A közel-keleti forradalmak és polgárháborúk nyilván jóval izgalmasabb témát jelentenek, mint azt figyelni, hogy éppen hány halászhajó legénységét tartják fogva gumicsónakokban keménykedő kelet-afrikai kalózok. Ettől függetlenül azonban a szomáliai önkényes hajófoglalók felemelkedése és hanyatlása is szolgálhat némi tanulsággal a nemzetközi beavatkozások hatékonyságának tekintetében. Jelenleg ugyanis úgy tűnik, hogy Kelet-Afrikában egy időre befellegzett a kalózok aranyéletének. Egy „Big Mouth” mozgalmi nevű (polgári nevén Mohamed Abdi Hassan) helyi szinten hírhedt kapitány például a visszavonulásnak is megadta a módját: sajtótájékoztatón jelentette be, hogy jó útra tér.

Emlékeztetőül: a 2000-es évek második felében olyannyira elszemtelenedtek a Kelet-Afrikában, az Ádeni-öböltől egészen az Indiai-óceánig portyázó kalózok, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa is napirendre tűzte a kérdést, mint a nemzetközi békét és biztonságot veszélyeztető cselekményt. 2008 és 2011 között született egy sor határozat is a témában, melyek kivételesen konkrét eredményekkel is jártak: mind a NATO (Operation Ocean Shield), mind az EU (EUNAVFOR) saját flottát küldött a térségbe.

Az említett BT határozatok másik fő érdeme az volt, hogy nem csak a nemzetközi vizeken, hanem a szomáliai és szomszédos parti vizeken is lehetővé tették az elkövetők üldözését és elfogását – egészen addig, amíg a szóban forgó elkövetők ténylegesen a tengeren tevékenykednek. Attól kezdve azonban, hogy szárazföldre lépnek, üldözőik már nem követhetik őket (esetleg még utánuk lőhetnek a levegőből, amint arra akad is példa). Az érintett államok persze akkor sem küldenének szárazföldi csapatokat mezítlábas kalózokat hajkurászni egy olyan helyre, mint Szomália, ha fizetnének érte (leszámítva a szórványos túszszabadító kommandókat).

A kalózkodásra (legalábbis a tengeri kalózkodásra) épülő üzleti modell 2012 végére az EUNAVFOR parancsnoka szerint megbukott, elsősorban a növekvő kockázat miatt. Az admirális szerint négy fő ok vezetett a támadások számának drasztikus csökkenéséhez:

• a kereskedelmi hajókon alkalmazott fegyveres személyzet illetve biztonsági cégek
• az érdekelt államok tengeri erői, melyek ellenőrzésük alatt tartották a kalózok ismert kikötőhelyeit
• elővigyázatosabb hajózás és útvonaltervezés illetve a hajók fizikai megerősítése
• a helyi közhangulat változása: a szomáliai lakosság megelégelte a kalózok tevékenységét.

Ami a kettes számú okot illeti, nem árt fenntartásokkal fogadni, elsősorban is azért, mert ezzel a társasággal már mi is foglalkoztunk egy rövidebb írás erejéig itt a blogon. Eme elolvasásra ajánlott iromány szerint például az EUNAVFOR megalakulását és kitelepülését követően konkrétan nőtt a támadások száma. Bár végül is az is lehet, hogy csak lassan jöttek bele a dolgukba. A helyi lakosság szerepéről szóló érvre viszont már érdemesebb odafigyelni.

Sokkal valószínűbb ugyanis, hogy a kalózkodás visszaszorulása nagyobbrészt belső okokra vezethető vissza, bár ez nem feltétlenül a lakosság elégedetlenkedését jelenti. Itt elsősorban az al-Shabaab és az ICU rövid uralmára érdemes utalni, akik iszlamistákhoz méltó módon bántak a kalózokkal (és Szomália déli részén elszórtan továbbra is jelen vannak). Ügyködésüknek az etióp hadsereg beavatkozása vetett véget, akik szintén nem bántak kesztyűs kézzel a tengeri rablókkal (bár éppen ez idő tájt, 2008-ban sikerült megkaparintaniuk minden idők valószínűleg legnagyobb tengeri zsákmányát: a 33 db vadonatúj T-72-t szállító MV Fainát, ahogy arról mi is megemlékeztünk). Kivonulásukat követően ismét szebb idők köszöntöttek a kalózokra. Tevékenységük 2010-ben tetőzött, abban az évben 239 támadásból 68 volt sikeres. 2011-ben 151 igazolt támadás történt, melyek közül 25 volt sikeres, 2012-ben ez az arány már csak 31/5 volt.

Ehhez annyit, hogy a kalózok többsége a Szomália középső részén elterülő, Puntföld névre hallgató pszeudo-állam területéről folytatta tevékenységét. Puntföldön látványos gazdasági fellendüléshez vezetett a halászokból lett kalózok tevékenysége (már csak ezért is nehéz elhinni, hogy a helyi lakosság spontán ellenük fordult volna). 2009-ben például összesen 70 millió USD-t zsebeltek be csak váltságdíjakból, ami a majdnem-ország akkori költségvetésének ötszöröse volt. A linkelt cikkben hivatkozott ENSZ jelentés szerint ez a következőképpen került felhasználásra: 30% ment saját zsebbe, 10% a szárazföldi kisegítő személyzetnek, 10% kenőpénzekre, 50% pedig, és ez a legérdekesebb, a külföldi szponzoroknak és támogatóknak. Akárkik is tartozzanak ebbe az utolsó csoportba, minden bizonnyal az évtized üzletét csinálták meg, a kalózok felszerelését és logisztikai igényeit elnézve ugyanis valószínűleg háromszámjegyű hozamokkal számolhattak. Talán valaki egyszer gazdaságtörténeti tanulmányt is ír majd a témában „Az eredeti tőkefelhalmozás helyi változata a 21. század eleji Szomáliában” címmel.

A fenti számok tükrében talán meglepő, hogy a kalózkodás visszaszorulása éppen a puntföldi hatóságok erélyesebb fellépésének köszönhető. A Puntföldi Tengeri Rendészeti Erők (Puntland Maritime Police Force – még saját honlapjuk is van) ugyanis az elmúlt fél évben nagyszabású kalózellenes műveleteket folytatott, amelyek nem csak a parti vizekre és a kikötőkre, hanem a kalózok hátországát képező szárazföldi falvakra és városokra is kiterjedtek. Ez egy kb. 400 főből álló társaság pedig nem csak a szükséges szándékkal és eszközökkel, hanem szemlátomást megfelelő kiképzéssel is rendelkezik. A tanulság már-már triviális: helyi erők aktív támogatása nélkül (ellenében meg aztán különösen) nem lehet tartós eredményt elérni. Mintha gerillaháborúkat taglaló cikkeinkben is valami ilyesmi következtetésre jutottunk volna.

Távolról emlékeztet egyébként mindez a 2007-ben az amerikai hadsereg által Irakban végrehajtott, Surge neven futó létszámnövelésre is. Ha valaki nem emlékezne, ott sem elsősorban a kb 20 ezer fővel megnövelt csapatlétszám vezetett eredményre, hanem egyrészt az alkalmazásuk új módja, különösen ami a helyiekkel való együttműködést illeti, másrészt tőlük független külső tényezők.

Végül pár szót a jövőről: egyrészt a szomáliai trend a fent vázolt körülmények változása esetén bármikor megfordulhat, másrészt érdemes lesz a kontinens túlsó végét is egyre gyakrabban figyelni. A Guineai-öbölben sorra nyílnak az olajmezők, a puntföldi kalózok nyugat-afrikai kollégái pedig egyre nagyobb kedvvel csapnak le a túlzsúfolt kikötők előtt várakozó tankerekre és más hajókra.

Bónuszképpen pedig néhány szórakoztató dokumentumfilm az ismeretterjesztő csatornák szokásos színvonalán arról, hogyan is birkóztak meg a fejlett világ haditengerészetei a feladattal.

USA:

Ausztrália:

Oroszország (ez ugyan nem dokumentumfilm, de kétségkívül szórakoztató):