(Az első rész itt olvasható.)

Az előkészületek

A „Kék Kanál” fedőnevű tervet az Egyesült Államok Déli Parancsnokságán (USSOUTHCOM) vetették papírra, de 1989 végén a 18. légideszant-hadtest tisztjei, akikre a majdani kivitelezés feladata hárult, a gyorsan változó politikai helyzet ismeretében jelentős módosításokat hajtottak végre azon. Tudták, hogy a hadművelet során az FDP reguláris egységei nem jelentenek majd különösebb fenyegetést – annak ellenére, hogy az 1989. októberi puccskísérlet során bizonyították a főparancsnokuk iránti hűségüket. Viszont számolniuk kellett a lehetőséggel, hogy a panamaiak elegendő ideig feltartóztatják majd a támadókat ahhoz, hogy a Noriega által mozgósított FDP zöme bevegye magát a dzsungelbe és ott gerillaháborút kezdjen, melynek következtében az egész ország káoszba és kezelhetetlen banditizmusba süllyed.

Ennek megelőzésére pedig nem lassú, folyamatos erőátcsoportosításra és diplomáciai nyomásgyakorlásra, hanem gyors, meglepetésszerű beavatkozásra lesz szükség, ezért az első hullámban a híres 82. légideszant-hadosztályt és a különleges erőket kell bevetni. Mivel ez nagyszámú helikopter alkalmazását tette szükségessé, a támadásnak éjjel kellett indulnia, amikor az FDP egyébként sem túl félelmetes légelhárítása a legkevésbé hatékony. A feladat Noriega elfogása, az FDP semlegesítése, a Panamában tartózkodó mintegy 40 ezer amerikai civil biztonságba helyezése és a demokrácia visszaállítása volt. Ennek megfelelően a végleges terv (OPLAN 90-2) leegyszerűsítve a következőképpen nézett ki:

1. A hadsereg és a haditengerészet különleges egységei (Army Delta Force, Navy SEALs, rangerek) elfoglalják az FDP főparancsnokságát, Panama főbb repülőtereit, légitámaszpontjait és ott felszámolnak minden ellenállást annak érdekében, hogy a) Noriega és emberei ne tudjanak elmenekülni b) az FDP egyébként csekély légiereje ne tudjon beavatkozni a harcokba.

2. Az így elfoglalt repterekre felszerelésükkel együtt megérkeznek a légideszant-egységek.

3. Ezután megérkeznek a helikopteres egységek, melyek a deszantosokat továbbviszik a másodlagos célpontok (FDP helyőrségek, laktanyák) megtámadására. Közben a további erősítés már szállítógépeken érkezik a repterekre.

4. A nyomasztó túlerőben lévő amerikai erők gyorsan felszámolják a maradék ellenállást is, visszajuttatják a demokratikusan megválasztott Endara elnököt a hatalomba, majd a polgári közigazgatás visszaállítására hátrahagyott kis létszámú egységek kivételével szépen hazamennek.

A Pentagon elkezdte hazaszállítani a Panamában állomásozó katonák családtagjait és erősítést küldött a Csatornaövezetbe; a hadművelet végrehajtására kijelölt egységek hónapokon át gyakorlatoztak, de a parancsnokok kivételével természetesen nem tudták, hogy ennek mi a valódi célja.

Mivel politikai megfontolásokból elsődleges szempont volt a járulékos veszteségek (collateral damage) minimalizálása, a kidolgozott művelet-végrehajtási szabályok (rules of engagement) szokatlanul szigorúak voltak, akárcsak később Szomáliában meg a többi békefenntartó művelet során. A katonák közvetlenül a bevetés előtt azt a parancsot kapták, hogy csak a feladat végrehajtásához feltétlenül szükséges, minimális tűzerőt alkalmazzák; célzott tüzelés előtt mindig adjanak le figyelmeztető lövéseket és próbálják meg rávenni az ellenséget, hogy adja meg magát, polgári célpontokra meg csak akkor lőjenek, ha az egység védelme azt szükségessé teszi.

A művelet végrehajtására összesen 26 ezer katonát – többek között a 82. légideszant-hadosztály, a 7. gyalogoshadosztály és a 75. Ranger-ezred egységeit – vetettek be; felük a Csatornaövezetből indult bevetésre - ahol az USA összesen 14 katonai támaszponttal rendelkezett -, a többi egység pedig az anyaországból, légi úton. Az utóbbiak között 3300 deszantos, ezen belül 1700 Ranger volt. A „konvencionális” és a különleges egységeket 5-5 harccsoportba (Task Force) szervezték: Atlantic (7. gyalogosh. 3. dandár), Pacific (82. légideszant-hadosztály 1. dandár), Bayonet, Aviation, Semper Fidelis (a tájékozottabb olvasók az elnevezésből már bizonyára sejtik, hogy ezt a tengerészgyalogság egységei alkották), ill. Green (Delta Force), Black, Red (Rangers), Blue, White (Navy SEALs). Egyébként ekkor mutatkozott be a világ előtt az amerikai fegyveres erők ésszerűsített, a korábbinál hatékonyabb parancshierarchiája, mivel az összes bevetett egységnek a 18. légideszant-hadtest élén álló Carl Stiner altábornagy parancsolt, a végrehajtást pedig a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának (Joint Chiefs of Staff) elnöke, Colin Powell felügyelte.

A beavatkozásra pedig egykettőre akadt politikailag igazolható indok is. 1989. december 15-én Noriega, miután a híveiből összeállított törvényhozás teljhatalommal ruházta fel, bejelentette, hogy az USA ellenséges, agresszív politikája „hadiállapotot teremtett Panamában”. Két nappal később pedig a Csatornaövezetben egymást követő, egyre súlyosabb incidensek és provokációk tetőzéseként az FDP katonái egy panamavárosi ellenőrzőpontnál lelőtték az amerikai tengerészgyalogság egyik főhadnagyát, mert nem engedelmeskedett a felszólításnak és autóval el akart menekülni. Erre Bush elnök engedélyt adott az OPLAN 90-2 végrehajtására, de szinte az utolsó pillanatban egy bölcs húzással annak fedőnevét „Kék Kanálról” a PR-szempontoknak már jóval inkább megfelelő „Igaz Ügyre” módosította. Ami azt illeti, hülyén is adná ki magát, ahogy egy téli estén a Delta Force egy nyugállományú veteránja a kandalló előtt a térdére ülteti az unokáit, és azt mondja: „Most azokról az időkről fogok mesélni nektek, amikor részt vettem a Kék Kanál hadműveletben!”

Előre az igaz ügyért!

Az egységek december 19-én este 9 órakor megkapták az eligazítást, másnap hajnali 1 órakor pedig kezdetét vette az összehangolt támadás; összesen 27 célpontot kellett semlegesíteni 24 óra alatt. Az aprólékos tervezés, a sok gyakorlatozás és a meglepetés ereje megtették a hatásukat: néhány arcpirító, de a kialakított ütemtervet végső soron szerencsére nem befolyásoló bakitól eltekintve a hadművelet végrehajtása olajozottan ment. 

A különleges egységek megostromolták az FDP főparancsnokságát (La Comandancia); a Navy SEALs katonái elfoglalták a Paitilla-repteret és (többek között) szétlőtték az ott lévő elnöki különgépet, Fort Amadornál pedig két őrhajót, nehogy Noriega el tudjon menekülni. A TF Semper Fidelis ellenőrzése alá vonta a Howard-légitámaszpont körüli területet és az Amerikák Hídját, amely a csatorna két oldalát kötötte össze (lásd a fenti térképet).   

A kulcsfontosságú célpontoknak minősülő Omar Torrijos nemzetközi repülőteret és a Tocumen légitámaszpontot 2 db AH-6 harci helikopter és egy AC-130H tűztámogatása mellett a Rangerek 45 perc alatt foglalták el - a terveknek megfelelően, mert ekkorra kellett megérkeznie a TF Pacific egységeinek Fort Bragg-ből. De ők már nem szerepeltek ennyire hibátlanul. A szállítógépeik késtek, mivel a felszállás után hóviharba kerültek,  ezért csak hajnali 5-re érkezett meg az összes egység, több hullámban. Rádión közölték velük, hogy a reptér meg van tisztítva, tehát kényelmesen le is szállhatnak. De a parancsnokoknak nem tetszett a gondolat, hogy  annyi ideig feleslegesen gyakorlatoztak az embereikkel, ezért az eredeti forgatókönyv szerint parancsot adtak az ugrásra - de túlságosan kis magasságból, ezért a kifutópályák betonjára érkező deszantosok közül 35 kificamította a bokáját vagy egyéb sérülést szenvedett.

A felszerelést a reptér melletti mezőre kellett ejtőernyővel ledobni, mert másképp még ráestek volna a katonákra, vagy eltorlaszolták volna az érkező gépek előtt a leszállópályát - csakhogy a térképen jelzett mező valójában fűvel benőtt mocsár volt, így négy szállítójármű megrongálódott, egy M551 Sheridan típusú könnyűharckocsi pedig elsüllyedt. A katonák csak délre találták meg az összes szétszóródott felszerelést a magas fűben. A reptérre érkező helikopterek is késtek a rossz időjárás miatt, így a 82. légideszant-hadosztály egységei csak negyed 7-kor indulhattak a további célpontok elleni bevetésre, de ez nem jelentett nagy csúszást. 

Noriega épp a Tocumen légitámaszpont tisztiklubjában hentergett egy prostival, amikor megérkeztek a jenkik. A támadás híre megdöbbentette - persze számolt egy amerikai invázió lehetőségével, de arra számított, hogy annak megindulása előtt egy CIA-kommandó majd megpróbálja őt eltenni láb alól (éppen ezért állandóan változtatta a tartózkodási helyét, egy éjszakát sosem töltött egy helyen).  Nem is adott ki semmilyen értelmes parancsot, hanem néhány emberével autóba vágta magát és kereket oldott. A két gépkocsiból álló konvojra tüzet nyitottak a rangerek, az elsőt ki is lőtték, de Noriega a másodikban ült, így épphogy el tudott menekülni.

Közben a Rio Hato katonai bázist a légierő harci helikopterei és egy AC-130H lőtték, hogy előkészítsék a terepet a TF Red számára (amely a 75. Ranger-ezred 2 zászlóaljából és az 1. PSYOPS-zászlóaljból állt). Hogy a jövő csúcstechnológiája is képviseltetve legyen, csatlakozott hozzájuk a 37. taktikai vadászezred két F-117A típusú lopakodó bombázója is, melyek alighanem az egész hadművelet legfölöslegesebb bevetését hajtották végre: 4800 km-t repültek 5 légiutántöltéssel azért, hogy ledobjanak 1-1 db kétezer fontos bombát, ezzel pánikot keltsenek és összezavarják a védőket. Mivel csak az egyik talált célba, csak annyit értek el, hogy a helyőrség felriadt, majd kézifegyverekkel és légelhárító géppuskákkal lőni kezdett a deszantosokra, akik azonban hamar legyűrtek minden ellenállást.

A nehézségek ellenére napfelkeltére már csak három fontos támaszpont maradt az FDP kezén: Panama Viejo, Tinajitas és Fort Cimarron. Panama Viejo mellett két landolási zónát jelöltek ki a Tocumen-i bázisról ideérkező UH-60 Black Hawk helikopterek számára. Sajnos a felderítés itt sem volt elég körültekintő, mert az egyik lényegében egy sártenger volt. A deszantosok ettől függetlenül persze kénytelenek voltak kiugrani; közülük többet a tűzharc megtekintésére odasereglett civileknek kellett kihúzni a derékig érő trutyiból. Ennek ellenére az egység délelőtt 11 órára elfoglalta a támaszpontot anélkül, hogy egy embert is veszített volna, mivel a védők többsége, ahogy korábban több más helyen, itt is szétfutott.

Az amerikaiak a másik két helyszínen sem ütköztek különösebb nehézségekbe. Délre mind a 27 célpontot semlegesítették, az elkövetkező 3 napban pedig az FDP egységeinek maradékát is rávették a megadásra vagy felszámolták. A sajtó tisztelt képviselői rendszeresen azzal vádolják az amerikai hadsereget, hogy olyan, mint egy kalapács, amely mindent szögnek néz. Nos, Panamában sikerült találni egy ideális szöget a számára. A hadműveletben 21 légi szállítási ezred egységei vettek részt, csak az első napon (az erősítés mellett) 3 ezer tonna ellátmányt, január 1-ig pedig 399 bevetés során összesen 19500 katonát és 11900 tonna ellátmányt juttattak el az elfoglalt panamai repülőterekre.

Amerikai katonák Panamában:

(További képek itt.)

A végjáték

Bekövetkezett az, amire 2003-ban Irakban hiába számítottak: a civilek boldogan, mint felszabadítókat fogadták az amerikaiakat, és minden elképzelhető módon a segítségükre voltak; bújtatták az egységüktől elszakadt katonákat, megmutatták az FDP kisebb helyőrségeit és titkos fegyverraktárait, feldobták a megdöntött rendszer besúgóit, támogatóit.

De a fő feladatot, Noriega elfogását, még nem sikerült teljesíteni. A 7. gyalogoshadosztály Panamavárosba érkező 1. dandárja nemcsak az amerikai nagykövetség védelmét látta el, hanem blokád alá vonta a kubai, nicaraguai és líbiai nagykövetségeket is, nehogy Noriega oda meneküljön. Ő a híveivel napokig összevissza bujdosott az országban, majd menedékjogot kért Spanyolországtól, eredménytelenül. Végül ezt a minden hájjal megkent, kurvahajcsár drogkereskedőt a vatikáni nagykövetség (a pápai nunciatúra) fogadta be december 24-én. Miután ennek híre ment a városban, hamarosan 20 ezres tüntető tömeg vette körül az épületet és követelte, hogy Noriega jöjjön ki és adja meg magát a megszállóknak. Pszichológiai hadviselésre átalakított (értsd: hangszórókkal felszerelt) Humvee-kon (mint amelyik a képen itt fent) ideérkeztek a PSYOPS-egységek, és napokon át rockzenét bömböltettek a nagykövetség előtt. Sokan tudni vélték, hogy így akarják idegileg kikészíteni a volt főparancsnokot; valójában a hangos muzsika arra szolgált, hogy az amerikai tisztviselők nyugodtan tárgyalhassanak vele odabent anélkül, hogy a lehallgató berendezésekkel idecsődülő sajtósok bármit is megneszelhetnének. Noriega január 3-án megadta magát Maxwell Thurman tábornoknak, az USSOUTHCOM parancsnokának. A Howard légitámaszpontra, onnan pedig Miamiba szállították. Ott egy szövetségi bíróság 1992. július 10-én 8 vádpontban bűnösnek találta, és zsarolásért, pénzmosásért ill. kábítószer-csempészetért 40 év börtönre ítélte. Azóta a büntetési tételt többször is enyhítették jó magaviselet miatt, tehát hősünket már 2007-ben ki kellett volna engedni az egyébként jól felszerelt cellájából. Erre eddig azért nem került sor, mert különböző okokból ugyan, de Franciaország és Panama is kérte a kiadatását, és erről még nem született döntés.

December 27-én megkezdődött a csapatkivonás, a katonák elsődleges feladata ezután pedig az FDP arzenáljának begyűjtése volt. A civileknek minden beszolgáltatott kézifegyverért 150 dollárt fizettek. Január 31-én hivatalosan is végetért az Igaz Ügy hadművelet, melynek mérlege amerikai oldalon 23 halott és 330 sebesült volt - jóval kevesebb, mint amire a hadvezetés számított. Egyes, valószínűleg túlzó adatok szerint ebből 9 halott és kb. 200 sebesült baráti tűz áldozata lett - de ez nem annyira irreális, ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb katonának ez volt az első éles bevetése, ráadásul éjjel, városi környezetben. (Városi harcra nem voltak kiképezve.) Hivatalos adatok szerint az FDP 814 tagja esett el, 4054 fogságba esett, és 220 panamai civil életét vesztette.

Az USSOUTHCOM által kidolgozott Blind Logic (jellemző fedőnév!) terv alapján nem sokkal később kezdetét vette az Operation Promote Liberty, melynek hivatalos célja a "stabil demokratikus és gazdasági intézmények" létrehozása volt Panamában. Hát ez már nem ment olyan problémamentesen, mint a Just Cause, ennek pedig roppant egyszerű okai voltak. Az USSOUTHCOM tisztjei a Blind Logic tervezésébe - értelemszerűen nemzetbiztonsági megfontolásokból - nem vontak be civileket, ezért sem a külügyminisztérium, sem a többi állami szerv nem volt felkészülve arra, hogy stabilizációs műveleteket támogasson Panamában; az ott állomásozó katonákat nem képezték ki ilyesmire, noha nekik kellett megoldani a forgalomirányítást, a segélyosztást, az alapvető szolgáltatások visszaállítását és hasonlókat. A Promote Liberty végrehajtásáért az US Military Support Group Panama (USMSG-PM) volt a felelős, de az meg nem nagyon volt hajlandó együttműködni azokkal a kormányszervekkel, amelyeknek volt tapasztalata az ilyen jellegű problémák terén.

De a végső soron sikerült elkerülni azt, hogy a helyzet káoszba fulladjon. A törvényhozás az 1989 májusi választás eredményét érvényesnek nyilvánította, tehát Endara lett az elnök. Az amerikaiak elsődleges feladatuknak az új rendfenntartó testület, a Panamai Népi Erő (FPP) létrehozását és kiképzését tekintették. Sok belpolitikai feszültségre adott okot, hogy jobb híján sok volt FDP-tagot is átvettek ide. 1991 januárjában az Operation Promote Liberty is végetért. Egy évvel később egy közvéleménykutatásnól az derült ki, hogy a panamai lakosság mindössze 37 százaléka vélte úgy, hogy az invázió több jót hozott, mint rosszat - a magas munkanélküliség és a gazdasági bajok is megmaradtak -, de ez akkor már nem sokakat érdekelt. Összességében Panamából tehát nem lett Közép-Amerika Svájca, de erre nem is számított senki.

Összegzés

Az Igaz Ügy hadműveletre a berlini fal leomlása és az 1991-es Öböl-háború között került sor, ezért hamarosan szinte mindenki megfeledkezett róla. Pedig nagy jelentőséggel bíró történelmi epizód volt, és nemcsak a bevetett új fegyverek miatt.  Ekkor változott meg az amerikai katonai akciók hivatalos indoklása. Az antikommunizmus, a "szovjet terjeszkedés feltartóztása" a fiókba került; helyette megjelent a demokrácia visszaállítása/terjesztése,  az elnyomott népek megsegítése mint célkitűzés. Először lépett a színre az Egyesült Államok mint "világcsendőr" ("Globocop").

Másrészt ez a hadművelet tekinthető a Weinberger-doktrína  első alkalmazásának: elsöprő erejű túlerő bevetése, minden bevetett egység képességeinek maximális kihasználása, azonnali kivonulás a feladat teljesítése után. A két, csak burkoltan megfogalmazott irányelv a következő: a) mission creep mindenképpen elkerülendő b) a hadsereg egy  hadműveleti területen sem marad ott nemzetet építeni, mert erre nincs kiképezve.

De a politikai vezetés Szomáliában és Irakban már egyiket sem tartotta észben.