Ahogy azt már itt a KatPolon is említettük, az elmúlt hónapok sok-sok látványosságot tartogattak a nukleáris leszerelés iránt érdeklődők számára, melyek sora korántsem ért még véget. Az események árnyékában azonban megbújik egy állam, amely nem csak hogy meglehetősen nagyívű nukleáris ambíciókkal bír, de egyes - aligha figyelmen kívül hagyható - jelek szerint egyenesen atomfegyver megszerzésére törekszik.
Ez az állam nem más, mint Brazília, helyzete pedig az iráni atomprogram körül állandósult felhajtásnak és az Atomsorompó egyezmény jövőjét illető vitának is sajátos metszetét adja.
Dr. el-Baradej és a sötétség harcosa
I usually don’t follow the Iran nuclear scare stuff, maybe out of fear that something will be found wrong and I’ll have to prove this to a crowd absolutely immune to evidence contradicting its patriotic call. /komment az ACW-n/
Ha az iráni atomprogram és annak "feltartóztatása" kerül szóba, a művelt közönség gyógyszere rögvest elgurul, s azonmód atomháborút, globális összecsapást, harmadik (negyedik?) világháborút kezd kiáltani. Pedig a helyzet - anélkül, hogy jelentőségét kisebbíteni akarnánk - azért közel sem ilyen apokaliptikus.
A probléma lényegét Mohamed el-Baradej, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség - akkor még hivatalban lévő - főtitkára egy tavaly februárban a Washington Postnak adott interjújában pontosan és a lehető legegyszerűbben igyekezett összefoglalni mérhetetlenül ostoba beszélgetőtársának - nem mellékesen a WP-t is birtokló médiabirodalom örökösnőjének –, aki beszélgetésük során a legegyszerűbb értelmes gondolatok befogadása ellen is elemi erővel küzdött.
A lényeg: az 1968-as Atomsorompó egyezmény aláírásával az atomfegyverrel nem rendelkező államok végleg lemondanak annak megszerzéséről, cserébe pedig jogot és támogatást kapnak békés célú nukleáris iparuk fejlesztésére. A szerződés letéteményese a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, mely az említett technológiai együttműködés elősegítése mellett az egyes tagállamokkal kötött biztosítéki megállapodások alapján ellenőrzi a szerződésben foglalt vállalások teljesítését.
Az iráni atomprogram nyilvános célkitűzései (pl. a sokat bírált urándúsítás, vagy a teljes üzemanyag-ciklus birtoklásának óhajtása) önmagukban nem is ütköznek az Atomsorompó egyezmény előírásaiba, a NAÜ ellenőrzései sem az iráni nukleáris tevékenység katonai jellegét leplezték le. Csupán arra hívták fel a figyelmet, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján nem zárható ki teljes bizonyossággal, hogy Irán kutatásainak egy része atomfegyver megszerzésére irányulhat. A NAÜ éppen ezért nem is Irán porig bombázására, csupán a kétségek eloszlatására alkalmas szigorúbb ellenőrzésre – pl. egy nagyobb átláthatóságot biztosító kiegészítő jegyzőkönyv aláírására –, ill. szükség esetén annak kikényszerítésére tett javaslatot.
Ez persze nem jelenti, hogy Teheránt még elméletben sem foglalkoztatná az atomhatalmiság gondolata - őszintén szólva mi lepődnénk meg a legjobban, ha így volna -, sem azt, hogy alkalomadtán ne lehessen erővel jobb belátásra bírni őket. Csupán annyit jelent, hogy a probléma gyökere nem az iráni atomprogram maga, hanem az adott hatalmi-(geo)politikai környezetből fakadóan a felek közt tapasztalható bizalomhiány, mely eleve ellehetetleníti a vitás kérdések kutúrált rendezését. A nyugati világ tekintélyes része az iszlám köztársaság legapróbb megnyilvánulásai mögött is halálos fenyegetést sejt, míg Teherán – nem túl meglepő módon – egy alapvetően ellenséges nemzetközi környezet által fenyegetve érzi magát.
Hogy a széles körű nukleáris tevékenység önmagában nem (feltétlen) ad okot aggodalomra, arra el-Baradej tipikus példaként Japánt említi, melyről nyílt titokként ismeretes, hogy az észak koreaiak egyetlen rossz mozdulatára képes volna hétféle dallamot játszó miniatűr atombombákkal elárasztani a piacot (nomeg Észak-Koreát). Mégis, Japánnal szemben a gyanú árnyéka sem merül fel, hisz lakosairól köztudomású, hogy kedves, békeszerető népek, akik - viszonylag érthető okokból - eleve irtóznak az atomfegyver puszta gondolatától is, jól fejlett nukleáris iparukat pedig még véletlenül sem használnák efféle aljas célokra.
A riporter persze – mintegy a nép egyszerű hangján megszólalva – erre az egyetlen emberileg elképzelhető releváns felvetéssel reagált: „Node Japán nem fenyeget Izrael elpusztításával!” Minden tiszteletünk a NAÜ egykor volt főtitkáráé, aki e megnyilvánulás hallatán emberfeletti önuralomról tanúbizonyságot téve nem kezdte el ütemesen az asztalba verni beszélgetőtársa fejét.
A szituáció mindazonáltal remekül világít rá arra, hogy a nukleáris leszerelés – érzelmileg a kelleténél amúgy is túlfűtöttebb – kérdéskörében szokatlan súllyal esnek latba a szimpátia és kölcsönös bizalom tényezői. Ezzel pedig elérkeztünk Brazíliához, a kiterjedt nukleáris ipara ellenére legmesszebbmenőkig megbízható állam Japán után leggyakrabban emlegetett mintapéldányáig, melynek helyzete azonban majdhogynem fordítottja Iránénak. Brazília ugyanis közismerten felelős külpolitikát folytató feltörekvő hatalomként, az ENSZ BT tagság egyik fő esélyeseként, a nemzetközi közösség megbecsült tagjaként, élén egy mosolygós, szakállas, pocakos, jóindulatú bácsival az atomfegyverkezés terén a jelek szerint olyan dolgokat is észrevétlenül úszhatott meg, melyekért szerencsétlenebb geopolitikai helyzetű társainak hűlt helyét is rég beszántották volna már sóval.
Brazil atom
Az Internationale Politik hasábjain pár hete megjelent cikkében Hans Rühle igencsak meghökkentő kijelentést tesz: Brazília számos egybehangzó jel szerint atomfegyver megszerzésére törekszik. Herr Rühle évtizedek óta foglalkozik a nukleáris fegyverkezés kérdéseivel, évekig a német védelmi minisztérium tervezési vezetője volt, azóta is számos fontos német és NATO-s védelempolitikai pozíciót töltött be, tehát joggal feltételezhetjük, hogy nem nem beszél a levegőbe. Meglátásai furcsamód mégsem keltettek különösebb visszhangot.
A brazil atomprogram első fénykorát a '70-es és '90-es évek között élte, hisz az akkoriban egyaránt katonai vezetés alatt álló Brazília és Argentína közt állandósult hatalmi vetélkedés e presztízskérdésnek számító területen is érzékeltette hatásait. A brazil fegyveres erők mindhárom fegyverneme belefogott saját nukleáris kutatásaiba. A szárazföldi haderő programja - mely többek között a plutóniumtermeléssel kacérkodott - komolyabb eredmények hiányában hamar elsorvadt. A légierőhöz közelálló kutatóközpontok két robbanófej terveit is elkészítették - sőt több alkatrészüket a '90-es évek elejére le is gyártották - a legfényesebb sikereket a haditengerészet hosszú távon egyedüliként életképesnek bizonyult programja mutathatta fel.
A brazil flotta által felügyelt nukleáris kutatások középpontjában az atommeghajtású tengeralattjárók kifejlesztése állt. A kitűzött célt megalapozó tevékenységek közt helyet kapott a kisméretű, fedélzetre telepíthető reaktorok fejlesztése, a szükséges üzemanyag előállítását lehetővé tevő urándúsítás és a békés célú nukleáris robbantások kutatása is. 1981-ben állt szolgálatba az első - rossz nyelvek szerint Abdul Kadír Khán hálózatának hathatós közreműködésével beszerzett - brazil urándúsító centrifuga. A próbaüzemet követő tényleges dúsítás - mintegy 20%-ra - 1987-ben kezdődött, a '90-es évek elejére a teljes nukleáris üzemanyag-ciklus Brazília birtokába került.
A nukleáris tengeralattjáró program azonban már a '70-es évek közepétől sokkal inkább a haditengerészet fegyverprogramjának fedőtörténeteként, s nem pedig kutatásaik elsődleges céljaként szolgált. A hatalmas Brigadeiro Velloso támaszponton egy föld alatti kísérleti atomrobbantások helyszínéül szánt több száz méter mély akna is elkészült. A '80-as évek közepén született előrejelzések szerint Brazília az ezredfordulóra atomhatalommá válhatott volna, e számításokat azonban a '90-es évekre keresztülhúzta a katonai diktatúrák bukása és a brazil-argentin versengés enyhülése.
A '90-es évek demokratikus úton hatalomra került brazil vezetői e téren is igyekeztek elhatárolódni katonai elődeiktől. Fernando Collor de Mello elnök 1990-ben jelképesen betemette a fent említett kísérleti aknát, Brazília megerősítette tagságát a latin-amerikai atomfegyvermentes övezetet létrehozó 1967-es Tlatelolcói egyezményben, és a '90-es évek során csatlakozott az Atomsorompó egyezményhez, valamint a Nukleáris Szállítók Csoportjához is. 1991-ben a korábbi versenytárs Argentinával közös megállapodásban mondtak le a békés célú nukleáris robbantások eszközéről.
A brazil atomprogram reneszánsza így egészen Luiz Inacio Lula da Silva 2003-as hatalomra kerüléséig váratott magára. Lula már a választási hadjárat során keményen bírálta, igazságtalannak nevezte az atomsorompó egyezményt, Brazília 2004-ben megtagadta a NAÜ-től a korlátlan ellenőrzések jogát, s hamarosan leporolták a flotta által előrelátó módon félretett nukleáris létesítmények - pl. centrifugák - egész sorát.
2007-ben a brazil haderő kevés négycsillagos tábornokának egyike, Jose Benedito de Barros Moreira egy interjúban már egészen nyíltan arról beszélt, hogy amennyiben a kormány bellegyezik, Brazíliának ki kell fejlesztenie az atomfegyvert. A védelmi miniszter persze napokon belül baromságnak nyilvánította a tábornok szavait, de a 2008-ban elfogadott nemzeti védelmi stratégia tovább nehezítette a gyanú eloszlatását. A stratégia Brazília védelmi képességeinek fejlesztése terén kiemelt szerepet szán a nukleáris technológia lehető legszélesebb körű alkalmazásának. A középpontba hivatalosan ismét az atommeghajtású tengeralattjárók kifejlesztése került - melyek hogy, hogy nem, fegyver minőségű uránt használnának üzemanyagként -, de a stratégia nyíltan kimondja azt is, hogy Brazília nem hajlandó az Atomsorompó egyezmény keretében többletvállalások megtételére, így a már említett kiegészítő jegyzőkönyv aláírására sem.
A brazil vezetés azóta egyértelműen jelezte, hogy csak az Atomsorompó egyezmény keretében bejelentett nukleáris létesítményeinek ellenőrzését teszi lehetővé, katonai programjáét nem. 2009 szeptemberében maga Jose Alencar alelnök, volt védelmi miniszter fogalmazott úgy, hogy egy 15 ezer kilométernyi határral rendelkező állam védelmének az elrettentés fontos eszköze, Brazíliának ezért szüksége van atomfegyverre. Arra a felvetésre, hogy ez az Atomsorompó egyezmény egyértelmű megszegését jelenti, sejtelmesen csak annyit felelt: minden csak tárgyalás kérdése. A Herr Rühle által idézett becslések szerint - melyek a brazil atomprogram gondosan megőrzött több évtizedes tapasztalataival is számolnak - Brazília három éven belül atomfegyvert állíthat elő.
A középhatalmak lázadása?
A brazil diplomácia által nonproliferációs téren képviselt álláspont mindezek fényében érthető: a nukleáris leszerelés fennálló nemzetközi rendszere egyenlőtlen és igazságtalan, az atomhatalmak vállalásaikat megszegve, pozíciójukkal visszaélve - pl. a nukleáris terrorizmus fenyegetésének túldimenzionálásával - próbálják korlátozni a feltörekvő államok technológiai fejlődését. Brazília pedig csupán jogos nemzeti érdekeit - egyebek mellett sosem látott, saját bevallása szerint világszerte áhított csúcstechnikát képviselő urándúsító centrifugáinak titkait - védi a NAÜ ellenőrzési jogosítványainak korlátozásával. Amúgy meg atomfegyvert becsületszavukra sohasem építenének, hisz ez még az alkotmányba is bele van írva.
És itt kezd igazán érdekessé válni az, amit történetünk elején az iráni atomprogram megítélése kapcsán megállapítottunk. Brazília mellet ugyanis számos más állam - a 2005-ös felülvizsgálati konferencián pl. jellemzően Egyiptom - vall, ha nem is ilyen szélsőséges formában, de mégiscsak hasonló nézeteket a nemzetközi nonproliferációs rendszerről. Mégpedig elsősorban olyan feltörekvő, regionális (közép)hatalmi ambíciókat dédelgető szereplők, akik épp hogy e rendszer bázisát kellene hogy adják, mégis sokkal inkább érzik magukat átverve.
Egy átlagos fejlődő állam vezetését ugyanis a gonosz tengelye ellen vívott magasztos küzdelem, vagy a civilizációk állítólagos összecsapása a legmesszebbmenőkig hidegen hagyja. Egyvalamit azonban viharos gyorsasággal képesek leszűrni Irán hányattatott sorsából. Mégpedig azt, hogy az idők változnak, s ha egy szép napon az ő pofájuk találna ellenszenvessé válni, az atomhatalmak egy percig sem haboznának a fennálló nonproliferációs rendszer felhasználásával bármit megtenni, hogy legitim módon felépített nukleáris képességeiktől őket is megfosszák.
E megfontolások pedig nem csak az Atomsorompó szerződés hamarosan véget érő felülvizsgálati konferenciáján, az atomhatalmak és fejlődő államok közt kiéleződött érdekkonfliktus mögött érhetők tetten, de olykor bizony olyan meglepő fejleményekben is testet öltenek, mint a napokkal ezelőtt megkötött brazil-török-iráni nukleáris üzemanyag-csere megállapodás, melyre bizonyos szempontból akár a fennálló nukleáris nonproliferációs rendszer lassú eróziójának állatorvosi lovaként is tekinthetünk.
Az iráni diplomácia jó érzékkel kapott a brazil-török kettős - nem okvetlenül teljesen önzetlen - kezdeményezőkészsége által felkínált lehetőségen, a trió által aratott diplomáciai siker a nyugati hatalmak (az USA és az EU 3-ak) számára pedig felér egy kisebb tökönszúrással. Ők ugyanis szövevényes gazdasági-politikai érdekeik hálójában töketlenkedve nem hogy Kínával vagy az oroszokkal, de nyolc hónap alatt egymással sem voltak képesek kompromisszumra jutni az Irán ellen foganatosítandó újabb szankciók kérdésében. A megállapodás pillanatnyilag nagyban rontja e szankciók kilátásait, az igazán röhejes azonban mégiscsak az, hogy egyáltalán nem - legfeljebb egy újabb tárgyalási kör ösztönzésével - járul hozzá a kérdés megoldásához, sőt hosszabb távon talán még hátráltathatja is azt.
Először ugyanis 2009. októberében merült fel az ötlet, hogy Irán mintegy 1200 kilogramnyi alacsony - 5% körüli - dúsítottságú uránkészletének külföldre szállításáért és a további dúsítás felfüggesztéséért cserébe a teheráni kutatóreaktor döntően orvosi célokat szolgáló működéséhez szükséges 20%-ra dúsított uránt tartalmazó fűtőelemekhez juthatna. Azóta Irán bejelentette, hogy kész önmaga 20%-ra dúsítani - időközben közel kétszeresére növelt - készleteit. A brazil-török-iráni megállapodás azonban Irán számára kifejezetten kedvező módon továbbra is csak 1200 kilogram urán Törökországba szállításával számol és az 5%-os felső dúsítási korlátot sem tartalmazza, ráadásul ezen felül a megvalósítás egyetlen feltételét sem biztosítja. Csupán feltételezi, hogy a cserealapot képező hasadóanyagot jó szokás szerint megint az oroszoknak, a fűtőelem gyártó kapacitást a franciáknak, a know-how-t pedig a teheráni reaktort eredetileg megálmodó amerikaiaknak kellene a kalapba dobniuk.
Nem mondom, szerencsétlen nukleáris leszerelésbe még senki nem rúgott akkorát, mint az Egyesült Államok, amikor az Atomsorompó egyezmény nyílt és egyértelmű megsértésével széles körű nukleáris technológiai megállapodást kötött a szerződést elutasító atomhatalom Indiával, de azért az effajta, kevésbé látványos, mégis egyre szaporodó feszültségforrások sem lendítenek sokat annak helyzetén. Szóval értem én, hogy izgalmas, szórakoztató, meg olyan kellemesen bizsergető érzés Irán lángba borításán, vagy a gaz imperializmus összeomlásán fantáziálni, de ha lehet egy tiszteletteljes kérésem, akkor néha, legalább néha próbáljunk belegondolni, hogy jóval valóságosabb, kézzel foghatóbb problémák is vannak a világon.
Utolsó kommentek