezdett lemaradni ellenfeleitől, a konzervatív tisztikar pedig a cár évtizedes jó barátja, az egyébként tehetséges Ivan Paszkevics herceg, tábornagy árnyékában élve nélkülözött bármiféle kezdeményezőkészséget és innovációt. Miközben Nagy Péter óta a cárok hagyományosan rajongtak a hadseregért és főleg a parádékért, a valódi harci kiképzés, illetve a 19. század technikai újításai gyakran elsikkadtak az elsősorban alaki képzésre és díszszemlézésre épülő katonai oktatásban. A jobbágyokból 25 éves szolgálatra besorozott katonákra épülő orosz erők a rendszeresen gyakorlatozó (és díszszemlékre az alaki képzést kevésbé igénylő) tüzérséget leszámítva motiválatlanok és gyakorlatlanok voltak, harci helyzetben mindezt elsősorban létszámbeli fölényükkel és defenzív harcmodorukkal próbálták ellensúlyozni. Bár az oroszok rendelkeztek a legnagyobb lovassági haderővel Európában, a hadseregen belül egyébként lenézett irreguláris kozákságot leszámítva alacsonyabb harcértéket képviseltek európai társaiknál, ismét elsősorban az alaki kiképzés hangsúlyozása miatt. Az orosz haditengerészet pozíciója, bár 1770 óta Európa élvonalába tartozott, az 1830-as haditengerészeti reform ellenére, elsősorban a gőzhajózásra való lassú áttérése miatt halványulófélben volt, ahogy erre a krími háború is rámutatott. A fegyverzet sem tartott lépést a fejlesztésekkel. Noha az innováció helyenként jelen volt az orosz haderőnél, a flintákból álló fegyverzet komoly hátrányt jelentett a háromszor-négyszer nagyobb lőtávolsagra képes huzagolt csövű fegyverekkel jelentkező britekkel és franciákkal szemben. Bár az orosz haderő egyenruházata 1845 után ismét a porosz mintát követte, a felszerelés egyéb területein minőségben jócskán lemaradt a korábban sokszor csodált nyugati szomszéd, ahogy más nagyhatalmak mögött is. A 77 fontos málhazsák duplája volt a kor sztenderdjének, az élelmiszer-fejadagok viszont elmaradtak a kor európai átlagától. Az egészségügy sem állt a helyzet magaslatán, 1826-1858 között a békeévekben évente az állomány átlagosan 3,5%-a halálozott el valamilyen betegségben. Az orosz hadsereg ráadásul legjelentősebb erőit százezres nagyságrendben a Kongresszusi Lengyelországban, a Dnyeszter mentén és az Észak-Kaukázusban koncentrálta, a csapatok mozgása a fejletlen infrastruktúra és az ország hatalmas kiterjedése miatt lassú volt, ellátása pedig akadozott, ez lett tehát a krími vereség elődleges oka.

Britek

A brit hadsereg krími háborús szerepvállalása meglehetősen ellentmondásosra sikerült. Bár a csaták nagy részét és a háborút London és szövetségesei győztesen fejezték be, a brit hadsereg otthoni tekintélye jelentős csorbát szenvedett és végül a sajtó miatt kirobbanó botrányok miatt kénytelen volt megválni számos archaikus attribútumától. Nagy Britannia a napóleoni háborúk után jelentősen leépítette hadseregét és katonai büdzséjét is, 1850-re az egyik legkevésbé militarizált nagyhatalomnak számított (igaz, világtengereket ellenőrző haditengerészetének nem volt párja). Noha a brit katonák továbbra is Európa legképzettebbjei közé tartoztak, a Krímben harcoló tisztekről ez már nem mondható el. A Krímben szolgáló tisztikar Waterloo óta nem látott valódi háborút, a kalandból ugyanis jobbára kihagyták az indiai harcokban értékes, de az Angliában szolgáló tisztek által lenézett tapasztalatot szerző kollégáikat. Így London kevés kivétellel szinte kizárólag olyan inkompetens és/vagy tapasztalatlan tábornokokat és főtiszteket küldött az oroszok elleni háborúba, akik maximum hadgyakorlatokon vagy díszszemléken láttak hadsereget. A hadvezetés emberéletekben mérhető súlyos hiányosságait tovább rontotta az a tény, hogy a legtöbb nagyhatalom haderejével szemben Nagy-Britanniában a gyalogság és a lovasság tiszti és főtiszti beosztásait még mindig vásárolták (mint korábban már szóltunk róla, ez maradt a brit birtokos nemesség egyik fő privilégiuma a feudalizmus bukása után), így igen nagy volt a kontraszelekció. A két minisztérium és az Admiralitás alá tartozó, saját privilégiumait védő hadszervezet sem ért fel a kor követelményeihez. Noha a háborúban részt vevő brit erők közel felét már huzagolt csövű fegyverekkel szerelték fel, az ellátási rendszer összességében kusza és bürokratikus volt, emiatt a brit katonák is komoly veszteségeket szenvedtek a kolera és egyéb betegségek, valamint az élelemhiány és a hideg miatt. A brit haditengerészet ugyan 1805 óta stabilan őrizte vezető pozícióját a világtengereken, a krími kaland alig húzott hasznot ebből, ugyanis a flotta és a szárazföldi erők irányítása sem volt összehangolva, a haderőnemek szigorúan óvták saját függetlenségüket. A világ első mediatizált háborújában mindez azonban nem maradt titok, a brit sajtó hamar rámutatott a problémákra, melyek komoly botrányt és felháborodást váltottak ki Nagy-Britanniában. Az egészségügyi hálózat megreformálását keresztülvivő Florence Nightingale-t éppen Krím negatív tapasztalatai hajtották.

Franciák

A Krímbe induló francia hadsereg volt a legnagyobb létszámú erő a szövetséges haderőn belül. A franciák összesen több mint 300 000 főnyi erői gyalogos, tüzér, illetve az elitalakulatnak számító könnyűgyalogos zuáv (balra) és tiralleur erőt mozgósítottak, eleinte viszont feltűnően kihagyták a lovasságot. A francia hadsereg és főleg annak tisztjei a brit kollégáikkal ellentétben nem voltak híján modern harci tapasztalatnak, hisz sokan közülük az állandó algériai harcokban edződtek. A franciák is rendszerbe állították a huzagolt csövű karabélyokat, igaz a briteknél kisebb, egyharmados arányban. A francia szárazföldi erők tűzgyorsasága az 1840-es reformoknak köszönhetően jobbára felette állt a Krímben harcoló többi haderőnek, a francia forradalom óta töretlen offenzív, esetenként szuronyrohamokra épülő harcmodor komoly pszichikai előnyt jelentett. A franciák a  haditengerészet műveleteit a szárazföldi főparancsnok alá rendelték, így a briteknél jóval hatékonyabb irányítási rendszert alakítottak ki. A franciák ellátása összességében jobb volt a britekénél, noha őket is keményen megtizedelték a betegségek. A francia haderő veszteségeinek is közel 80%-át a kolera és a hideg tette ki, az ő történetírásukban azonban mindezt elhomályosítja az almai győzelem és a Szevasztopol bevétele felett érzett büszkeség.

Törökök

Az Oszmán Birodalom haderejének dicsősége 1853-ra már rég tovatűnt, a jobbára udvari hatalmi tényezővé degradálódott egykori elitalakulatot, a janicsárokat II. Mahmud szultán 1826-ban felszámolta. Napóleon egyiptomi-szíriai hadjárata (1798-1801) óta a Porta kétségbeesetten próbálta modernizálni hadseregét, hogy az ipari forradalom és az orosz terjeszkedés kihívásaira választ adjon. A többször újraindított modernizációt azonban lassították az oszmánok állandó pénzügyi problémái, valamint az 1820-as 1830-as évek szinte véget nem érő háborúi (és vereségei). Bár 1832 óta az oszmán-török erők öltözetileg már egy európai hadsereg képét adták, minden másban alatta maradtak a nagyhatalmaknak: hiányzott a képzett tisztikar, az 1846-ban bevezetett sorozással szemben óriási volt az ellenállás, a fegyverzet nagy része pedig az 1840-es években beszerzett, napóleoni háborúk korabeli porosz flintákból állt. A török haderő élelemellátása is rossz és korrupt volt, noha a Porta javára kell írni, hogy ő biztosította a brit és francia erők élelmiszerellátásának jelentős részét is. Az oszmán haditengerészet 1827-ben a navarinói ütközetben megsemmisült, azóta pedig a szultán jobbára a kvázi független vazallusa, a Mohamed Ali-dinasztia Egyiptoma kis, bár modernnek számító flottájára volt kénytelen támaszkodni. A háborúban összesen mozgósított 165 000 főnyi török haderő megítélése olyan rossz volt, hogy a britek és a franciák Krímben elsősorban logisztikai-és földmunkákra, illetve járőrözésre és a hátország őrzésére használták őket, Omár pasa török főparancsnok nem kis elégedetlenségét kiváltva. A török hadak mindennek ellenére szívós védekezésükkel többször okoztak meglepetést: 1853-ban megállították az orosz támadást a Duna vonalánál és a 15 000 főnyi egyiptomi és 10 000 főnyi tunéziai erőkkel kiegészített seregeik 1855-ben sikeresen védelmezték Eupatoriát, valamint hosszan tartották Karsz erődjét is az orosz ostrommal szemben.

Piemontiak

Az olasz egység megvalósítására tervet szövő szárd-piemonti miniszterelnök, Cavour gróf úgy ítélte meg, hogy Piemont csak úgy kaphatja meg a nemzetközi figyelmet és elsősorban London és Párizs támogatását az olasz egység felé vezető úton, ha országa exponálja magát a krími háborúban a szövetségesek oldalán. a piemontiak által 1855 nyarán a La Marmora tábornokkal az élen Krímbe küldött és a brit főparancsnokság alá beosztott 18 000 főnyi katona (köztük az elitalakulatnak számító bersaglierik) kivívta a szövetségesek elismerését, különösen a csornajai és a szevasztopoli harcokban. Bár a piemontiak is szenvedtek a kolerától és a hidegtől, az ő emlékezetükben nem a háború borzalmai kaptak hangsúlyt, hanem az, hogy Szárd-Piemonti Királyság képviselőjeként Cavour is ott ült a tárgyalóasztalnál az 1856-os párizsi béketárgyalásokon.

Stratégia

Az oroszok a román fejedelemségekbe való 1853. júliusi bevonulással tulajdonképpen a 19. században már megszokott recepttel akarták a Portát akaratukra rákényszeríteni. A brit és francia kormánytól passzivitást, az 1848-49-ben illetve a cári udvar által kisegített Ausztria és Poroszország részéről minimum semlegességet váró I. Miklós cár meglepődött a törökök mögé felsorakozó nyugati hatalmak háborús reakcióján, illetve még inkább a semlegességet garantálni nem tudó osztrák és porosz állásponton. Bár a cár visszavonta hadseregét, a háborút nem kerülhette el.

A brit újságokból értesülvén az oroszok tulajdonképpen tudtak a Szevasztopol elleni támadásról (Miklós egyszer állítólag meg is jegyezte: "nincs szükségünk kémekre, hiszen itt van nekünk a Times"), ahogy a britek korábbi években észlelt növekvő felderítőtevékenysége okán előzetesen megerősítették a kamcsatkai Petropavlovszkot is, a Kaukázusban viszont meglepte őket a Grúziára irányuló török támadás. Az oroszok, esélytelenek lévén a nagyobb és modernebb egyesített brit-francia flotta ellen, a veszteségek minimalizálása érdekében lényegében beszüntették haditengerészeti aktivitásukat és hajóikat biztos, jól védhető kikötőkbe (Kronstadt, Szevasztopol) vonták vissza. A krími brit-francia-török támadás azonban abból a szempontból mégis némi meglepetéssel szolgált az orosz hadvezetés számára, hogy a támadást a viharos ősz beköszönte előttre várták, és 1854. szeptemberére a hadvezetésben kevesen gondolták, hogy London és Párizs megkockáztat egy partraszállással és erődostrommal járó hadműveletet. A támadás után az orosz erőket irányító Mensikov herceget ráadásul a szövetségesek elleni állandó támadásra ösztökélte a cár, noha valószínűleg nem volt tudatában az orosz erőket sújtó ellátási gondoknak (vagy ignorálta azokat).

A háborúba lépő brit-francia-török haderő eredetileg a Dunánál akarta megállítani az orosz előretörést, azonban Omár pasa sikeres hadműveletei és az oroszok felé mutatott barátságtalan osztrák magatartás miatt a cár viszonylag hamar kivonta erőit a román fejedelemségekből. Hogy a már deklarált háború némi presztízst is hozzon a konyhára, a brit és francia kormány végül a fekete-tengeri orosz flotta központjának számító Szevasztopol bevételét tűzte ki célul.

A szövetséges erők műveleteinek összehangolását nehezítette az, hogy a britek és a franciák évszázadok óta először kellett, hogy katonailag együttműködjenek (az egyébként jó diplomáciai érzékéről híres Lord Raglan brit főparancsnok a franciákkal közös haditanácsban megszokásból gyakran véletlenül "lefranciázta" az aktuális ellenség oroszokat), ráadásul úgy, hogy két, egymástól igen eltérő stratégiát követtek, és hogy nem neveztek ki közös főparancsnokot sem. A britek stratégiája elsősorban az oroszok tengeri erőinek meggyengítésére irányult, különösen arra, hogy a világ több pontján is komoly csapást mérjenek az orosz támaszpontokra. A franciákat eközben egy gyors, ugyanakkor döntő szárazföldi győzelem iránti vágy hajtotta, hogy azt III. Napóleon el tudja adni a közvéleménynek mint a nagybátyja 1812-es hadjáratának kudarcáért vett revánsot. 

Miután a franciák többször is sikertelenül javasolták azt, hogy a szárazföldi műveleteket francia, a tengerieket pedig brit parancsnok irányítsa, Párizs és London abban állapodtak meg, hogy a főbb kérdésekről egy, a brit és francia erők szárazföldi és haditengerészeti főparancsnokaiból álló négytagú bizottság döntsön, francia részről viszont a haditengerészet irányítását a szárazföldi parancsnok utasításainak rendelték alá. A britek és a franciák a tőlük független parancsnokság alá tartozó török erőkkel viszont csak mint fizikai munkaerővel és biztonsági erővel számoltak, ami ellen Omár pasa többször is tiltakozott.

A brit  és a francia kormány (a tábornoki kar nem kis aggodalmára) végül úgy ugrott a krími kalandba, hogy előzetesen alig rendelkezett információval az ellenséges erőkről, illetve a védelmi létesítményeikről. Mivel azonban mind London, mind Párizs komoly politikai célt tűzött ki, a katonai ellenvetéseknek (sajnos) nem volt helye.

Hadvezetés

Ami a hadvezetést illeti, egyik hadsereg sem nyújtott igazán meggyőző alakítást. Az orosz felső vezetést jobbára az ötlettelenség és az inkompetencia, a briteket a tapasztalatlanság és konzervativizmus, a franciákat a mérsékelt profizmus, míg a törököket a képzett tisztikar hiánya jellemezte.

Az orosz hadvezetés kettős képet mutatott. A fő hadszíntérnek számító Krím-félszigeten az önfejű és inkompetens, magát jobbára a pétervári pozíciószerzésben kitüntető főparancsnok, az isztambuli misszióból hazatérő Alekszandr Mensikov herceg, táborszernagy  (balra) sorra halmozta a vereségeket, melyen utóda, a valamivel hozzáértőbb, ám bizonytalankodó Gorcsakov herceg, tüzérségi tábornok sem tudott sokat változtatni. Szevasztopol francia-brit bevételét viszont igencsak megnehezítette a Nahimov altengernagy vezette védelem, valamint Totleben műszaki alezredes agilis szervezőkészsége. A többi hadszíntéren a helyzet valamivel kedvezőbb volt. A Kaukázusban Muravjov gyalogsági tábornok Karsz bevételével tüntette ki magát, míg a Távol-Keleten létszámbeli hátrányban lévő erőit hatékonyan megszervező Zavojko ellentengernagy verte vissza sikerrel a Petropavlovszkra támadó brit-francia erőket.

A britek krími expedíciójának főparancsnoki posztját Wellington egykori szárnysegédje, a 65. évét taposó, jó diplomata hírében álló Lord Raglan tábornok (balra) kapta, aki ugyanakkor Waterloonál harcolt utoljára. Lord Raglan ráadásul csak a Krímbe induló brit szárazföldi erők felett rendelkezett, az ellátás és a Dundas altengernagy vezette haditengerészeti támogatás felett már nem. Bár a főparancsnok tudatában volt a problémáknak, és a maga módján segíteni is próbált rajta, ő és a hadsereg hamar a brit sajtó céltáblájává vált. A helyzeten nem javított a brit vezérkar egyes tagjainak tapasztalatlansága (például az először háborút látó Cambridge hercege, vezérőrnagy példája) vagy az egyébként rokoni kapcsolatban lévő Lord Cardigan vezérőrnagy és Lord Lucan altábornagy közötti személyes feszültség sem. Az inkermani győzelem után tábornaggyá előléptetett Lord Raglan 1855. júniusi halála után Simpson, majd Codrington tábornok töltötte be kelletlenül a krími brit erők főparancsnoki posztját. A balti-és fehér-tengeri, valamint a kamcsatkai hadszíntéren a brit flotta meggyőző teljesítményt nyújtott. 

A Krímbe induló francia erők főparancsnoka a hadjárat kezdetekor St. Arnaud marsall volt, aki tapasztalt katonatiszt volt, ugyanakkor nehéz természete okán nem igazán tudott dűlőre jutni a britekkel, akik többek közt nehezményezték, hogy a marsall bármiféle előzetes kormányközi megállapodás nélkül a francia erők nagysága okán magának követelte a teljes szövetséges haderő feletti irányítást. St. Arnaud 1854-es halála után Canrobert hadosztálytábornok vette át a parancsnokságot, aki bár kitüntette magát Almánál és Inkermannál, Szevasztopol elhúzódó ostroma, valamint a britek és a francia kormány kívánságai között feszülő feloldhatatlannak tűnő ellentétek miatt végül lemondott. A hadjárat hátralevő részére Pélissier hadosztálytábornok (balra) vette át az irányítást, aki a Párizsból jövő politikai nyomásnak ellenállva folytatta az ostromot és bevette végül a fekete-tengeri orosz flotta központjának is számító erődöt.

A török felső hadvezetés csak részben tudta mérsékelni a hadsereg hiányosságait, mindazonáltal tény, hogy a horvátországi szerb származású Omár pasa, marsall (balra) a szövetséges erők egyik legtehetségesebb hadvezérének bizonyult és számos bravúros hadműveletet hajtott végre. A török haderőt brit és francia tanácsadók, valamint az 1848-49-es magyar szabadságharc számos veteránja, például a Karsz várát védő Kmety György és Guyon Richárd is erősítették.

A következő részben a dunai, a kaukázusi és a krími hadieseményeket tárgyaljuk részletesen. A linkeken kívüli források a harmadik, befejező rész végén lesznek feltüntetve.