by 5.g & CSM & Rammjaeger83 & SchA
A KatPol sem mehet el szó nélkül az utóbbi hetek gyakran forradalminak titulált közel-keleti eseményei mellett. Minthogy azonban naprakész információszolgáltatásban minden igyekezetünk ellenére sem vehetjük fel a versenyt a nagy híroldalakkal, inkább csokorba szedtünk az események súlyát és kilátásait latolgató néhány érdekesebb elemzést, értelmezést.
Ahogyan az várható volt, sok kommentár a lehetséges külpolitikai következményekkel foglalkozott. Az amerikai vezetés, amely 1979 óta átlagosan évi 1,3 milliárd dollár katonai támogatást folyósít Egyiptomnak, a jelek szerint természetesen aggódva figyeli az ottani fejleményeket. A zavargások kezdetén Hillary Clinton még úgy nyilatkozott, hogy a Mubarak-kormány stabil, és igyekszik a népe érdekeit képviselni, két nappal később viszont már arra szólította fel azt, hogy válaszoljon a jogos követelésekre, és ne akadályozza a békés tüntetéseket, Obama elnök pedig arra, hogy állítsa vissza a felfüggesztett Internet- és mobiltelefon-szolgáltatást.
Egyes újságírók azonban úgy vélik, hogy Obama és miniszterei eddig túl óvatosan és tanácstalanul kezelték a helyzetet. A Washington Post szerint azonnal szakítani kell a pusztulásra ítélt Mubarak-rezsimmel és nyitni annak demokratikus ellenzéke felé, a hadsereget pedig lényegében gazdasági zsarolással kell eltántorítani attól, hogy tömeges erőszakkal próbálja megakadályozni a belpolitikai átalakulást. Jackson Diehl azt üzente az idős egyiptomi vezetőnek – akinek egészségi állapota annyira súlyos, hogy állítólagos közép-európai titkosszolgálati információk szerint aligha fogja megélni a jövő szeptemberre időzített elnökválasztást –, hogy mondjon le egy Mohamed el-Baradej vezette, minden demokratikus erőt tömörítő ideiglenes kormány javára, amely 6-12 hónap alatt létrehozná az új alkotmányt, és előkészítené az immár valóban szabad választásokat. Így a szekuláris pártoknak lenne ideje megszerveződni, és valódi alternatívát jelenthetnének a Nyugaton nem igazán szalonképes Muzulmán Testvériségre.
Persze az efféle megmondóemberek sosem fukarkodnak a „szakértői” tanácsokkal, így mások menetrendszerűen óva intenek attól, hogy bárki hallgasson rájuk. A túlzott remények lehűtése érdekében a konzervatív író, Michael Dougherty rámutatott a kellemetlen tényekre: Egyiptomban semmi bizonyíték nincs a liberális demokrácia iránti széleskörű középosztálybeli támogatásra, és az is illúzió, hogy Mubarak ellenzéke automatikusan tisztelné a Nyugaton állítólag oly sokra értékelt emberi jogokat, szabadpiacot és demokráciát. A Muzulmán Testvériség az egyetlen szervezett ellenzéki erő, így nélküle nem képzelhető el semmiféle egységkormány. Egyiptom így legalábbis nagyobb eséllyel lesz az iszlamista terror újabb központja, mint liberális demokrácia. Ugyanakkor Mubarak, aki inkább függ az amerikaiak, mint saját népe támogatásától, elvesztette legitimitását, és már semmilyen módon nem szerezheti vissza azt.
Daniel Larison szerint ugyanakkor az idős diktátor távozását követelők tanácsai nemcsak megalapozatlanok, de veszélyesek is – olyan külpolitikát javasolnak ugyanis Obamának, amelynek elhibázott mivoltára Jeane Kirkpatrick már 1979-ben felhívta a figyelmet. Akkor Iránban és Nicaraguában a Carter-kormány túlbecsülte a belső ellenzék sokszínűségét, a mérsékelt erők befolyását, így tétlenül nézte végig a két USA-barát diktatúra bukását; a hosszú távú következményeket alighanem felesleges ismertetnünk az olvasóval. Ugyanilyen logika jegyében Mubarak bukását elősegíteni az USA külpolitikai érdekeit sértené. A jelenlegi egyiptomi rendszerrel szembeni kritikák megalapozottak, de ami utána jön, az könnyen lehet, hogy még rosszabb lesz, és ez gazdasági katasztrófához, belpolitikai káoszhoz vezethet.
Mubarak egyébként szintén a hibás amerikai külpolitika számlájára írta nemcsak az 1979-es iráni forradalmat, de a Hamasz választási győzelmét is, és figyelmeztetett: az USA csak önmagát szúrja tökön, ha politikai reformokat sürget az iszlám világban. Larison jóindulatúan kifejtette, hogy Mubarak természetesen önérdekből érvelt így, és nem is ő a létező legszimpatikusabb államférfi, de ez még nem zárja ki, hogy esetleg igaza van. Összességében úgy véli tehát, hogy teljesen indokolt az óvatos reagálás, amit az Obama-kormány eddig tanúsított. Ebből a nehéz dilemmából csak az jelentene kiutat, ha az USA nem vállalna többé fontos szerepet a Közel-Keleten, de ez a tengerentúlon nem szalonképes vélemény, és speciel azok sem vallják, akik most a kormányellenes tüntetők mellett foglalnak állást.
Judah Grunstein, a World Politics Review főszerkesztője azonban úgy véli, az USA már így is túl nagy erőforrásokat ölt bele a közel-keleti status quo fenntartására, melyeket más földrajzi régiókban eredményesebben "fektethetne be". Eme lehetőség birtokában lényegesen még az sem sértené hosszú távon az érdekeit, ha a szövetségét kereső/élvező közel-keleti rezsimek megritkulnának, ami a jelenlegi tüntetések egyik valószínű következménye lehet. Egy ilyen fejlemény legnagyobb külső vesztese nem is az USA lenne, hanem Izrael, amely még jobban elszigetelődne, és Kína, mivel energiabiztonságát bármilyen közel-keleti felfordulás csökkenti, ráadásul az ilyesmi ellen nem is tehet sok mindent.
A tegnapelőtt a BBC-nek nyilatkozó Boutros-Boutros Ghali jópofa megszólalásával hívta fel magára a figyelmet: szerinte sok a túlzás a zavargásokkal kapcsolatban, amelyek "nem példa nélküliek" (Hát, azért csak halkan tennénk hozzá, hogy ilyen mértékű rendszerellenes megmozdulások az 1881-82-es Arábi-mozgalom és az 1919-es britellenes ún. „első forradalom” idején voltak. Közelebbi példa maximum a Szadat elleni 1977-es kenyérlázadás, bár az nem volt ekkora volumenű, ennyi ideig tartó és ennyire kifejezetten rendszerellenes). A volt ENSZ-főtitkár szerint a Ben Alit felkeléssel elűző Tunéziával ellentétben Egyiptomban a probléma jellege inkább gazdasági és társadalmi (miért, Tunéziában mégis milyen volt?). "Sokkal inkább infrastrukturális problémáról van szó. Több munkahely, több gyár kell" -tette hozzá a 88 éves (hát, igen) veterán egyiptomi diplomata.
A szintén a brit hírszolgátató álta megkérdezett Roger Hardy, a washingtoni Woodrow Wilson Központ elemzője szerint Mubarak esetleges bukásának sokkal drámaibb következményei lennének, mint a tunéziai Ben Aliénak. Az arab tiltakozók számára ez nagy lökést adna, táplálva a hitet, hogy a régió a "népi hatalom" új korszakába lépett. Csapást mérne a legyengült közel-keleti békefolyamatra, az izraeli vezetőkben növelné az ostromhangulatot. Érintené az üzleti bizalmat, regionális és globális szinten is, különösen, ha megugranak az olajárak. Végül komoly dilemmák elé állítaná a nyugati vezetőket, akik a régióban a fokozatos (mint tudjuk, legalábbis szóban, a gyakorlatban inkább semmilyen) reformok hívei, mivel attól tartanak, hogy az alternatíva az instabilitás és a nyomában megjelenő extrémizmus volna - foglalta össze Hardy.
John Simpson, a BBC World Affairs kairói szerkesztője szerint a felforduás ellenére egy-két dolog egyre világosabb: "Elég valószínűnek tűnik, hogy az amerikaiak Mubarak elnökkel és a katonai vezetőkkel félreérthetetlenül közöték, hogy a Tienanmen-tér opció, vagyis hogy a rendet tüntetők százai agyonlövésével állítanák helyre, egyszerűen nem elfogadható. Mubarak egyeten esélye, hogy olyan kormányt nevezzen ki, mely a tüntetők számára is elfogadható - ennek azonban kevés az esélye" - véli a szerkesztő. Az alelnökké kinevezett Omár Szulejmánról Simpson is elmondta, hogy "ő nem csak egy titkosrendőr, de tapasztalt diplomáciai tárgyalópartner is, akit a Nyugat is elismer. A tömeg azonban ellene is jelszavakat skandált." Mubarak esélyeiről kijelentette: "Ha az új kormány nem tudja a dühöt lecsillapítani, nehezen látni, hogyan maradhat hatalmon Mubarak. Nehéz elhinni, hogy az amerikaiak, akik eddig pénzügyileg tartották fenn Egyiptomot, akarnák akkor őt (hatalomban hagyni)". Az új alelnök, Omar Szulejmán egyszer már megmentette Mubarakot (utalva a Mubarak elleni 1995-ös addisz abebai merényletkísérletre). Másodszor is megmenteni őt most jóval problematikusabbnak bizonyulhat - tette hozzá.
Stephen M. Walt, a Harvard professzora január 16-án még meglehetős magabiztossággal jelentette ki, hogy az effajta forradalmi dominóhatás nagyonis ritka a történelemben. Alkalmi fellángolásoktól eltekintve a francia forradalom, az 1917-es forradalom, és a '79-es iráni forradalom sem indított el lavinát. Kivételként a kelet-európai renszerváltozásokat említi, melyek sikerének azonban közös kiindulópontja a Szovjetunió befolyás összetartó erejének lebomlása volt. A Közel-Kelet országainak politikai berendezkedése azonban gyökeresen eltér ettől, s az, hogy Ben Ali elnök hibát követett el, egyáltalán nem jelenti, hogy mások is fognak. A forradalmi hevület természetéből fakadóan ingatag, a nép harci kedve a legkülönfélébb tényezőktől függ. Tunézia ellenben intő jel lehet a többiek számára, akik immár felkészülten nézhetnek szembe az uralmuk ellen intézett kihívással. Végezetül pedig a tunéziai események lelkesítő példából könnyen elrettentő precedensbe fordulhatnak át, ha a kormányválság, anarchia és erőszak arról győzik meg a szomszéd népeket, hogy bár rossz a kormány, de a semminél az is jobb.
A nemzetközi helyzet fokozódásával azonban Waltnak is szembe kellett néznie. 26-án fel is tette magának a kérdést: lehetséges-e, hogy első értékelésében alábecsülte az események súlyát? Álláspontja szerint sosem tagadta, hogy a tunéziai tüntetések sikere máshol is nyílt elégedetlenséget szíthat, azonban a megrázó közvetítések ellenére épp annak lehetünk tanúi, hogy ezeket módszeresen felszámolják. Márpedig ebben Mubaraknak (is) bőséges gyakorlata van, így hát továbbra is kérdéses, hogy hatalma meginoghat-e. Walt továbbra is azt valószínűsíti, hogy a zavargások előbb-utóbb elülnek, hosszú távon ugyanakkor kevésbé látványos, mégis sokkal jelentősebb változásokat hozhatnak, hisz a térség országainak tarthatatlan belpolitikai berendezkedésére irányították a figyelmet.
Jeff Stein volt hírszerző, a Washington Post SpyTalk blogjának szerzője az események hírszerzési vonatkozásaiba enged egy kevés bepillantást. Az általa megkérdezett szakemberek szerint az Egyesült Államok számára alapvető fontosságú, hogy minél bőségesebb információkhoz jusson az egyiptomi vezetés az ellenzék és az utca hangulatáról, terveiről; aktív szerepvállalásra (értsd: az eseményeket tevékenyen befolyásoló titkosszolgálati műveletekre) sem szükség, sem - a Fehér Ház hivatalos politikai célkitűzéseinek hiányában - lehetőség nincs. A Stein által megkérdezett Michael Scheuer, a CIA Bin Laden csoportjának egykori vezetője egyenesen óva int mindenkit attól, hogy szekuláris demokráciák kialakulására spekuláljon. Álláspontja szerint ha változás következik be, az vagy a mostaninál is gátlástalanabb diktatúrákhoz, vagy a demokrácia jelszava alatt elkövetett pár év kaotikus kormányzás után iszlamista hatalomátvételhez fog vezetni.
Stein egy újabb posztjában már Mubarak utódlásának kérdését feszegeti. S a jól fésült és közmegbecsülésnek örvendő Nobel-díjas volt NAÜ főigazgató Mohamed el-Baradejnél nagyságrendekkel esélyesebbnek tartja az ország hírszerzését közel húsz éve vezető és szombaton alelnökké is kinevezett Omár Szulejmán tábornokot (akit mellesleg a Foreign Policy nemrég a Közel-Kelet legnagyobb hatalmú - bizony ám, még a tudjukkiknél is nagyobb hatalmú - hírszerző vezetőjeként értékelt). Szulejmán egész életét Egyiptom katonai, ill. hírszerző apparátusában élte le, hosszú évek óta foglalkozik az ország legkényesebb ügyeivel, szoros munkakapcsolatban áll amerikai kollégáival, fellépett az iszlamista szélsőségesek ellen, és még közel-keleti közvetítőként is szerzett némi megbecsülést magának. A helyzet iróniája, hogy bár Mubarak kicsi fia trónöröklésének előkészítése is Szulejmán feladatai közé tartozott, a 75 éves szakember a jelek szerint saját útját is legalább akkora szorgalommal egyengette. S ami mindennél többet mond: az amerikai külügy egy munkatársa akár egy sörben is hajlandó fogadni, hogy a CIA-sok többsége Szulejmánban látja Mubarak lehetséges utódát.
Patrick Lang, a DIA volt HUMINT igazgatója szerint Omár Szulejmán kinevezése annak jele, hogy Mubarak hamarosan elhagyja a süllyedő hajót. Mubaraknak eddig nem volt alelnöke, mert attól tartott, hogy ha egy ilyen fontos pozícióba emel valakit, az akadályt képez majd pici fiacskájának trónöröklési folyamatában. Múltja miatt Szulejmánt az egyiptomi katonai körök - akiknek a legfontosabb a szava egy ilyen helyzetben - is elfogadnák átmeneti vezetőnek, mivel idős kora miatt mindenképpen csak ideiglenesen venné át az irányítást. A tüntetők viszont nem fogadták jól Szulejmán kinevezését sem, és már az ő nevét is skandálják a különböző szlogenekben (természetesen negatív értelemben).
Nem kevésbé érdekesek az orosz kommentárok. Moszkva, mely Egyiptomban korábban jelentős beágyazottságggal bírt és a hetvenes évekig az ország mentora volt, most ismét nagyobb figyelmet szentel az ottani eseményeknek. Évek óta ugyanis Egyiptom az egyik legnépszerűbb orosz turistacélpont, a Külügyminisztérium szerint jelenleg is 20 000 orosz állampolgár (turista) tartózkodik a közel-keleti országban.
A Vedomosztyinak nyilatkozó Alekszandr Tkacsenko, az Orosz Tudományos Akadémia (PAH) Afrika Intézetének Észak-Afrika és „Afrika Szarva” országait kutató központjának vezetője szerint még nehéz megmondani, hogy a továbbiakban hogyan alakulnak az események, de Mubarak elnöknek „nagy tapasztalata és lehetősége van a válság politikai megoldására”. Az orosz napilap Bagrat Szejranyan professzort, a PAH Orientalista Intézetének tudományos főmunkatársát is idézte, aki szerint „aligha kerülnek hatalomra az iszlám radikálisok, ám ha ez mégis bekövetkezne, ők iszlamista nézőpontból oldanák meg a közel-keleti kérdést - lehet, hogy a Gázai övezet radikálisainak nézőpontjából.”
A Kommerszant által megkérdezett Jevgenyij Szatanovszkij, a Közel-Kelet Intézet elnöke szerint az egyiptomi népfelkelésnek egy sor oka van: „látványosan csökkent az életszínvonal, és a demográfiai katasztrófa lehetősége is megjelent. Az ország lakossága 80 millió főre nőtt, az országé, melynek fizikai eltartóképessége 86 millió fő.” - magyarázta Szatanovszkij. "Az egyiptomiaknak elegük van alkotmányuk 1981 óta trónon ülő őréből, aki jelentős létszámú potyalesőt nevelt ki és aki minden jelentős üzletet maga alá gyűrt”, tette hozzá. Szatanovszkij több kollégájától eltérően pesszimistán tekint a jövőbe, szerinte az egyiptomi szituáció az iráni iszlám forradalom idején történtekre emlékeztet. "Akkor is voltak világi ellenzékiek, de a végén csak Khomeini ajatollah maradt". Az orosz Közel-Kelet-kutató még borúlátóan hozzátette: „előbb vagy utóbb Egyiptomban is hatalomra kerül egy mogorva, turbános-szakállas, géppisztolyos férfi”.
Az orosz külügyminisztérium egyébként eddig érdemben nem kommentálta az egyiptomi eseményeket, rövid közleményükben az arab országban tartózkodó orosz állampolgárokat lakhelyükön/szállodájukban maradásra szólították fel. Lavrov külügyminiszter tegnapi közleményében a békés rendezés szükségességét hangsúlyozta.
Az évente 1,2 millió turistát Egyiptomba küldő, és az utóbbi időben az EU-ban most már szemmel láthatóan legnagyobb tekintéllyel bíró és azt aktívan használni kezdő Németországból ellenben a kormány meglеhеtősen karakteres jelzéseket küldött. Merkel német kancellár davosi nyilatkozatában az erőszak beszüntetését, valamint szólás- és információszabadságot sürgetett. "Felszólítok minden résztvevőt, mindenekelőtt az egyiptomi kormányt és az elnököt [sic!], hogy tegyék lehetővé a békés demonstrációkat és adjanak esélyt a véleményszabadságnak" - idézi a Spiegel a német kancellárt. A német külügyminiszter hasonló szellemben nyilatkozott: "Az alapvető emberi és polgári jogokat, a vélemény-, gyülekezés és sajtószabadságot Egyiptomban is tisztelni kell". Később az EU illetékes vezetői, Van Rompuy és Catherine Ashton, valamint Sarkozy francia elnök és Cameron brit kormányfő is hasonlóan foglaltak állást.
Issandr El Amrani (The Arabist) a helyszínen tartózkodik és blogjában számol be az eseményekről. Az események furcsa fordulatot vettek, a rendőrség nagy részét kivonták Kairóból, és habár a hadsereg látványosan harckocsikat és APC-ket telepített a főbb útkereszteződésekhez és a stratégiai pontokhoz, az ő jelenlétük is kisebb, mint amit az ember várna. Az NDP kairói - és több vidéki - központjának felgyújtása pedig inkább tűnik belső munkának, mint a népharag eredményének. A tűzoltók nem jelentek meg a helyszínen, a biztonsági erők nem próbálták védeni, holott például a belügyminisztériumnál keményen visszaverték a rohamozó tömeget, halálos áldozatokat is okozva. Amrani információi szerint a hírszerzés irodáiban országszerte dokumentumokat és CD-ket égetnek. A rezsim takarítja a nyomait, ami nem arra utal, hogy a túlélésre számítanának. Beszámolók szerint civil ruhás rendőrők hajtanak végre felforgató akciókat, gyújtogatnak, lövöldönek, fosztogatnak, hogy káoszt teremtsenek. A fosztogatás az egyetlen cselekmény, amiben a nép is komolyan részt vesz, és az egyetlen ok, amiért eddig a hadsereg tüzet nyitott az emberekre.
A régi közel-keleti motoros, Robert Fisk is a helyszínen van. A beszámolója érdekes, de számításba kell venni, hogy áthatja a rá jellemző, érzelmekkel teli történetmesélős köd. Mindenestre jó megjegyzés tőle, hogy végül is maga Obama elnök mondta "legendás" kairói beszédében, hogy az arab világnak törekednie kell a szabadságra és a demokráciára.
A Twitteren közben feltűntek az ehez hasonló tartalmú üzenetek: "Sudan #Jan30 Yemen #Feb3 Syria #Feb5 Algeria #Feb12 Bahrain #Feb.14".
Nem kevés wishful thinking van mögötte, Bahreinben vagy Szíriában kisebb az esélye egy ilyen forradalomnak, Algériában viszont elképzelhető egy újabb fellángolás. Érdekes módon Szíria, a "gonosz tengelyének" tagja még mindig jobb esélyekkel rendelkezik a forradalmi hullámmal szemben, mint Jemen, az USA szövetségese a terror elleni háborúban, a "demokratikus" Egyiptomról nem is beszélve.
Utolsó kommentek