Egyszer már említést tettünk arról az egyszerű okokkal magyarázható, de ettől függetlenül nem túl szerencsés jelenségről, hogy a második világháborús témájú dokumentumfilmekre általánosan jellemző az angolszász narratíva és nézőpont szinte kizárólagos dominanciája. Ez természetesen fokozottan érvényes a vietnami háborút feldolgozó hasonló művekre. De azért kivételek ezen a téren is akadnak.

Itt van pl. az ún. demokratikus Vietnam (VDK) légvédelmi rakétaezredeinek harcait bemutató Haláltánc c. orosz dokumentumfilm (angol felirattal), melyben nemcsak észak-vietnami (és a megsegítésükre küldött szovjet) veteránokat szólaltatnak meg, de egykori amerikai pilótákat is:    

Érdekes és szembetűnő a műsorban a szovjet időkben megszokott propagandisztikus tartalom szinte teljes hiánya. Semmilyen kritikus kommentárt nem fűz pl. ahhoz, hogy az amerikaiak a "dominóhatás" veszélyével és a szocialista "birodalom" terjeszkedő politikájával indokolták vietnami katonai beavatkozásukat. Azt sem rejti véka alá, hogy míg az amerikai pilóták billiárdasztalokkal és úszómedencékkel felszerelt szállásokon laktak, addig a szovjet légvédelem katonáit vendéglátóik a puritanizmus jegyében csak roppant szegényes ellátásban részesítették. Viszont nem esik szó a központi témával: az Észak-Vietnamnak szállított fegyverzettel kapcsolatos néhány nem elhanyagolható tényezőről.

A történészek sok mindent összeírtak már arról, milyen nagy mértékben pazarolták a haditechnikát az amerikaiak Indokínában. Parasztgerillák dzsungelbe vágott utánpótlási vonalait és bázisait a legmodernebb stratégiai bombázókkal támadták, a szintén high-tech atomháborúra kifejlesztett vadászbombázókat pedig lényegében átgondolatlan diplomáciai nyomásgyakorlásra használták - vagyis a különböző harceszközöket nem a rendeltetésüknek megfelelően vetették be. De ez a gyakorlat a szembenálló féltől sem volt idegen, és erre éppenséggel a légvédelmi erők szolgáltattak példát.

Az Sz-75 Dvina a történelem egyik első légvédelmi rakétarendszere volt, az '50-es években fejlesztették ki a szovjet nagyvárosok védelmére az Sz-25 és (az akkor fejlesztés alatt álló, de hadrendbe végül sosem állított) Dal rendszereket kiegészítő "gazdaságos" típusként. Mivel ez a technológia akkoriban még gyerekcipőben járt, az Sz-75-öt valószínűleg még akkor is műszaki problémák jellemezték volna, ha a mérnök elvtársak történetesen nem rohamtempóban fejlesztik ki.

A szovjet vezetés a VDK elleni amerikai bombázások kezdete után, 1965-ben kezdte ellátni a délkelet-ázsiai országot ezzel a típussal, 1972-ig összesen 95 db üteggel (ezekből 56-ot amerikai légicsapások a háború során megsemmisítettek) és 7658 db V-750 típusú rakétával. (A dokumentumfilmből emellett az is kiderül, hogy az utóbbinak darabja annyiba került, mint 4 db Volga gépkocsi). Mivel ennyire bonyolult fegyverzetet ebben a paraszti társadalomban addig senki nem használt, az ütegeket eleinte szovjet személyzet kezelte, őket 1968 végéig fokozatosan váltották fel a szovjetek által kiképzett katonák és tisztek. A háború folyamán összesen 10900 (zömmel a légvédelmi erőkhöz tartozó) szovjet katona és 6214 civil szakember teljesített szolgálatot Észak-Vietnamban. (A veteránoknak szentelt honlapot lásd itt. Oroszul tudók előnyben.)

Az ő tevékenységük természetesen államtitoknak minősült, de a szocialista szolidaritásról és segítségnyújtásról harsogó szovjet média arról sem tett említést, hogy a vietnamiakat az Sz-75 legelső változatával látták el, amely jóformán teljesen védtelen volt az elektronikai zavarással (ECM) szemben, és nagy magasságban, különösebb manőverezés nélkül haladó stratégiai bombázók ellen szánták, mint egy komplex légvédelmi hálózat egyik alkotóelemét.

Észak-Vietnamban nem igazán "passzolt" a helyi fenyegetésekhez, meg általában a helyi viszonyokhoz (pl. a rakéták hajtóanyaggal való feltöltése során a vegyvédelmi felszerelést viselő, kis termetű vietnami katonák gyakran elájultak a nagy hőségben). Az amerikai bombázópilóták nem véletlenül gúnyolták a rakétát telefonpóznának, amely nemcsak méretére és alakjára volt utalás, de hatékonyságára is. Az észak-vietnamiak igényeinek jobban megfelelt volna a kisebb hatósugarú, modernebb Sz-125 Nyeva, de ezzel a szovjetek nem látták el őket 1970-ig (bevetésükre a háborúban már nem került sor), mert a VDK és Kína közötti viszony megromlása előtt attól tartottak, hogy ebben az esetben a technika kínai kézre jutna. Mivel a VDK-t eleve a kínaiakkal folytatott "golyózzuk ki a másikat Indokínából, és lehetőleg minden más harmadik világbeli régióból" jeligéjű játszma jegyében támogatták, az ilyesmit mindenképpen el akarták kerülni.

A szovjetek inkább korlátozott módosításokat részesítettek előnyben. Pl. az Sz-75 későbbi változatát (Sz-75M Volhov) részben a vietnami tapasztalatok alapján modernizálták, az észak-vietnami légvédelmi csapatok pedig az ő tanácsadóik útmutatása szerint módosítottak harcmodorukon. Leghíresebb bevetésükre 1972 decemberében került sor, amikor az amerikaiak Hanoi és Haiphong elleni nagy erejű bombatámadásokkal kívántak lökést adni a holtpontra jutott béketárgyalásoknak és egyben előnyösebb tárgyalási pozíciót elérni.

A Linebacker II hadművelet 11 napja alatt a B-52 bombázók összesen 729 bevetést repültek (az egyes támadásokban átlagosan 80-110 gép vett részt) és 15 ezer tonna bombát dobtak le. A légvédelmi erők összesen 266 db V-750 rakétát lőttek ki (az országban bevethető állomány majdnem egyharmadát), és 14 db B-52-t lelőttek, ötöt pedig súlyosan megrongáltak. A történelem azóta sem szolgáltatott példát a légvédelmi rakéták ilyen tömeges bevetésére.  

Az Sz-75 vietnami alkalmazásának mérlege felemás képet mutat. A rakéta pontossága messze elmaradt a várakozásoktól: a háború alatt minden ezzel lelőtt ellenséges harci gépre átlagosan 26,6 kilőtt rakéta jutott, és mint látható, ez az arány a Linebacker II során sem volt sokkal jobb, pedig ott stratégiai bombázók voltak a célpontok. Ez nemcsak a már fentebb vázolt okokkal magyarázható, hanem az ellenséges ECM a vártnál magasabb mértékével is. Ezért a szovjetek és észak-vietnamiak a nyilvánosság előtt erősen eltúlozták az Sz-75 által okozott veszteségeket (kb. hatszoros szorzót alkalmaztak), de a tényekkel természetesen tisztában voltak, elvégre egy rizsföldbe csapódó repülőgép elég egyértelmű nyomot hagy, különösen ha egy B-52-ről van szó.

Másrészt az amerikaiak is majdnem kétszeresen túlbecsülték a háború során kilőtt V-750 rakéták valós számát (5804), és meglepte őket a levegőben elszenvedett veszteségek mértéke. Az észak-vietnami rakétaütegek olyan mértékű ECM-re kényszerítették őket, amelyet egyáltalán nem vettek tervbe; a háború utolsó szakaszában pl. bevett gyakorlatnak számított, hogy a csapásmérő egységekben több volt az elektronikus ellentevékenységre specializált gép, mint a bombázó. Nem csoda, hogy a háború után megkezdődött a lopakodó technológia kifejlesztése.

Búcsúzóul következzen egy részlet egy másik orosz TV-műsorból ugyanebben a témában, ill. a Russia Today tudósítása az Észak-Vietnamban szolgált veteránokról: