Idén január 5-én jelent meg a Védelmi Stratégiai Iránymutatás, mely az utolsó évét taposó Obama-adminisztráció elképzeléseit tartalmazza az amerikai fegyveres erők jövőjéről. Ez még nem tekinthető egy gyökeresen új stratégiának vagy katonai doktrínának, csupán az alapot szolgáltatja ezek későbbi kidolgozásához. Azt viszont elég jól lehet látni, hogy mik lesznek a főbb irányvonalak az Egyesült Államok "poszt-9/11" fegyveres erőinél.

Kritikus szemmel

Egy rövid, politikai áthallásoktól sem mentes bevezető után, melyből (ismét) megtudjuk, hogy változnak az idők, győzelem született Irakban, előrehaladást értek el Afganisztánban és az AQ elindult a vereség felé, jönnek a lényeges elemek. Az új Védelmi Stratégiai Iránymutatás fő apropója, hogy az USA jelenlegi gazdasági helyzetében már nem tartható a "mindenhol mindenféle konfliktusra készülünk" koncepció, megszorításokra van szükség, emiatt bizonyos területek/fegyvernemek/doktrínák a háttérbe kell hogy szoruljanak. 10 év alatt összesen 487 mrd dollárral vágnák vissza a védelmi költségvetést (összehasonlításképpen 2010-ben 683,7 mrd dollár ment védelemre, a magyar GDP pedig 187,6 mrd dollár volt) a kisebb, rugalmasabb haderő koncepciójának jegyében. Ugyanígy fontos ok, hogy Obama végérvényesen szakítani akar a Bush-féle GWOT koncepciójával.

Földrajzilag elég egyértelműen fogalmaz a dokumentum: a fókusz a Csendes-óceán térségére/Dél-Ázsiára helyeződik át, ez lesz az amerikai fegyveres erők első számú ... nos, cinikusan fogalmazva, itt található az egyetlen near-peer competitor, akit az utóbbi években bele lehet szőni az álmodozásba egy konvencionális háborúról, és a két fő lator állam közül az egyik, Észak-Korea. A Kína-központú szemléletmód végig érződik, hiába vannak olyan mondatok, hogy "bátorítani kell az új hatalmak békés felemelkedését", ha később Kínát Iránnal emlegetik egy lapon, mint államokat, melyek aszimmetrikus módon próbálják korlátozni az amerikaiak képességeit (Az aszimmetriáról később bővebben). Az USA együttműködik Dél-Koreával és Japánnal, de külön hangsúlyt helyez az Indiával kiépítendő, hosszútávú stratégiai partnerségre is. Érdemes belegondolni, hogy hogyan viszonyul ez az 1941. előtti amerikai érdekszférához, amikor az Egyesült Államok még nem vált globális szuperhatalommá. Ausztráliába mindenesetre már települnek ki a tengerészgyalogosok.

A Közel-kelet megtartja a kiemelt státuszát, hiszen az USA továbbra is garantálja Izrael biztonságát, viszont megemlítendő, hogy Irán féken tartásában és az iráni nukleáris fegyver kifejlesztésének megakadályozásában a GCC országokat említi partnerként. Az új elképzelések vesztese Európa - fontos marad a NATO, fontosak maradnak az európai szövetségesek, de már nincs szükségük a jelenlegi mértékű USA jelenlétre, nem csak az öreg kontinens védelmében, hanem egyéb beavatkozásaik során sem. "Most European countries are now producers of security rather than consumers of it." Ebbe a mondatba személy szerint nehezemre esik nem belelátni a tavaly lezajlott líbiai beavatkozást. Az elmúlt években állandóan előkerülő amerikai panasz, hogy az európai NATO-tagok messze erejükön alul költenek a védelemre, mert az amerikai védőernyőben bízva így több pénzt fordíthatnak, hogy is mondjam, "szavazatszerzőbb" területekre. Ideális esetben egy ilyen amerikai stratégia kijózanító pofon lehetne Európának és friss vért jelentene egyes nagy múltú, de mára megkopott európai hadseregeknek. (Az utóbbit minden értelemben.) Afrika és Latin-Amerika a futottak még kategóriába kerül:

Whenever possible, we will develop innovative, low-cost, and small-footprint approaches to achieve our security objectives, relying on exercises, rotational presence, and advisory capabilities.

A bullshit-méter erősen kileng, magyarul kb. "küldünk pár tanácsadót, és néha egy-egy hadihajót diplomáciai vizitre, de ezen túl felejtsetek el".

Ha meg van a "hol?", jöhet a "mit?" - Obama szakítani akar a 9/11 örökségével, és vissza akarja terelni Amerikát abba az irányba, amit az új évezred kezdetén még Rumsfeld is kívánatosnak tartott. Irakhoz és Afganisztánhoz hasonló műveletek kizárva, nagy számú gyalogos katonát nem akarnak többé a világ túlsó felére telepíteni, sem évekig megszállni nem túl barátságos népeket. Habár az invázió és a rezsimváltás szerepel a koncepciók között, nem lehet véletlen, hogy az elrettentéssel foglalkozó bekezdésben található, és a tervek szerint a bakancsokat a hadszíntéren  sem az USA, hanem (helyi) szövetségesei fogják elsősorban szolgáltatni.

U.S. forces will no longer be sized to conduct large-scale, prolonged stability operations.

A neten emiatt több helyen a COIN haláláról beszélnek, de véleményem szerint nem ennyire egyszerű a képlet. A COIN szerepel az amerikai fegyveres erők feladatai között, de az előnyös verziójával, ahol az USA a háttérben marad a helyi erők mögött. Ez Kolumbiában kiválóan működik, és a  SpecOps/UCAV csapások/tanácsadás szentháromsága még számos helyen alkalmazható a világban a nem kívánt instabilitás megregulázására. Végső soron be kell látni, Irak és Afganisztán inkább állatorvosi lovak, mintsem tipikus példák a COIN szempontjából. Ezzel együtt fennáll a veszély, hogy Vietnamhoz hasonlóan a rossz emlékek miatt nem örökítik tovább a megszerzett tapasztalatokat, jó gyakorlatokat és a COIN ismét feledésbe merül, átadván helyét a cyberhadviselésről és nagyszabású konvencionális csatákról szőtt fantáziálásnak, hogy egyszer csak ismét egy jöjjön egy keserű ébredés. Abu Muqawama is aggódik emiatt.

Abu Muqawama blogján olvastam egy kommentben a „Stuff White People Like-fication" kifejezést, ami szerintem a legszebben és legtömörebben összefoglalja a problémát Irak vagy Afganisztán megszállásával, és az összes többi a "Nyugat seggeket rúg szét a 3. világban" koncepcióval.

Az AQ és egyéb szélsőségesek  hajkurászása természetesen továbbra is fontos feladat marad, Afganisztánban még szeretnék befejezni az AQ elleni háborút, de a jövőben a terrorizmus elleni harc, kifinomultabb, szélesebb körű lesz és a hagyományos CT mintáját fogja követni a demokratizálás helyett. Érdekes, hogy a Hezbollah lett az egyetlen "terrorszervezet" amit név szerint említ a dokumentum az AQ-n kívül. Karakterisztikájában két elég különböző bagázsról beszélünk, ezért véleményem szerint a HA feltüntetésében volt némi szerepe az AIPAC/lobby propagandának.

Levegőben és tengeren

A nagy újdonság azonban - ki nem mondva, csak körülírva - az AirSea Battle tavaly feltűnt koncepciója, mely most először kerül bele a hivatalos doktrínába. Mi az az AirSea Battle? Hát az AirLand Battle a XXI. században, csak a döntő csatákat nem Közép-Európa síkságain, hanem a Csendes-óceánon fogják megvívni! Na jó, viccet félretéve az amerikai globális cselekvési szabadság tengeren és levegőben egy egyesített csapásmérő erő által, mely képes leküzdeni/annulálni a potenciális ellenfelek aszimmetrikus anti-access/area denial képességeit. Azt nem mondtam, hogy a bullshitet is félrerakom. :)

Tömören ugyan nem tudnám definiálni, de kifejtem, hogy én hogyan értelmezem ezt az új koncepciót. A költségcsökkentés a Védelmi Stratégiai Iránymutatás szerint elsősorban humán területen fog megvalósulni, vagyis komoly létszámcsökkentésre számíthatnak a szárazföldi erők, de a katonáknak járó juttatásokat is megnyirbálják. Ezzel együtt a fejlesztési programokon nem kívánnak szignifikánsan spórolni, vagyis a koncepció  minőség a mennyiség ellen elvre épít. Ezt a minőségi élcsapatot a haditengerészet-légierő párosa fogja adni, az abszolút csúcstechnikát képviselő eszközökkel. Itt egy kicsit megállnék - ez a fajta ütőerő igen hatékony lehet tengerparttal rendelkező államok ellen egy konvencionális háborúban. Ha a fő fenyegetésként tényleg Iránra, Észak-Koreára és Kínára tekintek, a cselekvési szabadságukat jelentősen korlátozni tudja az Egyesült Államok. A problémák ott kezdődnek, hogy ezzel annyit ér el az USA, hogy a potenciális agresszort megfosztja ugyan katonai képességei javától, de ha az ellenfél teszem azt nem hagyományos katonai eszközökkel akar visszavágni, vagy a katonai vereség nem kényszeríti kompromisszumokra (esetleg "okoz" rezsimváltást) akkor az AirSea Battle már kevésbé lesz hatékony. Ha meg nem is konvencionális fenyegetésről, hanem nem állami szereplőkről (bukott államokban elburjánzó különféle mozgalmak, gerillák, etc.) beszélünk, akkor még több lesz a kérdőjel. A pár leírás, amit olvastam, mind egy state-of-the-art tech vs high-medium tech háborút vázolt fel. És ha nincs ilyen ellenfél, mert Kína nem akar nyílt konfliktust?

Visszakanyarodva egy fontos része, vagy buzzwordje a koncepciónak az anti-access/area denial képesség (A2/AD) mely azt jelenti, hogy egy hadsereg, ha nem is tudja nyílt ütközetben legyőzni az USA fegyveres erőit, de képes olyan érzékeny veszteségeket okozni és/vagy olyan mértékben, tartósan korlátozni a műveleti szabadságát, ami végül meghátrálásra késztetné az amerikaiakat. A2/AD alatt egyáltalán nem low-tech eszközöket és képességeket értenek, hanem például "hordozók ellen kifejlesztett ballisztikus rakéták, felszínkövető hajóelhárító rakéták, lopakodó tengeralattjárók, fejlett légvédelmi rendszer, műholdak elleni fegyverek és cybertámadás" (DefenseTech). Ilyen eszközökkel Kína, vagy egyéb potenciális ellenfelek aszimmetrikus módon szállhatnának szembe az USA-val, és korlátozhatnák, vagy kiszoríthatnák térségükből annak power projection képességeit. Az AirSea Battle keretében létrehozott, fejlett, integrált csapásmérő erő azonban gyorsan és eredményesen tudná áttörni az ellenség A2/AD képességeit, ezáltal biztosítani a műveleti szabadságot.

Ejj-ejj, Vietnam, már megint Vietnam. Véleményem szerint van összefüggés a csillagháborús projekt és a többi késő '70-es, '80-as évekbeli nagyívű haditechnikai elképzelés, és a vietnami vereség és csömör között. Kb. ennek a nyomát vélem felfedezni most is, a COIN, a kis háborúk "emberanyag-intenzívek", nem létezik bennük csodafegyver vagy győzelmet jelentő technikai fölény, hosszú ideig tartanak és nehéz látványos (a választópolgárnak eladható) sikereket kihozni belőlük. Az ilyen háborúkat gyűlölik a nyugati államok, de az ilyen háborúkkal ment el az USA elmúlt évtizede, és ahelyett, hogy tökéletesítené, hogyan kell ezekből a legtöbbet kihozni, sutba dobja az egészet, és olyan forgatókönyveket vesz elő ahol végre az amerikaiak szájíze szerint vívják a háborút. A kínaiak helyesen állapították meg, hogy a technológia a nyugati ember vallása... az amerikai fegyveres erők most bajban vannak, az utóbbi évtizedben nem találják a szerepüket, és jönnek a megszorítások, hát ideje imádkozni az isteneikhez.

Többen helyen olvastam, hogy a Védelmi Stratégiai Iránymutatás emlékeztet Rumsfeld 9/11 előtti elképzeléseire. Nekem egy másik párhuzam is az eszembe jutott,  visszaköszön az aszimmetrikus fenyegetés késő ’90 évekbeli értelmezése, amikor felkapott buzzword lett az aszimmetria/aszimmetrikus háború, mint egy kihívás ami nem egy „tisztességes csatában” az amerikai fegyveres erők képességeinek megfelelően jelentkezik. (Az én "COINista" értelmezésemben aszimmetrikus konfliktus az, ami egy állam és egy nem állami szereplő között zajlik.) Most hirtelen aszimmetrikus fenyegetés, ezáltal "A2/AD challenge" lett minden eszköz, amiből az amerikaiaknak sokkal jobb is van, de amelyek miatt nem tudnak olyan gondtalanul, teljes kényelemben tevékenykedni egy regionális hatalom, vagy akár Kína ellen, mint ahogy azt egy utolsó 3. világbeli putrival szemben tehetnék.

Álljon itt még Anthony Cordesman mester pár gondolata, aki még a Védelmi Stratégiai Iránymutatás megjelenése napján megírta egy-két kellemetlen meglátását az új koncepcióval kapcsolatban. Én ezekből hármat emelnék ki.

• Az Iránymutatásban benne maradt az a hidegháborúból eredő koncepció, hogy az Egyesült Államoknak képesnek kell lenni elrettenteni vagy legyőzni egy potenciális agresszort az egyik régióban, még úgy is, ha eközben egy másik régióban nagyszabású műveletek köik le az erőit. A háborúk számának emlegetése viszont értelmetlen dolog, egyszerre több konfliktus megnyerésénél marhára nem mindegy, milyen konfliktusról beszélünk.
• Az Iránymutatásban ugyan háttérbe szorulnak egyes feladatok, kihívások, de még így is túl sok mindent hangsúlyoz, hogy eredményesen jusson mindegyikre forrás."Pontosan hogyan hozunk létre egy kisebb és olcsóbb erőt, ami annyira rugalmas, felkészült és bevethető, hogy egyszerre legyőz bármilyen agresszort bármilyen harcban bármilyen típusú háborúban?"
• A civil-katonai műveletek témája hiányzik, az átmenet a háborúból a békébe hiányzik, a regionális partnerség-építés hiányzik, miközben a rezsimváltás benne van a koncepcióban, és hangsúlyozottan a helyiekre/szövetségesekre épít.

Végezetül tehát:

1. Az új stratégiai koncepció az AirSea Battle-lel együtt két nevesített kihívási szélsőségre ad választ, az AQ féle nemzetközi terrorizmusra és a szignifikáns, konvencionális fegyveres erőt felvonultató államokra, mint Kína vagy Irán. Ezek mellett nincs vagy csak igen elnagyolt a felkészülés a köztes konfliktusokra - köztük a COIN-ra - pedig ezek a tipikus háborúk manapság. Ha ezekben az USA csak visszafogottan, vagy egyáltalán nem kívánna részt venni, ehelyett egy sokkal drámaibb, de ezzel együtt esélytelenebb háborúra fókuszál (Kína vs USA showdown) stratégialiag, az tulajdonképpen egyfajta izolacionista politikának is felfogható az elmúlt évtizedekhez képest.
    
2. Semmi nincsen kőbe vésve. Védelmi Stratégiai Iránymutatás fő gondolatait könnyedén felülírhatja egy 2012-es republikánus győzelem. Vagy a valóság.