Ha felütjük a nagy lexikont az "államcsíny" szócikknél, bizonyára a kedves olvasónak is elsőként Latin-Amerika festői tájai jutnak eszébe. Az utóbbi években azonban a kontinenst elkerülte ez a hatalomváltási mód (leszámítva a 2000-es ecuadori puccsot és a 2002-es venezuelai puccskísérletet). Most viszont -néhány napra legalábbis- visszatérni látszanak a "régi szép idők": vasárnap reggel a hadsereg letartóztatta és külföldre szállította Manuel Zelaya hondurasi államfőt. De ki is ez a Manuel Zelaya? És mivel sikerült kihúznia a gyufát annyira, hogy egy szép napon arra ébred, hogy egyenruhás emberek kopogtatnak szerény hajlékának ajtaján?

Karrier

Az idén 56 éves Zelaya (aki rövid ideig építőmérnöki tanulmányokat folytatott, majd a családi birtok igazgatásával foglalatoskodott) 1985-ben lépett be az országos politikába a Hondurasi Liberális Párt színeiben, miután mentora, José Azcona del Hoyo elnök lett. Több képviselői ciklus után a 90-es évek liberális párti elnökei alatt különféle társadalombiztosítási és szociális intézmények vezetésében vett rész, majd 1998-ban a Mitch hurrikán utáni újjáépítést irányító kormánybizottság szakértője volt.
Először 2001-ben próbálkozott az elnöki szék elnyerésével, de ekkor már a Liberális Párt előválasztásán vereséget szenvedett. A következő, 2005-ös választáson azonban kis többséggel legyőzte Porfirio Lobo Sosa nemzeti párti jelöltet.
Kampányának kulcsmondata az "állampolgári hatalom" (poder ciudadano) volt, mely leginkább a kormányzás átláthatóbbá tételét, a korrupció elleni harcot, a szegénység csökkentését és a közbiztonság javítását foglalta magában. Noha politikai kommunikációja a néptől eltávolodott elit-politikusokkal szembenálló, az emberek problémáit ismerő joviális ranchero imázsát kívánta közvetíteni, programja ekkor még nem volt kifezetten radikális.

Elnökség: kihívások és radikalizáció

Az új kormány elé tornyosuló első kihívás az energetikai helyzet megoldása volt: az állami energiavállalat állandó pénzügyi problémái többször bizonytalanná tették az országban az áramellátást. Hasonlóan érzékeny gazdaság- (és társadalom-)politikai kérdést jelentett a kőolaj és kőolajtermékek ára és hozzáférhetősége, különösen hogy az ország olajtermelő kapacitással nem rendelkezik, és hogy Zelaya kampányának egyik elemét képezte az üzemanyag árának csökkentése. Ezen körülmények vezették az elnököt arra, hogy a venezuelai vezetés felé keresse a kapcsolatot. Sajtóhírek szerint Zelaya és Hugo Chávez először egy 2006. márciusi bécsi konferencián tárgyaltak a Venezuela által nyújtandó energiasegélyről.
Az elnök retorikájának fokozatos radikalizálódása 2006 végétől kezdődött: az ENSZ közgyűlésén mondott beszédében például élesen bírálta a világgazdaságban jelenlévő "monopolista" és "spekulatív" erőket. Ugyanezen időponttól tanúi lehetünk egy kezdődő külpolitikai átorientálódásnak is: egy későbbi beszédében a Dél-Dél együttműködés fontosságáról beszélt, miután találkozott Evo Morales bolíviai államfővel.
Eközben a belpolitikai helyzet is mindvégig igencsak feszült volt: 2006-ban előbb egy több mint egy hónapos pedagógussztrájkra került sor, majd egymás után több korrupciós botrány robbant ki az ENEE állami energiacég és a Hondutel telekommunikációs vállalat működésével kapcsolatban. Egyre inkább elmérgesedett az államfő és az őt kritizáló médiumok közötti konfliktus is: Zelaya több alkalommal "jenkimajmolóknak" (pitiyanqui) nevezte a vele szemben kritikus sajtótermékeket, 2007. májusában pedig elrendelte, hogy a tévéadóknak naponta 2 óra a kormány intézkedéseit bemutató műsort kell sugározniuk.
Eközben az elnök ígéretei ellenére továbbra is komoly problémát okozott az igen jelentős bűnözés: Honduras a Kolumbia és az USA közötti kokainforgalom egyik tranzitországa, amiben fontos szerepet játszanak a különböző bandák, mint például a Mara Salvatrucha szervezet.

Caracasi expressz

A Venezuela és Hugo Chávez fémjelezte országcsoporthoz való közeledés 2007 közepén gyorsult fel: előbb Zelaya elnök 2007. júniusában ellátogatott a nicaraguai sandinista forradalom évfordulóján rendezett ünnepségre, majd 2007. decemberében aláírta a Venezuela által irányított Petrocaribe rendszerhez való csatlakozásról szóló megállapodást.
A Petrocaribe keretében a résztvevő kormányok vagy állami energiacégek kedvező feltételek mellett vásárolhatnak olajat Venezuelától: az ellenérték egy részét 25 év alatt kell a vásárlónak 1%-os kamat mellett megfizetnie, továbbá a rendszer lehetővé teszi a barterkereskedelmet is. Az ellenzék, illetve a Liberális Párt egy része élesen bírálta a Petrocaribe-csatlakozás tervét, aggodalmát fejezve ki a Venezuelával való eladósodást és a Caracasból érkező esetleges politikai nyomásgyakorlást illetően. A következő évben a hondurasi államfő bejelentette, hogy országa csatlakozni kíván a Venezuela és szövetségesei által alkotott ALBA (teljes nevén: Alianza Bolivariana para los pueblos de nuestra América y el Caribe - Tratado del comercio de los pueblos : Bolivari szövetség Amerika és a Karib-térség népei számára - Népi kereskedelmi egyezmény) gazdasági együttműködési szervezethez. Ez az elképzelés, ha lehet még a Petrocaribe-tervnél is hevesebb vitákat váltott ki: a politikai ellenzék és az elnökkel kezdettől fogva nem szimpatizáló gazdasági elit mellett a népesség egyes konzervatívabb, főként középosztálybeli szegmensei is aggodalommal fogadták a korábbi amerikai orientáció visszaszorulását, és azt a lehetőséget, hogy az ország a jövőben esetlegesen a venezuelai érdekszféra részévé válik. Hosszú viták után a Kongresszus végül 2008. október elején ratifikálta a csatlakozásról szóló szerződést.
2009. elején az elnök politikai helyzete igencsak kritikussá vált: nemcsak az ellenzéki Nemzeti Párt, a gazdasági elit, a média, továbbá a középosztály egy része állt szemben politikájával, hanem a kormányzó Liberális Párt egyre több vezető politikusa is megkérdőjelezte a Zelaya által követett irányvonal helyességét. Ugyanakkor különféle szociális intézkedései (mint például a minimálbér emelése) miatt jelentős támogatásnak örvendett a szakszervezetek és a városi és vidéki szegények körében. Amivel azonban Zelaya végképp "darázsfészekbe nyúlt", az az úgynevezett "Negyedik Urna" mozgalom.

A "Negyedik Urna": út a puccshoz

A helyzet megértéséhez tudnunk kell, hogy az elnöki újraválaszthatóság (reelección) kérdése számos latin-amerikai országban érzékeny politikai témának számít, mely korántsem meglepő, ismerve a katonai rezsimek gazdag tradícióját a régióban, továbbá egyes civil diktátorok vagy autokraták modus operandi-ját, akik többjelöltes de tét nélküli választásokon folyamatosan újraválasztatták magukat. A kérdés újra aktuálissá vált, miután számos baloldali vezető (egyebek mellett Hugo Chávez és Evo Morales bolíviai elnök) alkotmányreforrmal igyekezett hatalmi idejét megnyújtani. A hondurasi alkotmány 239. cikkelye kimondja, hogy az államfő csak egy ciklus erejéig töltheti be hivatalát, továbbá, hogy aki ezen rendelkezés megváltoztatására törekszik, hivatalától való megfosztással és a közügyektől való 10 éves eltiltással sújtható. Az alkotmány utolsó előtti cikkelye pedig felsorolja, hogy mely cikkelyek nem változtathatók meg: ide tartozik az elnök hivatali ideje, és újraválaszthatóságának tilalma is.
A Zelaya által meghirdetett "Negyedik Urna" kezdeményezés tulajdonképpen egy vélemény-nyilvánító népszavazás lett volna, melyen arról kérdezték volna a polgárokat, hogy a november végén esedékes parlamenti, önkormányzati, és elnökválasztással párhuzamosan sor kerüljön e egy újabb népszavazásra egy alkotmányozó gyűlés összehívásáról, továbbá egy új alkotmány megszövegezéséről (innen a "negyedik urna" kifejezés). A népszavazást az elnök június 28-ára kívánta volna kitűzni. A hatalmon maradás ilyetén, venezuelai-bolíviai forgatókönyve nemcsak politikai téren váltott ki ellenállást. Elég gyorsan kiderült ugyanis, hogy a kezdeményezés jogilag is gyenge lábakon áll: a Legfelsőbb Bíróság, és a Legfelsőbb Választási Bizottság is törvénytelennek nyilvánította a referendum megtartását, a Kongresszus pedig június 23.-án törvényt fogadott el, hogy a választást megelőzően maximum 180 nappal tartható referendum.
Innen kezdve az események gyorsan pörögtek: mivel a hadsereg (mely a választások során logisztikai segítséget nyújt a civil államapparátusnak) megtagadta az általa illegálisnak tartott referendum lebonyolításához nyújtott segítséget, az elnök szerdán elbocsátotta a vezérkari főnököt, Romeo Vázquez tábornokot. A következő nap kivezényelték a katonaságot a hondurasi főváros, Tegucigalpa fontosabb pontjaira, a legfelsőbb bíróság pedig illegálisnak nyilvánította Vázquez tábornok menesztését. Ezt követően a tábornok visszatért hivatalába, a csapatok pedig laktanyáikba.
A Kongresszus pénteken vizsgálatot kezdett az elnök alkotmánysértő magatartása, és esetleges mentális alkalmatlansága ügyében, míg Zelaya, illetve Chávez már ekkor "puccskísérlet"-ről beszélt. A helyzetet bonyolította, hogy a hondurasi alkotmány nem beszél világosan az elnök alkotmányos felelősségrevonásának (impeachment) módjáról. Mindezek ellenére az elnök és támogatói továbbra is kitartottak a referendum megtartása mellett, noha a szavazólapokat a hadsereg előzetesen el akarta kobozni, míg az elnök hívei vissza nem szerezték azokat.

Az elnök letartóztatására végül június 28-án, helyi idő szerint 5 és 6 óra között került sor, miután az elnöki testőrség rövid harc után megadta magát. A katonaság letartóztatta Zelaya legközelebbi támogatóját, Patricia Rodas külügyminisztert, illetőleg a kormány néhány más tagját. Az elnököt a hadsereg egyik repülőgépén a costa ricai fővárosba szállították. A puccs latin-amerikai mércével kifejezetten "gördülékeny" volt, a jelentések szerint a reggel megszüntetett telefon- és áramszolgáltatást néhány órán belül visszaállították. A hadsereg dzsipekkel és Alvis Saladin páncélautókkal járőrözött a hondurasi főváros utcáin, ahol a lemondatott elnök hívei a főbb kormányépületek körül felhúzott kordon előtt tüntettek. Nem sokkal később a Kongresszus rendkívüli ülésén felolvastak egy, az elnöktől származó feltételezett levelet, melyben Zelaya lemond az államfői hivatalról. Ezt követően a képviselők Roberto Micheletti házelnököt jelölték az ideiglenes elnöki tisztségre, aki nem sokkal később le is tette esküjét. Az új elnök ígéretet tett, hogy november 28-án választásokat fognak tartani, Zelaya eredeti mandátumának lejártakor (2010. január) pedig távozik posztjáról.
Az államfő letartóztatása gyakorlatilag egyhangú tiltakozást váltott ki a nemzetközi közösség tagjaiból. A leghangosabban -nem meglepő módon- Zelaya baloldali szövetségesei tiltakoztak: Hugo Chávez a tőle megszokott színes nyelvezettel ítélte el a "barbár" puccsot, a csak "Goriletti"-ként említett új elnöknek pedig azt üzente, hogy "kezdheti csomagolni a bőröndjét". Micheletti ideiglenes elnököt Barack Obama amerikai elnök sem ismerte el. A megválasztott államfő hatalmának visszaállítására szólított fel az Európai Tanács és az ENSZ főtitkára is. Az Amerikai Államok szervezete várhatóan keddi rendkívüli ülésén foglalkozik a kérdéssel.

Alighanem a puccs második napjára világossá vált, hogy míg Zelaya elnök sikeresen elidegenítette magától a hondurasi politika szinte minden jelentős aktorát, utódjának az egyelőre teljesnek tűnő nemzetközi izolációval kell számolnia. Noha könnyen lehetséges, hogy a nemzetközi nyomás végül visszahelyezi hatalmába a lemondatott államfőt, a "Negyedik urna", s ezzel Zelaya újraválasztási álmai alighanem szertefoszlottak.

Fotók:

Hadsereg az utcán:

 Hadsereg az elnöki palotánál:

Tüntetők:

Egy tiltakozó "Kifelé Pinocheletti" feliratot mázol fel a falra: