5.g & Rammjaeger83
Jelenleg egy NATO-tagállamban sincs olyan szintű belpolitikai feszültség, mint amely az egykori szovjet tömb tagjait jellemezte, de ez még persze változhat - egy tavaly nyári elemzésünkben írtuk ezt a helyzetértékelést, és már a közelmúlt eseményei is jól mutatják, hogy az óvatos megfogalmazás bizony nem volt indokolatlan. A leginkább Görögországot szorongató, de a portugál, spanyol vagy akár olasz “dominók” eldőlésével is fenyegető általános európai válsággal eddig nem foglalkoztunk, mivel nem tekintettük kifejezetten biztonságpolitikai témának, de túlzás nélkül állítható, hogy egyszer az lehet belőle.
Akik valamennyire is tisztában vannak Görögország 20. századi történelmével, az ottani helyzet további és drasztikus súlyosbodását is lehetségesnek tartják. Legalábbis erre lehet következtetni az esetleges katonai puccsal kapcsolatos találgatásból, amely tavaly egy állítólagos CIA-jelentésre hivatkozó német bulvárcikkel vette kezdetét a nemzetközi médiában, és azóta is váltakozó intenzitással folyik itthon és külföldön egyaránt. Még olyan, jelentéktelennek nem nevezhető szereplők is reális lehetőségnek tekintik ezt, mint pl. Cohn-Bendit vagy egy volt francia kormányfő.
Persze könnyen elképzelhető, hogy a mai görög választás eredménye egy reformpárti, centrista kormánykoalíció lesz, de a politikában semmi sem biztos, így még ebben az “ideális” esetben is előállhat olyan állapot, amikor a parlamenti többség akaratát sem lehet keresztülvinni, mert a belső ellentétek, feszültségek következtében patthelyzet alakul ki. Úgy véltük, épp ideje tehát, hogy a mai voksolás apropóján a kérdést mi is gondosan körüljárjuk.
A puccsok természetéről
Ahhoz azonban, hogy az esélyeket latolgatni kezdhessük, előbb érdemes számba vennünk, mely körülmények együttállása szükséges egy katonai puccs bekövetkeztéhez. Ha létezik hiánypótló mű, akkor Edward Luttwak Coup d'État - A practical handbook című alkotása mindenképpen annak mondható, ezért a továbbiakban az általa felállított szempontrendszert igyekszünk majd szem előtt tartani. Luttwak értelmezésében az államcsíny az államhatalom egy kicsi, de meghatározó szegmensének elfoglalása, melynek révén a teljes egész feletti irányítás megszerezhető. A katonai pucsot - más formákkal együtt - e műfaj variációjának tekinti.
A sikeres államcsíny elengedhetetlen feltétele egy önálló, alapvetően kompetencia-alapon szerveződő bürokrácia megléte, vagyis az, hogy a politikai hatalmat birtokló (szűk) elit, és a politikai döntéseiket a gyakorlatba átültető államapparátus mind szervezetileg, mind önmeghatározásában lényegileg elkülönüljön egymástól. Ezáltal válik ugyanis lehetővé, hogy az előbbi kiiktatása révén az államhatalmat lefejezve lényegében minimális beavatkozással vegyük át az utóbbi feletti irányítást.
Mindez akkor válik lehetővé, ha a politikai rendszer meggyengül, megroppan. Ennek oka lehet komoly gazdasági válság, egy elhúzódó, sikertelen háború, vagy súlyos vereség, esetleg pusztán a (több)pártrendszer instabilitása és belső feszültségei. Ha mindemellett nem alakult ki szerves politikai közösség - a lakosság csak elszenvedője a politikának, a kiábrándultság és elégedetlenség révén a politikai részvétel korlátozott -, és a hatalom egy viszonylag szűk elit kezében összpontosul, akkor a széles tömegek semlegesen fogják szemlélni a hatalom csúcsának történéseit.
Az elégedetlenség és közömbösség e veszélyes elegye folytán aztán senki sem fog könnyet hullatni azon a hűvös hajnalon, amikor az elit tagjait falhoz állítják, és legfeljebb némi csendes, távolságtartó szkepticizmussal szemléli majd az új garnitúra ténykedését is. Ezzel szemben egy bonyolult, évtizedek v. -századok szerves fejlődése során kialakult demokráciában nem csak a politikai hatalom diffúziója nem kedvez az ilyesminek, de egy esetleges puccskísérlet során a lakosság - kiemelten a bürokrácia - igazságérzete is ösztönösen szállna szembe a törvénytelen hatalmi törekvésekkel.
Alapvető kérdés az állam függetlensége is. Hiába ragadjuk ugyanis magunkhoz az irányítást, ha az ország külső hatalmi tényezőktől függ (mint pl. a béketábor országaiban a Vörös Hadsereg, Dél-Vietnamban az amerikai nagykövetség, vagy számos afrikai országban a francia erők voltak). Ezek az erők rendszerint megkerülhetetlenek, a sikerhez támogatásuk, vagy legalább semlegességük megszerzése elengedhetetlen.
Mindeme körülmények szerencsés együttállása esetén kezdődhet meg a hatalomátvétel tervezése. Ehhez elengedhetetlen a hatalom valódi letéteményeseinek azonosítása, az ellenállásra képes és hajlandó erők meghatározása. A gyakorlati lépésekkel kapcsolatban Luttwak alapos tanácsokkal látja el olvasóit, ám nekünk most elég annyi, hogy az állam önvédelmének megkerülhetetlen szereplői a fegyveres erők (vagyis a hadsereg, a rendőrség és a titkosszolgálatok).
Persze nincs két egyforma államcsíny, a műfaj lehetséges formáinak száma szinte végtelen, alapvető igazság azonban, hogy a sikerhez minden esetben magunk mögött kell, hogy tudhassuk a fegyveres erők legalább egy részének támogatását, miközben a fennmaradó rész tétlenségéről - akár aktív lépésekkel, akár közömbösségüket kihasználva - is gondoskodnunk kell. Mielőtt azonban a jelenlegi görög állapotok értékelésébe fognánk, lássunk néhány történelmi példát.
Releváns történelmi párhuzamok
Franciaország, 1958
Amikor 1958-elején lemondott Félix Gaillard kormánya, Párizsban a Negyedik Köztársaság legszebb hagyományaihoz méltó kaotikus alkudozás kezdődött. Hónapokig tartó sikertelen próbálkozások után végül Pierre Pfimlinre esett a miniszterelnök-jelöltség kétes dicsősége. Minthogy azonban ő korábban számos ízben adott hangot az algériai helyzet tárgyalásos rendezése és a tűzszünet iránti vágyainak, jelöltsége nem kis elégedetlenséget szült az algériai francia lakosság, s különösen a hadsereg köreiben. Ennek Raoul Salan tábornok, az algériai erők parancsnoka levélben is hangot adott. Hamarosan soktízezres tüntetések kezdődtek Algír utcáin, míg végül május 13-án az elégedetlen tömeg elfoglalta a helyi kormányzóságot, ahol ezután Jacques Massu tábornok vezetésével "közmegmentési bizottság" alakult. Legfőbb követelésük, az volt, hogy Párizsban alakuljon "közmegmentési kormány", mely szavatolja Algéria megtartását a francia nemzettesten belül. Hamarosan feltűntek azonban az első, De Gaulle-t éltető hangok is. A tábornok válaszul több évi hallgatását megtörve szerényen jelezte, hogy készen áll az ország megmentésére és az államhatalom átvételére.
Május 24-én a Feltámadás-hadművelet keretében a 12. ejtőernyős zászlóalj lényegében ellenállás nélkül vette át a hatalmat Korzikán. A művelet második szakaszában a május 27-ről 28-ra virradó éjszaka folyamán 1500 ejtőernyős ragadta volna magához a főváros irányítását páncélosok és a légierő egyes egységeinek támogatásával. Az időközben beiktatott Pfimlin-kormánynak be kellett látnia, hogy elvesztette az irányítást a fegyveres erők egésze és az államigazgatás tekintélyes hányada fölött. René Coty köztársasági elnök hamarosan De Gaulle-t kérte fel miniszterelnöknek, akinek a nemzetgyűlés 6 hónapra rendkívüli jogokat biztosítva megadta a rendeleti kormányzás, valamint az alkotmányrevízió lehetőségét. A Negyedik Köztársaság immár végnapjait élte, a többi pedig - ahogy azt mondani szokás - történelem.
A példa érdekessége, hogy a politikai rendszer válsága, a gyenge végrehajtó hatalom mellett a nemzetgyűlés túlhatalma, a számtalan civakodó párt áldásos tevékenysége, valamint a - mindenkori választások eredményétől függetlenül ugyanazon politikusok alkui nyomán egymást sűrűn váltó - tehetetlen kormányok sora végső soron egy fejlett, nyugati demokráciának minősülő országban is megteremtették az államcsíny előfeltételeit. A Negyedik Köztársaságnak végül az algériai háborúban kicsúcsosodó feszültség adta meg a kegyelemdöfést, minek következtében a hatalom a hadsereg hathatós támogatásávával gazdát cserélt, s lehetővé vált a politikai berendezkedés mélyre ható átalakítása.
Görögország, 1967
A hatalomátvétel eme formája természetesen görög földön sem ismeretlen: a hadsereg a múlt században többször is beavatkozott a hatalmi harcokba valamelyik fél oldalán, sőt három alkalommal a saját kezébe vette az irányítást, és államcsínyt hajtott végre. Erre legutóbb 1967-ben került sor, amikor az ország már a NATO egyik „erős bástyájának” és szilárdan nyugatbarát demokráciának számított, legalábbis a retorika szintjén. Az eset kiváló példát szolgáltat arra, mennyire megkönnyítheti az efféle fordulatot egy külső hatalom támogatása, vagy akár hallgatólagos beleegyezése. A puccsot az amerikaiak által kiképzett tisztek hajtották végre egy olyan haditerv alapján, melyet kommunista felkelés megelőzésére dolgozott ki korábban a NATO-vezérkar. Vezéralakjuk, George Papadopoulos ezredes pedig a katonai titkosszolgálat összekötő tisztje volt a CIA-nál.
Azért szánták el magukat a cselekvésre, mert a néhány hónappal később esedékes választásokon olyan erők győzelme volt várható, akik az amerikaiak aggodalma szerint eltávolították volna Görögországot a NATO-ból – ennek a lehetőségét pedig nem lehetett vállalni. Minden olajozottan ment; egyik éjjel a puccsisták elfoglalták a honvédelmi minisztériumot, a hadsereg Athénban megszerezte az ellenőrzést minden fontos objektum felett, és mire felkelt a nap, már több mint 10 ezer ellenzékit és más „gyanús elemet” tartóztattak le, előre kidolgozott menetrend szerint. Az „ezredesek uralma” – bőkezű amerikai támogatással – hét évig tartott.
Lengyelország, 1981
Ahhoz azonban, hogy megtaláljuk a mai helyzetben legkézenfekvőbb történelmi párhuzamot, nem a görög múltban kell kutakodni. Mind politikai, mind gazdasági szempontból Görögország az európai hatalmi tömb „leggyengébb láncszeme” – a szovjet tömbben ez a szerep Lengyelországnak jutott. Az egymást erősítő gazdasági válság és belpolitikai instabilitás következtében 1981 végére a hadsereget és a belügyi csapatokat leszámítva az államapparátus lényegében működésképtelenné vált, és mivel a számtalan kockázatot tartogató külföldi segítségnyújtásra sem lehetett számítani, a katonai hatalomátvétel maradt az egyetlen járható út.
Jaruzelski rendcsinálásához, amely legalább annyira sújtott le az állampárt „elhajlóira”, mint az ellenzékre, a „haladó erők” az Elbától az Amurig annak ellenére tapsikoltak, hogy csak bajosan lehetett volna összeegyeztetni a fegyveres erők feletti szigorú pártellenőrzés bájos elvével. Nyugaton persze mások voltak a reakciók, de azzal ott is egyetértettek, hogy ez is jobb a gazdasági összeomlásnál, a polgárháborúnál és az "internacionalista segítségnyújtásnál". Egy sikeresen levezényelt katonai hatalomátvétel iránti külföldi jóindulat tehát itt is jelentős motivációs tényezőnek számíthatott.
Mire számíthatunk?
Ami a jelenlegi görög közállapotokat illeti, nem kell látnoki képességekkel megáldott elemzőnek lennünk, hogy felismerjük az akár egy puccs lehetőségével is fenyegető szituáció ismérveit. A gazdasági válság nyomán 20% fölé emelkedett a munkanélküliség, rövid időn belül sok tízezer vállalkozás ment csődbe, a gazdaság több mint 10%-kal zsugorodott, mindezek kövekteztében egyre növekednek a társadalmi feszültségek, egyre több a hajléktalan, egyre növekszik a bűnözés és egyre erősödnek az illegális bevándorlásból (melynek 90%-a a hírek szerint Görögországon keresztül éri el Európát) fakadó problémák is.
A görög népléleknek eleve nem erőssége a jogkövető magatartás, a fegyelmezett közteherviselési hajlam, vagy épp a felelős költségvetési gazdálkodás. A válság nyomán azonban a lakosság tekintélyes hányada ábrándult ki a politika, a politikai vezetés egészéből. Többségük korábban sem azonosult különösebben az állammal, mára azonban egyre inkább kicsinyes politikai szempontok alapján feltöltött, az emberek gondjaitól végleg elrugaszkodott gittegyletként tekintenek rá. A politikai pártok sorra veszítenek támogatottságukból, a tüntetések immár jó ideje rendszeressé váltak, s a keletkezett politikai űrt az újonnan megjelent szereplőknek sem sikerült betölteniük. Mindeközben az államapparátus sem képes maradéktalanul azonosulni felsőbb vezetőivel. A lakosság egészét érintő problémák mellett nekik azzal is szembe kell nézniük, hogy a szorult helyzetbe kerülő állam legelőször rajtuk próbál majd spórolni.
Ha a válság tovább erősödik és az eurózónából kihullva Görögország a drachma újbóli bevezetésére kényszerül, a nagyarányú infláció, az élelmiszer- és energiahiány, a munkanélküliség növekedése, valamint a közbiztonság további romlása nyomán e feszültségek csak növekedni fognak. Előbb-utóbb a közszféra, vagy akár a fegyveres erők béreire sem marad pénz (hogy a nyugdíjasokról ne is beszéljünk). Ha a válság hatásai önmagukat erősítő spirálba kerülnek - és e tekintetben a mai választások fontos fordulópontot jelenthetnek -, csak idő kérdése, mikor ér el a feszültség egy kritikus pontot. Márpedig Luttwak könyvében épp ilyen helyzetekre való tekintettel tesz említést az álamcsíny egy - jellegzetesen latin-amerikai - válfajáról, az ún. pronunciamiento-ról. Ennek során a rendkívüli körülményekre tekintettel a fegyveres erők vezetésének egy különösen hazafias csoportja a nemzet megmentése iránt érzett felelősségének súlya alatt magához ragadja a hatalmat az immár végképp tehetetlenné vált politikai elittől.
Annyi bizonyos, hogy egy ilyen akció nem ütközne kapacitásbeli korlátokba, mivel a NATO-tagállamok közül Görögország költi bruttó nemzeti összterméke legnagyobb hányadát a honvédelemre, így a békeidőben is 141 ezres állományú hadsereg relatíve jól felszerelt. A törvények szerint természetesen szigorú civil kontroll érvényesül felette, és a ‘67-es államcsíny megtépázta társadalmi megítélését.
Ám a mediterrán rögvalóságnak megfelelően a magasabb katonai pozíciók elnyeréséhez és megtartásához politikai összeköttetésekre van szükség, így a pártok és a fegyveres erők között nem húzódik éles határvonal, ami persze szövevényes küzdelmet tesz lehetővé a hatalomért. Tavaly ősszel pl. több vezérkari tisztet is leváltottak, amit egyesek az esetleges puccskísérletet megelőző óvintézkedésként értelmeztek, de hihetőbbnek hangzik a prózai magyarázat a költségvetési lefaragásokkal szembeni ellenkezésről, meg aztán a puccsokat egyébként sem vezérkari tisztek szokták szervezni.
Az eset viszont jól jelzi, hogy a hadseregben tapasztalható az elégedetlenség a kormány intézkedéseivel szemben. A katonatisztek eljuthatnak arra a pontra, amikor két választásuk marad: az alkotmány betűjéhez hűen tétlenül nézik végig a teljes gazdasági összeomlást, amelyet logikusan követne a fegyveres erők olyan szintű zsugorodása, szétzüllése és jelentéktelenné válása, mint pl. a posztszovjet köztársaságokban 1991 után - vagy a haza védelmére tett esküjük új értelmezését használva megpróbálnak megálljt parancsolni ennek a folyamatnak, ha másért nem, legalább a saját hatalmi pozícióik és befolyásuk megőrzése végett. És itt jön be a képbe a külső hatalmak szerepe, melyre fentebb már utaltunk.
Elmélkedésünkben természetesen nem tekinthetünk el attól, hogy Görögország az EU-ban és a NATO-ban is tagsággal rendelkezik. Az európai pénzügyi világban elterjedt egyik, többé-kevésbé komolytalannak szánt, cinikus - mondhatni megkeseredett? - vélemény szerint a németeknek titokban meg kellene szerveznie egy görög katonai puccsot, mert akkor az EU azonnal kizárná Görögországot, és ezzel meg is oldódna az Eurozóna legégetőbb problémája. Józanabb értékelések azt állítják, egy puccs akkor reális lehetőség, ha “megágyaz” neki egy végsőkig kiélezett politikai-gazdasági válsághelyzet, ilyen pedig azután alakulhat csak ki, hogy a görögök elhagyták az EU-t.
Az efféle következtetések a mértékadó elemzők egybehangzó véleményéből fakadnak, mely szerint a brüsszeli nagyfőnökök nem néznék ölbe tett kézzel a katonai hatalomátvételt egyetlen tagállamban sem, mert ez az evidensnek tekintett, szép és jó összeurópai értékek csizmával taposását jelentené. Ez a meggyőződés viszont megfeledkezik a leginkább “lopódzó normalitásnak” fordítható “creeping normalcy” politikai jelenségéről, amikor is az emberek egy számukra első hallásra elfogadhatatlan helyzethez is alkalmazkodnak, amennyiben az feltűnésmentes lépésekben alakul ki. Másképp megfogalmazva: egy kellően lassú folyamat végeredményét nem lehet előre látni (lásd ezzel kapcsolatban a történetet az élve megfőzött békáról).
Az itt tárgyalt eshetőségre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy a helyzet kellő mértékű rosszabbodása esetén Brüsszelben is dönthetnek úgy, hogy a katonai hatalomátvétel is kívánatosabb, mint más forgatókönyvek, noha ez mondjuk 2011 elején teljesen elképzelhetetlen lett volna. Ha 1980-ban egy lengyel katonai hatalomátvétel esélyeiről érdeklődtünk volna az okos magyar szakértőknél, nyilván a szemüket forgatva nyúltak volna a kávéjukért a szerintük teljesen agyament kérdés hallatán.
És persze azt sem árt figyelembe venni, hogy az EU alapvető érdeke, hogy Görögország, ha kell, nagy áldozatok árán, de továbbra is törlessze adósságait, és ne fulladjon káoszba. Szégyen persze, ha egy tagállamban a hadsereg kénytelen politikai szerepet vállalni, de még nagyobb szégyen az, ha a gazdasági csőd és a társadalmi szétbomlás zsákutcájába kerül. Egy erőszakos hatalomváltás tehát objektíve az EU-nak is kedvezhet, sőt indulhat azzal a kifejezett céllal, hogy az országot az EU-ban tartsa. Ez többféle módon történhet: a hadsereg puccsot kezdeményez, vagy egyszerűen fellép valamelyik politikai oldal mellett a belső vitákban, esetleg az ügyvezető kormány pár vastag pénzköteg fejében, a nemzetre leselkedő veszélyekre hivatkozva kihirdeti a rendkívüli állapotot, amit aztán a katonai rendcsinálás követ, aminek persze opcionálisan része lehet az erélyes fellépés a társadalmi békét veszélyeztető „szélsőséges”, "antidemokratikus" stb. elemekkel szemben.
Azt pedig 1967. áprilisi események jól mutatták, hogy a NATO-tagság önmagában nem akadálya egy katonai puccsnak, sőt igazolást is nyújthat ilyesmihez a “szövetségi kötelezettségekre” és a nemzetvédelem követelményére való hivatkozás formájában.
*
Befejezés gyanánt a következő kérdéseket tesszük fel a kedves olvasóknak:
- Lesz-e Görögországban katonai - vagy legalábbis katonai támogatással végrehajtott - hatalomátvétel?
- Ha igen, akkor az ország EU-ból (vagy legalábbis az eurózónából) történő kilépés után fog bekövetkezni, vagy kifejezetten ennek megelőzésére fog irányulni?
Az utolsó 100 komment: