"Only the good die young"

Hosszú ideig a fegyverkezési hajsza jegyében bemutatott Vörös téri magamutogatás napja volt a mai, ám a hidegháború mára tovatűnt és részben feledésbe merült. Ebben nyilván az is szerepet játszik, hogy a korszak első, feszültebb évtizedeinek főszereplői már itthagyták az árnyékvilágot. Legalább egy kivétel azonban akad: Vo Nguyen Giap nyugalmazott tábornok, a “demokratikus” Vietnam volt honvédelmi minisztere betegen és ágyhoz kötve ugyan, de idén augusztusban megünnepelhette 100. születésnapját. Mivel ma már kevés ember él, aki nála többet tett egy szovjet típusú diktatúra győzelméért, úgy gondoltam, ha november 7-én lesz poszt, azt ildomos lenne az ő négy évtizedes katonai munkásságának szentelni.

A felszabadítási harc útján

A Vietnam középső részén, elszegényedett kisbirtokos családban hatodik gyerekként született Giap már fiatalon megismerkedett a hazafias eszményekkel és fejest ugrott a politika mocsarába. 14 évesen diáktüntetés szervezéséért kicsapták az iskolából, 1930-ban pedig politikai agitáció miatt két év kényszermunkára ítélték, de amnesztia következtében idő előtt szabadult, nem sokkal ezután pedig felvették Indokína egyik legnevesebb gimnáziumába. A kesztyűs kezű, elnéző - és később bizonyára nagyon megbánt - bánásmód hátterében cinikus találgatások szerint Giap informátori tevékenysége állt, vagy a hatóságok egyszerűen meg akarták békíteni valahogy a rendszerrel a tehetséges, energikus, ám "megtévedt" fiatalembert. 

Giap később a Hanoi Egyetem jogi karán folytatta tanulmányait, melynek elvégzése esetén tényleg állami tisztviselő válhatott volna belőle, de mivel a későbbi vietnami állampárt főideológusa, Trung Chinh hatására csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, sorsa másképp alakult. Alkalmi munkákból élt, egy magángimnáziumban történelmet és irodalmat tanított, újságíróként álnéven támadta a rendszert és - ami történetünk szempontjából fontosabb elem - Marx, Lenin, Mao, von Clausewitz, Arábiai Lawrence és Szun-Ce műveit bújta. Előszeretettel tanulmányozta a francia jakobinusok által meghirdetett forradalmi háború és a napóleoni hadjáratok történetét is.

Ilyen irányú érdeklődésére a jelek szerint elvtársai is felfigyeltek. Miután 1939-ben a Molotov-Ribbentrop paktum és a Németország elleni hadüzenet együttes folyományaként a franciák betiltották az Indokínai Kommunista Pártot, annak vezetői Kínába, Ho Si Minh mellé küldték Giapot, hogy ott készítsék elő a majdani felszabadító harcot. Itt részt vett a Vietnami Függetlenségi Liga (Viet Minh) megalakításában és a maoista gerillastratégia tanulmányozására is alkalma nyílt. Sajnálatos módon mindeközben apja, nővére, fiatal felesége és sógornője 1941-ben a Vichy-franciák börtönében életüket vesztették, így ő is eszébe véshette a War Nerd által nyersen megfogalmazott leckét: aki gerilláskodásra adja a fejét, jobban teszi, ha rokonsága nagy részének búcsút mond.

Közben a világpolitikában gyorsan pörögtek az események. A világháború kiterjedt Délkelet-Ázsiára, Vietnamba is benyomultak a japánok. Ho ennek ellenére - bölcsen - a szövetségesek végső győzelmét tartotta valószínűnek, és mivel rá akarta őket venni a vietnami függetlenség ügyének támogatására, melléjük állt. Így aztán Giap, kinek későbbi hadjáratait főleg a vörös Kína hadtápolta, paradox módon a kínai nacionalista Kuomintangban (KMT) lelt harcának első külföldi támogatójára. Felségterületükön a Viet Minh kiképzőtáborokat létesített, és beleegyezésükkel az illegalitásba kényszerült párt 1942 elején a festői, hegyes-völgyes kínai-vietnami határvidékre utasította Giapot, hogy ott szervezze meg a Viet Minh kémhálózatát és gerillaseregét a megszállók ellen.

Giap már ekkor figyelemre méltó politikai érzékről és előrelátásról tett tanúbizonyságot. Akárcsak Észak-Kínában Mao, ős is összehaverkodott a helyi banditavezérekkel és elleste azok harcmodorát. Parasztgerilláit ritkán küldte harcba a közismerten brutális japánok ellen; a róluk összegyűjtött titkos információkat átadta ugyan a KMT-nek, de az ezek fejében tőlük (és az amerikai titkosszolgálattól, az OSS-től) kapott fegyverszállítmányokat inkább elspájzolta későbbre. Közben keményen leszámolt a környékbeli nem kommunista ellenállási mozgalmakkal, és a helyi földbirtokosokat is terrorizálta, ha azok nem voltak hajlandóak támogatni őt.

A szó minden értelmében áldozatos tevékenységének eredménye az lett, hogy a japán fegyverletétel idejére a már 10 ezer fős reguláris erővel rendelkező Viet Minh maradt az egyetlen számottevő politikai erő Észak-Vietnamban. Akadálytalanul vonultak be Hanoiba, ahol Ho Si Minh kikiáltotta a Vietnami Demokratikus Köztársaságot (VDK). Arra számított, ehhez megszerezheti az amerikaiak beleegyezését, támogatását. De a szövetségeseknek más terveik voltak. A potsdami konferencián úgy döntöttek, Vietnam a 17. szélességi foktól északra ideiglenesen kínai, majd francia, attól délre pedig brit megszállás alá kerül. Az ezt megelőző években elszenvedett arcpirító külpolitikai kudarcok után a franciáknak valahogy nem volt ínyére a nagylelkűség, így hallani sem akartak független Vietnamról.

Eközben Giap új pártfeladatot kapott, ugyanis Hanoiban kinevezték a független koalíciós kormány belügyminiszterének. Mint azt az államszocializmus történelmének ismerői már sejthetik, ebbéli minőségében azonnal levezényelt egy véres politikai tisztogatást, melynek a Viet Minh "elhajlói" közül is igen sokan áldozatul estek. De más módon is készülődött a harc következő szakaszára. Elérte, hogy a KMT csapatai az ő kezén hagyják zsákmányolt fegyverkészleteiket, mielőtt 1946-ban kivonultak. Ho Si Minh tárgyalásai a Viet Minh leszerelését makacsul követelő franciákkal nem sokkal ezután végleg megfeneklettek, így Giap lehetőséget kapott arra, hogy a felszabadító háborúkról szerzett ismereteit a gyakorlatban is kamatoztassa.

A franciák ellen

Hamar felmérte, hogy a körülmények ideálisak egy olyan gerillaháborúhoz, amilyet Kínában is láthatott. A franciáknak fogalmuk sem volt a felkelők elleni tevékenység csínjáról-bínjáról. Csapataik Vietnam területének négyötödére sosem tették be a lábukat, csupán a Vörös-folyó deltavidékét, a nagyvárosokat és elszigetelt támaszpontjaik környékét ellenőrizték, ezeket a területeket fejletlen utánpótlási hálózatuk miatt huzamosabb időre el sem tudták hagyni, hírszerzésük pedig egyenesen csapnivaló volt.

Amilyen előnytelen volt a francia katonák helyzete Indokínában, olyan ingatag és hibás volt az őket odaküldő politikai koncepció. Ami azt illeti, a "koncepció" kifejezést ebben az esetben csak nagy jóindulattal lehet használni, ugyanis efféle katonai jelenlétet semmiféle államérdek nem diktált; a kommunizmus feltartóztatása sem jelent meg célként még a retorika szintjén sem. Kizárólag a világháborúban csúnyán megtépázott, a további külpolitikai pozícióvesztést elutasító nemzeti önérzet miatt ragaszkodtak görcsösen a francia politikusok az Indokína feletti ellenőrzéshez. Mélyen lenézték a Viet Minht, és nem ismerték annak valódi képességeit. Giap jól tudta, hogy ezt a saját javára fordíthatja.

A Mao-féle koncepciónak megfelelően kerülte a nyílt összecsapásokat, kis létszámú reguláris erőit visszavonta a jóformán megközelíthetetlen kínai-vietnami határvidékre, a meglepetésszerű gerillatámadásokat pedig fokozatosan terjesztette ki újabb és újabb régiókra. Miközben a franciák a parasztfelkelőivel fogócskáztak, ő folytatta a hadseregszervezés hosszadalmas munkáját. 1949 áprilisára már 37 reguláris zászlóaljjal rendelkezett és területvédelmi milíciákat is felállított.

Az év októberében a kínai polgárháború kommunista győzelemmel ért véget, így a Viet Minh utánpótlási hálózata és ellátottsága rövid idő alatt igen sokat fejlődött. Műkedvelő parancsnokként Giap ízelítőt kapott abból, hogy a gerillaháborúk sem légüres térben folynak, mivel a váratlan nagypolitikai események szükségessé tehetik a választott stratégia újraértékelését. Úgy vélte, a vártnál hamarabb jött el az idő a harcok eszkalációjára.

Kínai katonai tanácsadóit felülbírálva 1950 szeptemberében néhány elterelő hadművelet után sikeresen megostromolta a franciák főbb határvédelmi támaszpontjait Észak-Vietnamban, majd a felmentésükre küldött egységek ellen is rajtaütéseket indított a kacskaringós hegyi utakon. A bevetett 10 ezer francia katonából 4 ezer jutott ki innen élve. Erősítést nem kaptak, mert Giap a gerillaharc fokozását is elrendelte az egész ország területén, így lekötve a megszállók minden erejét. A teljesen meglepődött franciák pánikszerűen reagáltak. Jelentős területek lényegében harc nélkül hullottak a Viet Minh ölébe. Lang Son városából pl. egy teljes hadosztály felszerelését hátrahagyva pucoltak el, pedig az ellenség még a közelében sem járt. (Fent: Giap az 1950-es harcok idején)

Ám a váratlan diadal után Giap nehéz dilemmával került szembe. Látva a franciák rettentő indokínai bénázását, az aggódó amerikai kormány jelentősen megnövelte a nekik nyújtott katonai támogatást (a háború végére ez a francia ráfordítás négyötödét tette ki), míg a Viet Minh a koreai háború tombolása következtében nem számíthatott jelentős szovjet és kínai segítségre, ráadásul egyre égetőbb rizshiánytól szenvedett. Giap attól tartott, hogy gerillavezér létére az idő most kivételesen nem neki dolgozik, ezért még a hadmozdulatokat lehetetlenné tevő tavaszi monszunidény előtt megkockáztatott egy sebtében előkészített általános offenzívát a Vörös-folyó jól beerődített deltavidékén, hogy Vietnam stratégiailag legfontosabb vidéki területe felett is megszerezze az ellenőrzést.

A vállalkozást pályafutásának legdicstelenebb fejezeteként tartják számon. 1951. január és május között három kisváros ellen is támadást rendelt el. A franciákat sikerült meglepnie, de azok mobilitásuk, tűzerejük és a deltavidéken jól működő logisztikai hátterük birtokában úrrá tudtak lenni a nehézségeken. A kínai elvtársak ugyanis masszív, frontális rohamokat javasoltak. Giap tudta ugyan, hogy ebből mészárszék lesz, de neki sem volt jobb ötlete. A Viet Minh merev parancshierarchiája, kezdetleges utánpótlási hálózata és kiképzési színvonala sokkal összetettebb hadműveleteket nem tett lehetővé. A túlerőben, de síkságon támadó egységek könnyű célpontot kínáltak a francia tüzérségnek és légierőnek, így 22 ezren estek el közülük - a Viet Minh reguláris erőinek kb. fele. Giap persze kemény kritikákat kapott emiatt a PB-től, ami jelentősen rontotta esélyeit a párt belső hatalmi harcaiban, még a főparancsnoki posztról való leváltását is fontolóra vették. (Fent: Ho Si Minh és Giap)

Giap tehát nem takarékoskodott az emberélettel, későbbi ténykedése viszont bizonyította, hogy sok más kollégájával ellentétben képes tanulni hibáiból. Elhatározta, hogy legközelebb ismét csak földrajzilag előnyös terepen veszi fel a harcot. Ebben elsősorban az játszott a kezére, hogy a lassú, kifárasztó stratégia kezdte elérni a várt politikai hatást. 1953-ra a franciák teljes vesztesége elérte 100 ezer főt, így a kormány minél hamarabb le akarta zárni az egyre népszerűtlenebb háborút. Az indokínai francia parancsnokok ennek megfelelően döntő csatára akarták kényszeríteni a Viet Minh-t. Ebbéli törekvésük még erősebben érvényesült azután, hogy a nagyhatalmak a délkelet-ázsiai helyzet általános rendezésére hívatott értekezletet hívtak össze Genfbe 1954-re. A felek természetesen minél előnyösebb tárgyalási pozíciót akartak elérni. A Viet Minh szovjet és kínai támogatottsága is nagy mértékben megugrott. 

Giap felmérte, hogy ebben a helyzetben számára kedvező terepre csalhatja az ellenséget. Szerte az országban rajtaütéseket indított az elszigetelt francia helyőrségek ellen, így késztetve őket erőik szétaprózására, 1953 tavaszán pedig jelentős erőket vetett be a szomszédos Laoszban is. A franciák lépre mentek, és novemberben leszállópályával ellátott támaszpontot létesítettek a vietnami-laoszi határnál, egy völgyben elterülő falu, Dien Bien Phu mellett, és légi úton 15 ezer katonát csoportosítottak át ide. Mivel nemcsak a Viet Minh egyik fő utánpótlási vonala húzódott a közelben, hanem a bevételeinek jelentős részét adó ópiumkereskedelem egyik útvonala is, a franciák biztosak voltak benne, hogy ezt Giap nem hagyja válasz nélkül, és hamarosan megkezdi az ostromot. Na San példája adta nekik az inspirációt. Az ottani helyőrséget a franciák sikeresen evakuálták légi úton, miután 1952 novemberében az súlyos veszteségeket okozva visszaverte az ellenséges támadásokat. Csakhogy Giap (lásd fent, Dien Bien Phu-nál) ezúttal nagyon gondos előkészületeket tett, ismét bebizonyítva, hogy a szervezés és logisztika mestere.

Kb. 50 ezer kuli, ezer (többnyire szovjet) teherautó és seregnyi elefánt hordta Kínából az ellátmányt a dzsungelen keresztül a Dien Bien Phu körüli hegyekben összevont csapatoknak, a francia hírszerzés pedig semmit sem tudott a művelet méreteiről. Mire 1954 márciusában Giap lövetni kezdte a támaszpontot, az előerő terén már ötszörös, tüzérség terén pedig háromszoros számbeli fölényben volt. A leszállópálya hamar használhatatlanná vált, a francia tüzérség parancsnokát pedig lelkileg annyira felkavarta a hegyoldalba felvontatott 210 tüzérségi löveg és 36 légvédelmi ágyú tüze, hogy öngyilkos lett.

De nem ez volt az egyetlen bizonyíték arra, hogy a franciák súlyosan alábecsülték az ellenséget. (Ami azt illeti, a gall arroganciára alighanem mindig bátran lehet építeni, és nemcsak a hadviselés terén.) A völgy védelméhez szükséges erők töredékével rendelkeztek, de még ezek légi úton történő utánpótlásához sem volt kapacitásuk. Erősítést sem nagyon tudtak küldeni, mert Indokínában lévő csapataik zömét Giap egy elterelő hadművelettel több száz km-re csalta el onnan. A támaszpont a völgybéli magaslatokon létesített kisebb megerősített pontokból állt, de ezek a távolságok miatt nem tudtak kölcsönös tűzfedezetet nyújtani.

A kínai tanácsadók eleinte szokás szerint mindent elsöprő emberi hullámhoz ragaszkodtak, de Giap most célszerűbb taktikát választott. Csapatai a francia ellenállási gócokat lövészárkok egyre szorosabb hálójával zárták körbe, és sorozatos, kisebb rohamokkal vették be egyiket a másik után.

 A párizsi kormány sikertelenül kilincselt amerikai beavatkozásért, hogy katonáit kimentse a szarból. Az utánpótlástól elvágott, teljesen demoralizált védők májusban - Giap terveinek megfelelően még a genfi értekezlet kezdete előtt - megadták magukat. 

Archív felvételek az ostromról; néhány szó erejéig Giap is megszólal:

Az észak-vietnamiak összesen 23 ezer, a franciák 13 ezer katonát vesztettek. Ez utóbbi az Indokínában állomásozó erőik 4 százalékát sem tette ki, de a politikai hatás így is elég volt ahhoz, hogy teljes kivonulást eredményezzen. Giap megtanulhatta, hogy nyugati demokráciák elleni háborúban milyen fontos szerepe van a pszichológiai hatásnak, a közvélemény - és áttételesen a politikai vezetés - befolyásolásának. Ennek a későbbiekben nagy hasznát vette. Egyelőre azonban még jó ideig "csak" politikusként kellett helytállnia.

A belpolitika frontján

A francia vereség után a nagyhatalmak Vietnamot is két országrészre osztották. Giap, mint a győzelem kovácsa, 1954-ben a honvédelmi miniszeri poszt mellé megkapta a miniszterelnök-helyettesit is, sőt bevették az állampárt (Vietnami Dolgozók Pártja - VDP) Politikai Bizottságába is, ahol aztán egykettőre belefolyt a különböző frakcióharcokba.

Ezek relatíve hevesek és gyakoriak voltak, mivel a sztálini vagy maoi diktatúrákra jellemző egyszemélyes zsarnokság, meg a párton belüli rendszeres és véres tisztogatások a VDP-ben ismeretlenek voltak. Változó összetételű klikkek jöttek létre és bomlottak fel, a PB pedig közösen, rendszerint hosszas viták után hozott meg minden fontos döntést. Az agyonsztárolt, egyre többet betegeskedő és ezért egyre kevésbé aktív Ho Si Minh is csak a ceremoniális államfői és pártelnöki posztokat birtokolta. A helyzetet még jobban kiélezte a Szovjetunió és Kína, melyek igyekeztek egymás kárára növelni indokínai befolyásukat, így a vietnami párteliten belül bárki könnyen gyanúba keveredhetett, mint idegen érdekek kiszolgálója.

1954 után a másik országrésszel szemben folytatandó politika osztotta meg a pártvezetést. A genfi szerződés értelmében 1956-ban általános választásokat kellett volna tartani egész Vietnamban, de Dél-Vietnam ezt nem írta alá. Közben mindenféle helyi fegyveres csoportok szerveződtek a saigoni kormány ellen, melyet az USA katonailag egyre jobban támogatott.

Abban a VDP vezetése egyetértett, hogy az országegyesítést erőszakkal kell végrehajtani. A keményvonalasok persze minél hamarabb katonai offenzívát követeltek. Giap a mérsékelteket erősítette, akik úgy vélték, az otthoni pártállami rendszer megszilárdítása a legfontosabb feladat, délen inkább az elhúzódó gerillaháborút kell támogatni. Az utóbbi érdekcsoport azonban háttérbe szorult, mivel az általuk forszírozott belpolitikai intézkedések éppenséggel nem hozták a várt eredményeket. Ez az aktuális ötéves terv mellett fokozottan vonatkozott a kollektivizálási programra, amelyet még a szovjet módszerekkel összehasonlítva is brutálisan hajtottak végre.

Az elnyomás és a tömeges ellenállás mértékadó becslések szerint több tízezer halálos áldozatot eredményezett. A főtitkárt leváltották, és a PB a nagy nimbusznak örvendő Giapot tolta előtérbe, hogy az ő nevükben is bolsevik önkritikát gyakoroljon a nyilvánosság előtt, és bocsánatot kérjen a "hibákért" és "túlkapásokért". Miután ellenfelei így lejáratták magukat, Le Duan, "Ho apó" jobbkeze, egy közismert szektás lett a főtitkár, a VDP IX. plénuma határozatot hozott a Dél-Vietnamban folytatott katonai beavatkozás fokozásáról, Giap pedig, aki egy háborút már letudott, azt tette, amit a tábornokok ilyenkor általában: felkészült egy újabbra.

folyt. köv.