A nagy felhajtás közepette talán említeni is felesleges, hogy a mai napon kezdetét veszi a labdarúgó VB, és nyilván az is kevesek figyelmét kerülte el, hogy ezúttal példátlan módon a fekete kontinensen kerül megrendezésre. A házigazda állam az utóbbi években elsősorban toronymagas bűnözési rátájával, az ott dúló AIDS-járvánnyal és általában véve lakóinak deviáns viselkedésével került a címlapokra - ennek megfelelően véleményem szerint borítékolhatóak a kirabolt külföldi drukkerekről és a rendőrségi túlkapásokról szóló híradások.

A Dél-afrikai Köztársaság jelene és jövője tehát több okból sem tűnik valami fényesnek, de aligha lenne méltányos, ha csupán úgy gondolnánk rá, mint egy afrikai csődtömegre a sok közül. A múltja ugyanis biztonságpolitikai szempontból nemcsak érdekes, de minden bizonnyal tanulságos is. És mivel a 2008-as nyári olimpiai játékok apropóján cikksorozatot szenteltünk a népi Kína fegyveres erőinek és a jövőbeni szuperhatalmi státuszával kapcsolatos találgatásoknak, úgy döntöttünk, a labdarúgó VB alkalmából hasonló módon emlékezünk meg a fehér uralom és a kolonializmus utolsó afrikai bástyájának felemelkedéséről és bukásáról.

Új sorozatunk első részében Dél-Afrika hírhedt egykori faji politikájának kialakulásával foglalkozunk, később pedig terítékre kerül majd az ország által Namíbiában és Angolában vívott határháború története, hadiipara, katonai magáncégeinek kalandjai és (rendhagyó módon teljesen felszámolt) egykori tömegpusztítófegyver-programja is.

A kezdetek

Hallotta már a kedves olvasó az USA-ból származó liberális koncepciót, mely szerint a sokszínűség tesz erőssé egy nemzetet ("Diversity is strength")? Hát ez Dél-Afrika esetében vajmi kevéssé érvényesült - más kérdés, hogy stratégiai elhelyezkedésű, ráadásul ásványkincsekben gazdag vidékek egyébként is ritkán válnak a harmónia és béke szigeteivé.

Történetünk főszereplői a holland (ill. kisebb mértékben német, francia és egyéb nyugat-európai) területekről érkező telepesek, az afrikánerek - ill. egy jobban elterjedt, a paraszti mivoltukra utaló elnevezés szerint: búrok -, akik azután érkeztek Fokföldre, hogy ott 1652-ben támaszpontot létesített a Holland Kelet-indiai Társaság. Az attól bérbe vett földeken gazdálkodtak a környéken élő bantuk rabszolgamunkájának igénybevételével. 1806-ban a brit gyarmatosítók kaparintották meg Fokföldet, ahol aztán szokásuk szerint megkezdték gazdasági dominanciájuk kiterjesztését, és igyekeztek egymás ellen kijátszani a terület lakóit, miközben sorra foglalták el a szomszédos törzsek területeit. Fokozatosan kiszorították birtokaikról az afrikáner gazdákat, akiket az is súlyosan érintett, hogy 1833-ban a legtöbb brit gyarmaton eltörölték a rabszolgaságot, mivel csak kevés kártérítést kaptak az így elveszített munkásaik után (akik ezután tömegesen a városokba áramlottak és ott lenyomták az átlagbéreket, a brit vállalkozók nagy örömére). 

Az afrikánerek ráébredtek, hogy a birodalom alattvalóiként a későbbiekben sem számíthatnak semmi jóra, ezért drasztikus lépésre szánták el magukat: tömegesen keletre, Natal felé ill. északra, az Oranje és Vaal folyókon túlra vándoroltak; 1838-ben megalapították a Natal Köztársaságot (ezt a britek öt évvel később bekebelezték), később pedig Oranje Szabadállamot (1854) és Transvaalt (1856). Abban reménykedtek, hogy új hazájukban a britek majd békén hagyják őket. Ez az elképzelés természetesen alaptalanul feltételezte azok jóindulatát, de a két "renitens" köztársaság sorsát alighanem eleve megpecsételték a területükön az elkövetkező évtizedekben feltárt jelentős arany- és gyémántlelőhelyek.

Végső soron ugyanis az ezek feletti fennhatóság megszerzésére tett sorozatos brit lépések vezettek el a második búr háborúhoz (1899-1902), melynek végére a britek a "birodalmi rendfenntartás" gyakorlatát követve megszállták (és koronagyarmattá nyilvánították) a két államot, azok területét felperzselték, katonai erődítmények és védelmi vonalak rendszerével hálózták be, lakosainak jelentős részét - 114 ezer afrikáner és 101 ezer fekete civilt - pedig koncentrációs táborokba zárták, hogy azok ne tudjanak támogatást nyújtani a felkelőknek. Miután ily módon sikerült megtörni a keményfejű búrok ellenállását, el kellett gondolkodni azon, hogyan lehetne a nagy áldozatok árán kivívott katonai győzelmet az előnyös politikai rendezés céljára kihasználni.

Az arany és kukorica szövetsége

A londoni kormány jól tudta, hogy Oranje és Transvaal újbóli felvirágoztatása saját jól felfogott érdeke, ez pedig nem volt elképzelhető a Dél-Afrika fehér lakosságának kétharmadát kitevő afrikánerekkel kötött kompromisszum nélkül, ami lényegében egyet jelentett a politikai és gazdasági hatalom megosztásával. Alfred Milner, Dél-Afrika brit főbiztosa még a háború elején felvázolta elképzelését a Fokföldtől a Zambézi folyóig terjedő egységes gyarmatról, melynek gazdasági fejlődését a jogfosztott feketék kizsákmányolása biztosítja, míg az afrikánerek jogilag egyenlőek ugyan a britekkel, de az Egyesült Királyságból érkező telepesek majd szépen asszimilálják őket.  A várt bevándorlás végülis elmaradt, mivel az arany és gyémánt világpiaci árának csökkenése miatt Dél-Afrikát az 1900-as években gazdasági recesszió sújtotta, de ez természetesen szintén az afrikáner vezetésnek kedvezett.

A terület jövőjét alapvetően a bányaipart uraló brit tőkések és az afrikáner nagybirtokosok határozták meg. Gazdasági érdekeiket pedig a legkönnyebben úgy hozhatták összhangba, ha a sötét machinációkra való hajlamaikat nem egymáson, hanem a Dél-Afrika lakosságának kb. 68 százalékát (4 millió fő) kitevő feketéken élik ki. A fehér felsőbbrendűség gondolata tehát kézenfekvő közös nevezőt jelentett számukra, ami végső soron nem jelentett mást, mint annak hallgatólagos (vagy kevésbé hallgatólagos) elismerését, hogy a feketék olcsó munkaerejére kívántak hagyatkozni - akiket már csak azért is a teljes alávetettség állapotában kellett megtartani, mert a demokratikus jogok rájuk történő kiterjesztése nemcsak a két említett érdekcsoport, de a brit kolonialisták dominanciájának végét is jelentette volna. Ahogy azt Lord Kitchener tábornok még 1901 márciusában kijelentette:

Ami a Transvaalban és Oranje Szabadállamban élő kafferek választójogát illeti, Őfelsége kormánya nem szándékozik megadni nekik ezt a jogot, mielőtt ezek a gyarmatok megkapják saját képviselői kormányukat; s ha később megadja is, ez a választójog olyan korlátozott lesz, hogy feltétlenül biztosítja a fehér faj törvényes uralmát.

(A "kaffer" az arab muzulmánoktól átvett kifejezés, amelyet a britek, a hollandok és az afrikánerek általában véve Fekete-Afrika őslakosaira használtak.)

A bantu népességgel szembeni efféle bánásmódnak pedig (közvetve) meg kellett oldania az afrikáner szegényparasztság problémáit is. A gazdaságaikat ugyebár felégették a brit csapatok, a családjaikat pedig koncentrációs táborokba hurcolták - mindezért csak alacsony összegű kártérítést kaptak a koronától a háború után -, sokan pedig tönkrementek a recesszió idején, és tömegesen kerestek munkát a városokban, a (bánya)ipari központokban. Mivel a feketék választójogáról szó sem lehetett, az újonnan létrejövő politikai rendszernek elsősorban az ő támogatásukra kellett támaszkodnia - ezt pedig csak úgy lehetett elérni, ha "odaengedik őket a húsosfazékhoz". Konkrétan megfogalmazva: meg kellett teremteni számukra a társadalmi mobilitás lehetőségeit törvényesen biztosított földbirtokok és jól fizető (a piacinál magasabb béreket kínáló) munkahelyek formájában. Ez pedig a dél-afrikai brit gazdasági elit számára csak abban az esetben volt elfogadható, ha a piacinál alacsonyabb bérekért tetszés szerint dolgoztatható négerek tömegei felett rendelkezhet.

Már közvetlenül a búr háború után létezett tehát a koncepció, mely szerint a földművelésből élő feketék teljes kisemmizésével biztosítani lehet nemcsak a terület gazdasági fejlődését, de politikai stabilitását is. Kezdtek létrejönni a majdani Apartheid-rendszer alapjai.             

A brit és afrikáner elit közötti kiegyezést - egy korabeli kifejezés szerint az "arany és kukorica szövetségét" - a brit parlament azzal segítette elő, hogy 1909-ben Fokföld, Natal, Oranje és Transvaal egyesítésével (South Africa Act) létrehozta a Dél-Afrikai Uniót, méghozzá domíniumi státusszal, amely így önkormányzattal rendelkező egységes gyarmattá vált. (A birodalomban addig csak Ausztrália, Új-Zéland, Kanada és Újfundland részesült ilyen előnyös elbánásban; érdekes módon ezek is mind fehér dominanciájú területek voltak.) Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy London elengedte a dél-afrikai politikai elit kezét: államfőjük továbbra is a brit uralkodó maradt (aki fenntartotta a jogot, hogy főkormányzót nevezzen ki az unió élére), de önállóan alakíthatták ki a fent vázolt együttműködés kereteit. (A domíniumok törvényhozását majd hivatalosan az 1931-es Westminsteri Statútum függetlenítette, ennek értelmében Dél-Afrika is a Brit Nemzetközösség de facto független tagállama lett.)

White Power!

Az unió (természetesen kizárólag fehér tagokból álló) törvényhozása - a nemkívánatos demográfiai folyamatok elkerülése érdekében - 1911-ben megtiltotta a nem európaiak bevándorlását, a bányaiparban pedig csak fehérek felvételét engedélyezte a szakképzettséget megkövetelő magasabb pozíciókba (Mines and Works Act). A feketék csak az Unió területének 13 százalékán - a legértéktelenebb, édesvízforrásokkal, fejlett úthálózattal és kikötőkkel nem rendelkező területeken - birtokolhattak vagy bérelhettek földet (Native Lands Act). (A fehér birtokosoknak ennek megfelelően tilos volt fekete földbérlőket tartani.) Mivel ott nem tudtak volna mindannyian megélni, sokan kénytelenek voltak elmenni a bányákba idénymunkásnak. Mondanom sem kell, hogy a törvénynek - amellett, hogy jó minőségű termőföldeket biztosított az afrikáner gazdáknak alacsony áron - pontosan ez volt a célja. (A bányaipari vállalatok egyébként a szomszédos Becsuánaföldről, Dél-Rodéziából és Mozambikból is szép számmal toboroztak munkaerőt.) A fehéreknek fenntartott állások körét a vasútnál és az állami hivatalokban is létrehozták, a feketéknek pedig 1924-ben betiltották a szakszervezeti tagságot (Industrial Conciliation Act), 1936-ban pedig a szavazati jogot is (Native Trust and Land Act).

A háború egykori búr tábornokai, Louis Botha és James Hertzog (jobbra) miniszterelnökségük alatt a támogatóik zömét kitevő szegény sorsú afrikánerek érdekében folytattak protekcionista gazdaságpolitikát és terjesztették ki a faji szegregációt, akik között a brit gazdasági dominanciával szembeni elégedetlenség és az 1929-es világválság hatásai miatt  egyre jobban elterjedt a britellenes nacionalizmus. Sokukat felháborította, amikor a második világháború kitörése után a törvényhozás a semleges külpolitikát favorizáló Hertzog helyére a brit érdekek kritikátlan kiszolgálásával vádolt Jan Smuts tábornokot nevezte ki miniszterelnöknek, aki azonnal hadat üzent Németországnak. Válaszul Hertzog és hívei kiváltak a kormányon lévő Egyesült Dél-Afrikai Nemzeti Pártból, és Daniel Malan keményvonalas nacionalistáival szövetségben megalapították az Újraegyesült Nemzeti Pártot (HNP).

A második világháború éveiben a sorozás miatti munkaerőhiány és a hadigazdálkodás bevezetése nyilvánvalóvá tette a szegregációs politika egyik nem szándékolt hátrányos következményét: a fehérek egyszerűen nem voltak elegen ahhoz, hogy az összes nekik fenntartott munkakört betöltsék. De facto megszűnt a munkaerőpiaci faji megkülönböztetés, a frontokról visszatérő fehér katonák ill. az afrikáner civilek vegyes érzelmekkel figyeltek fel a városokban dolgozó (relatíve) jómódú feketékre. (1939 és 1952 között megduplázódott a városi fekete lakosság az országban.) 1948 elején egy hideg fejjel gondolkodó kormányzati vizsgálóbizottság arra a következtetésre jutott, hogy el kell fogadni az elkerülhetetlent: javaslatot tett a feketékre vonatkozó belső útlevélrendszer liberalizálására. Így létrejöhetne a fekete városi középosztály, amely az ott működő vállalatok számára egyszerre kínál felvevőpiacot és képzett munkaerőt, és mindez elősegítené a társadalmi békét is. De a változások miatt fellángoló afrikáner nacionalizmus a pár hónappal későbbi választásokon kormányra juttatta a totális faji szegregációt hirdető HNP-t, amely az elkövetkező évtizedekben meghatározta Dél-Afrika történelmét.

Ezzel megkezdődött a sajátos társadalmi körülmények, gazdasági érdekek és sorozatos politikai alkuk következtében évtizedek alatt kialakult elkülönülés - vagyis afrikánsz nyelven az apartheid - szisztematikus intézményesítése.  

Az "elkülönülő fejlődés" útján

A választások során a Nemzeti Párt már az Apartheid programjával kampányolt, amely meghirdette a faji szegregáció elmélyítését és minden színesbőrűre történő kiterjesztését. Ennek jegyében megkezdték a teljes népesség faji kategorizálását, és 1950-től minden állampolgár személyi igazolványában szerepelt a faji hovatartozás. Négy kategóriát állítottak fel: fehér, színes/félvér, indiai és fekete.

(Brit-Indiából a 19. század második felétől érkeztek Dél-Afrikába kereskedők, ill. Natal cukornádültetvényeire szerződéses munkások, azaz kulik. Az országban élő indiai kisebbség 1911-re már 152 ezer főt számlált, és teljes lakosság kb. 2,5 százalékát tette ki.)

Az osztályozást állami hivatalnokok végezték, a genetikai szempontok különösebb figyelembe vétele nélkül. Néha testvérek kerültek különböző kategóriákba. A 19-20. század fordulóján a bányaiparba érkezett kínai vendégmunkások, ill. a Jáva szigetéről származó fokföldi malájok leszármazottai "színesnek" minősíttettek annak ellenére, hogy a fajkeveredés végképp nem volt rájuk jellemző, míg a japán, dél-koreai és tajvani bevándorlók/vendégek a gyümölcsöző gazdasági kapcsolatok jegyében megkapták a "tiszteletbeli fehér" elnevezést.

[A faji identitás "eldöntésének" egy meglehetősen tudománytalan, de mulatságos módszere volt az ún. ceruzateszt: a sötét bőrű delikvens hajába egy ceruzát dugtak, majd megkérték, hogy hajoljon előre. Ha a ceruza kiesett a hajából, kevert vérűnek minősült, ha nem, akkor feketének...]

Szavazati joggal csak a fehérek rendelkeztek; ennek indoklására 1956-ban Johannes Strijdom miniszterelnök a parlament előtt lényegében megismételte Lord Kitchener korábbi érvelését:

Vagy a fehér ember uralkodik, vagy a fekete ember veszi át a hatalmat. Az európaiak csak a hatalom megtartásával őrizhetik meg felsőbbségüket, a hatalmat pedig csak úgy tudják megtartani, ha megtagadják a nem európaiaktól a szavazati jogot.

A fajok közötti házasságot és szexuális kapcsolatot betiltották, a szegregáció pedig hamarosan kiterjedt az oktatási rendszerre, a tömegközlekedésre és a munkahelyekre, emellett az iparban és a kereskedelemben is megjelentek a fehéreknek fenntartott pozíciók. A kormány központosította a fekete oktatási rendszert, és a fekete területeken működő iskolák költségvetését a helyi adóbevételek függvényében állapította meg - a feketék jóval alacsonyabb életszínvonalának ismeretében az eredmény várható volt. A feketékre vonatkozó belső útlevélrendszert megszigorították,  ennek értelmében a fehér negyedekben csak az ott legálisan foglalkoztatott fekete férfiak tartózkodhattak, és estére nekik is vissza kellett térniük a számukra fenntartott elővárosokba ("townships"). A bányákban és ipari központokban idénymunkát végző társaikat hatalmas munkásszállókon  zsúfolták össze, ahol a családtagok havonta, jobb esetben hetente látogathatták őket. Az útlevéltörvények megsértéséért börtönbüntetés/kényszermunka járt. A politikai vezetés már csak azért is igyekezett minél jobban korlátozni a fekete lakosság migrációját, hogy elkerülje a harmadik világbeli országokra hagyományosan jellemző gyors, kaotikus urbanizációt.

(Meg kell jegyezni, hogy ezeknek a rendelkezéseknek szintén megvoltak a történelmi előzményei. Fokföldön már a holland fennhatóság idején, 1685-ben megtiltották az európaiak és a feketék közötti házasságot, a rabszolgáknak pedig 1709-től kötelező volt a belső útlevél használata. Transvaal-ban ugyanez vonatkozott minden feketére, akiktől a szavazati ill. a földtulajdonhoz való jogot is megtagadták.)

A Johannesburg közelében lévő Soweto, azaz "dényugati elővárosok" (South Western Townships) látképe. Itt nem voltak utcanevek, csak számozott zónák.

A feketék teljes fizikai elkülönítésének folyamata ezzel nem ért véget - annak utolsó fázisa az "elkülönülő fejlődés" koncepciójának értelmi szerzője, az Apartheid rendszerét annak végleges formájába öntő Dr. Henrik Verwoerd kormányzása alatt kezdődött meg 1959-ben a hírhedt bantusztánok, hivatalos nevükön az "anyaországi területek" létrehozásával (az előbbi pejoratív elnevezés a Dél-Afrikában szemben kritikus sajtóban terjedt el.) A kormány szerint ez a feketék fokozatos és rendezett függetlenítését volt hívatott elősegíteni; az intézkedés valódi célja inkább az volt, hogy megfosszák a feketék politikai szervezeteit - elsősorban az Afrikai Nemzeti Kongresszust (ANC) - a legitimitásuktól, és a lakosság kb. 75 százalékát kitevő feketék zömét - köztük a 6 milliós városi fekete lakosság kétharmadát - az ország területének azon 13 százalékán zsúfolják össze, amelyet az 1913-ban elfogadott, már fentebb említett törvény lényegében kijelölt számukra. Ez arra enged következtetni, hogy a totális fizikai elkülönítés koncepciója kezdettől fogva létezett.  

Az Apartheid rendszerét kiépítő afrikáner kormányfők: Daniel Malan (1948-54), Johannes Strijdom (1954-8) és Dr. Henrik Verwoerd (1958-66)

A kormány az "oszd meg és uralkodj" jól bevált elvét követve a Dél-Afrikában élő kilenc fekete etnikai kisebbséget egy-egy "anyaországba" akarta elkülöníteni. (A koszákkal kivételt tettek: két bantusztánt- Ciskei, Transkei - is létrehoztak a számukra abból az egyszerű megfontolásból, hogy a fontos közlekedési útvonalnak számító Kei folyót érdemes volt megtartani a dél-afrikai állam teljes ellenőrzése alatt.)

A korabeli hivatalos álláspont szerint az egyre szélesebb önkormányzatot, végső soron pedig a függetlenséget fokozatosan elnyerő "nemzeti otthonokban" a feketék majd újra felfedezhetik törzsi identitásukat, és az Apartheid tanának megfelelően a fehérektől "elkülönülve fejlődhetnek", még szavazati joguk is lesz. (Természetesen ezen a téren is volt kitől tanulni. Annak idején a britek úgy fosztották meg a helyi törzsfőket a hatalomtól, hogy falufőnököket neveztek ki, és minimális költségvetéssel rendelkező, csak tanácsadói jogkörrel bíró helyi tanácsokat szerveztek.) Az alábbi térképre pillantva azonban könnyen levonhatjuk a következtetést, hogy aligha válhattak volna az önálló nemzetállamiság mintapéldáivá. Mint arra már utaltunk, ezek értéktelen, szegényes infrastruktúrával rendelkező, erőforrások nélküli, elmaradott régiók. A dél-afrikai vezetőkben tehát valószínűleg nem tengett túl a jószándék, amikor a határaikat meghúzták: több bantusztán nem volt más, mint számos - Bophuthatswana esetében 19, KwaZulu esetében 48 - enklávé életképtelen halmaza.                  

Mindez kiegészült az Apartheid két másik kulcsfontosságú programjával. A hatóságok számos fekete elővárost felszámoltak, és lakosaikat a bantusztánokban alapított településekre költöztették, melyek környékén a kormány gazdasági fejlesztési zónákat jelölt ki, ahol adókedvezményekkel támogatta az iparfejlesztést - lényegében a feketékhez akarták elvinni a munkahelyeket, nem pedig fordítva. Ez egy országos regionális fejlesztési program részét képezte, és összhangban volt az importhelyettesítő iparosítás politikájával, amelyet a Dél-afrikai Köztársaság sok más fejlődő országhoz hasonlóan a '70-es évekig folytatott. 1960-ban a fekete népesség 39%-a, 1985-re már 59%-a (24 millió fő) élt bantusztánokban, az azokon kívüli vidéki területeken élő fekete népesség aránya pedig 13%-ra csökkent. A migráció persze nem mindig volt önkéntes alapú - az Apartheid-rendszer fennállása alatt összesen 3 millió feketét telepített át. A fekete lakosságra manapság jellemző deviáns viselkedés hagyományos életmódjuk teljes szétzilálásában, a kietlen, túlzsúfolt bantusztánok és munkásszállók körülményeiben gyökerezett. 

A bantusztánok GDP-jének zömét viszont a várakozásokkal ellentétben nem a mezőgazdaság és az ipar, hanem dél-afrikai állami hitelek és beruházások ill. az (1970-re már 2 millió főt számláló) idénymunkások hazautalásai tették ki. 1980-ban lakosságuk 81%-a élt a hivatalosan megállapított létminimum alatt, míg Dél-Afrikában ez az arány "csak" 50% volt. A '80-as években az állami támogatás elapadt, sok bantusztán adósságcsapdába került és csődöt jelentett. 1976 és 1981 között négy bantusztánt hivatalosan függetlennek nyilvánítottak ugyan, de továbbra is minden tekintetben rá voltak utalva Dél-Afrikára, pl. önálló valutával és jegybankkal sem rendelkeztek. Ennek ellenére az Apartheid kiépítése ezzel be is fejeződött. 

Néhány gondolat az Apartheidről

Az Apartheid-rendszer a kezdetektől fogva számtalan vitára adott okot, nyilván főleg azért, mert könnyű célpontot kínált a "rasszista neokolonializmus" elleni harc szószólóinak. Védelmezői rendszerint azzal érveltek, hogy a feketék (az Egyesült Államokat leszámítva) sehol a világon nem éltek olyan jól, mint Dél-Afrikában, ahol számos szociális szolgáltatásban részesültek (pl. Sowetoban működött/működik a világ legnagyobb kórháza). Azt hiszem, ez a tény inkább minősíti Fekete-Afrika többi országát, elvégre az Apartheid alapító atyáit éppenséggel nem a fekete alattvalóik iránti atyai szeretet és gondoskodás motiválta. Politikai hatalmukra a feketék demográfiai túlsúlya jelentette a legnagyobb veszélyt, számukra tudatosan mindenféle szociális szolgáltatást biztosítani tehát tulajdonképpen kontraproduktív lett volna. Másrészt a dél-afrikai feketék (lássuk be, nem alaptalanul) saját életszínvonalukat nem a zimbabweivel vagy angolaival, hanem fehér "honfitársaikéval" hasonlították össze - és ezen a téren mér eléggé egyértelmű volt a kontraszt. Dél-Afrikában a jövedelmi különbségek világviszonylatban is igen nagyok voltak, ahol még a '70-es évek elején is átlagosan 16-szor annyit költöttek egy fehér diák taníttatására, mint egy feketéére, és pl. a csecsemőhalandóság (ami a szociális helyzet eléggé megbízható fokmérője) több mint tízszer akkora volt a feketék, mint a fehérek körében - magasabb, mint néhány szerencsésebb sorsú afrikai országban (Algéria, Botswana). A feketék reáljövedelme 1910 és 1972 között stagnált. Sokatmondó adat az is, hogy a Dél-afrikai Köztársaság adta az egész kontinens villamosenergia-termelésének 60%-át, de fekete lakóinak kb. 20%-a jutott áramhoz.

Gyakran hallani/olvasni olyan véleményeket is, melyek szerint a dél-afrikai elit hallatlan faji gőgjében vezette be a totális szegregációt, hogy afféle rasszista utópiát teremtsen meg, amilyet pl. a német nácik is célul tűztek ki. Aki ilyesmit mond, az megítélésem szerint nem látja a fától az erdőt.

Először is, ha a cikkből esetleg nem derült volna ki teljesen világosan: az Apartheid lényegét tekintve nem volt más, mint egy kiterjedt és ambíciózus szociális program a szegény afrikáner rétegek számára. Az ő életszínvonalukat mesterségesen magasan tartani - végeredményben ennyi volt a célja, se több, se kevesebb. Ez magyarázatot ad a faji osztályozás sajátosságaira és arra is, hogy a politikai vezetés az Apartheidet az annak ellentmondó közgazdaságtani megfontolások dacára is fenntartotta. A vidéki iparfejlesztés politikája magas pluszköltségekkel járt, ahogy a szegregáció fenntartásához szükséges kiterjedt állami bürokrácia és rendőrségi állomány is jelentős anyagi terheket rótt a végső soron középkategóriás fejlődő országnak minősülő Dél-Afrikára - ugyanakkor az alacsonyan képzett afrikánereknek biztos munkahelyet teremtett. Ugyanez elmondható a már említett szociális hálóról is, mivel a költségvetésének zöme - ahogy más országokban is - az azt fenntartó bürokráciára ment el. Az afrikáner gazdáknak pedig fix felvásárlási árakkal és pénzügyi támogatással kedveskedett az állam.

A gazdasági elitnek pedig természetesen nem állt érdekében az, hogy sok pozícióba csak fehéreket vehetett fel magas fizetésért. Sok szakértő véleménye szerint a '70-es évek elejétől az Apartheid nem gerjesztette, hanem fékezte az ország gazdasági növekedését, amely addig sem haladta meg a hozzá hasonló fejlődő országokét. A politikai vezetés minden erőfeszítése ellenére Dél-Afrika még 1986-ban is kevésbé volt iparosodott, mint pl. Brazília vagy Mexikó. Mégis a valósnál fejlettebbnek és gazdagabbnak tűnt, mivel a kormány lényegében a bantusztánokba és a fekete elővárosokba "koncentrálta" a szegénységet, amely így nem volt annyira látványos, mint másutt.

Meg kell viszont említeni azt is, hogy az Apartheid lényegében teljesítette a feladatát: az afrikánerek körében a '80-as évekre nagyrészt sikerült felszámolni a nyomort. Az átlagbérük 1946-ban a brit származású lakosokénak felét sem érte el, 1970-re viszont már a 70%-át. 1975-re már 65%-uk fehérgalléros pozíciót töltött be. Létrejött az afrikáner üzleti réteg és jómódú középosztály. 

Másrészt megállapítható, hogy a sokszor elátkozott faji szegregáció nem terjedt ki egy igen fontos területre. A dél-afrikai fehérek a feketék jelenlététől akarták elszeparálni magukat - a szolgálataiktól nem. Korabeli cinikus vélemények szerint kb. úgy akarták használni a fekete munkaerőt, mint kertvárosi ember a fűnyírót: előveszi, megcsinálja vele a piszkos munkát, aztán visszateszi oda, ahol nincs szem előtt és senkit nem zavar. Ez volt a bantusztánok egyik fő funkciója. A "kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon" logikáját követő fehér elit társadalmilag szegregálni, gazdaságilag viszont integrálni akarta a színesbőrűeket, mindezt egy etnikai kisebbség erőszakra és megfélemlítésre épülő politikai hegemóniájának fenntartása mellett. Józan ésszel belátható, hogy ezt a három dolgot csak bajosan lehet összeegyeztetni - és azt sem nehéz kikövetkeztetni, hogy ennek nem lett, mert nem is lehetett jó vége.

(A következő részben az Apartheiddel szembeni ellenállásról és a Dél-afrikai Köztársaság ezzel nagyrészt összefüggő külpolitikai problémáiról lesz szó.)

[UPDATE: Eredeti elképzeléseinkkel ellentétben a sorozatot a 2. rész után nem folytatjuk.]