A fegyveres konfliktusok előre nem látható, drámai módon befolyásolják az egyéni sorsokat - ezt mindenki tudja, hiszen ellenkező esetben pl. a veteránok visszaemlékezései sem lettek volna soha népszerűek. Érdemes viszont arról is megemlékezni, hogy nemcsak a háborúk résztvevőinek, elszenvedőinek, hanem az azokban bevetett fegyverek történetei is gyakran bővelkednek kalandokban és a váratlan fordulatokban. Ez részben a körmönfont machinációkat alkalmazó nagyhatalmaknak köszönhető, amelyek hajlamosak bőkezű katonai támogatással kedveskedni kisebb aktuális szövetségeseiknek, várakozásaik szerint így billentve a maguk javára a regionális erőegyensúlyt, figyelmen kívül hagyva viszont a lehetséges hosszú távú negatív következményeket.

Soft power hiányában a Szovjetunió előszeretettel folyamodott ehhez a módszerhez; hadiiparának közismerten strapabíró, kevés karbantartást igénylő termékei kifejezetten megfeleltek erre a célra. Közéjük tartoztak a moszkvai 155. számú kísérleti és tervező iroda méltán népszerű vadászgépei, melyek mai történetünk főszereplői. A továbbiakban olyan kirívó esetekről lesz szó, amikor a messzi tájakon egyáltalán nem sikerült betölteniük a gyártójuk által eredetileg nekik szánt szerepet.  

Kambodzsa egykor Délkelet-Ázsia félelmetes hírű katonai nagyhatalmának számított, a  hidegháború első évtizedeire azonban egykori dicsősége rég tovatűnt. Az országot 40 éven át irányító Norodom Szihanuk herceg - mint később kiderült: helyesen - meg volt győződve róla, hogy a térségben hosszú távon a kínai befolyás lesz meghatározó, és ennek megfelelően Dél-Vietnam sem tudja majd feltartóztatni a kommunista veszélyt. Ugyanakkor az Egyesült Államokkal is kerülte a konfliktust, és hazáját igyekezett távol tartani a vietnami háborútól.

Jó szándékai ellenére tevékenységét nyugodtan minősíthetjük a semlegességi politika állatorvosi lovának. Szihanuk ugyanis tipikus példája volt annak a politikusnak, aki addig keveri a fekáliát, amíg végül be nem rántja a kanál. Mivel idegesítette az amerikaiak egyre növekvő dél-vietnami jelenléte, és azt sem akarta, hogy bármilyen ürüggyel beleszóljanak a belpolitikájába, 1963-tól nem tartott igényt katonai támogatásukra, kiutasította tanácsadóikat, és inkább a keleti tömbhöz közeledett, pl. eltűrte a Vietkong jelenlétét a keleti országrészben. A kezüket bizonyára elégedetten dörzsölő szovjet pártvezetők ezt fegyverszállításokkal honorálták - pl. 1967-ig 12 db használt MiG-17F vadászgéppel. A rivális kínaiak sem akartak lemaradni, ezért 1968 elején 6 darabot küldtek Kambodzsának ugyanebből a típusból, melyet licensz alapján gyártottak és F-5 néven exportáltak.

Az 1964 elején érkezett első 4 gép világosszürke festéssel volt ellátva: 

A khmer sólymok egy archív filmfelvételen:

A második szállítmánnyal érkezett gépeket már fantáziadúsabb festéssel látták el. Ezen még nincs rajta a királyi felségjel:

Az 1721. lajstromszámú gép:

Egy MiG17F és egy MiG-15UTI kiképzőgép: 

Csakhogy a harmadik világbeli fegyveres erők egyik nehezen leküzdhető hiányossága az, hogy nem képesek nagyobb mennyiségű fegyverzet gyors hadrendbe állítására és szervizelésére. Szihanuk ráadásul a francia mintára felállított, nem egészen 35 ezer fős hadseregét szándékosan meghagyta a teljes elhanyagoltság állapotában, mivel tartott az elégedetlen tisztikar esetleges puccskísérletétől. A teljes tétlensége miatt csak Királyi Repülőklubnak csúfolt Khmer Királyi Légierő (AVRK) élére háziorvosát, Ngo Hou-t nevezte ki vezérőrnagyi rendfokozatban. A beszerzést is ötletszerűen, a pillanatnyi külpolitikai viszonyoknak megfelelően intézte, így 1963-ban az AVRK összesen 15 típussal rendelkezett (a helikoptereket is beleértve). Ez még egy fejlettebb országnak is összetett logisztikai problémákat okozott volna, így a 83 gép többsége pótalkatrészek és megfelelő karbantartás hiányában bevetésre képtelenül vesztegelt az ország egyetlen légitámaszpontján (Pochentong).

Szihanuk közben tovább folytatta hintapolitikáját. 1967 végén engedélyezte, hogy a róla elnevezett kikötőt Észak-Vietnam felhasználja a Vietkong hadtápolására (ekkoriban ez az útvonal nagyobb jelentőséggel bírt, mint a hírhedt Ho Si Minh-ösvény), de eltűrte a kelet-Kambodzsában egyre pofátlanabb módon tevékenykedő kommunista gerillák elleni amerikai bombatámadásokat is. Ezzel elsősorban nem a két érintett országot haragította magára - elvégre egyiknek sem jelentett érdemi fenyegetést -, hanem saját konzervatív tisztjeit, akik 1970 márciusában Lon Nol altábornagy-miniszterelnök vezetésével sikeresen megdöntötték hatalmát, miközben ő Moszkvában tárgyalt újabb fegyverszállítmányokról.

Dél-Vietnam azonnal kinyilvánította támogatását az új vezetés iránt. Hivatalosan a Nixon-kormány is üdvözölte a puccsot, de vegyes érzelmekkel fogadta azt. Lon Nol lezárta Sihanoukville kikötőjét a kommunista szállítmányok előtt, és harcot hirdetett a Vietkong és a Vörös Khmer ellen. Az amerikaiak tudták, hogy mindez a háború nemkívánatos kiterjedésével fenyeget, és Lon Nol külső segítség nélkül gyorsan megbukik - Szihanuk visszatérése azonban túl nagy kockázatot jelentett volna. Gyorsan katonai felszerelést, tanácsadókat és kiképzőket küldtek tehát neki; a baráti Dél-Vietnam, Thaiföld, Tajvan és Indonézia is követte a példát. 

Phnom Penh-ben az amerikai katonai attasé parancsot kapott, hogy mérje fel az AVRK állapotát. Az eredmény összhangban állt az aggodalmakkal: a 98 gépből 21 (köztük 13 db MiG-17F) volt üzemképes, és a 100 bevethető pilóta fele rendelkezett a szükséges ismeretekkel. Az amerikaiak hamarosan több használt gépet adtak nekik, de mivel a SZU természetesen felfüggesztett minden további katonai támogatást, a korábban tőle kapott típusok esetében improvizálni kellett.

A kambodzsai szerelők amerikai közreműködéssel a MiG-17F-ek gépágyúit 12,7 mm-es Browning M2 géppuskákra cserélték, és mivel a szovjet FAB-100 és FAB-250 bombákból nem maradt raktáron, a póttartályok rögzítőpontjait eltávolították, és a gépeket az év novemberére alkalmassá tették az 500 fontos Mk 82 bombák hordozására. Ezek vezérsíkjai a felszállás során veszélyesen közel kerültek a felszállópályához, így a pilótáknak különösen vigyázniuk kellett. Az összes működőképes gépet egy vadászbombázó-századba szervezték, és az átkeresztelt Khmer Nemzeti Légierő (AVNK) a puccsot követő egy héten több bevetést repült (az ország immár felét uraló Vietkong és Vörös Khmer ellen), mint az azt megelőző 16 évben összesen(!).                          

Az 1970-es hatalomátvétel után bevezetett új, némileg az amerikaira hasonlító felségjel:

Az 1721. lajstromszámú MiG-17F a dél-vietnami Tan Son Nhut légitámaszponton. A háttérben a déliek Northrop F-5 vadászbombázói. A kambodzsai MiG-ek 1970-ben gyakran állomásoztak dél-vietnami támaszpontokon, az ott szolgáló tájékozatlanabb amerikai személyzet valószínűleg nem kis meglepetésére:

Egy kambodzsai MiG egy amerikai F-4 Phantom mellett. Még hogy a szovjet törpe hatalmas...:

Március végén a délkeleti határvidéken dél-vietnami erők is csatlakoztak a Vietkong elleni harchoz, és támogatásukra a dél-vietnami légierő (VNAF) több egységét átcsoportosították Kambodzsába. Az erőfeszítések ellenére a felkészületlen kambodzsai csapatok támadásai kudarcba fulladtak, ezért május-június folyamán az amerikai és dél-vietnami hadsereg több mint 100 ezer katonával összesen 13 nagyobb műveletet indított a kambodzsai Vietkong-támaszpontok felszámolására, melyek során gazdag hadizsákmányt ejtettek.

Nixon az offenzíva időtartamát 60 napban, mélységét pedig 35 km-ben korlátozta - részben azért, hogy elkerülje a nagyobb belpolitikai cirkuszt, másrészt Dél-Vietnamban éppen kihátrálni szándékozott egy háborúból, így nyilván nem akart belefolyni a határ túloldalán egy másikba. A kambodzsai hadművelet ideiglenesen enyhítette a Dél-Vietnamra nehezedő nyomást és elősegítette az amerikai csapatkivonás folytatását, tehát tulajdonképpen sikeresnek tekinthető - viszont olyan folyamatoknak is lökést adott, melyek hosszú polgárháborúba taszították Kambodzsát.

A hadműveletet kísérő légitámadásoknak csak töredékét hajtotta végre az AVNK, szovjet eredetű gépei esetében az alkatrészhiány egyébként is állandó problémát jelentett. A sors fintora, hogy a legsúlyosabb csapást a földön szenvedte el: 1971. január 21-én éjjel egy kb. 100 fős, géppuskákkal és rakétavetőkkel felszerelt vietnami kommandó  rajtaütött a Pochentong légitámaszponton. 39 kambodzsai katona meghalt, 170 megsebesült, és megsemmisült a géppark zöme, így az összes MiG-17F is. (Az 1024. lajstromszámú gépet az amerikai légierő még a puccsot követően tesztelés céljából a pleikui légitámaszpontra vitte, de ott 1970. április 24-én a Vietkong aknavetőkkel szétlőtte.)

Az amerikaiak részben pótolták a veszteségeket, és Lon Nol kormánya még négy éven át folytatta az egyre reménytelenebb harcot a Vörös Khmer és azok észak-vietnami támogatói ellen. Kambodzsa legközelebb 1975-ben rendelkezett sugárhajtású vadászgépekkel, amikor Kína (többek között) 16 db F-6C-vel (lent) látta el Pol Pot vérben gázoló agrárkollektivista parasztköztársaságát. Nem egészen négy évvel később ezek közül néhány a történelem egy újabb sajátos fordulata következtében a vietnamiak zsákmánya lett.   

Délkelet-Ázsiában az '50-es években nemcsak Szihanuk vagy az észak-vietnamiak próbálták minél jobban kihasználni szovjet kapcsolataikat. Így tett Indonézia elnöke, Sukarno is, aki igényt tartott a még mindig holland fennhatóság alatti Nyugat-Új-Guinea zsíros földjére, és természetesen ezt alá is akarta támasztani valamivel. Hruscsov a jelek szerint kész volt segítő kezet nyújtani, mivel annyi katonai támogatásban részesítette, hogy 1960-ra az indonéz volt az egyik legjobban felszerelt hadsereg a déli féltekén. 1959-ben Lengyelország - nyilván szovjet nyomásra - például 55 db Lim-5 és 5 db Lim-5P vadászgépet szállított Indonéziának (ezek a MiG-17F és MiG17PF licenszben gyártott változatai voltak), a SZU pedig MiG-19-eket és 20 db MiG-21-et is küldött.

A hollandoknak végülis nem kellett ezek rombolóerejét megtapasztalniuk, mivel önként kivonultak a területről. Nem tudom, hogy a későbbiekben a Kremlnek voltak-e ambiciózus tervei az "el nem kötelezett" Indonéziával, de azokat biztosan keresztülhúzta a Suharto vezette 1965-ös katonai hatalomátvétel - melynek során (micsoda fordulat!) a légierő vadászgépeit is bevetették - és az azt követő, mértékadó becslések szerint több százezer áldozatot követelő kommunistaellenes tisztogató kampány. Mivel Suharto Amerika-barát külpolitikát folytatott, a SZU megvont minden további katonai támogatást. Erre válaszul a '70-es években az indonéz légierő (AURI) átnyergelt a nyugati típusokra, a szovjet gyártmányú gépeit pedig pótalkatrészek és karbantartás hiányában kiselejtezte. Sokból azóta múzeumi tárgy és köztéri dekoráció lett, így állítva emléket a hruscsovi vezetés külpolitikai zsenialitásának:

Moszkva efféle harmadik világbeli befektetései azonban nemcsak egy gyökeres belpolitikai fordulat miatt eshettek kútba. 1963-tól az egykor ígéretes helynek tűnő Szomáliát is jelentős katonai támogatásban részesítették, melynek fejében a szovjet haditengerészet használhatta Berbera kikötőjet. A szomáli légierőt pl.  többek között 54 db MiG-17-el és 40 db MiG-21MF-el látták el, de 1977-re a nem megfelelő karbantartás miatt csak 10 db MiG-17 és 30 db MiG-21 volt üzemképes. Ebben az évben az ország vezetője, Sziad Barre vezérőrnagy - alighanem az amerikaiak és a velük szövetséges arab olajmonarchiák bíztatására - félreérthetetlen jelét adta annak, hogy a továbbiakban nem kíván asszisztálni egy kelet-afrikai szovjetbarát tömb létrehozására szőtt elképzelésekhez. Erre a Kreml az addig Szomáliának folyósított katonai támogatást lényegében átcsatornázta a szocialista Etiópiának.

Ezután többnyire pakisztáni zsoldosok repülték a szomáli MiG-eket, és amelyek nem vesztek oda az ogadeni háborúban, azokat a légierő pótalkatrészek hiján végül kidobta a szemétbe.

(További képek itt.)

"Könnyen jött, könnyen ment" - gondolhatták. Főleg Kína pótolta a veszteségeiket, de néhány évvel később maga az egységes Szomália is a történelem szemétdombjára került, egykori légierejének egy MiG-17-ese pedig azóta a szakadár Szomáliföld függetlenségi harcának állít emléket a senki által el nem ismert ország fővárosában:     

Voltak olyan országok, amelyek az ilyen furmányos haditechnikával még jóval kedvezőbb viszonyok között sem tudtak mit kezdeni. Afrika egyik első "szocialista orientációjú" egypártrendszere, Kongó-Brazzaville (akkori nevén Kongói Népköztársaság - nem összekeverendő nagy keleti szomszédjával) területét Kuba sokáig bázisként és afféle logisztikai központként használta angolai aknamunkája és intervenciója támogatására. A kubai légierő (DAAFAR) ebből a célból  MiG-17-eket is állomásoztatott a Pointe-Noire melletti légitámaszponton, majd a '70-es évek végén kb. 20 darabot hátrahagyott a "testvéri" országnak.

Egy, a SZU-tól korábban kapott MiG-15UTI kiképzőgép és egy MiG-17 a népi Kongó kapás-kalapácsos felségjelével:

A szovjet légierő tisztjei között nem véletlenül keringtek legendák a hozzájuk kiképzésre küldött arab és különösen fekete-afrikai pilóták teljes hozzá nem értéséről: a kongói MiG-ek zöme balesetek során odaveszett. A megmaradt gépeket átadták az enyészetnek, miután veszteségeik pótlására a SZU 1990-ben 16 db MiG-21bis-t és néhány MiG-21UM-t szállított: 

Persze ez semmit sem változtatott a pilóták és a szerelők színvonalán, így 1997-re kettő kivételével már az összes MiG-21 lezuhant, vagy üzemképtelenül vesztegelt egy hangárban.

(Általában az ilyen jellegű haditechnikai beszerzések során a vásárló 4:1-5:1 vagy ennél is magasabb arányban rendel vadászgépeket és kiképzőgépeket. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az olyan országok esetében, mint Kongó-Brazzaville, inkább az 1:1 arány lenne indokolt...)

Olyan sajátos esetekről is tud a történetírás, amikor egy légierő egyszerűen a rossz időzítés miatt nem tudja használni a gépeit. Megfelelő hadiipari infrastruktúra hiányában Irak rendszeresen külföldre küldte fegyvereit felújításra és a fontosabb javítások elvégzésére. A '80-as években összesen 25 db MiG-21SzMT-t és 9 db MiG-23-at küldtek ilyen céllal Jugoszláviába. Az utóbbi típust kifejezetten kedvelték: 1974-77 között a különböző változataiból összesen 110 darabot vásároltak.

Mint ismeretes, 1990. augusztus 2-án Szaddam Husszein lerohanta Kuvaitot. Ez már csak azért sem volt okos húzás, mert az iraki légierő gépeinek jelentős része ekkor külföldön volt felújításon, pl. a Zágráb melletti ZMAJ és a Belgrád melleti MOMA repülőgép-karbantartási központokban összesen 8 db MiG-21 és 11 db MiG-23, melyek 1989-ben érkeztek. Az Irak ellen bevezetett ENSZ-embargó értelmében ezeket lefoglalták, és természetesen ugyanígy tett minden érintett ország, pl. a németek is:

A történet ekkor újabb fordulatot vett. A belgrádi kormány a délszláv háború első napjaiban a zágrábi létesítményben lévő gépeket (is) elszállította, nehogy a horvátok kezére kerüljenek. Három MiG-21-en el is végezték a szükséges munkálatokat - de csak azért, hogy az eredeti iraki álcázófestéssel, de jugoszláv felségjellel ellátva bevessék azokat a harcokban. A többi gép azóta is szétszerelve és ládákba pakolva hever a raktárban egy MiG-23ML kivételével, amelyet kiállítottak a belgrádi repülőmúzeumban:

A Szaddam-rezsim természetesen nem volt abban a helyzetben, hogy az arcátlan húzások ellen tiltakozzon. Teltek-múltak az évek, majd 2009 augusztusában tárgyalásokra érkezett Belgrádba az iraki honvédelmi minisztérium küldöttsége egy 100 millió dolláros, főleg kézifegyverek és lőszer importjáról szóló fegyverüzlet ügyében. Szóba kerültek a MiG-ek is, mivel a szerb kormány korábban már közölte, hogy azokra nem tart igényt. Mivel ígéretet tett arra, hogy mostmár tényleg mindet felújítja, az irakiak szeretnék hazaszállíttatni és újra hadrendbe állítani azokat (állításuk szerint a javítást már Szaddam kifizette). Egyébként ugyanez a szándékuk kettő Olaszországban és szintén kettő Egyiptomban ragadt hadihajóval, Franciaországban és Oroszországban lévő harci gépekkel és más fegyverekkel is. Katonai szempontból kérdéses, hogy van-e értelme visszaszerezni ezt a sok régi cuccot. Cinikus vélemények szerint csak a nemzeti büszkeségüket akarják fényezni ezekkel a követelésekkel. Mindenesetre a tárgyalások után a belgrádi múzeumban lévő MiG-23ML-t ismeretlen helyre szállították:

Az már gyakoribb eset, hogy egy ország vezetői későn kapnak észbe: több fegyverre lenne szükség. Zárásképpen Lássunk erre egy vicces példát.

Mobutu Sese Seko magánbirodalma (hivatalos nevén Zaire) 1996-ban a felkelők támadásai következtében kezdett darabjaira hullani, mivel a kormányerők zsold hiányában szétszéledtek. Az elnök a franciáktól kért segítséget, akik egy titkos művelet keretében Ukrajnától harci helikoptereket, Szerbiától pedig könnyűbombázókat, egy kiképzőgépet és négy db MiG-21PFM típusú vadászgépet vásároltak neki, mindezek repülésére pedig szerb zsoldosokat szerződtettek. A MiG-ek a többi hardverrel együtt szokás szerint ládákban érkeztek meg az "őserdei Versailles", Gbadolite repterére, ahol orosz és ukrán szakemberek hozzá is láttak az összeszerelésükhöz.

A munkát azonban sosem tudták befejezni, mivel 1997 májusában az ideérkező Mobutu a pereputtyával együtt repülőgépen elhagyta az országot, mielőtt a gyorsan közeledő felkelők fogságba ejthették volna. A félkész vadászgépek azóta is ott rohadnak:

Felhasznált irodalom:

Kenneth Bowra - Kenneth Conboy: The War In Cambodia 1970-75. Osprey Publishing Ltd., 1989.

Yefim Gordon: Mikoyan-Gurevich MiG-17 - The Soviet Union's Jet Fighter of the Fifties. Midland Publishing, 2002.

Don Linn - Don Spering: MiG-21 Fishbed in Action. Squadron/Signal Publications, 1993.

Hans-Heiri Stapfer: MiG-17 Fresco in Action. Squadron/Signal Publications, 1992.

William S. Turley: The Second Indochina War. Rowman & Littlefield Publishers, Inc., 2009.