Kelet-Európával ellentétben Kelet-Ázsiában voltak brit felségterületek, jelentős érdekeltségek, ebből fakadóan a 2. világháborús brit filmhíradókban az ázsiai, azon belül elsősorban az ún. kínai-burmai-indiai hadszíntér (CBI) nagyobb hangsúlyt kapott, mint a keleti/orosz front. Volt egy másik, jelentősebb különbség is. Ha Ilja Ehrenburg és egyes kollégái tevékenységétől eltekintünk, az európai hadszíntérrel kapcsolatos szövetséges propaganda nem általánosságban a németeket bélyegezte meg, hanem Hitlert és vezérkarát, meg úgy en bloc a "nácikat", illetve a szovjet média részéről a "fasisztákat". A CBI és a csendes-óceáni hadszíntér esetében ezzel szemben az angolszász propaganda az egész japán népet szélsőséges módon démonizálta és dehumanizálta, bátran építve az ellenük irányuló, ellenszenvvel vegyülő megvetésre, amely a háború előtt is jelentős mértékű volt.
Mint ez a híradórészlet is mutatja, a háborús hisztériát meglehetősen harsány módon, minden eszközzel szították. A japánokat patkányokhoz, disznókhoz, tetvekhez meg effélékhez hasonlították, a háború kezdeti szakaszában készült, eléggé indokolatlanul optimista alábbi tudósítás pedig találékony módon "sárga termeszekről", "áruló keletiekről" beszél.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy a médiamunkások főleg a szaftos sztorikat kedvelik, akkor nem meglepő, hogy a hírhedt "különleges támadóalakulatok", ismertebb nevükön a kamikazék igen hálás témának bizonyultak, elvégre egyszerűen be lehetett azokat illeszteni a fanatikus, vakon engedelmeskedő, birkatermészetű ázsiaiakról kialakított képbe. A Pathé Gazette egyik filmje gésák által szórakoztatott, szakrális tisztelettel körülvett öngyilkosjelöltekről festett erősen kiszínezett képet, már-már a Blikk és az annak mintául szolgáló brit bulvárlapok, vagy éppenséggel a Fox News szenzációhajhász stílusát idézve:
A kamikazékról természetesen rövidebb tudósítások is készültek, pl. ez vagy ez, amely a USS John Burke szállítóhajó igen látványos megsemmisülését és a keletkezett gombafelhőt is bemutatta. Érdemes megfigyelni, hogyan próbálták a műsorszerkesztők az akkori technológiai színvonal adta lehetőségeket messzemenően kihasználni a minél ütősebb, lebilincselőbb "tájékoztatás" kedvéért. Egy további példa erre az alábbi 1944-es film, amely a Burma és India határvidékén húzódó frontvonal eseményeibe engedett bepillantást:
Nem tudom megállapítani, hogy a harc valódi-e, vagy csak az egészet "eljátszották" a kameráknak, mindenesetre bizonyára tetszett a látványos, mozgalmas felvételekre, pörgős cselekményre vágyó közönségnek. Hasonló összeállítás a következő évben is készült. Egy másik felvételen a kevésbé ismert Hurribomber - a Hawker Hurricane vadászbombázó változata - látható éles bevetésen ugyanezen a hadszíntéren, szemmel láthatóan gyengén védett célpontok ellen:
A légierő ottani alkalmazását dolgozta fel ez és ez a tudósítás is, és természetesen külön tudósítások készültek a fontos csendes-óceáni ütközetekről is - attól függetlenül, hogy sok került-e brit egységek részvételére -, pl. Okinava, Palau, Guam, Saipan, a Leyte-öböl vagy Iwo Jima:
Ezek közös jellemzője volt, hogy a japánok sötét barbarizmusa mellett a tűzerő és fegyverzet terén egyértelműen fennálló angolszász fölényt domborították ki, így szilárdítva a végső győzelembe vetett optimista hitet. Kifejezetten jó példa volt erre az 1943 márciusi Bismarck-tengeri csatáról beszámoló híranyag, hiszen ebben az esetben a szövetséges légi uralom egy teljes japán csapatszállító konvoj gyors pusztulását eredményezte. Egy ausztrál stúdió is rövidfilmmel rukkolt elő a jeles eseményről. Mivel a "harc" teljesen egyenlőtlen volt, a véresszájú hangulatkeltés helyett a narrátor inkább kedélyesre, poénosra vette a figurát, alig leplezett kárörömmel számolva be a szétgéppuskázott mentőcsónakokról és égő hajókról:
Az új-guineai harcokról ajánlom még ezt és ezt az ausztrál alkotást. A trópusi sziget mellett földrajz és éghajlat szempontjából Burma volt az egyik legkellemetlenebb hadszíntér a Nemzetközösség katonái számára, emiatt jó terepet szolgáltatott a háborús propaganda egy sajátos formájához, amikor is különösebb apropó vagy hírközlési szándék nélkül a frontharcosok nehéz, viszontagságos életét mutatják be, példaként állítva hősiességüket a hátország elé.
A "with a fag inbetween them" szófordulat ma már durva félreértésekre adhatna okot.
Végső soron a brit (és amerikai) propagandisták ezen a téren is megcselekedték, amit megkövetelt tőlük a haza. Az ő áldozatos tevékenységük is hozzájárult ahhoz, hogy a 2. világháborúban az angolszász dolgozók haragja bizony elsősorban a japánok, nem pedig a németek ellen irányult. Az utóbbi évtizedekben viszont a politikailag korrekt nyugati történetírás és Hollywood együttes erővel azon fáradozik, hogy mindenkit meggyőzzön ennek az ellenkezőjéről.
Egy kézenfekvő magyarázat szerint a japánok nem öltek zsidókat, de John Dolan a.k.a. War Nerd egyik kiváló könyvkritikájában (lásd itt a 19. oldalon) egyéb okokra is rávilágított: a japán agresszorok áldozatai főleg a kínaiak közül kerültek ki, márpedig az ő mártírhaláluk felidézéséből politikai hasznot egyedül a Kínai Kommunista Párt húzhat, amely ezt nyilván észben tartva előszeretettel gerjeszti pl. az 1937-es nankingi mészárlás körüli felhajtást, ügyesen elterelve ezzel a figyelmet eddigi országlásának több tízmillió áldozatáról. Másrészt a japán militarizmus és annak maroknyi híve ma teljesen jelentéktelen politikai erő, amely senkire nézve nem jelent fenyegetést, és nem lehet aktuálpolitikai megfontolásokból mumusnak beállítani. Harmadrészt mind a britekre, mind az amerikaiakra a japánok mérték történelmük leginkább arcpirító katonai vereségeit, például Szingapúr és a Fülöp-szigetek elvesztését, így a csendes-óceáni háború emlegetése sokaknak igen kellemetlen élményt jelentene.
A magam részéről még azt tenném hozzá, hogy Németországgal ellentétben Japánban az amerikai megszálló hatóságok politikai megfontolásai következtében néhány kivételtől eltekintve lényegében elmaradt az agresszív háború és az elkövetett atrocitások miatti elszámoltatás, illetve a károsnak bélyegzett helyi sajátosságok elleni rendületlen kultúrharc. A japán kormánytagok pl. a mai napig ellátogatnak egy olyan szentélybe, ahol többek között sok háborús bűnös hamvait is őrzik, egy másik városban pedig a különleges támadóalakulatok pilótáinak emléket állító múzeum várja az érdeklődőket. Említeni is felesleges, hogy Németországban és a "tengely" többi volt európai államában bármi hasonló teljesen elképzelhetetlen lenne. Németország vereségét az európai közönségnek be lehet tehát állítani úgy, mint valamiféle erkölcsi tanmesét, Japán vereségét viszont nem. Összességében tehát nem csoda, hogy az egész történet eltűnt az emlékezetlyukban.
Utolsó kommentek