Rammjaeger83 & SchA

A mai napon a hagyományoknak megfelelően ismét anyázós stílusú cikket tálalunk a kedves olvasó elé, de a változatosság kedvéért relatíve könnyed témában. Bizonyos szempontból hiánypótló írásnak is szánjuk egyben, mivel a szellemi eltévelyedés/tunyaság és a hatásvadász tollforgatás olyan megnyilvánulási formáinak elemzésére és kategorizálására teszünk kísérletet, melyekkel már több alkalommal foglalkoztunk a blogon.

A hadtörténelem és haditechnika szerelmesei mindig is büszkék voltak szellemi igényességükre és tájékozottságukra – ám sokan közülük kizárólag saját fantáziájukban rendelkeznek ezekkel a tiszteletre méltó tulajdonságokkal. Angol nyelvterületen alighanem a „fake war nerd” v. „fake military buff” a rájuk használt legpontosabb jelző (ezeknek, tudomásunk szerint, nincs igazán jó magyar megfelelője – ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy mifelénk a militarizmus sosem eresztett mély gyökeret a nép lelkében). Könnyen felismerhetőek arról, hogy marhaságaikkal tele van minden a biztonságpolitikával és/vagy haditechnikával (is) foglalkozó (online) újság és internetes fórum – és mindazt rosszabb esetben szilárd meggyőződésből, jobb esetben a bullshitting szándékával teszik „közkinccsé”. (A szerencsésebbek ezért még fizetést is kapnak, mivel újságíróként vagy biztonságpolitikai szakértőként tevékenykednek, szégyent hozva ezzel mindkét szakmára.)

Ők az első számú fogyasztói és terjesztői a katonai pornónak, melynek bemutatására most rá is térünk. A félreértések elkerülése végett még csak annyit jegyeznénk meg, hogy a katonai pornót az igazi war nerd-ök is szórakoztatónak találják, csak ők éppenséggel tudják, hogy annak nincs sok köze a valósághoz, míg egy fake war nerd – vagy az általa terjesztett bullshitnek bedőlő gyanútlan civil – azt komolyan veszi és a rögvalóság reális leírásának tekinti.

A katonai pornó két alapvető formája a biztonságpolitikai pornó és a haditechnikai pornó. Az utóbbi célközönségét nem túl meglepő módon a fegyvermániások alkotják; a hagyományos pornográfiához annyiban hasonlít, hogy fogyasztása az égvilágon semmilyen szellemi erőfeszítést nem igényel, és elsősorban vizuális stimuláció vagy a figyelemfelkeltés más jól bevált eszközét alkalmazza. Mint arra magából az elnevezésből is következtetni lehet, lényegében a fegyverek szépségének, technológiai fejlettségének és pusztító erejének csodálatát és azok (audio)vizuális élvezetét, vagyis a háború eszközeinek fetisizálását jelenti. A továbbiakban azt vesszük szemügyre, hogy ez milyen megjelenési formákat ölthet. 

Gun porn

A kézilőfegyverek az összes többi fegyverkategóriától különböznek abban a tekintetben, hogy az átlagember számára is könnyen beszerezhetőek (már ha az adott ország törvényei ezt lehetővé teszik), így nem csoda, hogy a fegyverrajongók zömének érdeklődési köre elsősorban ezekre terjed ki. Ők a haditechnikai pornó alighanem legszorgalmasabb előállítói, terjesztői és fogyasztói – a gyűjteményükhöz tartozó pisztolyokat, gépkarabélyokat stb. rendszeresen megtisztogatják, hogy azután optimális fényviszonyok mellett idealizált, beállított fényképeket készítsenek a kis drágákról saját szórakoztatásukra vagy hasonszőrű „kollégáik” lenyűgözésére. Vagyis – a definíció szerint – ugyanúgy jelenítik meg a fegyvereiket nyilvánosság előtt, mint a pornóstúdiók a felkapott modelljeiket. Néhány tipikus példa a lőfegyverpornó eme formájára:

(További hasonló képeket lásd pl. itt és itt.)

A hadiipari cégek ugyanezt az eljárást alkalmazzák a piacra dobott új típusaik népszerűsítésére – természetesen azzal a különbséggel, hogy ők nagyobb költségvetésből dolgoznak:

Ha pedig nem egy lőfegyver esztétikai értékét, hanem képességeit akarjuk kihangsúlyozni, arra természetesen a videofelvétel a legalkalmasabb eszköz:

Ugyanez harci helikopterekre:

Az ilyen ember természetesen sosem csak úgy általában vonzódik a fegyverekhez; szinte mindig van kedvenc típusa is, melynek a konkurenciával szembeni felsőbbségéről messzemenőkig meg van győződve, és ezt rendszeresen hangoztatja is. A két v. több típus kizárólag technikai paramétereken alapuló és minden más szempontot figyelmen kívül hagyó összehasonlítása és az ebből eredő viták – pl. az AK-47 vs M16, amelyről már említést tettem – ennek következtében a fegyvermániások egyik kedvenc szórakozását és egyben a haditechnikai pornó másik fő megjelenési formáját jelentik.

Ez a fajta csőlátás könnyen annak a tévhitnek a kialakulásához vezethet – nemcsak egyének, de egész hadseregek esetében is –, hogy a technológiai fölény megoldást jelent az élet összetett problémáira. Tipikus példája ennek Jack Mann útmutatása a gazdasági válság hatására potenciálisan bekövetkező társadalmi összeomlás és káosz átvészelésére az Exiled Online amerikai olvasói számára, mely szerint döntő fontosságú a megfelelő paraméterekkel rendelkező lőfegyverek beszerzése. Ez a – bizonyára az amerikai nemzeti karakter szerves részét alkotó individualista szellemiségből eredő – mentalitás jellemző a kormányellenes milíciák tagjaira is, akik elszánták magukat arra, hogy az utolsó golyóig védelmezik majd a vidéki házikójukat, amikor megjelennek az ATF fekete helikopterei és kommandósai, hogy a mocskos szövetségi kormány nevében megfosszák őt kicsiny fegyverarzenáljától és alkotmányos jogaitól. War Nerd jogos megállapítása szerint egy ilyen helyzetben édesmindegy, hogy a magányos harcot vívó illető milyen típusú fegyverekkel rendelkezik. 

Jet porn/Hardver porn

"It’s weird the way war nerds who are up to the minute on the specs of this or that weapons system never think hard about what those specs mean."

Gary Brecher a.k.a. War Nerd

Ha a lőfegyvereknél súlyos gondolkodásbeli probléma az öncélú imádat, akkor a nehezebb hardvernél talán nincs is megfelelő kifejezés, hogy milyen mélységeket érhet el ez a jelenség. A jó war nerd vagy hardver fan viszonylag sok típus - legyen szó repülőgépekről, harckocsikról vagy ICBM-ekről - technikai paramétereit vágja fejből. Szerintem a blog olvasói közül is sokan álmukból is felébresztve el tudnák mondani a Tigris I lövegének űrméretét, homlokzati páncélzatának vastagságát, stb. A  probléma, hogy az emberek gyakran elfeledkeznek olyan egyéb paraméterekről, amik kevésbé technikaiak, azonban nagyon is életszagúak. A példánál maradva jóval kevesebben tudnák megmondani, hány Reichsmark-ba került egy Tigris, vagy hogy mennyi időt vett igénybe a személyzetének kiképzése. És akkor még csak éppenhogy megkapargattam a felszínt.

Mivel a teljes hardverspektrumot a cikkünk terjedelme képtelen lenne lefedni, ezért két témára szorítkoznék - repülőgépek és a haditengerészet.

A legendás Dogfights sorozatot bizonyára sokan ismerik olvasóink közül. A harcban találkozó típusok körülményekből kiragadott összehasonlításának alaptípusa, amit ez a sorozat bemutat.

Dogfights - No room for error (0:56)

Dogfights of the Middle East (0:53)

Én egyébként a számítógépes játékokra, azaz ebben az esetben a repülőgép-szimulátorokra vezetném vissza a gondolkodást. Jómagam is nagy rajongója vagyok az egyik II. világháborús repülőszimulátornak, és a kapcsolódó fórumokat olvasva gyakran találkoztam a következő érveléssel: 

"X típus gyorsabb, és jobban manőverező volt, mint Y, és a háború alatt az X-et repülő pilóták általában lemosták az Y gépeket az égről. Ez a szimulátor viszont nem realisztikus, mert engem mindig lelőnek az Y-ok, amikor X-et repülök."

Hansi, az egyszerű szászországi tinédzser, elvégezte a Dogfights sorozat összehasonlítását - sebesség, fegyverzet, manőverezőképesség, stb -  majd úgy vélte, a nyertes lóra tett, és nem érti miért kenik el folyton a száját. Amit Hansi elfelejt, az az emberi tényező - a valóságban a pilótákat nem csak úgy odavágták a fülkébe, hogy repüljenek. A legjobb hardver is ócskavas, ha a kezelőszemélyzete nem ért hozzá - ellenben ha jó a zene, nem a hangszereket szokás dícsérni.

A példa némileg triviálisnak tűnhet, de hasonló gondolkodásmód rejlik sok, komolyabb fórumokon elhangzó álláspont mögött, például hogy bizonyíték a szovjet technológia alacsonyabbrendűségére az amerikaival szemben, hogy milyen csúnyán leszerepelt némelyik arab-izraeli és egyéb 3. világbeli konfliktusokban. A szovjet hozzáállás egyébként is különösen jó példa a másik tényezőre, amit a  hardverfanok rendre figyelmen kívül hagynak.

A hardver porn általában megfeledkezik a hadigazdaságról, arról hogy egy háborúban nem két, a világtól független hadsereg (vagy adott esetben hadosztály, vagy repülőszázad) csap össze, hanem két ország (már a konvenconális változatban).  A szovjetek mindig is anyagháborút vívtak - az Második Világháborúban a nagy mennyiségben előállított fegyvereket számolatlanul nyomták ki a frontra, és számolatlanul is veszítették el őket, de pl a németekkel vagy méginkább a japánokkal szemben nem származott hátrányuk az elit pilóták (elkerülhetetlen) megtizedelődéséből, mert nem is volt szükség rájuk. Míg technikai paraméterek összehasonlításból általában a német típusok kerülnek ki győztesen, addig a T-34 vagy a Jak-9 simán nyer a gazdaságosság szempontjából. És itt nem csak a gyártási költséget értem, hanem a felmerülő "humán költségeket" (azaz milyen nehezen, mennyi idő alatt lehet pótolni az elvesztett katonákat) is, amik együttesen eredményezik a jobb hadigazdasági hatásfokot. A '73-as Yom Kippur háború, vagy méginkább az Irak-Irán háború jó példa arra, amikor egy hadsereg átveszi haditechnikát, de a helyes használatot már nem hajlanadó megtanulni. Az irakiak csigalassan nyomultak előre Iránban, mert minden ellenállási fészket messziről, tüzérséggel akartak semlegesíteni, a veszteségektől félve nem nyújtottak megfelelő légitámogatást a fronton harcoló csapataiknak és gyalogsági fedezet nélkül küldték be a páncélosaikat a településekre (amit az irániak köszöntek és a gyengén felszerelt gyalogságukkal tucatszámra intézték el az iraki T-55-ket). Féltek a veszteségektől, holott az iraki hadsereg minden volt, csak nem jól képzett, vagy éppen elit. Az 1980-as iraki offenzíva kudarca borítékolható volt - de ez nem a fegyvereken múlott, ugyanis nem azt a háborút vívták velük, amihez tervezték őket.

Persze nem muszáj csak a technikai paraméterekbe szerelmesnek lenni, lehet a külcsínre is gyúrni: 

Javítsanak ki a hozzáértőbb olvasók, de én egyáltalán nem értem mi szükség ilyesfajta álcázófestésre a XXI. században, mert egy összecsapás alkalmával a felek a látótávolságon kívülről fogják egymás megsemmisíteni a levegő-levegő rakétáikkal. A radar ellen meg a terepszín nem véd. Természetesen harci repülőgépek többsége  rendkívül esztétikus látványt nyújt (persze akadnak kivételek),  azonban soha nem szabad elfelejteni, hogy ez csak egy mellékes körülmény,  nem a gépek fő funkciója, és az égvilágon semmit nem tesz hozzá a harcértékhez. Ugyanis volt már rá példa, hogy erről elég magas polcon feledkeztek meg.

A külsőségek imádatának talán legelborultabb történelmi példája a fasiszta Olaszország II. világháborús és azelőtti repülőgépipara volt. Az egyik kedvelt szerzőmtől, Geoffrey Regantól idézve:

Elég volt, ha egy repülő külsőre jól mutatott, motorja kellemesen zúgott, a pilóta pedig csinos ruhában feszített. Hogy mi történik majd, ha a gépek ellenséggel találják szemben magukat, azt az olaszok az istenekre bízták.

1941-ben, amikor hadrendbe állt a brit Spitfire Mk V és az első FW-190, az olaszok kihozták az Macchi C.202 Folgore-t, aminek kezdeti variációira kettő, azaz 2 db 12,7 miliméteres Breda SAFAT géppuskát sikerült felszerelniük. Ez előrelépés, hiszen a Folgore elődjének, az MC.200 Saetta-nak a korai verziói még egyetlen 12,7-sel szálltak harcba. Még szerencse, hogy az olasz mérnökök nem hagyták, hogy holmi fegyverekkel csúfítsák el a "repülő Ferrarijuk" tökéletes körvonalait.

(Bónusz - Future dogfights: a nem is olyan távoli jövőben 4 F-22 kiegészülve 2 B-1-el veszteség nélkül lemos 3 tucat MiG-29-et, Su-30-at és Dassault Rafele-t, F-22 vs Berkut és hasonló finomságok. Megszólal többek között a hardverpornó egyik legnagyobb sztárja, Tom Clancy.) 

Carrier porn/Navy porn

"Carrier Porn as it is garaunteed to give any flat-top sailor a hard on " 

A hordozók létjogosultságát mostanság divat megkérdőjelezni - mellettük szóló érv, hogy a power projection alapvető eszköze komolyabb tengerentúli műveletekhez (ami igaz), ezzel szemben szokás felhozni, hogy nagy, ki*aszott drága és sebezhető célpontok, és a tény, hogy a II. vh. óta még nem süllyesztettek el hordozót, csak annak köszönhető, hogy nem is próbálkozott vele senki. 

Because of their high radar and electromagnetic visibility, proponents hold, carriers have become easy targets for precision-guided missiles. Further, in their view, aircraft carriers are vulnerable to submarines and mines. Third, the frequent need to resupply carriers at sea makes them vulnerable to the destruction of logistical vessels. For all these reasons, the RMA school believes that in modern warfare aircraft carriers have become “floating coffins.”

Annyi biztos, hogy - a haditengerészeti hagyományoknak megfelelően - a hajóosztályhoz, mint a legdrágább létező úszó alkalmatosságokhoz, eltúlzott önbizalom és sznobizmus tartozik.

Egy kínai alapmű veti fel az alapkérdést, hogy a legyártott fegyvereidhez keresel megfelelő háborút, vagy a megvívandó háborúidhoz gyártasz fegyvereket? A hordozócsoportok (carrier group) alapvetően konvencionális ellenfelek lezúzására, vagy még inkább elrettentésére szolgálnak, az aszimmetrikus konfliktusokban már kevésbé hatékonyak. Úszó diplomáciai szigetnek kitűnőek, de az effektív harcokban csak korlátozottan hatékonyak, elsősorban a költségfaktoruk miatt. Az ember lehet büszke arra, hogy a legmodernebb hajókról indított cirkálórakéták milyen pontosak gyorsak és halálosak, és hogy sebészi precizitással iktatják ki a sötétben bujkáló terroristákat (esetleg ellenforradalmárokat), de nem mehet el a tény mellett, hogy lényegében sárkunyhókat és kiszuperált terepjárókat robbant fel egy 1 millió dolláros tüzijátékkal. A hordozókról nyújtott légitámogatásra  aszimmetrikus háborúkban ugyanez igaz, (lsd COIN gépek 1. rész) - látványos, de cseppet sem olcsó mulatság.

Az USA-nál szokás megjegyezni - és minden amerikai military porn fan szereti állandóan leírni a fórumokon -, hogy nekik egyedül annyi hordozójuk van, mint a világon mindenki másnak együttvéve. A képhez persze hozzátartozik, hogy a többi országnak nincs is szüksége egy tucat hordozóra. Kína például most bajlódik a Varyag felújításával, és tervbe vette egy vagy két (nincs 100% biztos infó) zsírúj hordozó legyártását. Még ha le is fogja egyszer körözni gazdaságilag az Egyesült Államokat, akkor sem bocsát majd tengerre évente egy újabb hordozót, mert nem célja bevatkozási képesség létrehozása a világ minden táján. Kína a blue water navy kapacitása az Indiai-óceán és a Csendes-óceán nyugati részére korlátozódna, de még ez is jövőbe vesző vágyálom a pártvezetés számára. 

De említhetjük a Szovjetuniót: soha nem is próbáltak versenyezni a hidegháború alatt az USA-val hordozók terén, mert az érdekszférát, ahol néha katonai beavatkozásokat hajtottak végre, szárazföldön is elérték, olyan tengeren túli katonai expedíciót, amihez egy (vagy netán több) hordozócsoport kellett volna meg nem is terveztek, mert a szemszögükből nem lett volna értelme. Azért meg nem építünk hajókat, hogy az egyszeri szovjet admirális felvegye a farokméret-versenyt az amerikai kollegájával.

Csatahajó - hagyomány, tűzerő, májerság. Nem számít, hogy 60 éve elavult technológia, ha ilyen látványt nyújt.

Ha a jelenkor haditengerészete nem elég lenyűgöző, lehet fokozni a milporn hatásfokot a jövő haditengerészetének elképzelésével, ahol lopakodó hajók teljes armadája és lopakodó UCAV-kat indító hipermodern hordozók veszik majd fel a harcot a jövőbeli gonosszal, akárki is lesz az.

A szegény amerikai védelmi ipar igencsak megsínylette, hogy a SZU széthullásával már nincs az az ellenséges szuperhatalom, aki ellen készülni kell a Nagy Háborúra, de amint látható, még mindig képesek fantasztikus dizájnokat alkotni. Azt csak mellékesen jegyezném meg, hogy a világ haditengerészeteinek a jelenlegi éles bevetéseket nem valami rogue state, hanem a szomáliai kalózok ellen kellene teljesíteni, csak valahogy vonakodnak használni azt a pusztító erőt, amire egyébként oly büszkék. 2030-ban hülyén fog kinézni, ahogy a lopakodó rombolók az abszolút csúcstechnikát képviselő fegyverrendszereikkel egyet-egyet a levegőbe lőnek, és fenyegetően köröztetik az UCAV-iket a gumicsónakban ülő borostás, RPG-s szomáliaiak felett, hogy húzzanak már elfele. Ősi bölcsesség, hogy minden fegyver csak annyit ér, amennyi hajlandóság van a használatára.

Threat porn / biztonságpolitikai pornó

Magát a biztonságpolitikai pornó kifejezést Tálas Pétertől kölcsönöztük, aki - jogosan - vetette a sajtó szemére, hogy előszeretettel nyúlnak hangzatos címszavakhoz az olvasói szám emelése végett, ezáltal a biztpol területéről átlépve a bullshit ingoványos talajára. Ezzel az eljárással talán még nem is lenne baj, a média egy ilyen műfaj, csak az a probléma, hogy a biztpol pornónál nemcsak a szalagcím, de maguk az cikkek sem szólnak többről, mint félelemkeltő kifejezések puffogtatásáról bárminemű szakmai hozzáértés nélkül. (Ahhoz olvasni is kellene, nem csak írni.)

A műfaj a lényeges vonásai: az egyszeri olvasó tudjon hozzászólni a tények teljes ismerete nélkül és elég félelemkeltő legyen (vagy min. használja az "appeal to emotion" néven elhíresült technikát) Hasznos még, ha kellően egyszerű képet fest egy konfliktusról, megnevezve, hogy kik a "Jók" és kik a "Gonoszak", ergo az egyszerű olvasónak kit kell támogatni/gyűlölni. Ajánlott buzzword-ök: terrorizmus, al Kaida, Izrael, Irán, iszlamisták, atom, Armageddon, vérontás, népírtás.

Például így néz ki egy tipikus szalagcím:

Az Al Kaida  iszlamista terroristái iráni atomfegyverek segítségével fogják megsemmisíteni Izraelt? 

És utána a cikk

 "Á, faszt, attól még messze vannak, de szeretnék, ezért mi nem mehetünk el a veszély mellett, mert bizony a gonosz AQ meg a gonosz iszlamisták, megám Irán, pláne hátsakkor mi lesz Izraellel ugye, de a rakéták hatósugarát gőzerővel fejlesztik, bla, bla, bla, bla..."

Amikor az emberek II. vh. témájú könyvet vásárolnak, inkább mi befolyásolja a döntésüket? Az, hogy egy méteres horogkereszt van a címlapon, és gótbetűkkel ott díszelegnek a HITLER, az SS és a HOLOKAUSZT szavak, vagy azért akad olyan is, aki felcsapja az adott könyv utolsó oldalait, és megnézi a forrásjegyzéket (ha egyáltalán van benne olyan), hogy az levéltárakra hivatkozik, vagy a Stefan Niemayer-életműre? 

Valahogy ez érződik a biztonságpolitikai pornóban is: hangzatos vádak és megalapozatlan állítások dominálnak a műfajban, de adatokat és tényeket hiába kér számon az ilyen írókon az ember, mert a végső válasz az lesz, hogy ez a szerző "véleménye" és pont. Hozzátenném, hogy a biztpol pornó kifejezés már csak azért is találó - ezt ugyan Tálas nem írta le, de valószínűleg gondolt rá - mert az említett témák általános kitárgyalásánál különböző fórumokon nem az érdemi vita (állítás - alátámasztás adatokkal - érvelés/cáfolat) megy, hanem végtelen verbális f*szverés a saját vélemény/oldal védelmében. Lehet azon spekulálni, hogy X és Y lázadó csoportokat kik is támogatják, és mik is a valódi politikai céljaik, de teljesen értelmetlen kérdés, hogy a Közel-keleten kié az erkölcsi felsőbbrendűség, vagy adott esetben ki került volna ki győztesként egy Hartmann-Kozhedub párharcból. 

Nem teljesen biztpol porn témájához tartozik, de azért megosztanánk a tisztelt olvasókkal: A Wikianswers csodálatos világa

Miért nem épített jobb tankokat Amerika a II. vh. alatt?
"Épített, csak majdnem mind Pearl Harborban volt, és a japánok megsemmisítették őket."
"Okosabbak voltak, és ezért nem gyártottak annyi tankot, viszont a megtakarított acélból rengeteg repülőgépet - pl. mint a P-47 - építettek."

Hány katona halt meg a II. világháborúban?
"A Szovjetunió 99,5%-át elvesztette a 18 és 27 év közötti férfi lakosságának"

Miért a szövetségesek nyerték meg a II. világháborút?
"Isten a szövetségeseket használta, hogy megbüntesse és megtörje a nácik zsidóellenes szellemiségét"
"A németek amfetaminnal emelték a katonák és a tisztek teljesítőképességét, ami eleinte jó volt, de 1943-44-re a Wehrmacht összeomlott a katonák amfetaminfüggése/kiégése miatt."
"Csak azt szeretném mondani, hogy ha Németország 1940-ben megszállja Nagy-Britanniát, az USA és Oroszország nem nyerték volna meg a háborút
1. Németországé lett volna a világ legnagyobb flottája, a Royal Navy.
2. Németország mér 1942-ben szert tehetett volna az atombombára. (stb...)"
 

Ízelítő az igazi biztpol pornóból:
- U.S. Fighter Gap: Myth or Reality?
- A sárkány karmai - diktatúrákkal szövetkezve épül az új világhatalom
- Politikai terrorizmus (itt ráadásul pont szegény Tálas volt biztpol porn szenvedő alanya)

Míg a biztonságpolitikai pornó műfaját többnyire laikusok űzik, innen már csak egy lépés a military porn szofisztikáltabb, hozzáértők által preferált változata.

Strategic masturbation 

A külső körülményeket figyelmen kívül hagyó, a hadműveleteket azoktól teljesen különállónak tekintő, szűk látókörű hadműveleti tervezést egykori interjúalanyunk, Thomas Barnett keresztelte el stratégiai maszturbációnak, mivel az egyes katonai stratégák önszórakoztató és végső soron ártalmatlan elfoglaltsága. Ők a háborút – az Unrestricted Warfare c. könyvben (lásd jobbra a linkek között) használt kifejezés szerint – kizárólag a háború kontextusában értelmezik („war in the context of war”) ahelyett, hogy fontolóra vennék annak politikai, gazdasági és társadalmi vetületeit, ill. eme külső szféra és a háború kölcsönhatását („war in the context of everything else”). Ráadásul teljes stratégiai koncepciójukat arra a feltételezésre alapozzák, hogy az ellenség majd egy jól körülhatárolható helyen, az általuk várt módon és eszközökkel támad.

Ez a fajta mentalitás különösen jellemző volt a hidegháború évtizedeiben az Egyesült Államok Nyugat-Németországban állomásozó páncélos erőinek tisztjeire. Ekkoriban a NATO belga, brit és holland egységeivel és természetesen a Bundeswehr-rel együtt az NSZK védelmét látták el az NDK-ban állomásozó Németországi Szovjet Hadseregcsoport, a keletnémet Nemzeti Néphadsereg (NVA) és a Csehszlovák Néphadsereg (CSLA) erőivel szemben, melyek harckocsik terén (is) jelentős számbeli fölényben voltak. 1987-ben pl. az Egyesült Államok összesen 1750 harckocsit állomásoztatott Európában (ezekből 1550 volt M1 Abrams) – többek között a Közép-hadseregcsoporthoz (Central Army Group = CENTAG) tartozó V. és VII. hadtestek kötelékében – és még 3700-at tartalékban, míg csak az NDK-ban lévő szovjet erők – 5 hadseregbe szervezett 11 páncélos és 8 gépesített lövészhadosztály – 5700 harckocsival rendelkeztek. Ha csak a páncélos erőket vesszük, ekkor összességében a NATO 13750, a SZU, az NDK, Csehszlovákia és Lengyelország pedig 17450 harckocsit vonultatott fel a várt nagy összecsapásra – szóval eléggé forró volt a helyzet.

A térképre tekintő amerikai harckocsizóknak pedig hamar feltűnt a Rhön-hegység és Knüll-hegység, illetve a Spessart-hegység és a Vogelsberg közötti terület – a Fulda és Kinzig folyók völgye (lásd a térképet itt balra, vagy egy másikat itt). Ezt a NATO stratégái elkeresztelték Fuldai-szorosnak („Fulda Gap”) és meggyőződésükké vált, hogy a szovjetek egy átkaroló hadművelet részét képező, itt indított hatalmas erejű páncéloscsapással tervezik kirobbantani a harmadik világháborút, és ennek megfelelően a NATO erőinek itt kell győzedelmesen megvívniuk a döntő csatát, hogy megvédjék Nyugat-Európát (ezt a meggyőződést nevezték a szkeptikusok „Fuldai-szoros szindrómának”).

Erre két dologból következtettek. Egyrészt, mint ahogy azt John Mearsheimer is megjegyezte, ez a legrövidebb és – a kedvező földrajzi viszonyok miatt – legkézenfekvőbb támadási irány a Rajna felé, amely a legfőbb természetes védelmi vonal az NSZK területén. A belnémet határtól a Fuldai-szoroson át kb. 100 kilométerre van a Majna-parti Frankfurt, amely kiemelt fontosságú közlekedési csomópont és gazdasági központ. Ha a vörösök páncélosékei idáig eljutnak, azzal lényegében kettévágják az NSZK-t és csapdába ejtik az ország déli részén állomásozó NATO-erőket, melyeknek a felmorzsolása egyébként a csehszlovákok feladata lett volna (az igen optimista haditerv térképét lásd itt). Az amerikaiak tehát a szovjetek helyében biztosan itt támadtak volna, ergo feltételezték, hogy majd a szovjetek is itt fognak támadni. Másrészt a határ túloldalán, Türingiában állomásozott a szovjet fegyveres erők krémjének számító, egy tankhadosztályból és három gépesített lövészhadosztályból álló 8. gárdahadsereg, amely a NATO katonáinak rémálmaiban bizonyára mint a kapitalista Nyugat szívének szegezett tőrkés jelent meg.  

Az amerikaiak ennek megfelelően a nagy múltú 3. páncéloshadosztályt küldték az NSZK-ba, hogy más egységekkel megerősítve az V. hadtest részeként védelmezze a Fuldai-szorost. 1958-ban ebben az egységben szolgált hadnagyi rangban az Egyesült Államok volt külügyminisztere, Colin Powell is, aki így emlékezett a küldetésre:

Gelnhausenbe küldtek, egy festői városba a Kinzig folyó völgyében, Frankfurttól 25 mérföldre keletre. Tőlünk 45 mérföldre keletre kezdődött a szovjet zóna.[…] A hadosztály összes tüzérségi lövegével, géppuskájával, puskájával, aknavetőjével, harckocsijával és tankelhárító fegyverével tüzet kellett nyitni az oroszokra, amint behatolnak a szorosba.

De arzenáljuk nem csak ezekre korlátozódott, elvégre, mint tudjuk, az atomfegyverek már akkor is nagy népszerűségnek örvendtek. 1986-ban Powell már altábornagyi rangban vezette az V. hadtestet, amikor Jerry Rutherford ezredes, a vezérkar tisztje vázolta neki a helyzetet: ha az ellenség egyszer eljut a Majna folyó völgyéig, onnan már sík terepen vezet az út Wiesbadenig és a Rajnán lévő hidakig. Emiatt a Fuldai-szoros a Nyugat utolsó védelmi vonala, ezért valószínűleg már ott taktikai atomcsapást kell mérni a várhatóan nagy mennyiségi fölényben támadó szovjetekre, mert másképp meg sem állnak a La Manche-csatornáig. Ezzel kb. le is tudták a hadműveleti tervek kidolgozását (persze a doktrínában azért voltak változások); az amerikai "konzervhuszárokat" inkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy a T-64 és a T-80 tényleg olyan félelmetes technológiai paraméterekkel rendelkeznek-e, mint amelyekre a hírszerzés jelentéseiből következtetni lehetett. Később kiderült, hogy nem igazán, de az M1A1 Abrams vs. T-90 mellett ezt a vitát is a mai napig folytatják a haditechnikai pornó kedvelői... 

Ami azt illeti, eleve kérdéses ötlet a stratégiai tervezésben az 1945 előtti konvencionális háborúk tanulságaira hagyatkozni egy olyan helyzetben, amikor a szembenálló felek atomfegyverekkel rendelkeznek, és mindenki jól tudja, hogy mind a NATO, mind a VSZ egységei mindkét német államban egykettőre atomvillanások fényében fognak megsemmisülni, amint valamelyik fél támadást indít a határon – akkor pedig nem sokat számít, hogy melyik fél harckocsijainak jobb a páncélvédettsége, vagy hogy ki alkalmaz briliáns taktikát. A közép-európai hidegháborús szembenállás már csak ezért is ért véget egy puskalövés nélkül – a másik, szintén prózai ok az volt, hogy a felek kölcsönösen feltételezték egymásról a támadó szándékot, így senki nem tette meg az első lépést, valószínűleg már csak azért sem, mert egymás képességeit is kölcsönösen túlbecsülték.

Az amerikaiak elképzeléseivel persze volt egy másik alapvető probléma is: az ellenség sosem ott támad, ahol évek/évtizedek óta várunk rá, elvégre ő sem teljesen hülye. Csak hogy néhány ismertebb példát említsek: a német nyugati hadjárat 1940-ben, Szingapúr eleste 1942-ben, az ENSZ-erők bekerítő hadművelete az 1991-es Öböl-háborúban. Nem a Fuldai-szoros volt a szovjetek rendelkezésére álló egyetlen támadási útvonal, ezért igen valószínűtlen, hogy azt választották volna:

(A témáról bővebben lásd ezt az elemzést, onnan vettem a fenti listát is.) Cinikus vélemények szerint egy szovjet támadás legnagyobb valószínűséggel az 1. Belga Hadtestet érte volna, méghozzá hétvégén, mert akkor a katonák zöme eltávozáson volt.

A Fuldai-szoros azt a szerepet töltötte be 1955 és 1989 között az amerikai harckocsizók életében, amelyet napjainkban az amerikai haditengerészet vezérkarának terveiben a Tajvani-szoros (ill. minden bizonnyal az indiai és pakisztáni harckocsizók életében valami sík terület Radzsasztán közepén). Azok pontos részleteit természetesen nem kötik a közvélemény orrára, de ha bizonyos (sajtó)értesüléseknek hinni lehet, a szóban forgó tisztek meggyőződése szerint a nagy ütemben fegyverkező népi Kína fenyegetést jelent az Egyesült Államokra, és kísérletet fog tenni annak csendes-óceáni dominanciájának visszaszorítására vagy felszámolására, és ennek következtében számolni kell egy Kína elleni nagy háború lehetőségével. Ezek nem teljesen indokolatlan félelmek, elvégre a katonai gondolkodás egy régi szabálya szerint remélni kell a legjobbakat, de fel kell készülni a legrosszabbra. 

A probléma az, hogy további feltételezéseik szerint Kína egy Tajvan elleni invázióval és a csendes-óceáni amerikai támaszpontok elleni meglepetésszerű - minden bizonnyal taktikai atomfegyverekkel végrehajtott - csapásokkal fogja kirobbantani a nagy összecsapást. Ennek során nem fognak nagy konvencionális légi-tengeri csatákat vállalni, elvégre egy olyan szituáció egyértelműen nem nekik kedvezne - és ahogy James Pinkerton írta, ők sem teljesen hülyék -, de ettől függetlenül olyan lépéseket fognak tenni, amelyekre egy ilyen helyzetben az amerikai haditengerészet már évek óta számít, és amelyekre időt és pénzt nem kímélve fel kell készülni: nagy találati pontosságú taktikai ballisztikus rakéták százaival megsemmisítik a tajvani légvédelem és légierő egységeit - ahogy azt Robert D. Kaplan is vizionálta a témában írt elhíresült cikkében -, majd hajó elleni ballisztikus rakéták ill. azonos rendeltetésű cirkálórakéták bevetésével állítják meg az invázió megakadályozására érkező amerikai flottakötelékeket.

Először is ezen a ponton érdemes belegondolni, hogy itt valóban Tajvan státusza-e a központi kérdés? Optimista elemzők rendszerint azzal az érveléssel zárják ki egy Kína és az USA közötti háború lehetőségét, hogy "Tajvan szigete nem bír akkora jelentőséggel Kína számára, hogy megkockáztasson miatta egy potenciálisan katasztrofális kimenetelű háborút", vagy hogy "az USA a vállalt kötelezettségei ellenére sem menne bele egy nagy veszteségekkel járó katonai összecsapásba Tajvan védelmében". Nem lehetséges, hogy ez a kis sziget egyre inkább csak ürügy a fegyverkezési versenyben és gyakori harcias retorikában megnyilvánuló  kínai-amerikai antagonizmus fenntartására, melynek más, igencsak prózai okai vannak? Például hogy Kína gazdaságilag teljesen rá van utalva olyan kereskedelmi útvonalak használatára, melyeket az USA haditengerészete ellenőriz - amely mellesleg az egyetlen katonai erő a világon, amely konvencionális fenyegetést jelent Kínára, mert tengeri blokád alá tudná vonni azt? Könnyen elképzelhető, hogy a kínaiakat ez a fenyegetettség, nem pedig a Tajvan ellen forralt sötét tervük ösztönzi a hajó elleni rakéták ill. a hordozásukra alkalmas bombázók, vadászrepülőgépek és tengeralattjárók fejlesztésére. Az amerikaiakat pedig bizonyára nagyon felidegesíti, ha a Csendes-óceán túlpartján felemelkedik egy új katonai nagyhatalom - ez 70 éve sem volt másképp -, és ezen az sem változtatna, ha Tajvan békés úton visszatérne a népi Kínához. Sőt!

De lépjünk tovább: Kína miért pont egy Tajvan elleni támadással akarná megváltoztatni a status quo-t? Ha sor kerülne a Kaplan és a vele egyetértő régi vágású tábornokok által megjósolt amerikai-kínai hidegháborúra, azt sem ilyen nyílt összecsapások jellemeznék, ahogy a Fuldai-szorosban sem került sor a kurszki csata újrajátszására 1989 előtt.

Ha pedig Kína azért akarja megszállni a renitenskedő Tajvant, hogy erőszakos országegyesítést hajtson végre, akkor pedig végképp őrültség lenne taktikai ballisztikus rakétákkal célbavenni a szigetet, még akkor is, ha ez katonai szempontból indokolt is lenne (ugyanis sikeres megelőző csapás hiányában a Tajvani-szoros felett a légifölény Tajvan birtokában maradna, de még amellett is kicsi az esélye egy sikeres partraszállásnak, ugyanis a kínaiak képtelenek egy ilyen hadművelet végrehajtására, és egy jó ideig azok is maradnak). Kína minek kockáztatna egy háborút azért, hogy egy első atomcsapással sújtott sugárszennyezett romhalmazt hódítson meg, amellyel ráadásul egyre szorosabb gazdasági kapcsolatokat ápol? (Egy elsöprő erejű megelőző csapás végrehajtására ugyanis atomtöltetekkel kellene felszerelnie a rakétáit - egyszerűen azért, mert azok nem annyira pontosak.) Talán az efféle kalandor és kockázatvállaló külpolitika jellemző rájuk?  Erre a kérdésre nem igazán tudnak választ adni a csőlátásban szenvedő stratégák.

A valóságtól elrugaszkodott stratégiai elemzés tipikus példája RAND Corporation tavalyi, (viszonylag) nagy port kavart elemzése egy Tajvan feletti kínai-amerikai jövőbeni légiháború esélyeiről (letölthető itt). Természetesen egy teljesen sikeres kínai első csapást feltételez, mivel sem a kínait egyébiránt könnyen lealázó tajvani légierő, sem a tajvani légvédelem sem az AEGIS szerepvállalásával nem számol (Tajvant bizonyára simára gyalulták a kínai atomtöltetek). Ha a kínaiak a kadenai és misawai légitámaszpontokra is atomcsapást mérnek, akkor a Guamról érkező F-22-esek és F-35-ösök tízszeres (ellenkező esetben csak háromszoros) kínai túlerővel néznek majd szembe (mert ugyebár egy ilyen húzás után az amerikaiak nem mérnének nukleáris válaszcsapást - többek között - a kínai légierő támaszpontjaira is). Ennek a következménye az lesz, hogy még tökéletesen végrehajtott támadás és védekezés esetén is az amerikai pilóták előbb fogynak ki a levegő-levegő rakétákból, mint a célpontokból (a gépágyúkat, úgy látszik, senki nem használja), ezért a megmaradt kínai vadászok le tudják lőni az amerikaiak légtérellenőrző és tankergépeit, melynek következtében az F-22-k vissza sem tudnak térni Guamra (Tajvanon nyilván nem szállhatnak le, mert a légifölény már a kínaiak kezén van). Röviden összefoglalva egy meglehetősen irreális forgatókönyv alapján von le következtetéseket (= további technológiai fejlesztésre van szükség a kínai fenyegetés kiküszöbölésére).

Thomas Barnett említést tesz egy hasonló, de még több valószínűtlen feltételezéssel élő elemzésről a The Pentagon's New Map c. könyvében, amelyet a haditengerészet készített egy második koreai háború esetére a '90-es évek elején: Észak-Korea lerohanja déli szomszédját, miközben két, ugyanakkor zajló háborúban le van kötve az amerikai légierő és hadsereg zöme, így nem tudnak beavatkozni a harcokba. Az elemzés következtetése szerint ezért szükség van a haditengerészet képességeinek jelentős fejlesztésére, mivel ellenkező esetben az Egyesült Államok nem lenne képes Dél-Korea megsegítésére egy ilyen helyzetben. Azt hiszem, ebben az esetben is egyértelmű, hogy mire is megy ki a játék...

Összességében tehát nem csoda, hogy több stratégiai játék is készült mind a fuldai, mind a tajvani-szorosban megvívandó potenciális háborúk alapján, elvégre maga a stratégiai maszturbáció is alapvetően a stratégiai játékok logikáját követi: egy olyan helyzetet vesz alapul, ahol nem kell foglalkozni a külső (pl. politikai) tényezőkkel, az előzményekkel, és a külső körülmények nincsenek hatással a harcok menetére. Egy realisztikus háborús szimulációs játék ezzel szemben így nézne ki. Más kérdés, hogy valószínűleg sosem lenne népszerű - ahogy a dolgok realisztikus értékelése és értelmezése sem népszerű bizonyos körökben.