Mint ismeretes, a háborúkban a szebbik nem képviselőinek rendszerint csak igen hálátlan, vagy legalábbis kevésbé "látványos" szerepek jutnak/jutottak (tábori prostituált, "járulékos veszteség", ápolónő, az otthon melegét őrző katonafeleség stb.); nagyrészt éppen ezért ragadták meg mindig is a jónép fantáziáját a fegyverforgató nők. Talán még közöttük is egzotikusnak számítanak a szovjet fegyveres erők egykori női repülőezredeinek tagjai. Mivel a Nemzetközi Nőnap végső soron egy szocialista eredetű ünnep, mai cikkünket az ő történetüknek (és emléküknek) szenteljük.

A "totális háború" gyakorlatának 19-20. századi elterjedése a kezdetektől fogva egyet jelentett a hátország korábban ismeretlen mértékű mozgósításával, ennek jegyében pedig a nőket is mindenütt a háborús erőfeszítésekben való nagyobb részvételre, korábban (többnyire) csak férfiaknak "fenntartott" feladatkörök (pl. hadiipari munka) elvállalására ösztönözték.  Mint mindig, egyesek ezen a téren (is) messzebbre mentek, mint mások. A második világháborúban a Szovjetunió volt az egyetlen hadviselő fél, amely nemcsak nőket,  de kizárólag nőkből álló katonai egységeket is frontszolgálatra küldött - elsősorban azért, mert a politikai vezetés ideológiai alapon elkötelezte magát a női egyenjogúság mellett.

Persze más megfontolások is (közvetett) szerepet játszottak. Mint ismeretes, a '20-as évek második felétől a kommunista párt az erőltetett ütemű iparosítás mellett a hadsereg modernizációját is meghirdette. Az első világháború kellemetlen tapasztalatainak hatására majd' minden országban gyors fejlődésnek indult a hadtudomány és a haditechnika, mivel a mérnökök, a katonai gondolkodók (joggal) meg voltak győződve arról, hogy az akkor még gyerekcipőben járó, de ígéretes új fegyverek (repülőgép, repülőgép-hordozó, harckocsi) és új hadviselési módok (villámháború, "mélységi támadó hadművelet", stratégiai bombázás, légideszant, vegyi/biológiai hadviselés) fejlesztésével forradalmasítani lehet a háborút. És ezen a téren érthető okokból senki nem akart lemaradni, különösen nem a magát ostromlott erődnek tekintő proletárállam - ahol mindemellett a civil légiközlekedés -és szállítás fejlesztése is hivatalos célkitűzés volt az óriási távolságok és a meglehetősen hiányos úthálózat következtében. 

Egy ilyen grandiózus modernizációs program végrehajtására persze nem lett volna elég a társadalom 50 százalékát mozgósítani - így a lányokat (képletesen szólva) nemcsak a gyárakba zavarták be, de arra is bátorították, hogy sajátítsanak el katonai célú ismereteket. Az utóbbinak adott szervezeti keretet az OSzOAVIAHIM (Общество содействия обороне, авиационному и химическому строительству, ami kb. annyit tesz: együttműködési társaság a honvédelem, a vegyipar és a repülés támogatására), melyet az alig leplezett háborús előkészületek jegyében 1927-ben alapították azzal a céllal, hogy a szovjet ifjúságot - fiúkat és lányokat egyaránt - országszerte műszaki ismeretekre oktassák, ill. ejtőernyősöknek, pilótáknak képezzék ki. (Az utóbbiakra, mint arra már utaltam, a civil életben is nagy szükség volt.) 1935-re erre a célra összesen 150 aeroklubot hozott létre, amelyek 1941-re összesen 2,6 millió, katonai szakmával rendelkező fiatalt bocsátottak ki. 

Az ilyen hivatások népszerűsítésére természetesen országos kampányt is indítottak. Ennek részeként 1938 szeptemberében három nő - Valentyina Grizodubova pilóta, Paulina Oszipenko másodpilóta és Marina Raszkova navigátor (balra) - egy erre a célra átalakított ANT-37 típusú, Rogyina névre elkeresztelt bombázóval leszállás nélkül 5910 km-t repült Moszkvából a szovjet Távol-Keletre. Ezzel világrekordot állítottak fel, Sztálin személyesen fogadta őket, és ők lettek az első nők, akik megkapták a Szovjetunió Hőse kitüntetést. (1939-re egyébként a szovjet pilótanők több repülési világrekordot tartottak, mint a világ összes többi pilótanője együttvéve.) Tettük dicsőségéből mindazonáltal levont valamennyit az, hogy útjuk a tervekkel ellentétben egy mocsárban végrehajtott kényszerleszállással végződött az Amur-parti Komszomolszk városától 200 km-re északnyugatra, ugyanis Szibéria felett eltévedtek, és a gépnek kifogyott az üzemanyaga. Ez Marina Raszkova sara volt, aki az NKVD-nél folytatott titkosszolgálati tevékenységével párhuzamosan navigációs ismereteket oktatott a Zsukovszkij Akadémián (a szovjet légierő első női navigátora volt), de ennek ellenére a jelek szerint nemcsak a levegőben, de a földön is néha nehezen ismerte ki magát: ejtőernyővel kiugrott a gépből, mivel az abban elfoglalt pozíciójából kifolyólag még komolyabban megsérülhetett volna a kényszerleszállás során, és ezután tíz napig bolyongott a tajgában, mire megtalálta a társait.

Raszkova (balra) ennek dacára a Frunze Akadémiára került, és a repülőút kínos részleteit elhallgató állami propaganda hatására a pilótanők és a katonai pályára áhítozó lányok és mintaképe lett. Így nem csoda, hogy az 1941-es német invázió kezdete után több ezer levelet kapott tőlük, melyekben elpanaszolták, hogy önként jelentkeztek a Vörös Hadseregbe, de oda csak mint ápolónőket, rádiósokat, mesterlövészeket stb. vennék be őket, nem mint pilótákat.  Ennek hatására Raszkova Sztálin engedélyét kérte ahhoz,  hogy kizárólag női önkéntesekből a szovjet légierő kötelékében felállítson egy hadosztályt. A legfelső parancsnok áldását adta az ötletre; aligha valószínű, hogy ebben valamiféle feminista meggyőződés játszott szerepet a részéről, de nyilvánvalóan felismerte egy ilyen alakulat lehetséges propagandaértékét. Végre ország-világ előtt demonstrálni lehetett, hogy a szovjet nők bármire képesek - az ellenség elpusztítására is. Az Állami Honvédelmi Bizottság (GKO) 1941. október 8-án kiadott 99. számú parancsa értelmében 3 női repülőezredet - egy vadász- és két bombázóezredet - kellett felállítani, amelyeket a hadsereg női tisztjei vezetnek majd. (A szovjet légierőben egyébként a kezdetektől fogva szolgáltak nők.)

Az önkénteseket főleg a Komszomol és az OSzOAVIAHIM tagjaiból toborozták; a már megszokott módon eldöntötték, hogy az alkalmasnak talált lányok közül az előképzettség függvényében ki lesz pilóta, navigátor és ki kerül a kiszolgáló személyzethez (műszakiak stb). Az igen intenzív - a fronton kialakult helyzet miatt három év "anyagát" 6 hónapba sűrítő - kiképzést végül kb. ezren kezdték meg Engels városában. Raszkova tudta, hogy átlagon felül kell majd teljesíteniük ahhoz, hogy elnyerjék a légierő szkeptikus parancsnokságának tiszteletét, ezért ragaszkodott hozzá, hogy minden pilóta 500 repült órával rendelkezzen, mielőtt bevetésre küldik. (Ezekben a hónapokban sok pilótát már 50-60 óra tapasztalat után felküldtek a Luftwaffe ellen golyófogónak.)

Az 586. vadászezred volt az első, amely megkezdte az aktív szolgálatot 1942 áprilisában. Jak-1, később pedig Jak-7 és Jak-9 típusokat repültek (ezek modern, ugyanakkor jelentős részben fából és vászonból épített, ergo könnyű és kecses vadászgépeknek számítottak, úgyhogy talán nem túlzás azt mondani, hogy nőknek kifejezetten megfeleltek). Feletteseiknek alighanem fenntartásaik voltak az egység képességeivel kapcsolatban, az ugyanis nem került be a húsdarálóba, hanem a külön haderőnemként működő honi légvédelem (V-PVO) kötelékében 9 és fél hónapig Szaratovot oltalmazta - a város fontosságát az ipari létesítmények mellett az itt lévő egyik Volga-híd adta -, vagy déli frontszakaszokra látogató VIP-k (pl. Nyikita Hruscsov vagy Kliment Vorosilov honvédelmi népbiztos) gépeinek biztosított vadászfedezetet. Első parancsnokuk, Tamara Kazarinova őrnagy egy lábsérülés miatt nem vett részt a bevetéseken; szigorúságával és hozzá nem értésével a lázadás szélére sodorta a "legénységet", ezért őt hamarosan a GULAG-ot is megjárt Alekszandr Gridnev őrnagy váltotta fel. (Az embernek óhatatlanul eszébe jut a kutatás, mely szerint a nők a munkahelyen is jobban szeretik, ha férfi a főnökük...). Őt leszámítva csak a szerelők között akadt néhány férfi az egységben, amíg 1943-ban meg nem erősítették azt egy harmadik repülőszázaddal, amely férfi pilótákból állt.

Feladatköre alapvetően később sem változott: katonai támaszpontok és közlekedési csomópontok légvédelmét látta el, ennek megfelelően az ellenséges felderítőgépeket ill. bombázókat kellett semlegesítenie vagy egyszerűen "elzavarnia" a védett objektumok közeléből. Mivel a PVO-hoz tartoztak, a légierő vadászezredeivel ellentétben sosem mentek "portyázni" a front mögötti területek fölé, célpontok után kutatva; ezzel magyarázható légi győzelmeik viszonylag alacsony száma: a háború végéig 4419 bevetés során összesen 38 gépet lőttek le és 10 pilótát veszítettek. A "gárda" minősítést sem kapta meg az egység, noha részt vett a kurszki csatában és a korszuny-sevcsenkovszkiji "halálkatlan" felszámolásában. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy 1944 végén Debrecenben, a német fegyverletétel napján pedig Budapesten állomásozott.

Az ezred valószínűleg csak azért szerepel egyáltalán a történelemkönyvekben, mert itt kezdte meg a szolgálatot Lidija Litvjak (a kép bal oldalán) és Jekatyerina Budanova (középen), akik a történelemben egyedülálló módon női ászpilótákká váltak - igaz csak azután, hogy 1942 szeptemberében 6 másik pilótával (az ezred legtehetségesebbjeivel) együtt átirányították őket a sztálingrádi fronton harcoló 437. és 434. vadászezredekbe, azok súlyos veszteségeinek pótlására. A Volga és Don közötti terület ekkoriban veszélyes, de egyben célpontokban gazdag környezet volt a vadászpilóták számára (is), ahol hamar megnyilvánult a tehetség. Budanova 256 bevetés során összesen 20 légi győzelmet ért el, amíg 1943. június 19-én Luganszk felett le nem lőtték. Litvjak átkerült a 9., majd a 73. gárdaezredbe, ahol Budanovához hasonlóan férfi parancsnokok másodrepülőjeként szolgált. 168 bevetésen összesen 14 légi győzelmet ért el (ezekből 3-at más pilótákkal közösen), de 1943. augusztus 1-én a német vadászok vele is végeztek (sérült gépével kényszerleszállást próbált meg végrehajtani az ukrajnai Dmitrijeva falu mellett, sikertelenül). Mivel földi maradványait 1979-ig nem azonosították, nem lehetett tudni, hogy meghalt-e vagy német fogságba esett - és mivel az utóbbi lehetőséget nem lehetett kizárni, a szovjet rendszer logikája szerint nem volt jogosult utólagos elismerésre. (Ebben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy az apját 1937-ben "ellenforradalmi tevékenységért" agyonlőtte az NKVD.) Végül 1990. május 5-én - a szovjet női vadászpilóták közül egyedüliként - utólag megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést. 

Lidija Litvjak hadnagy, vagy ahogy a sajtóban nevezték, "Sztálingrád fehér rózsája":

Az 587. bombázóezred első bevetésére csak 1943 februárjában került sor; a késedelem oka az volt, hogy eredetileg a Szu-2 könnyűbombázóval szerelték volna fel, de az egyébként is elavultnak számító gépekkel sok műszaki probléma adódott, ezért a légierő parancsnokságának 1942. júniusi döntése értelmében az egységet át kellett képezni a Pe-2 kétmotoros bombázóra (lent). Ez volt a rendelkezésre álló legmodernebb típus, de ennek is megvoltak a maga hiányosságai, pl. nehéz volt kormányozni, különösen le- és felszállás közben; a tapasztalatlan pilóták ezért nem szerették, és a légierő tisztjei sem voltak meggyőződve arról, hogy pilótanőknek ez lenne a megfelelő gép. Raszkova részben az ilyen vélemények "leszerelésére" a rendelkezésre álló legtehetségesebb pilótanőket osztotta be ide.

Egyben ő volt az egység első parancsnoka is, de 1943. január 4-én gépével belecsapódott a Volga meredek partjába, miközben igen rossz látási viszonyok között le akart szállni egy Sztálingrádhoz közeli légitámaszponton (az egységet ekkor irányították át a front közelébe). A személyzet többi tagjával együtt szörnyethalt; a harcokban elszenvedett sebesüléséből felépült Valentyin Markov őrnagyot nevezték ki a helyére - későbbi beszámolói szerint bajtársai őszinte sajnálattal vagy éppenséggel kárörömmel fogadták a hírt, hogy egy bizonytalan képességű női repülőezred élére kerül. Mivel biztosra akart menni, az egységtől sokat követelt, és világossá tette, hogy az ő parancsnoksága alatt senkinek sem jár megkülönböztetett bánásmód a neme miatt. Kérlelhetetlen szigorúsága, keménysége következtében a lányok rá is aggatták a "Bajonett" gúnynevet.

Rajta kívül az ezredben csak a műszaki személyzet egy része, ill. a fedélzeti lövészek voltak férfiak. Az utóbbi, azt hiszem, bővebb magyarázatra szorul. A Pe-2 személyzete három főből állt: pilóta, navigátor (egyben ő kezelte a kabin hátsó részébe elhelyezett 12,7 mm-es Berezin UB géppuskát) és fedélzeti lövész, aki nemcsak a géptörzs alsó részébe szerelt géppuskát és a rádiót, hanem egy második géppuskát is kezelt, amelyet a törzs két oldalán lévő nyílásokba lehetett elhelyezni - és bevetés közben gyakran kellett változtani a helyét annak függvényében, hogy a német vadászok éppen melyik irányból támadtak. Az ehhez szükséges izomerő következtében alkalmaztak férfiakat erre a feladatra annak ellenére, hogy a multitasking, legalábbis a széles körben elterjedt vélemény szerint, nem az ő erősségük.

Az ezred végülis rácáfolt a szkeptikus véleményekre. 1943. május és július között a 37. hadsereget támogatta a Tamany-félszigeten, majd részt vett a krími harcokban, a kurszki csatában és az 1943. szeptemberi szmolenszki offenzívában is, melynek során megkapta a "gárda" minősítést. Ellenséges csapatösszevonások, repterek, hidak, pályaudvarok ellen repültek átlagosan naponta három bevetést - a háború végéig összesen 1134-et - a fronttól 50-55 km-re létrehozott ideiglenes támaszpontokról. 1944-től immár 125. Marina Raszkova Boriszov gárdabombázóezred néven harcolt a Baltikumban és Kelet-Poroszországban, és megkapta a Szuvorov- és a Kutuzov-rendet is. Tagjai közül összesen 15-en estek el, öten a Szovjetunió hősei lettek. (Raszkováról egyébként egy teherhajót is elneveztek.)

Az 588. (éjszakai) bombázóezred nagy hírnévre tett szert; hőstetteikkel gyakran foglalkozott a média, és több játék- és dokumentumfilm is készült róluk, míg a másik két ezredet senki nem "sztárolta" a teljesítményéért (ami már azért is furcsa, mert hagyományosan a vadászok jelentik a légierő "reklám-fegyvernemét", amelyet minden országban népszerűsítenek az ifjúság számára). A magyarázat valószínűleg abban rejlik, hogy ennek az egységnek jutott a legveszélyesebb feladatkör, ugyanis ilyen gépeken küldték őket harcba: 

Az U-2VS (későbbi elnevezés szerint Polikarpov Po-2) egy permetezésre és pilótaképzésre tervezett és később bombázónak is átalakított, fából és vászonból készített gép, amelyben nem volt rádió, célzóberendezés, öntömítő üzemanyagtartály, páncélzat, gyakran még védőgéppuska sem - röviden tehát semmi, ami a pilóták életét megkönnyítette volna. Egy öthengeres, 100 lóerős Svecov M-11 típusú csillagmotor hajtotta, így végsebessége nem haladta meg a 140 km/h-t. Tipikus példa tehát arra, mivel rukkolnak elő a repülőmérnökök, ha a költségminimalizálás, a megbízhatóság és az igénytelenség érdekében mindent fel kell áldozniuk.

Mivel az 588. tagjai így röhejesen könnyű célpontot kínáltak volna, mindig éjszaka küldték őket bevetésre német repterek, lőszer- és üzemanyagraktárak, csapatösszevonások ellen. Ilyenkor mindig egy, a fronthoz lehető legközelebb lévő ideiglenes kifutópályát használtak, és csak hajnalban tértek vissza a támaszpontjukra. A célpontot jelzőfényekkel világították meg, és szünet nélkül, folyamatosan támadták, egyik gép a másik után. A pilóták gyakran 10-15 bevetést repültek egy éjszaka (nem csoda, hogy beszámolóik szerint az egész háborút a teljes kimerültség állapotában harcolták végig). A gépek a csekély bombateher (max. 300 kg) következtében nem tudtak nagy pusztítást végezni, viszont támadásaikkal a német katonákat pszichológiai nyomás alatt tartották és nem engedték aludni; azok el is nevezték őket "éjjeli boszorkányoknak" (Nachthexen). Bevett taktikájuk az volt, hogy a gépeket párosával küldték támadásra; az egyik komótosan körözni kezdett a célpont felett, így magára vonva a német légelhárítás tüzét, amíg a másik leállított motorral, vitorlázva, ergo észrevétlenül dobta le a bombákat a gyanútlan védőkre. 1944 nyaráig ejtőernyőket sem vittek magukkal - úgy vélték, a könnyen irányítható Po-2-vel saját területen ígyis-úgyis könnyű leszállni, ellenkező esetben pedig jobb elégni a levegőben, mint német fogságba esni.

Ez volt a három ezred közül az egyetlen, amely az eredeti terveknek megfelelően teljes fennállása alatt kizárólag nőkből állt. (A megkülönböztetés csak annyiban nyilvánult meg, hogy míg a Vörös Hadseregben napi 200 g volt a vodkafejadag, ők csak száraz borból kaptak ugyanennyit naponta). 1942 júniusában került ki a frontra, harcolt a Don-vidéken, az Észak-Kaukázusban, a Tamany-félszigeten, a Krímben, Belorussziában, Lengyelországban és végül a berlini csatában is. 1943 februárjában megkapta a "gárda" minősítést, és átkeresztelték 46. tamanyi gárdabombázóezredre. Eleinte 2 századból állt, ezt később kibővítették 4-re. Összesen 24 ezer bevetést repült és 60 főt veszített. 23 tagja megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést (öten posztumusz).

Ketten az egység veteránjai közül:

 Polina Gelman (balra) 860 bevetést repült a háború alatt, 1957-ben őrnagyi rendfokozatban szerelt le a légierőtől. Ő volt az egyetlen zsidó nő, aki megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Később gazdasági tanácsadóként tevékenykedett Kubában. Natalja Meklin hadnagy (jobbra) 982 bevetést repült. 

Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy a három repülőezred tagjain kívül a háború alatt még számtalan nő szolgált a Vörös Hadsereg fegyvernemeiben, elsősorban mint az egészségügyi szolgálat dolgozói, rádiósok, mesterlövészek és géppuskások, a háború óriási emberigényének következtében 1945-ben már összesen 800 ezren (a teljes állomány 8 százaléka); közülük 92-en kapták meg a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Ekkorra a vadászpilótáik 12 százaléka is nő volt. De a győzelem után néhány hónappal, a veszély elmúltával a női repülőezredeket feloszlatták.

Utószó helyett:

A nő alapvető természete elutasítja a harcot. Az a feladata, hogy gyerekeket hozzon a világra és segítsen másokon. A harci bevetéseken való részvétel ellentétes a természetünkkel; kizárólag a hazánkat ért tragédia következtében csatlakoztunk a hadsereghez, hogy segítsünk az országunknak, a népünknek. Oroszország a fennállásának kezdetétől támadások célpontja volt. Történelmünk fordulópontjain a nők mindig a férfiak  oldalán küzdöttek. Egy dolog a hadseregben szolgálni ilyen kulcsfontosságú periódusokban, de akkor sem teljesen természetes, ha egy nő a hadseregben akar lenni.

/Alekszandra Akimova, a 46. tamanyi gárdabombázóezred volt hadnagya, 1991/

Felhasznált irodalom:

Bachler, David M.: Aviation Development in Russia's Far East

Gress, Kimberly A.: A Study of Soviet Female Combatants in World War II

Mellinger, George: Yakovlev Aces of World War 2

Morgan, Hugh: Soviet Aces of World War 2

Noggle, Anne: A Dance with Death: Soviet Airwomen in World War II

Sakaida, Henry: Heroines of the Soviet Union

Zicherman István: Az orosz ejtőernyős alakulatok története