CN & Rammjaeger83
Nicaragua, Kolumbia és Srí Lanka kapcsán már érintettük a felkelők elleni tevékenység (COIN), tágabb értelemben a védelempolitika ama formáit, melyek a harmadik – pardon: „fejlődő" – világra jellemzőek. Amennyire meg lehet ítélni, ezt a témát még szakmai berkekben is általános érdektelenség övezi. Pedig a pénzügyi szempontból nem valami jól eleresztett országok, melyek ráadásul az értékes tapasztalatokkal szolgáló gyarmatosítói örökségnek is híján vannak (hogy a kedvező külpolitikai környezetről ne is beszéljünk), igen leleményesek tudnak lenni, ha fennálló politikai rendszerük védelméről van szó. Brazíliáról például kevesen gondolnák, hogy nevéhez a szamba meg a telenovellák mellett a gerillaellenes harc sajátos módszertana is köthető.
A nem kevésbé sajátos brazil társadalomfejlődés biztonságpolitikai vonzatai valószínűleg önmagukban megérnének egy hosszabb értekezést. A lényeget úgy lehetne összefoglalni, hogy a latin-amerikai hagyományoknak megfelelően, az európai fennhatóság egyik hosszú távú következményeként a hadsereg, azon belül elsősorban a szárazföldi haderőnem, központi jelentőséggel, kiváltságos helyzettel bírt a belpolitikában. Gyakran lépett fel a „királycsináló" szerepében, egyre nagyobb befolyásra szert téve, 1964 és 1985 között pedig az állami feletti közvetlen hatalmat is birtokolta.
Ebben az időszakban minden fontos politikai döntés a katonai felsővezetésen belüli frakciók közötti titkos kompromisszum eredménye volt. Az államfőt is maguk közül választották, ő pedig kiterjedt jogkörrel bírt: feloszlathatta a törvényhozást, elrendelhette a rendkívüli állapotot, kinevezte a szövetségi államok kormányzóit és a fontosabb városok polgármestereit stb.
Ám a földrész más katonai diktatúráival ellentétben a demokratikus külsőségeket megtartották – voltak pártok, sor került választásokra és működött a törvényhozás is, amely hivatalosan kinevezte az egymást váltó tábornok-elnököket, akik az egyenruhát a forma kedvéért öltönyre cserélték. A rendszer nem szerette a feltűnést – nem volt vezéralakja, hivalkodó megnyilvánulásai, grandiózus társadalomátformáló tervei, tulajdonképpen markáns ideológiája sem a nemzeti mottóban szereplő „renden és haladáson" kívül.
Ennek több gyakorlati következménye volt. Az egyik, amelyre most felesleges lenne bővebben kitérni, hogy kommunikációs szempontból megkönnyítette az USA számára a folyamatos katonai támogatást. Továbbá a rendszer nem ösztönzött olyan mértékű elégedetlenséget, mint ami később a hasonló berendezkedésű latin-amerikai országokat fémjelezte. Harmadrészt pedig ez a hozzáállás meghatározta fellépésének jellegét is a belső ellenállással szemben, amely relatíve csekély mértékű volt ugyan, ám a hadsereg hatalomkoncentrációjával, a fokozatos jogfosztással párhuzamosan, az 1968-as eseményekből ihletet merítve egyre jelentősebbé vált.
Nem éppen példa nélküli módon a helyi kommunista pártból (PCB), amely kínosan került bármiféle nyílt összeütközést az állammal, már jóval korábban kivált a keményvonalas szárny, amely aztán további frakciókra bomlott szét. A baloldali fegyveres ellenzék főerejét a Nemzeti Felszabadító Akció (ALN) tette ki, melynek vezetője, Carlos Marighella a foco stratégia híve volt, de úgy vélte, annak az adott körülmények között csak a városokban van esélye a sikerre.
Sok hasonló szervezet is ezt a megközelítést választotta, pl. a Népi Forradalmi Élcsapat (VPR) vagy az Október 8. Forradalmi Mozgalom (MR-8). A városi gerillák főleg bank- és emberrablásokra szakosodtak, nagyrészt azért, mert az egyik legfőbb problémájuk az anyagi források biztosítása volt. Emellett kubai támogatással szakadár kommunisták a foco-t és a maoi doktrínát követő vidéki gerillamozgalmak szervezésébe fogtak az ország több részén is.
A katonai diktatúra természetesen már fennállásának kezdetétől nagy figyelmet fordított az államvédelemre. Alapítója, Humberto Castelo Branco marsall-elnök-vezérkari főnök létrehozta a történelemben eléggé egyedinek számító Nemzeti Hírszerző Szolgálatot (SNI), amely a három haderőnem hírszerésének - a CIEx (hadsereg), a CISA (légierő) és a CENIMAR (haditengerészet) - munkáját hangolta össze, továbbá irányította a műveleteket, a belbiztonsági állomány kiképzését, oktatását. Önálló testület volt, melynek igazgatója kormánytag volt egyben, tisztviselői ott voltak minden állami szervnél és vállalatnál, még az egyetemeken is.
Az OBAN
A belső ellenállás növekedésére válaszul ezen felül több "felforgatásellenes" ad hoc szervezetet hoztak létre nem hivatalos úton (a COIN rövidítést akkor még ők sem használták). Ezek közül a legsajátosabb talán az OBAN volt (Operação Bandeirantes), amely azokról a bátor felfedezőkről kapta a nevét, akik annak idején São Paulo-ból indultak útjukra a hatalmas ország belseje felé (a kifejezés szó szerinti fordításban kb. "zászló alattiakat", átvitt értelemben "úttörőt" jelent). Azzal a céllal jött létre 1969 nyarán, hogy a 2. brazil hadsereg műveleti területét, São Paulo szövetségi államot megtisztítsa a baloldali gerilláktól.
Alapítója, Erar Vasconcelos ezredes azzal az ötlettel állt elő, hogy a különböző belbiztonsági szervek tevékenységének koordinációjával hatékonyabb fellépést lehet elérni az ellenzéki fegyveres csoportokkal szemben. Jellege miatt egyesek a dél-vietnami Főnix-programhoz hasonlítják, ami hasonló céllal jött létre, ám az OBAN annyiban más volt, hogy rendelkezett saját végrehajtó erővel, nem volt országos művelet és hivatalosan nem is létezett. Egyszerre volt hívatott összehangolni több hatóság tevékenységét. Ide tartozott a CIEx, a CISA, a CENIMAR, a szövetségi politikai rendőrség (DOPS), továbbá a különböző szintű polgári rendőri szervek.
A koncepció logikusan következett a brazil nemzetbiztonsági stratégiából, amely a belső, nem pedig a külső fenyegetést tekintette a legveszélyesebbnek, és elhárítását elsősorban a hadseregre bízta. Hatással voltak erre az Indokínában és Algériában kiforrott francia katonai elméletek a forradalmi háborúról, amelyben a hadseregnek gyorsan kell alkalmazkodnia egy újfajta ellenséggel szembeni harchoz ahhoz, hogy hatékonyan segíthesse a rendvédelmi erőket.
De a gyors alkalmazkodás sosem zökkenőmentes. A hadsereg részleges bevonásával a belső konfliktusokba egy lényeges hiányosság ütközött ki, amit az OBAN létrehozásával lehetett kompenzálni: a hozzáértő katonai nyomozók, kihallgatók hiánya, amit a rendőri szervekből való toborzással oldottak meg. Idővel az egyes haderőnemek hírszerző szervei is félelmetes saját kapacitást fejlesztettek ki ezen a téren, de ekkor még az OBAN egyedülálló áthidaló lehetőséget jelentett.
Az OBAN létrejöttének egyik sajátos körülménye, hogy nem kapta meg a hadsereg teljes felsővezetésének áldását. Bár a biztonsági helyzet romlott, a katonai vezetők egy része, beleértve a 2. hadsereg parancsnokát, Carvalho Lisboa tábornokot is, úgy vélte, hogy a belbiztonsági kérdésekbe való beavatkozás rontani fogja a hadsereg társadalmi megítélését, és elvonja a figyelmet hagyományos feladatainak ellátásáról. További ellenérv volt, hogy a hadsereg tisztjei könnyen korrumpálódhatnak az efféle műveletek során, és korábban nem is képezték ki őket azokra - ennek szellemében az OBAN nem katonai létesítményben rendezte be a főhadiszállását, hanem egy rendőrségi objektum mögötti épületben São Paulo-ban, amit a "nagymama házának" hívtak. A keményvonalas tisztek és sok politikus azonban támogatták az ötletet, és ez el is döntötte a vitát.
Egy másik sajátos körülmény pedig az volt, hogy az OBAN a magánszektor aktív bevonásával működött. A kezdeményezésnek voltak lelkes támogatói ezen a téren, mivel a baloldali erőszak jelentős részben a nagyvárosi gazdasági elit és az országban jelen lévő észak-amerikai cégek ellen irányult. A motiváció azonban sokféle lehetett: voltak, akik meggyőződésből adakoztak, mások rábeszélés, esetleg vagy zsarolás hatására (pl. mert valamelyik rokonuk börtönben ült). Ennek megfelelően a General Motors, a Ford és brazil cégek, pl. az Ultragas is kivették a részüket a műveletből.
A vállalatok, prominens üzletemberek gyakran még jutalmat is kínáltak a fegyveres csoportok tagjainak elfogásáért vagy megöléséért. Egyes helyi cégek készséggel segédkeztek a tisztogatásban azzal, hogy eszközeiket (pl. járművek) az OBAN rendelkezésére bocsátották. Ebben pl. élen járt Henning Albert Boilesen dán születésű brazil állampolgár és vállalatvezető. Amellett, hogy a cége eszközeit az OBAN rendelkezésére bocsátotta, fontos szerepet játszott az adományok gyűjtésében, kivette a részét a jutalmazásból és állítólag maga is részt vett kínzásokban. Ám a nagy buzgalom a vesztét okozta: fegyveres rajtaütésben halt meg 1971-ben.
Az OBAN sokrétű tevékenységet folytatott: "gyanús elemek" felkutatása, elfogása és kihallgatása, a szerzett információk rendszerezése és elemzése. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy főleg a kínvallatások során alkalmazott jellegzetes módszereiről híresült el. Ilyen volt a már a portugál rabszolgakereskedők által meghonosított "papagájülőrúd" (pau de arara), ami kb. a gúzsbakötés helyi megfelelője azzal a leleményes kiegészítéssel, hogy az áldozat a levegőben lóg, ráadásul ott is ütlegelik. Annyira ismert szimbólummá vált, hogy pl. a katonai diktatúra áldozatainak Recife városában később állított emlékmű is ezt ábrázolja.
Ennél valamivel összetettebb alkalmatosság volt a "sárkányszék", amelyben a megkötözött fogoly minden rémálma valóra válhatott a fogorvosokkal kapcsolatban, vagy a "hűtőszekrény", amiben sem felállni, sem lefeküdni nem tudott, továbbá erős hő- és fényingadozásnak, erős hanghatásoknak tették ki. Persze gyakrabban vetették be az egyszerűbb módszereket: "lengyel folyosó" (olyasmi, mint a vesszőfutás), elektrosokk, cigarettával égetés stb. Az információelemzők és vallatótisztek mellett a kihallgatási folyamat hatékonyabbá tétele érdekében orvosokat és pszichológusokat is alkalmaztak, akik a foglyok állapotát, tűrőképességét ellenőrizték.
Az OBAN megítélésekor érdemes figyelembe venni, hogy az említett eljárásokat a teljes belbiztonsági struktúra használta, és a brazil rendőri erőkről azelőtt és azóta is el lehetett mondani, hogy gátlástalan erőszakkal, a törvényesség mellőzésével végezték munkájukat. A katonai diktatúra annyiban hozott változást, hogy a bánásmódot, amiben hagyományosan az ottani alsóbb néposztályoknak, közönséges bűnözőknek és lumpen elemeknek volt és van része, kiterjesztette a többi osztály, sőt a fegyveres erők sok tagjára is. Az előírásokkal még annyira sem kellett törődni, mint korábban, mert a törvényhozás igen széles cselekvési szabadságot biztosított a fegyveres erők számára.
Az általános módszertan másik sarokkövét az áldozatok eltüntetése, azonosításuk lehetetlenné tétele jelentette, ami egyszerre szolgálta a titoktartást, a később esetleg tehertétellé váló bizonyítékok megsemmisítését és a még életben lévő "gyanúsak" megfélemlítését. Sok foglyot egyszerűen helikopterekből kidobtak az esőerdő vagy az óceán felett, a CIEx pedig legalább három „emberi vágóhidat" tartott fenn, ahol az áldozatokat halálra kínozták vagy lovak elaltatására használt szerrel mérgezték meg, a holttesteket pedig feldarabolták és különböző helyeken elásták.
Mindennek folyományaként a tisztogatások híre fokozott elrettentő erővel bírt, különösen amikor a magasabb társadalmi rétegek tagjaival kapcsolatos történetek kerültek napvilágra. Rubens de Paiva volt az egyik legismertebb példa. A riói előkelő réteghez tartozó geológusmérnököt hivatalos információk szerint letartóztatták, majd megszökött és eltűnt, de ezt a verziót az első perctől kezdve senki sem tartotta hitelesnek. Valószínűsíthető, hogy elfogása után a belbiztonságiak megkínozták, majd megölték és eltüntették (feltételezések szerint tengerbe dobták). A hatalommal szembeni teljes jogfosztottság a társadalmi háttérre való tekintet nélkül erősen demoralizálóan hatott a lakosságra.
A DOI-CODI
Ilyen viszonyok közepette nem csoda, hogy az OBAN igen sikeresnek bizonyult, ezért 1970-ben a drasztikus módszereket favorizáló Emílio Garrastazu Médici (jobbra) elnök és volt SNI-igazgató utasítására a modellt immár hivatalos keretek között kiterjesztették az egész országra, amivel egyben a hadsereg és a rendőrség közötti testületi rivalizálást is enyhíteni akarták. Afféle párhuzamos parancshierarchiaként fokozatosan minden katonai körzet parancsnokságán létrejött egy Belső Védelmi Műveleti Központ (CODI) a felforgató elemek elleni műveletek megtervezésére és koordinációjára, a titkosszolgálatok támogatására. Tagjait a három haderőnem hírszerzésének, a különböző polgári rendőri szervek és a PM (Policía Militar) hírszerző szolgálatának (P-2) az átlaghoz képest is gátlástalan, keménykezű embereiből válogatták össze.
Minden CODI alá legalább egy, a fontosabb körzetekben 2-3 Információs Műveleti Különítmény (DOI) volt rendelve, mint gyors mozgású végrehajtó erő a felforgató szervezetek elleni közvetlen harcra, személyi és anyagi struktúrájuk felbomlasztására, újraalakulásuk megakadályozására. Ezek különböző feladatkörök szerint (elfogás, kihallgatás, nyomozás) osztagokra tagolódtak. (Vicces - illetve az érintettek szemszögéből kevésbé vicces - módon a "doi" szó portugálul a fájdalomérzetre utal.) Az OBAN módszertana az új hálózatban lényegében változatlanul élt tovább, melynek beosztottjai szintén polgári öltözéket viselve tevékenykedtek titkos lakásokban, katonai létesítményekben. Az állomány létszámát tekintve a DOI-CODI csak elenyésző szelete volt az országos belbiztonsági apparátusnak, ám közvetlen szövetségi felügyelet (az egyesített vezérkar parancsnoksága) alatt állt, így befolyás, presztízs terén megelőzte a többi testületet.
Egyéb biztonsági szervezetek
Nem sokkal később új, vagy inkább megújult szereplőkkel bővül a brazil belbiztonsági szervek sora. Főszerepet ebben a fent említett Policía Militar játszott. Nevével ellentétben ez nem katonai rendészet, hanem a szövetségi államok szintjén szervezett csendőrség, melyhez motorizált és lovassági egységek mellett rohamrendőrség és bevetési egységek (az ún. „felszámolók") is tartoztak. 1969-ig az egyes kormányzók parancsnoksága alatt működött, és minden államban különböző neve volt, pl. Forca Publica (São Paulo), Brigada Militar (Goiás). Ekkor a többi rendvédelmi erővel együtt a hadsereg központi irányítása alá helyezték.
A COIN tanának megfelelően a csendőrséget gerillaellenes erővé szervezték át annak érdekében, hogy ne az általános megbecsülésnek többé-kevésbé örvendő katonaságnak kelljen piszkos munkában összevéreznie a kezét. Merénylőcsoportokat hoztak létre, melyek fő specialitása az volt, hogy a likvidálásokat öngyilkosságnak, balesetnek, tűzharcban bekövetkezett halálnak álcázták - vagy legalábbis erre törekedtek. A kadétokat felhomályosították a terroristák gondolkodásmódjáról, a robbanószerek alkalmazásáráról, a szabotázsról és egyéb kedves dolgokról. A felforgatók likvidálásán túl az „idegen zászló" alatti műveletek végrehajtása is a feladatuk volt, ami azt jelentette, hogy az ellenzéki fegyveres csoportokra hárították a felelősséget népszerűtlen akciókért, aláásva ezzel az ellenzéki propagandát és tevékenységet.
Léteztek más különleges, gyorsreagálású rendőrségi alakulatok a felforgatók elleni harcra, pl. São Paulo államban a több száz tagú ROTA, amely annyira korrupt és brutális volt, hogy még a diktatúra idején feloszlatták. A PM és a polgári rendőrség közös műveleti osztagokat is szervezett, pl. Rioban a GOE (Különleges Műveleti Csoport), amit a PM, a DOPS, a tűzoltóság és hadsereg állományából verbuváltak, főleg a politikai megbízhatóságot szem előtt tartva. Brazil légideszantosok, amerikai és arab (pl. algériai) kiképzőtisztek készítették fel őket a katonai harceljárásokra, városi gerillaharcra és robbanóanyagok alkalmazására.
A belbiztonsági rendszer gyengülése
A diktatúra a kommunistaellenes civil szférával szövetkezve egy bejáratott jutalomrendszert tarton fenn a hadsereg és a belbiztonsági szervek számára. Mindez egy tudatos törekvés része volt az állam részéről arra, hogy egy hivatalos és egy nem hivatalos párhuzamos struktúrát hozzanak létre a belbiztonsági problémák rugalmasabb kezelése érdekében. A jutalom az ellenséges elemek elfogásáért vagy meggyilkolásáért járt.
Mivel 1972-re lényegében teljesen felszámoltak minden államellenes felforgató tevékenységet, fegyverest és fegyvertelent egyaránt, a jutalomrendszert egyre nehezebben tudták kihasználni a résztvevők. A belbiztonsági állomány - élükön a kínvallatókkal - persze szívesen folytatta volna a bolsevik kiméra elleni harcot, így azt állították, hogy minden eredmény kizárólag az ő éberségüknek köszönhető, és az ellenségek csupán megbújnak, hogy megfelelő pillanatban újra támadhassanak.
Eközben a kínvallatások és egyéb jogsértések olyannyira intézményesültek a katonai szerveknél, hogy egyetlen parancsnokság sem tagadhatta volna le a részvételét, vagy legalább a tudomását sem akkor, sem később. Ennek köszönhetően az elnyomó apparátus létét nem fenyegette a leleplezés, és a hatalmas megfigyelő rendszerrel kiegészülve hatékonynak bizonyult a brazil társadalmi élet depolitizálásában.
A felforgatók utáni hajsza így eszközből öncél lett. Az egyes belbiztonsági és hírszerző szervek, amelyek persze minden kapcsolattartás és együttműködés mellett addig is sikeresen védték autonómiájukat, azon kezdtek versenyezni, ki tud több gyanús elemet begyűjteni és kivallatni. Halálbrigádok alakultak, melyek a fent említett különítményekkel működtek együtt, és hozzájuk hasonlóan gyakran üzletemberek, politikusok megbízásából gyilkoltak.
A nem sok jót ígérő folyamat végállomásaként sok büszke helyi különítmény lényegében végtelenül korrupt közönséges bűnbandává alacsonyodott - védelmi pénzt szedtek, beszálltak a drogkereskedelembe, lakásokat raboltak ki. A felduzzasztott belbiztonsági apparátus hatékony erő helyett lassan tehertétellé vált a diktatúra számára, és a koordináció is egyre több kívánnivalót hagyott maga után. Kirívó példa volt erre Sergio Fleury nyomozó és halálbrigád-parancsnok, aki sok őrizetest nem adott át a São Paulo-i CODI-nak, sőt jelentést sem tett róluk, hanem a saját farmján tartotta fogva őket. Mégsem vonták felelősségre, mert a CENIMAR kegyeltje volt.
Szokás szerint itt is egy "héja" vállalta magára az enyhülés és normalizáció levezénylésének hálátlan feladatát. Ernesto Geisel elnök (1974-79), mellesleg szintén egykori SNI-igazgató, kezdte meg a fokozatos demokratizálást és belpolitikai kiegyezést, mivel a féktelenné vált állambiztonságiak mellett a gazdasági nehézségek is kompromittálták a rezsimet. A keményvonalas tisztek és a mérsékelt ellenzék közötti ügyes lavírozásának egyik fő eredménye az 1979-es amnesztia lett, amely a belbiztonsági szervek és a baloldali fegyveres ellenzék jogsértő tagjaira egyaránt vonatkozott, bár az utóbbiak nagy részére csak papíron, mert továbbra is a celláikban maradtak. További kompromisszumok eredményeképpen 1985-ben a hadsereg kiengedte kezéből a hatalmat, de politikai befolyása úgyanúgy kevesett változott azóta, mint a brazil rendvédelmi szervek módszerei. (Jobbról balra: Humberto Castelo Branco; Ernesto Geisel; Golbery do Couto da Silva, az SNI főnöke és Artur da Costa e Silva, Branco utódja az elnöki székben)
De az utóhatások a határokon túl is érződtek. A hadsereg terrorja hosszú éveken át bámulatos gazdasági fellendüléssel párosult, nem beszélve az USA támogatásáról. Az argentin, chilei, bolíviai tisztek ezután megpróbálták lemásolni a pozitív példát, ám az ő diktatúráik híján voltak a brazil önmérsékletnek és politikai kompromisszumkészségnek, így az elnyomás terén sokkal jobban elvetették a sulykot. A kb. 96 milliós Brazíliában a diktatúra bő két évtizede alatt hivatalos számítások szerint 474 felforgató elemet "tüntettek el". A sokkal kisebb népességű Argentínában vagy Chilében ez a szám ennél rövidebb idő alatt ezrekben - Argentína esetében nagyvonalú becslések szerint akár tízezrekben - volt mérhető. A különbség még akkor is kirívó, ha figyelembe vesszük a brazíliai baloldali gerillamozgalmak csekélyebb erejét.
(a statisztikai összehasonlítást nagyobb méretben lásd itt, 21. old.)
A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy volt korlátozott lehetőség jogorvoslatra a brazil katonai igazságszolgáltatási szerveken keresztül, melyek fennhatósága a rendőri erőkre is kiterjedt, de ez felettébb körülményes és veszélyes tudott lenni időnként. Ha azonban sikerült az ügyet katonai törvényszék elé vinni, akkor az 1969-1973 közötti esetek 45 százalékban felmentő ítélet született (nem szabad azonban elfelejteni, hogy a foglyokat addig már megkínozták és hosszabb ideje fogva tartották). Azonban a hivatalos szervek nem mindig engedelmeskedtek a bíróságoknak, és volt példa arra is, hogy „eltüntettek" foglyokat. A katonai igazságszolgáltatás másik vívmánya volt, hogy a tárgyalt eseteknél rögzítették a kínzással kapcsolatos részleteket is. Ennek dacára az amnesztia máig érvényben van, a korszakkal kapcsolatos fontosabb hivatalos dokumentumok titkosak, a diktatúra megítélésében pedig a brazil társadalom eléggé megosztott, nem kis részben azért, mert a felforgatók elleni harc áldozatai főleg a nem valami nagy együttérzésnek örvendő jómódú városi középosztályból kerültek ki.
Utószó helyett
A nyugati felkelésellenes műveletekben általában egy vezető szervet szokás kijelölni a hírszerzési feladatok ellátására. A briteknél a rendőrség volt ez, az USA külföldi akcióiban (elvileg) a CIA, a franciáknál a hadsereg. A fenti példából azonban látszik, hogy a brazilok sajátos módszert alkalmaztak: katonai vezetéssel, a hadsereg és a rendőrség kiegyensúlyozott részvétele mellett a koordináció megvalósítására törekedtek a CODI-k segítségével, melyeket végrehajtó erővel is felruháztak. A cél az volt, hogy a hírszerző szervezetek közötti versengést kordában tartsák, és emellett biztosítsák a hatékonyságot. Ez természetesen nem sikerült, mert nem is sikerülhetett maradéktalanul, még ha a fenyegetést sikerült is leküzdeni közben.
Felhasznált irodalom:
M. K. Huggins - M. Haritos-Fatouros - P. G. Zimbardo: Violence Workers: Police Torturers and Murderers Reconstruct Brazilian Atrocities
R. S. Rose: The Unpast: Elite Violence And Social Control In Brazil, 1954-2000
Thomas E Skidmore: The Politics of Military Rule in Brazil, 1964-1985
...meg ami a posztban linkelve van
Utolsó kommentek