By Rammjaeger83 & SchA

Az emberek a történelem hajnala óta vívják háborúikat, és azóta merítenek ihletet a küzdelemhez különféle mitikus harcosok hőstetteiből. A görög Akhilleusz és Herkules neve valószínűleg ismerősen cseng minden olvasó számára,  de szinte minden valamire való népnek megvan a saját hőse, aki egy csapással tucatnyi ellenfelét küldte a másvilágra. Azonban kevesebben tudják, hogy efféle legendás hősök - akik a valóságban soha nem éltek - nem csak az ókorban születtek, hanem a XX. század is kitermelt belőlük párat, és bizony már a XXI. században is megszületett a modern háborús mitológia első alakja. Az embereknek ma is ugyanúgy szüksége van példaképekre, akitől retteg az ellenség, vagy démonokra, akiket okolni lehet a kudarcért. Ma a modern idők mitikus katonáiból mutatunk be hármat:

Tomb ezredes, a vietnami "ászok ásza" 

A vietnami háború főleg az északi országrész elleni amerikai bombatámadásokról híresült el annak ellenére, hogy ezek végső soron inkább a gyakran változó intenzitású diplomáciai nyomásgyakorlás eszközei, semmint egy átgondolt, hosszú távú politikát kiszolgáló stratégia komponensei voltak. Az Észak-Vietnam feletti légiharcok másodlagos jelentőséggel bírtak a szárazföldi hadműveletekhez ás a dél-vietnami civil lakosság feletti uralomért a dzsungelben folyó harchoz képest. Az északi vadászlégierő, különösen a háború kezdeti szakaszában,  kevés vizet zavart; az amerikaiak - joggal - inkább a szovjet mintára megszervezett északi légelhárítástól tartottak. A kommunista pilóták relatíve felkészületlenek voltak, a képességeikről a szovjet kiképzőtiszteknek is általában lesújtó volt a véleménye. Meglepetésszerű rajtaütéseket hajtottak végre az amerikai vadászbombázók ellen, a kísérővadászokat pedig igyekeztek elkerülni, vagy kis magasságban légiharcra kényszeríteni, hogy azok ne tudják kihasználni gépeik nagyobb sebességét és rakétafegyverzetét.

De a mondás szerint gyakorlat teszi a mestert: az északiak folyamatosan csiszoltak a taktikájukon, és aki közülük sok bevetést túlélt, az értelemszerűen jelentős tapasztalatra tett szert – az ilyeneknek pedig hamar híre ment a zöldfülű ellenfelekhez szokott amerikai pilóták között, különösen azután, hogy nyilvánosságra került az alábbi fénykép az észak-vietnami 923. vadászezred egyik MiG-17F típusú gépéről: 

A lajstromszám fölé felfestett vörös csillagok számából az amerikai pilóták arra következtettek, hogy ez egy 7 légi győzelemmel rendelkező, számukra ismeretlen északi ász gépe. A légierő rádióelektronikai felderítésének (SIGINT) emberei a lehallgatott jelentések alapján arra következtettek, hogy az illető rádiós hívójele „Ton”. (Ami azt illeti, az északi légierő 921. vadászezredében valóban szolgált egy Dinh Ton nevű pilóta, de ő 1965-től MiG-21-et repült, és „csak” egy ellenséges gépet lőtt le a háború alatt. A hozzá hasonló veteránokat rendszeresen küldték egyedül a szokásosnál nehezebb bevetésekre, pl. az erős vadászkísérettel támadó B-52-es bombázókötelékek ellen.) Az amerikai pilóták folklórjában így hamar elterjedt a „magányos farkasként” repülő „Ton”, aki a bevetések során irreálisan nagy kockázatot vállal, és félelmetes ellenfél.

Legendája újabb elemekkel bővült, amikor 1968 közepén az észak-vietnamiak (minden bizonnyal propagandisztikus megfontolásokból) megjelentették a 921. vadászezred egyik támaszpontján készült alábbi fényképet is, amit aztán több nyugati lap és kiadvány is lehozott:  

Egyes szenzációhajhász újságírók - akik már különböző forrásokból értesültek a fentebb említett történetekről és hírszerzési jelentésekről - ehhez azt fűzték kommentárnak, hogy a képen látható, 4326-os lajstromszámú MiG-21PF a legsikeresebb északi ász, a 13 légi győzelmet elért "Tomb ezredes" gépe (gondolom a kedves olvasó is kitalálta, hogy a 13-as szám honnan származik). A pilóta nevét a drámai hatás kedvéért módosították, elvégre a "tomb" angolul "sírt" jelent.

Az amerikai pilóták hamarosan azt beszélték, hogy Tomb már 13 gépet lőtt le - ezt a vietnami légiháborúval foglalkozó több monográfia azóta tényként közölte -,  és hol MiG-17-et, hol MiG-21-et repül, ami nyilvánvalóan kiváló képességeinek újabb "bizonyítéka" volt, ugyanis az észak-vietnamiak eltérő feladatokra használták a két típust. (A 2500 m felett repülő MiG-21-eket a földi irányítás vezette rá a célra; a bevett taktika szerint szemből csaptak le az amerikai bombázókra, rakétákat lőttek ki rájuk, aztán lehetőleg gyorsan visszatértek a támaszpontjukra. A sötétzöld álcázófestésű MiG-17-ek kis magasságban, a dzsungel felett repültek, hogy a kísérővadászok ne vegyék őket észre, és oldalról támadtak a vadászbombázókra - még ha nem is találták el azokat, arra rákényszerítették őket, hogy kioldják bombaterhüket és megpróbáljanak kitérni a gépágyútűz elől.)

Kultúrtörténeti szempontból ez talán azért volt érdekes fejlemény, mert az amerikai légierő és haditengerészet a saját repülőgép-veszteségeit szinte mindig a jól kiépített északi légelhárításnak tulajdonította - nagyrészt természetesen azért, mert veszteségeik zömét valóban az okozta, de az is nyilvánvalóan szerepet játszott, hogy az északi pilótákat nem tartották sokra, és ezért kellemetlen volt számukra a gondolat, hogy közülük bárkit is ők győztek le. Azokhoz képest éles kontrasztot jelentett ez a titokzatos ezredes, akiről bizonyára szívesen feltételezték, hogy az északiak egyetlen igazán kompetens pilótája. Másrészt az átlagos "fighter jock" nyilván gyakran eljátszott a gondolattal, hogy létezik egy vele egyenrangú ellenfél, akivel egy szép napon majd dicső harcban összemérheti a tudását.

Ez a nap 1972 májusában jött el, amikor a Linebacker-hadművelet nyitányaként az amerikaiak átfogó támadást intéztek az észak-vietnami  utánpótlási vonalak és közlekedési csomópontjok ellen, hogy leállítsák a déli országrész ellen indított szárazföldi offenzívát. A széles körben elterjedt verzió szerint Tomb ezredest ekkor érte utol a végzete, mégpedig Randall Cunningham hadnagy és William Driscoll alhadnagy személyében, akik F-4J Phantom II típusú vadászbombázójukkal egy 32 gépből álló kötelék tagjaiként támadták a Hai Duong-i rendező pályaudvart Haiphong közelében. Mire odaérkeztek, az északi légvédelem már húsz MiG-et küldött ellenük. Cunningham és Driscoll bombáikat ledobták az ott lévő raktárépületekre, és az ezután kialakult, meglehetősen intenzív és kaotikus légicsatában lelőttek két MiG-17-et. Addigra a bombázók már visszaindultak USS Constellation repülőgép-hordozó felé, és ugyanerre kaptak parancsot a Phantom-pilóták is.

Cunningham és Driscoll már a tenger közelében jártak, amikor egy szembejövő MiG-17-et észleltek. A történelem egyik leghíresebb és leghosszabb légiharcát vívták meg a jól képzett ellenséges pilótával, akit végül lelőttek (annak ellenére, hogy Cunningham több súlyos hibát is vétett), és ezzel ők váltak a haditengerészet első és egyben utolsó ászaivá a vietnami háborúban. Ezután gépüket megrongálta egy föld-levegő rakéta - a vietnamiak  szerint az őket üldöző egyik MiG levegő-levegő rakétája -, ezért katapultálniuk kellett a  Tonkini-öböl felett; egy mentőhelikopter szedte őket össze.

2005-ben a Dogfights: The Greatest Air Battles című, meglehetősen hatásvadász dokumentumfilmben beszéltek aznapi kalandjaikról:

Cunningham egy korábbi televíziós szereplésében így számolt be a történtekről:

(Egy másik beszámoló itt.)

A páros tehát úgy tudja, hogy ellenfelük - akit nem láttak katapultálni, mielőtt gépe belecsapódott a földbe - Tomb ezredes volt (bár ezt csak később tudták meg). De van erre bármiféle bizonyíték?

Dr. Toperczer István, a magyar légierő volt tisztje a '90-es években ellátogatott Vietnamba, hogy anyagot gyűjtsön az észak-vietnami légierő harcairól (a témával foglalkozó első könyve 1998-ban jelent meg). Kutatott a légierő archívumában, és beszélt a még élő veterán pilótákkal. Egyikük sem hallott Ton, Toon vagy Tomb nevű pilótáról (leszámítva a már említett Dinh Tont), és a légierő nyilvántartásában sem szerepelt ilyen nevű ember. Sőt: "Tomb" vezetéknév a vietnami nyelvben nem is létezik. Ráadásul a háború alatt egyetlen vadászpilótájuk sem rendelkezett ezredesi rendfokozattal, és egyikük sem lőtt le 13 ellenséges gépet. Tizenhatan lettek ászok - Nguyen Van Coc százados (fent) volt a legsikeresebb, 9 légi győzelemmel -, de közülük csak hárman repültek MiG-17-et. Ami pedig Tomb ezredes "gépeit" illeti, a félreértés oka egyszerű. A nyugati országok légierőinél valóban régóta elterjedt szokás az egyes pilóták légi győzelmeinek feltüntetése a gépük orrára/oldalára/farokrészére festett mindenféle motívumokkal (lásd pl. itt és itt). A vietnamiak azonban - akárcsak a második világháború alatt a japánok - az adott géppel elért győzelmeket jelölték így. A 923. vadászezred 3020-as lajstromszámú MiG-17-ével, akárcsak a 921. vadászezred 4326-os lajstromszámú MiG-21-ével több pilóta is repült, az előbbivel pl. Le Hai, az utóbbival Nguyen Van Coc; ezt később ki is állították a légierő múzeumában:

A 3020-as lajstromszámú MiG-17F-et egyébként minden bizonnyal Cunningham és Driscoll utolsó áldozata repülte azon a napon; az kétségtelen, hogy megsemmisült a háborúban. Az arról készült archív fényképek alapján később átfestettek egy ugyanilyen típusú gépet, amit 1986-ban Egyiptom ajándékozott az amerikai légierő múzeumának (ennek történetéről bővebben itt):

Tomb ezredes legendája tehát tovább él annak ellenére, hogy létezésére semmilyen bizonyíték nincs; a neki tulajdonított légi győzelmeket más pilóták érték el, a "Ton" pedig nyilván egyikük - egyes források szerint az egyik ász, Nguyen Hong Nhi - hívójele (vagy az amerikai hírszerzők által használt azonosítója) volt. Persze az is lehet, hogy a vietnamiak valami okból titkolják, hogy az egyik vadászpilótájuk 13 amerikai gépet lőtt le, és minden ezzel kapcsolatos dokumentumot zároltak, de ennek ugyebár nem lenne sok értelme.

Az mindenesetre a mai napig tisztázatlan, hogy Cunningham és Driscoll kit győztek  le abban az elhíresült légiharcban. Az amerikai pilóták összesen 11 ellenséges gép lelövését jelentették a támadás során, míg a vietnamiak 5 gépük elvesztését és 3 másik megrongálódását könyvelték el. Adataik szerint a 923. vadászezred (más egység akkor nem repült zöld MiG-17-eseket) négy pilótája szállt fel aznap (az amerikai pilóták viszont nyolcat láttak), és közülük kettőt lőttek le - az egyiket Cunningham, a másikat Matt Connelly hadnagy -, de ezután mindketten katapultáltak. Az egyik verzió szerint "Tomb" a 923. ezred egyik századparancsnoka volt, aki aznap az amerikai hordozók felé visszainduló gépekre vadászott a Tonkini-öböl partvidéke felett, és ő volt a vietnamiak egyik letagadott vesztesége. (Páran a 7 légi győzelmet elért Nguyen Van Bay hadnagyot emlegették, mint lehetséges "gyanúsítottat" (fent), de róla később kiderült, hogy valójában 1972 elején már nem vett részt éles bevetéseken, és túlélte a háborút.) Mások arra gyanakodtak, hogy valójában egy szovjet pilóta volt - ez megmagyarázná, hogy miért nem az észak-vietnami pilóták megszokott stílusában harcolt -, és a vietnamiak értelemszerűen azért nem adnak ki róla semmilyen információt, mert sem ők, sem az oroszok nem ismerik be hivatalosan, hogy a háborúban ilyenek is szolgáltak. Észak-Korea viszont 2001 júliusában elismerte, hogy vadászpilótákat (is) küldött a testvéri Vietnam háborús erőfeszítéseinek támogatására, így az sem kizárt, hogy Tomb ezredes volt közülük az egyik. 

De végső soron mindez csak találgatás, amire nem érdemes időt pazarolni. Elképzelhető, hogy egy vietnami/orosz/amerikai levéltár mélyéről egy szép napon előkerülő archív dokumentum fényt derít majd a kilétére, de addigra már valószínűleg nem fog sokakat érdekelni ez a zavaros história. Inkább azon érdemes elgondolkodni, hogy miért tett szert nagyobb hírnévre, mint a népi Vietnam - vagy akár az egész szovjet tömb - szinte bármely más vadászpilótája? Mert majdnem legyőzte az amerikai haditengerészet leghíresebb ászát, korának talán legjobban kiképzett pilótáinak egyikét? Mert az összes észak-vietnami pilóta közül őt volt a legnehezebb lelőni? Nyilván mindkét tényező szerepet játszott.

De az alapvető ok ennél szerintem jóval egyszerűbb: Cunningham és "Tomb" lényegében egy párbajt vívtak meg a levegőben - márpedig nemhogy 1945 után, de a katonai repülés hőskorában is igen ritkán fordult elő, hogy két tapasztalt pilóta véletlenül egymásra bukkant az égen, aztán hősiesen megmérkőztek egymással úgy, hogy mások közben nem "zavarták meg" őket. És a jónép mindig nagyon szerette az ilyesfajta romantikus, felemelő történeteket. Aligha véletlen, hogy a modern kor háborúiban  a "reklám fegyvernem" szerepét minden országban elsősorban a vadászlégierő töltötte be: őket volt legkönnyebb a becsülettel, "tiszta kézzel" harcoló középkori lovagokhoz hasonlítani. Az állami propagandisták, a háborús témákkal foglalkozó (regény)írók, filmrendezők pontosan ezt tették, különösen az első világháborúban. Jól tudták, hogy a "levegő lovagjait" könnyebb népszerűsíteni, mint  a célpontokat a magasből megsemmisítő bombázók legénységét vagy a lövészárok mocskában könyörtelen „felőrlő” harcot vívó gyalogosok sanyarú sorsát.            

A kellemetlen valóság persze ezzel szemben az, hogy a háborúban az egyéni hősiesség jelentősége csekély, az egyéni dicsőség hajszolásának nincs helye, a légiharc pedig nem lovagi torna. Cunningham hadnagynak azon a májusi napon nem az volt a feladata, hogy ásszá váljon, hanem hogy a többi pilótával együtt szétkapjon egy pályaudvart, ne engedje az ellenséges vadászgépeket a saját bombázók közelébe, és minél hamarabb visszatérjen a hordozóra. Ezt példásan teljesítette is, de valószínűleg nem élete legátgondoltabb döntése volt az áhított ötödik "kill" reményében harcba szállni egy MiG-17 ellen, ami másképp utol sem érte volna - ráadásul egy bombázók elhárítására, nem pedig légiharcra tervezett (így gépágyúval fel sem szerelt) böhöm nagy flottavédő-vadásszal  (a két típus közötti méretbeli különbséget jól érzékelteti az alábbi kép) -, miközben őt és másodrepülőjét már így is kb. egy tucat MiG üldözte egy légvédelmi ágyúkkal és rakétaütegekkel telerakott síkság felett. Így is kicsin múlott, hogy ő és Driscoll nem kerültek a Hanoi Hilton vallatótisztjeinek kezei közé.      

A sztálingrádi mesterlövész-párbaj

A második világháború egyik legtehetségesebb szovjet mesterlövésze, a csak a sztálingrádi csatában 225 német katonával - köztük 11 mesterlövésszel - végző, többször kitüntetett Vaszilij Zajcev alhadnagy (balra, a téli álcaruhában) nem volt túl ismert Oroszországon kívül, amíg 2001-ben meg nem jelent a mozikban az életét feldolgozó, Ellenség a kapuknál c. nagy sikerű háborús film. Véleményem szerint - és ezzel nem vagyok egyedül - már  önmagában az elég szomorú, hogyan  sok gyanútlan ember a megtekintése után bizonyára úgy vélte, hogy ismeretekre tett szert a keleti front eseményeiről és a Vörös Hadsereg harcmodoráról. És ha ez nem lenne elég, annak története a szovjet propaganda állításaira épül: a német Wehrmacht parancsnoksága tudomást szerez Zajcev tevékenységéről, ezért Erwin König őrnagyot, a hadsereg zosseni mesterlövész-iskolájának vezetőjét küldik az ostromlott városba, hogy végezzen a tehetséges szibériai legénnyel, a ravasz Zajcev azonban - Danyilov "komisszár" önfeláldozása révén - végez vele. A moszkvai hadtörténeti múzeumban a mai napig ki van állítva "König őrnagy, a berlini központi mesterlövész-iskola igazgatója" puskájának Carl Zeiss márkájú távcsöve.

Csakhogy a Wehrmacht nyilvántartásában nem szerepel ilyen nevű mesterlövész, sem Zossenban, sem Berlinben nem működött "központi mesterlövész-iskola", és egyáltalán senki nem tud olyasmiről, hogy bárkit ilyen specifikus céllal Sztálingrádba küldtek volna. Anthony Beevor brit hadtörténész a csatával kapcsolatos kutatásai során nyomát sem találta a párbajnak a szovjet archívumokban. A lebilincselő sztori tehát elég gyenge lábakon áll - érdemes tehát megvizsgálni, hogy honnan is ered.

A film William Craig amerikai történész Enemy At The Gates: The Battle for Stalingrad c. 1973-ban kiadott művén alapul, de a párbajt már egy kissé "kiszínezve" mutatja be. A könyv szerint a német őrnagy neve Konings volt, nem pedig König. Zajcev és a megfigyelője, Nyikolaj Kulikov elindult a felkutatására, miután a hírszerzés értesítette őket a megérkezéséről és feladatáról. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Danyilov, aki elvileg észrevette az őrnagyot, de ostoba módon felemelkedett a fedezékből és felé mutatott, hogy Zajcevet figyelmeztesse, mire Konings lepuffantotta. Zajcev kiszúrt egy vaslemezt a romok között és arra gyanakodott, hogy a német az alatt rejtőzik. Ennek kiderítésére Kulikov egy botra tűzve kidugta a kesztyűjét a fedezékből; Konings azonnal keresztüllőtte azt. A páros tovább várakozott, és délután Zajcev észrevette, hogy a vaslemezre verődő napfény megcsillan valamin. Kulikov ekkor újabb cselhez folyamodott, hogy az őrnagyot előcsalja: ezúttal a sisakját emelte fel; a német természetesen azt is eltalálta. Konings biztos volt benne, hogy végzett az orosszal, ezért kidugta a fejét a vaslemez alól; Zajcev ekkor fejbelőtte. (Megjegyzem, a német források Konings nevű mesterlövészről sem tudnak.)      

Craig a történetet Vaszilij Csujkov altábornagy 1963-ban kiadott visszaemlékezéseiből vette át, aki a 62. hadsereget vezette. Ő említést tesz egy, a csata során elfogott német katonáról, aki a Vörös Hadsereg hírszerzőinek azt vallotta: a parancsnokság Berlinből a frontra vezényelte Konings őrnagyot, a tehetséges mesterlövészt, hogy ölje meg Zajcevet. Nem sokkal később az oroszok több mesterlövészt is vesztettek egy városrészben néhány nap alatt, ezért a vallomást hitelesnek tekintették, és Zajcevet ill. Kunikovot figyelmeztették a veszélyre. A párbajra ezután került sor.

Ami azt illeti, Sztálingrádban több ilyen párbaj is lezajlott abból az egyszerű okból, hogy az ellenséges mesterlövészek semlegesítésére mindkét fél jobb híján mesterlövészeket vetett be, és ilyenkor idegtépő macska-egér játék kezdődött a romok között. Zajcev több ilyenről is beszámolt a memoárjaiban; az egyik leírása meg is egyezik Csujkov és Craig verziójával azzal a különbséggel, hogy Zajcev áldozata nevéről és rendfokozatáról nem tesz említést, és nem mint egy Berlinből küldött profit emlegeti.

Sok évvel a történtek után pedig egy másik verziót is előadott egy dokumentumfilmben, de akkor már mesterlövészek harcáról beszélt, akik az ivóvízért járó ellenséges katonákra, ill.  a hasonlóan eljáró sajátokra lövöldöző ellenséges mesterlövészekre vadásztak:  

A legkésőbbi és alighanem a valóságtól leginkább elrugaszkodott verzió szerint Zajcev ellenfele nem Konings/König, hanem Heinz Thorvald SS-ezredes volt. Ez David L. Robbins  agyszüleménye, amit 1999-ben megjelent War of the Rats c. regényében tálalt az olvasók elé. A német nyilvántartásokban ilyen nevű SS-tisztnek sem találni nyomát, és egyébként a Waffen-SS egységei nem vettek részt a sztálingrádi csatában.

Mi lehet az igazság? Szerintem az a legvalószínűbb, hogy Zajcevre valóban vadászott egy v. több német mesterlövész, és Konings figuráját vagy Csujkov (ill. valamelyik beosztottja) találta ki azért, hogy Zajcevet még nagyobb eredményekre sarkallja és egy igazán "zsíros" célpont lehetőségével kecsegtesse, vagy a már említett német hadifogoly "kamuzott" valamit a vallatóinak, hogy azok ne tépjék ki csípőfogóval a megmaradt körmeit is, de az  oroszok hittek neki. Zajcev később csak azt mondta vissza, amit a hírszerzési jelentésekre hivatkozó feletteseitől hallott, a párbajban legyőzött fasiszta szuper-mesterlövész figurája pedig jó témát szolgáltatott a szovjet propagandistáknak.

Természetesen nem lehet 100 százalékos bizonyossággal kijelenteni, hogy König (vagy akár Thorvald) nem létezett, de nagyon valószínűtlen, hogy egy központi mesterlövész-iskolát vezetett (és ennek ellenére senki nem hallott róla), vagy hogy a németek egy ilyen "mestert" csak azért Berlinből Sztálingrádba küldtek volna, hogy egy emberrel végezzen. Zajcev elmondásából pedig - amit Csujkov közvetítésével Craig is átvett - én nem következtetnék kapásból arra, hogy ellenfele egy magasan képzett mesterlövész volt. Egy ilyen katona bevetésre indulna megfigyelő nélkül, és kidugná a fejét a fedezékből azért, hogy egy általa valószínűleg lelőtt oroszt szemügyre vegyen? És rálőne egy kesztyűre, vagy egy acélsisakra? Egy ilyen tárgyat botra tűzni és a fedezékből kidugni nem a létező legolcsóbb trükknek számit? Nagyon hasznos dolgokat taníthattak abban a "központi mesterlövész-iskolában"...

Juba / جوبا

"I am not a criminal…. I am not bloodthirsty… I just defend our land you invaded… defend our children whom you stole their happiness and their right to live in peace. If you came as visitors we would make you leave happily.Yet, if you come as invaders, we will make your families pay for what you did to our families."

Irak 2003-as megszállása után hamar kiderült, hogy mégsem fog egyik pillanatról a másikra arab mintademokrácia kialakulni a Szaddam-rezsim romjain, és lassan de biztosan erőre kaptak az amerikaiakkal és szövetségeseikkel (a legendás "Coalition of the Willing") szembeszálló felkelők. A számtalan különböző szervezet öngyilkos merénylői, IED-s támadásai és aknavetős egységei mellett akadt egy ember, aki sokkal professzionálisabb módszerekkel szedte az áldozatait. Ő Juba (ejtsd "Dzsuba"), a hírhedt bagdadi mesterlövész, a szunnita árnyék, az amerikaiak rémálma.

Jubáról 2005-ben kezdtek el keringeni a hírek az iraki felkelők tevékenységének felpörgésével. A Guardian 2005 augusztusában már egy elég hatásvadász cikket közölt le róla: "Egy lövés hallatszik, és egy amerikai katona holtan vagy sebesülten esik össze. Soha nincsen második lövés, egy esély, hogy az amerikaiak beazonosítsák a lövés eredetét (...) Egyszer lő és felszívódik."

Az interneten terjedő pletykák szerint Juba 2005. óta több, mint 650 amerikai katonával végzett. Egyedül dolgozik, sosem hagy nyomot, és kiválóan ért Dragunov puskájához (illetve valószínűleg a Dragunov iraki utángyártott verziójához, az Al Kadesih-hez), és 2-300 méterről is biztosan végez ellenségeivel (persze ezzel messze alatta marad egy képzett amerikai mesterlövész teljesítményének, a kanadai csúcstartóról nem is beszélve). Mindemellett van ideje egy weboldal üzemeltetésére is, szóval ha valaki rokonszenvesnek találja, megereszthet feléje egy "helló"-t. Amint az weboldalról is kiderül, Juba az Islamic Army in Iraq (IAI) elnevezésű felkelőcsoport sorait erősíti. Az IAI sokáig meghatározó szerepet töltött be az iraki háborúban, csak az Al Kaida iraki leányvállalatai és néhány síita csoport vette fel velük a versenyt professzionalizmusban és hatékonyságban. Amikor az AQ (Islamic State of Iraq) 2007-ben összerúgta a port az irakiak többségével, akkor IAI is felfüggesztette az amerikaiak elleni akciókat egy rövid időre, és az AQ ellen fordult. Igaz, azóta fegyverszünetet kötöttek, de azóta sem viseltetnek túl sok szimpátiával Bin Láden helyi követői iránt. A honlapjuk szerint még mindig hajtanak végre akciókat amerikaiak, zsoldoscégek fegyveresei és az iraki kormány katonái ellen, de jóval kisebb volumenben, mint a régi szép időkben.

De visszatérve Jubához - az IAI több mesterlövészt is alkalmaz (az iraki felkelők csoportjai közül talán ők a legtöbbet), mint azt az alábbi videó is mutatja. Juba hivatalos legendája per pillanat már nem a magányos farkas, hanem az első mesterlövész, aki szembeszállt a megszállókkal, és aki mára már mesterlövészek tucatjait képezte és képzi ki az IAI-ban.

Jubával a legnagyobb probléma, hogy ő "Irak Tomb ezredese". Valószínűleg volt valami alapja a legendájának, egy mesterlövész Szaddam Husszein hadseregéből, aki csatlakozott a gerillákhoz, és akár a Juba fedőnevet is használhatta. A legenda azonban túlnőtt a valós személyen: ha valahol sikeres volt egy orvlövész, akkor Juba sújtott le, ha elszúrta a lövést, vagy elkapták szerencsétlent, akkor valami névtelen nyomorult. A mítosz csak nőtt és nőtt, 2008-ban még a CNN is szentelt neki egy riportot. (Bírom egyébként, amikor egy médiamunkás úgy hivatkozik a  felvételekre, mint amikhez sötét és titokzatos úton jutott hozzá iraki kapcsolatai által, mikor ezeket a felkelők felpakolják a netre, ahonnan mindenki le tudja tölteni.) Persze képtelenség a felvételek révén megállapítani, hogy hány mesterlövész tevékenykedik Irakban, hány a harcedzett veterán és hány a zöldfülű, és egyáltalán hány katonával végeztek, ugyanis ha "nem megy a bolt", akkor egy szervezet  újra közzéteheti a régi anyagait, mint friss támadások bizonyítékait, és  amúgy meg a különböző szervezetek is előszeretettel lopkodják és keverik újra egymás videóit.

Juba propagandasikerének titka, hogy mint mesterlövész, újrafelhasználható hős.  A felkelők között nem sok olyan fegyveres akad, aki ténylegesen harcba bocsátkozik az amerikaiakkal és ezt túl is éli. Egy öngyilkos merénylő, akármilyen célpontot is semmisít meg, csak egyszer bevethető, és a többi talpas gerilla körében is magas az amortizációs ráta. A harci helikopterek és UAV-k gyorsan pontot tudnak tenni a legkiválóbb ballisztikai érzékkel megáldott aknavetős csapat karrierjének végére is. Egy hidegvérű mesterlövész ellen viszont hiába a légi megfigyelés és a tűzerő, mert városi környezetben tevékenykedik, és csak egy lövést ad le, és hacsak nem olyan idióta, hogy távcsöves puskával a hátán kezd futkározni az utcán, képtelenség megtalálni. Az amerikai katonák számára legalább akkora pszichológiai terhet jelent, mint az IED-k - nem csak, hogy bármikor felrobbanthatnak, de ha kilépsz a járművedből, bármikor betalálhat az a bizonyos golyó. Csak míg az IED-k nagymesterét elképzelni is nehéz, addig egy átlagon felüli képességekkel megáldott mesterlövésznél sokkal inkább személyhez köthető, ezáltal erősebb a félelem. (Iraki mesterlövész taktikákról bővebben itt.)

Juba hírnevének csúcsa, hogy egy egyiptomi akciófilm is készült kalandjairól. Sajnos a youtube letörölte a film trailerét ezért csak egy plakátot tudok róla idetenni, de aki  akarja, regisztráció után megtekintheti a teljes filmet ezen az oldalon. (Már persze ha tud arabul. Hogy ezt miért nem feliratozzák és terjesztik Európában....) A sztori szerint Juba egy ex-ENSZ békefenntartó, aki az egyenruhát fényképezőgépre cserélte, és paparazziként hírességek intim pillanatait igyekszik lencsevégre kapni. Azonban amikor szembesül az iraki háború kegyetlen valóságával, újra kezébe veszi a puskát, hogy megleckéztesse az amerikaiakat. (Nem kimondottan brilliáns, de az Enemy at the Gates színvonalát megüti.)

/Érdekesség: az Electronic Arts egy 2003-as játékában már szerepelt a hírhedt arab mesterlövész figurája - közel két évvel azelőtt, hogy Juba felbukkant volna./

Utószó

Érdemes elmerengni azon, hogy emberek miért találnak ki maguknak sohasem létezett katonákat hihetetlen hőstettekkel, amikor nagyon is valóságos katonák sokkal komolyabb dolgokat is véghez vittek. Hartmann, Rudel vagy Wittmann katonákként példátlan teljesítményt nyújtottak a második világháború alatt, és az elhíresült nevek mellett számos olyan katona akad, aki gyakorlatilag a feledés homályába merült, holott tetteik inkább illenek a legendákba, mint a csak az emberek fantáziájában élő harcosoké:

5 valódi katona, akikhez képest Rambo egy gyáva szar

6 katona, aki túlélte azt, ami a Terminátorral is végzett volna

Talán a mitikus katonák előnye, hogy nem derülhetnek ki róluk kellemetlen titkok, nem lesznek a háború közben/után alkoholisták, és úgy egyáltalán, jobban passzolnak ahhoz a rózsaszín (vagy éppen sötét) ködhöz, amiben a laikusok gyakran látják a háborút.

Felhasznált irodalom:

Cookie Sewell: Cunningham's Fifth Victim - Victories over Vietnam, 10 May 1972

Hans-Heiri Stapfer: MiG-17 Fresco in action

Toperczer István: MiG-21 units of the Vietnam War

Toperczer István: MiG-17 and MiG-19 units of the Vietnam War

Brad Elward - Peter Davies: US Navy F-4 Phantom II Mig Killers, 1972-73

Lou Drendel:...And Kill Migs - Air to Air Combat in the Vietnam War