A líbiai kormányellenes felkelésekről szóló kezdeti híradások közül a jelek szerint főleg azok keltették fel a (nyugati) közvélemény figyelmét, amelyek Kadhafi ezredes fekete zsoldosainak véres tetteiről számoltak be. Ennek kapcsán érdemes felhívni a figyelmet arra a politikailag talán nem teljesen korrekt, de a jelenlegi helyzetben korántsem elhanyagolható tényezőre, hogy a „Vezető Testvér” már évtizedek óta – a gazdasági célok mellett – hatalmának megszilárdítására használja fel a fekete-afrikai betelepülőket.

Sajátos politikai berendezkedése ellenére Líbia az afrikai vendégmunkások egyik kedvelt célpontja. Az 1973-as olajársokkot követő gazdasági fellendülés idején kezdtek nagy számban beáramlani főleg a szomszédos Egyiptomból és Tunéziából, de érkeztek szaharai nomádok is a nem valami szigorúan ellenőrzött déli határokon át munka reményében, ill. hogy egyszerűen maguk mögött hagyják a szárazságtól, fegyveres konfliktusoktól sújtott Száhel-övezetet.

A magas olajbevételek az ország méretéhez képest igen ambiciózus külpolitikát is lehetővé tettek, elvégre Kadhafinak nagy tervei voltak kis hazájával, önmagát pedig a regionális vezetővé akarta avanzsálni. Ennek elleplezésére támogatta a pánarabizmus ügyét, de mindenki átlátott a szitán, és maximum a köpönyegforgató beduin pénzét fogadta el, az ötleteit soha. A ’80-as években már mindkét arab szomszédja az USA felé orientálódott,  a '90-es évekre pedig Líbia a bölcs ezredes kalandor döntései következtében ENSZ-fegyverembargóval megfejelt külpolitikai elszigeteltségbe került.

Mivel az arab államok továbbra sem vállaltak vele szolidaritást, Kadhafi válaszul a pánafrikai eszme mellett kötelezte el magát, és ennek jegyében munkaerő-toborzásba kezdett a fekete-afrikai országokban. Tömeges bevándorlás vette kezdetét elsősorban a szomszédos Csád és Niger, kisebb mértékben pedig Szudán és Mali területéről, mivel ezekhez képest még Líbia is ígéretes lakhelynek tűnt. Ez a trend 2000 után lelassult, mivel az év szeptemberében összecsapásokra került sor a líbiai lakosság és a számukra ellenszenves fekete migránsok között, akik közül kb. 130 életét vesztette. A kormány válaszul szigorított a bevándorlási politikáján, és több tízezer embert hazatoloncolt.

2003 után a gazdasági és külpolitikai nyitás következtében – melynek köszönhetően az ENSZ és az EU feloldották a Líbia elleni fegyverembargót, az USA pedig a gazdasági szankciókat – ismét felgyorsult a folyamat. Ma már összesen 2-2,5 millió bevándorló él Líbiában (a többségük papírok nélkül), ami az összlakosság 25-30 százaléka. Közülük kb. 200 ezer marokkói, félmillió egyiptomi és kb. 1-1,5 millió fekete-afrikai, akik főleg az olaj- és építőiparban, mezőgazdaságban dolgoznak. Évente 65-120 ezer fekete-afrikai migráns érkezik a Maghreb, ezen belül 70-80% Líbia területére, és kb. 20-38% megy tovább Európába.

De nem lett minden négerből kétkezi melós, aki ezzel a szándékkal érkezett a Líbiai Arab Szocialista Népi Nagy Dzsamahiríja földjére. Miután az ország arab kapcsolatai a mélypontra jutottak, és a pánarab eszme is többnyire kiment a divatból, Kadhafi ezredes 1980-ban létrehozta az Iszlám Pánafrikai Légiót. Az egyébiránt alacsony harcértékű félkatonai alakulat dagályos elnevezése kb. 7 ezer tagjának származási helyére: a fekete és muzulmán többségű észak-afrikai államokra utal (Csád, Mali, Niger, Szudán). Voltak a soraiban disszidensek, zsoldosok, a többség azonban besorozott bevándorló volt, akit a (helyi viszonylatban) magas bérek ígéretével csaltak Líbiába.

Bevetették őket Ugandában és Libanonban, leghosszabb külföldi vendégszereplésükre pedig Csádban került sor. Bölcs főparancsnokuk itt több sikertelen kísérletet tett arra, hogy erőszakkal hatalomra segítsen egy baráti kormányt. Ennek jegyében megszállta az ország ásványkincsekben (viszonylag) gazdag északi területeit, és az ott élő tibbu nép soraiból törzsi felkelőket toborzott a Légióba, majd a polgárháború után engedélyezte nekik a letelepedést Líbiában, ahol munka- és lakhelyet biztosított nekik, vagy besorozta őket a hadseregbe. Egy korábbi cikkünkben szó esett arról, hogy ugyanígy járt el a Maliból és Nigerből származó tuareg felkelőkkel is.

Több riport szerint (lásd itt és itt) közülük kerül ki a fekete, francia vagy más nem arab nyelvet beszélő fegyveresek zöme, akik a szemtanúk (és a rezsimmel szakító diplomaták) beszámolói szerint az utóbbi hetekben válogatás nélkül tüzet nyitottak a kormányellenes tüntetőkre, gyengén felszerelt felkelőkre és „gyanús” civilekre. Mivel ez nem tartozik a magas katonai képzettséget kívánó feladatok közé, rajtuk kívül nemcsak a déli országrészből származó fekete katonákat vetettek be erre a célra, hanem fekete bevándorlókat is, akiket munkalehetőség ígéretével szállítottak légi úton a keleti országrész városaiba, ahol fegyvert nyomtak a kezükbe azzal az utasítással, hogy lőjenek a tüntetőkre, akkor majd a Vezető Testvér megjutalmazza őket, de ha nem engedelmeskednek, őket is agyonlövik. A szóban forgó fegyveresek zöme tehát a jelek szerint nem „zsoldos” a szónak abban az értelmében, ahogy azt a nyugati média az afrikai konfliktusok kapcsán azt rendszerint használja. (Meg nem erősített hírek szerint viszont 3-4 ezer ilyen fegyveres tevékenykedik Líbiában, akik naponta ezer dollárt kapnak.)

Kadhafi elfogott (állítólagos) fegyveresei (további képek itt):

Nem csoda tehát, hogy a felkelők által ellenőrzött területeken a feketéket tömegével elfogják és megverik, néha pedig meg is ölik, mert (joggal vagy jogtalanul) azzal vádolják őket, hogy a kormány zsoldosai. Ez azt is jól példázza, mi volt a fekete-afrikaiak betelepítésének fő funkciója azon kívül, hogy az országban működő vállalatokat – melyek zöme természetesen Kadhafi érdekkörébe tartozik – a világ legolcsóbb munkaerejével látta el.

Kadhafi ezredes nagyrészt úgy őrizte meg hatalmát négy évtizeden át, hogy a törzseket kijátszotta egymás ellen. Az „oszd meg és uralkodj” a történelemből már jól ismert stratégiáját csak megkönnyítette a feketék jelenléte, hiszen Líbiában igen erős a velük szemben megnyilvánuló ellenszenv, melynek következtében ideális bűnbakként szolgáltak a társadalmi problémákra, és könnyen meg lehet félemlíteni őket a népharag veszélyével. Azok a feketék, akik az ezredes hívására itt telepedtek le, lényegében összekötötték sorsukat az övével. Valószínűleg jól tudják, hogy a rezsim bukása esetén legalábbis gyakori támadásoknak lesznek kitéve, ezért több érdekük fűződik Kadhafi hatalmon maradásához, mint az átlag líbiainak, noha eredetileg aligha akartak ilyen slamasztikába kerülni.

Másrészt azzal, hogy egy részüket felfegyverezte és kiképezte, Kadhafi olyan katonákra tett szert, akik csak neki engedelmeskednek, mivel a líbiai népesség jelentős részével ellentétben nem köti őket a törzsi lojalitás elvárása, és különösebb fenntartások nélkül célba vesznek tüntető civileket is.

Ez a koncepció más szempontból is szervesen illeszkedett az ezredes katonapolitikájába. Az ország adottságaihoz képest abszurd mennyiségű nehézfegyvert vásárolt, elsősorban a Szovjetuniótól és Franciaországtól – pl. 1970-ben egy szuszra több mint 110 Mirage V vadászbombázót –, de ennek zömét stratégiai tartalékban hagyta (értsd: ki sem pakolták a ládákból) a várható veszteségek és fegyverembargók esetére, a hadsereget pedig – mint sok más diktátor – meghagyta a teljes elhanyagoltság és felkészületlenség állapotában, hogy elkerülje egy puccs veszélyét. Ennek jegyében a jelenleg 2500 fős Pánafrikai Légió mellett további milíciákat és félkatonai egységeket alapított – a 76 ezer főt számláló fegyveres erők nem egészen egyharmada sorállományú –, megteremtve ezzel a paranoia és elnyomás mindent behálózó rendszerét.

A líbiai hadsereg legfontosabb feladata egyébként sem a határok védelme, hanem a belső rendfenntartás és a külföldi intervenció volt, a fekete „légionáriusok” pedig az utóbbi feladatra is alkalmasabbnak bizonyultak, mint az arab sorkatonák, akik Kadhafi parancsnoksága alatt ritkán égtek a harci vágytól. Ezt jól bizonyítja a már említett csádi polgárháború. Líbiai tüzérségi, légi- és harckocsi-támogatás mellett a tibbu nomád felkelők többször is megfutamították a kormány csapatait, és csak a többszöri francia és amerikai katonai beavatkozás akadályozta meg, hogy Csád zsíros földje teljes mértékben Kadhafi kezére kerüljön. De miután az önfejű törzsi felkelők a kézi vezérlést megunva szakítottak vele, és ezért kénytelen volt reguláris erőkkel helyettesíteni őket, a mindössze kézifegyverekkel, terepjárókkal és páncéltörő rakétákkal felszerelt kormányerők 1987 elején gyorsan kipenderítették az országból a líbiai egységeket, melyek a csúfos vereségek során 7500 katonát és másfél milliárd dollár értékű felszerelést veszítettek, míg az ellenség ezer főt. (Nekik még 110 kilométerrel a határ mögött is sikerült szétkapniuk egy támaszpontot.)

Ha mindez nem lenne elég, Kadhafi diplomáciai zsarolásra is felhasználta a bevándorlókat. 1985-ben 80 ezer egyiptomi és tunéziai vendégmunkást toloncolt haza, így büntetve két szomszédját Amerika-barát külpolitikájukért. Tíz évvel később megfenyegette Csádot, Malit és Szudánt, hogy egymillió vendégmunkást paterol vissza hozzájuk, ha nem támogatják őt az ENSZ-ben (200 ezerrel így is tett). De rájátszott a fekete menekülthullámtól való közismert olasz és francia félelmekre is, amikor „fekete Európát” vizionált arra az esetre, ha nem támogatják őt az illegális kivándorlás feltartóztatásában.

Ennél jobb érvvel elő sem állhatott volna. A 2009 júniusában ratifikált olasz-líbiai barátsági szerződés értelmében Líbia vállalta, hogy részt vesz közös tengeri őrjáratokban, és – a Maghreb országai között egyedülálló módon – visszafogadja a tengeren vagy Olaszországban elfogott, harmadik államból érkezett illegális bevándorlókat is. Ennek fejében 25 éven át évi 250 millió dollár befektetést kap – hivatalosan jóvátételként a gyarmati uralomért –, továbbá őrhajókat és egy radarhálózatot a sivatagi határok ellenőrzésére. Az ezt követő évben drasztikusan csökkent az Olaszországba irányuló illegális migráció, és ennek örömére az olasz belügyminiszter azt javasolta, hogy más európai országok is vegyék át ezt a bevándorlási politikát, noha Líbia szisztematikusan megsérti a migránsok emberi jogait (is).

Részben hasonló indíttatású, de nyugati szemszögből kevésbé látványos változásokkal járó bevándorlási és katonapolitikát folytat a bahreini Al-Khalifa uralkodócsalád, melynek szintén tüntetésekkel kellett szembenéznie az elmúlt hetekben. Másfél évszázadon át brit védnökség alatt kormányozta az apró szigetcsoportot, de néhány reformkísérlettől eltekintve az abszolút monarchia az 1971-es függetlenedés után is töretlenül fennmaradt. Az iráni iszlám forradalom végképp kizárta a demokratizálás lehetőségét, elvégre a vezetés attól tartott, hogy nagy keleti szomszédjuk aknamunkát folytatna a lakosság többségét kitevő síiták között. Ez a félelem nem volt alaptalan, mivel Irán két alkalommal is puccskísérletet szervezett az uralkodóház ellen (1981, 1994). Szaddam Husszein bukása óta egyébként Bahrein az egyetlen síita többségű, de szunnita uralom alatti ország.

Persze a legalább jelképes demokratikus reformokat nem lehetett a végtelenségig halogatni, elvégre Bahrein az Egyesült Államok hű szövetségese, még az amerikai 5. flottának is otthont ad. 2006-ban parlamenti választásokra került sor, és a leleményes szabályoknak köszönhetően a képviselők többsége szunnita lett, pedig az állampolgárok kétharmada síita. De az uralkodóház azon munkálkodik, hogy a jövőben már ilyen taktikázásra se legyen szükség ahhoz, hogy a választási eredmények az elvárásainak megfelelően alakuljanak.

Megnyitották a munkaerőpiacot a vendégmunkások előtt; ezek száma csak 2006 és 2008 között 82,5 százalékkal nőtt, és elérte az 517 ezer főt, a teljes bahreini népesség majdnem felét (a munkaerő-állomány derékhadát már ők teszik ki). A többségük indiai, akik közül évente 5 ezren érkeznek ide. (Bahrein nemzetgazdasága egyébként sokszínűbb, mint a környék többi monarchiájáé, az olajipar mellett jelentős a bankszektor, a turizmus és az építőipar is.) A szunnita bevándorlókat egyre növekvő ütemben honosítják – egyes ellenzékiek szerint évente 10 ezer főt, a kormány persze ennél jóval alacsonyabb számokat ismer el –, ráadásul a szavazati jog mellett különféle kedvezményekben is részesülnek.

Ami azt illeti, a politikai vezetés a síita alattvalók puszta létét akkora nemzetbiztonsági kockázatnak tekinti, hogy lényegében kizárta őket a fegyveres erőkből. A rohamrendőrség és a különleges erők soraiban zömmel Jemenből, Jordániából és a pakisztáni beludzsok közül toborzott szunnita zsoldosok szolgálnak, részben szír és jordán tisztek parancsnoksága alatt. Nem csoda, hogy már a tüntetések kezdetén azonnal rálőttek a civilekre.

Az 1953 júniusi kelet-berlini felkelés idején a híres drámaíró, Bertold Brecht Die Lösung (A megoldás) c. versében szarkasztikusan azt javasolta a keletnémet pártvezéreknek, hogy oszlassák fel a népet és válasszanak egy újat. Líbia és Bahrein esete jól mutatja, hogy az ilyen törekvések egyáltalán nem tartoznak a fantázia világába.