"Wars of perception, and information dominance, cannot be won by demonizing an opponent, claiming a war is just, or making vague statements about one’s own military restraint." - A. Cordesman

Lassan egy hónapja, hogy véget értek a nagyszabású izraeli műveletek Gázában, habár szórványos bombázás és rakétázás még mindig előfordulhat a környéken. Időközben a Kadima, élén Livnivel, megnyerte a választásokat, a Knesszet jobbra tolódott - várjuk a prominens értelmiség szónoklatait a barna esőről, mely a Szentföldet áztatja :) -, és az égvilágon semmi nem oldódott meg a sarokba szorított palesztin lakosság helyzetével kapcsolatban. Azonban most, hogy a fehér foszfor füstje eloszlott a csatatérről, itt az ideje átfogóbban is kivesézni a 2008-2009-es gázai háborút.

Elöljáróban leszögezném azok kedvéért, akik ilyenkor a cikkek elolvasása nélkül rögtön a kommentekhez ugranak, hogy szent felháborodásukban leteremtsék a Gonoszt, és az egekig magasztalják hőn szeretett oldalukat, hogy a tények ismeretében kénytelen leszek mindkét harcoló felet lehúzni. Mindazonáltal megkönnyítem a dolgukat azzal, hogy két - egy Izraellel, egy a Hamasszal foglalkozó - részre bontottam a cikket.

Izrael - Blitzkrieg egy pohár vízben  

Ennél a résznél nem kis mértékben támaszkodnék Anthony Cordesman mesterre, aki nemrég adott ki egy elemzést a gázai harcokról. Mivel már ő összeszedte a fontosabb mozzanatokat és statisztikákat, ezzel most inkább nem fogok fáradozni.

Izrael céljaival kezdve - a háború kezdetén az ember még szabadon spekulálhatott, hogy mik is azok a fondorlatos tervek, melyeket Izrael el akar érni. Így a harcok lezárulta után már valahogy nehezebb belemagyarázni a fondorlatot ebbe a majd' egy hónapos lőgyakorlatba. Az látszik, hogy a decemberben felmerült spekulációk a Hamasz szétzúzásáról, lefegyverzéséről, Gáza - akárcsak ideiglenes - megszállásáról és a Fatah hatalomra segítéséről tévesnek bizonyultak. Maradnak az olyan másodlagos lehetőségek, mint a népszerűtlen politikai formációk szavazatszerző keménykedése, önbizalom növelése a hadsereg berkeiben, a nemzetközi közvélemény türelmének tesztelése, és a jólesően bizsergő érzés a népnek, hogy "odacsaptunk".

Távol álljon tőlem, hogy lelombozzam a nagy harci lelkesedést, de ha ezek a valós célok, azzal mindössze két apró probléma akad. Mi is volt a 2006-os háború után az egyik legfontosabb kritika a vezérkar és Olmert felé? Nem tűztek ki egyértelmű katonai célokat, amikhez azután eszközöket, teljesítendő feltételeket és határidőket rendelnek. Valahogy az az érzésem, hogy erről mintha megint megfeledkeztek volna. Eszközök és határidők, kedves barátaim, ha csak az fenyítés és egyes politikai szereplők seggének mentése volt a cél, akkor minek is volt szükség a szárazföldi akcióra, és miért kellett 22 napig húzni a háborút? Hogy a sorköteles kiskatonák is lássanak valami éles akciót a koedukált zuhanyzókon kívül? 

Cordesman szerint a légierő és a hírszerzés közös munkája kiváló eredményeket produkált, a Hamaszt teljesen meglepte a támadás, és mire észbekaptak, a fő létesítményeiket már ki is iktatták. Az IAF vezetői szerint már az első napokban elérték a céljaikat, de ezek csak taktikai szintűek voltak. (Aszimmetrikus konfliktusban a légierő önmagában nem képes a stratégiai célkitűzések megvalósítására.) Az első 3-4 nap után látványosan csökkent légicsapások száma, mert már egyszerűen nem volt mit szétlőni, és előkerültek az olyan másodlagos célpontok, mint többfunkciós mecsetek, amelyek imahelyen túl fegyverraktárként és Dr. No titkos főhadiszállásaként is funkcionálnak, meg Musztafa garázsa, ahol a szomszédok szerint rakétákat hegesztenek, és hát végül maga Musztafa is. Nem lehetett nehéz megjósolni, hogy ha már az elhúzódó konfliktus is rombolni fogja Izrael imidzsét, akkor mennyit fognak ráerősíteni erre a hatásra az ilyen másod-harmad-huszadrangú célpontok. A helyzet groteszk mivoltát érzékelteti, hogy már a szárazföldi támadás megindítása után a légierő bombázott "álcázott aknavető gránátokat" (disguised mortar shell).

Január 3.-án megindult a szárazföldi támadás is, ami az IDF jó felkészültségéről tett tanúbizonyságot, a kitűzött taktikai célokat (pl Gáza-övezet kettévágása) gond nélkül elérték. A területek elfoglalásával még a Hamasz rakétakilövési lehetőségeit is sikerült megkurtítani, habár ez a helyzet erősen átmeneti volt. Azonban stratégiai szinten nem látni semmi értelmét a szárazföldi akciónak, hacsak bizonyos összeesküvés-elméletekbe hajló teóriákat nem veszünk számításba. A propagandaháború elvesztése, Izrael megítélésének rohamos hanyatlása január 3. utánra tehető, csakúgy mint a nemzetközi jog megsértésének esetei is, vegyük akár a nehéztüzérség bevetését sűrűn lakott területen, ENSZ létesítmények támadását vagy a fehér foszfor használatát civilek ellen. Így utólag már ki lehet jelenteni, hogy az elért eredmények függvényében nem sok értelme volt beküldeni az izraeli katonákat Gázába.

Vagyis az egész akciónak úgy lett volna értelme (hangsúlyozom, nem minden egyéb tényezőt változatlanul hagyva), ha vagy egy hét után abbahagyják a bombázásokat - a Hamaszt már ez a fázis is eléggé megviselte - vagy vállalják a hosszabb távú gázai jelenlétet és az ezzel járó veszteségeket, és lépésről lépésre "pacifikálják" Gázavárost, már amennyire ez lehetséges. A politikai vezetés - Barak, Livni és Olmert - azonban egymással sem tudott megegyezni, pláne nem a vezérkarral, a hadművelet időtartamát illetően, ezért semmi különösebb oka nem volt - Obama beiktatásán kívül, de ez nem harctéri tényező -, hogy pont 18-án jelentette be Olmert az egyoldalú tűzszünetet, és nem mondjuk 16-án vagy 19-én. Egész egyszerűen az látszik az eseményekből, hogy az izraeli vezetésnek nem volt konkrét elképzelése a háború lezárására. Semmi. Hogy nyerek meg egy háborút, ha azzal sem vagyok tisztában, mi a győzelem? Az ilyen kérdések okán a hevesebb vérmérsékletű népek már rég lámpavasra húzták volna Olmert urat...

Szakadjunk most el egy kicsit a vértől és vastól, és nézzünk meg a háború médiában lezajlott részét. Izrael ezt szokás szerint gyatrán és lustán vívta meg. A szóvivőik komolyan az egykori iraki tájékoztatási miniszterre emlékezettek: "Nem használunk fehér foszfort tartalmazó lövedékeket. Nincsen fehér foszfor 100 kilométeres körzetben. Az áldozatokról szóló híradások mind eltúlzotttak. Ezekben a pillanatokban a palesztin civilek tömegesen követnek el öngyilkosságot. A többi mind hazugság!" De most komolyan, fapofával kiállnak, és azt mondják a WP-re, hogy üres lövedék? Mit gondoltak, hol dolgoznak, Pravda 1947? Ők vigyáznak a civilek életére, figyelmeztetik őket mobilon (LOL), és csak a terroristákat támadják, miközben a háttérben gyűlnek a hullahegyek? Aszimmetrikus háborúkban az állami fél egyik legfontosabb célja a katonai műveletei és a kapcsolódó prop. összehangolása. De az izraeli szakemberek nem hogy észbe kaptak volna, hogy gáz van, ha már a fél világ ellenük tüntet, hanem egy  avantgard művészfilm rendezőjének sértődöttségével húzták el a szájukat, antiszemitizmust emlegetve. Ráadásul passzívak voltak, mindig egy lépéssel lemaradva az események és azok Izrael-ellenes interpretációja mögött, ahelyett hogy megtartották volna a kezdeményezést.

Egy példa - itt van ez a DIME fantázianevű bomba, amit arra találtak ki, hogy csökkentse a járulékos civil veszteségeket. Ahelyett, hogy kommunikálnák ezen bomba pontosságát, kis hatósugarát, amivel minimális ártatlan áldozattal ki lehet iktatni a célszemélyeket, valahogy elsikkadt az egész, és úgy jelenik meg médiában, mint "az új, kegyetlen izraeli kísérleti fegyver, ami leszaggatja a húst a csontokról, és borzalmas sebeket ejt, amivel az orvosok sem tudnak mit kezdeni". Már elnézést, de 250 kg HE is elég brutális hatással tud az emberi testre lenni, akkor meg mi a probléma a DIME-mal? De a propagandában már megint az izraeli PR maradt alul.

Megjegyzem a Hamasz meg kezet csókolhat az iráni és arab tv-stáboknak, hogy az életük kockáztatásával tudósítottak Gázából, mert - a Hezbollahval ellentétben - a Hamasz sem a propaganda nagymestere, lásd Farfúr egér kalandjait.

Összefoglalva Izrael eredményeit a 22 napos háborúban:

Elért célok

- Hiteles elrettentés visszaállítása: a megítélés vegyes, egyrészről valóban hatásos volt az erőfitogtatás, többek között a Hezbollah vagy Szíria emlékeinek felfrissítése céljából. Ugyanakkor a "legyőzött ellenfél" nem képviselt túl nagy harcértéket, szóval őket -  jó, a  Fatahot leszámítva - bárki lealázta volna, még a libanoni hadsereg is.

- Hamasz veszteségei - Izraeli becslések szerint max. 6-700 milicistát ölhettek meg, ami a Hamasz 6-10 ezer fős létszámához képest nem jelentős (ne feledjük, nem reguláris hadseregről, hanem gerilla-terrorista határon mozgó szervezetről beszélünk). Ugyanakkor az ellenállás elvesztette számos fontos emberét, főbb létesítményeit, és fegyverzetének (mármint ami bonyolultabb egy AK-nál) tekintélyes részét. (Egyébként kérdés a veszteségek becsléséhez kapcsolódóan: hogy lehet megkülönböztetni a halott Hamasz milicistát egy rendőrtől/egy nem Hamaszos palesztintól, aki fegyvert fogott Gáza védelmére - egyébként kizárt, hogy a Hamasz ne küldött volna  zéró harcértékű fegyvereseket az IDF tüzébe -  vagy úgy általában egy halott fiatal férfitól?)

- A belpolitikai játszmák terén elért eredményekről nem ejtenék bővebben szót. A Kadima nyert egy hellyel (Livni - the change we can believe in...), de még egyáltalán nem biztos, hogy ők és nem Netanyahu fog kormányt alakítani.

- Kasszámok kérdése - nem akarok nagyon mítoszokat rombolni, de amióta Izrael blokád alá vonta Gázát, azóta a 2008 június 19.-től novemberig (annak izraeli felrúgásáig) tartó tűzszünet alatt lőtték ki a legkevesebb rakétát Izraelre. Vagyis a rakétamentes szép időt Szderótban és környékén leginkább egy újabb tűzszüneti egyezmény, és nem katonai akciók garantálnák.

Pozitívumok Izrael 2006-os teljesítményéhez képest

- A HUMINT sokkal jobban ment, a Hamasz-Fatah ellentét miatt számos informátor dolgozott Izraelnek és így pontos és naprakész információkkal rendelkeztek. Ugyanakkor a HUMINT helyi sikerét értelemszerűen nem lehet általánosan kivetítetni Izrael összes potenciális ellenfelére.

- A felderítés eredményessége miatt az IAF is jobb teljesítményt nyújtott: míg 2006-ban a műveletek kezdetén csak 150 célpontjuk volt Libanonban (érzésem szerint ebben a civil infrastruktúra is benne van), addig most 4 nap alatt 450-600 célt semmisítettek meg.

- Ezúttal az OPSEC-re is ügyeltek, elkobozták a katonák mobiljait (harcoljon, ne videózgasson), és eredményesen távol tartották a nemzetközi sajtót a harctértől. Viszont, hogy a sértődött/szenzációéhes médiának valamit nyújtani is kellene a száraz és egysíkú szóvivői bejelentéseken túl, az már nem esett le a PR-osoknak.

- Harcászati szinten taroltak a Hamasz ellen. Mondjuk nem egy nagy kunszt, de a saját hibáikból kifolyólag lehetett volna a dolguk nehezebb is. Ezen felül a Hamasz számos fontos emberét is elvesztette, nem csak mezei milicistákat. Hasonló veszteséget nem sikerült 2006-ban okozni a Hezbollahnak.

- Az izraeli közvéleményt végig a háború pártján tudták tartani. Ugyanakkor itt meg kell jegyezni, hogy a lakosság semmit nem érzékelt a háborúból, ahol meg becsapódott egy-egy eltévedt Kasszám, ott már hozzá voltak szokva ehhez.

Negatívumok Izrael 2006-os teljesítményéhez képest

- A legsúlyosabb hiba, hogy a külső megítélés és reakciók problémáját most sem tudták, illetve nem is akarták kezelni. Régóta mondom, hogy Izrael fantáziátlan és gyenge a propagandaháború terén, és ezt megint bebizonyította. Az egész hozzáállásuk -  többek között egyes izraeli híroldalak kommentjei alapján - az, hogy "az arabok így is, úgy is utálni fognak minket, Európa töketlen és burkoltan antiszemita, a világ többi része nem is létezik, de sebaj, mert az USA velünk van". Khhm, ez engem a "bazd meg nyuszika a fűnyíródat" befejezésű viccre emlékeztet. Így nem lehet propagandát csinálni.

- Ugyan a taktikai szinten minden flottul ment, de a politikai vezetés ugyanúgy elb*szarintotta a stratégiait, mint tette anno 2006-ban. Emiatt jelen pillanatban nem látni, hogy bármilyen stratégiai célt elértek volna a Hamasszal szemben, főleg mert nem is  voltak ilyen egyértelmű célok. A győztes háború után (mert mint tudjuk, mind a két fél megnyerte a háborút) nem képesek a legyőzöttet rákényszeríteni semmire. Olmert, Olmert, ejnye no!

- Sikerült ezzel a háborúval az "elrettentés" mellett kiszúrni a mérsékelt arab vezetőkkel is. A népnek olyan szinten van elege  Izraelből, hogy ezt már a nem túl demokratikus kormányok is kénytelenek figyelembe venni - Jordánia és Katar is visszahívta a nagykövetét, miközben az összes szélsőséges mozgalom szerte az arab világban hava nagilát jár (elnézést a képzavarért) és nem győzi felvenni a rengeteg új szimpatizánsát. Azzal, hogy kevésbé jelentős problémát vasököllel akarták megoldani, tízszer annyi súlyosabbat generáltak (ahogy 1982-ben is Libanonban).

Summa summarum

Ismételten Cordesman mestert idézve (és egyben vele kötekedve):

"Given the nature of the fighting, there is no evidence that Israel made more mistakes than NATO did in Kosovo or that the US and its allies made in dealing with targets in populated areas in Iraq and Afghanistan."

Igaza van, Izrael nem követett el több hibát, mint a NATO, amikor a nemzetközi jogba beletrappolva létrehozott egy csodálatos maffiaállamot,  és ennek később Dél-Oszétia kapcsán itta meg a levét; vagy az USA és szövetségesei Irakban (COIN állatorvosi ló 2007-ig) és Afganisztánban (2004/5-től folyamatos hanyatlás, most még kérdéses, hogy végérvényesen el-e van b*szva az egész, vagy Obama fehér lovon még fordítani tud a helyzeten). Ez vígasztaló. A háború abból a szempontból teljesen eredménytelenül zárult, hogy egyik fél sem tudott semmi sem kikényszeríteni a másikból. De még azt a nyomorult tűzszüneti egyezményt sem. Hamasz jövője, Shalit, blokád, csempészet, rakéták - minden fontosabb kérdés még mindig nyitott. Ezért valóban megérte. 

Hamasz - Feketeöves szájakarate

A Hamasz értékelésénél segítségül hívnám egy korábbi, a Hezbollahról szóló cikk szempontrendszerét, hogy kiemeljem a kontrasztot a két szervezet között. Mivel ez csak egy blogcikk, nem kívánom az eredeti dokumentum részletességével alátámasztani az állításaimat, de ha valaki netán súlyos tévedést talál benne, kommentben jelezze azt.

Lássuk a hat taktikai szempontot:

1. A tűzharcok időtartama - a szárazföldi támadás megindulásától január 18-ig nem találtam arra példát, hogy a Hamasz fegyveresei hosszabban, pláne eredményesen védték volna pozícióikat az IDF-fel szemben. Taktikájuk a rajtaütéses akciókra és mesterlövészekre támaszkodott, de a kiépített alagút és IED-hálózatuk messze azalatt teljesített, mint amit a vezetőik nyilatkozatai után (teljes pusztulás, izraeli katonák vére áztatja majd Gázát, stb) várt volna az ember. Jól felszerelt és kiépített védelmi állásaik nem voltak. Próbálkoztak csapdák állításával, pl. épületekben robbanóanyagot helyeztek el, és megvárták, míg izraeli katonák mennek a közelébe, de az egyetlen olyan esetet, amikor állításuk szerint ezzel meg is tudtak ölni 4 katonát, az IDF hivatalosan a friendly fire számlájára írja.

2. A támadók és védők távolsága - a városi harc sajátosságaiból eredően a Hamasz fegyvereseinek sikerült viszonylag közel férkőzniük az izraeli katonákhoz. Azonban több beszámoló szerint, amikor a Gáza-övezet határán, nyílt terepen akarták megközelíteni  robbanóövvel és más finomságokkal az IDF egységeit, messziről kiszúrták és megsemmisítették őket.

3. Ellentámadás - azaz elvesztett területek visszaszerzése, akár ellenlökéssel. Hát legfeljebb Khaled Meshal álmaiban.

4. Zavaró tűz, aknamezők - a Hamasz próbálta aknákkal és IED-kel lassítani az IDF előrehaladását, nem sok sikerrel. A zavaró tűz főleg elszórt mesterlövész-tevékenységre és aknavetőkre korlátozódott, azonban ez utóbbiak is legfeljebb néhány lövést adhattak le, mielőtt bemérték és megsemmisítették volna őket. Az RPG-ket szervezetlenül használták, emiatt nem sikerült velük járműveket kiiktatniuk. A Hamasz kommünikék ujjongva adták a világ tudtára, hogy ennyi meg ennyi harckocsit sikerült eltalálniuk. Hogy a találat következtében nem esett komoly kár a Merkavákban, mert egyáltalán nem mindegy, hogy hol és mivel trafálják el őket, az már nem  zavart senkit. Egyes jelentések szerint hozzájutottak RPG-29-ekhez is, amivel annak idején a Hezbollah alaposan befenyítette az izraeli páncélosokat, csak hát a siker nem annyira a technikán, mint az azt kezelő személyzeten múlik. Általánosságban az egyetlen tényező, ami visszafogta az IDF sebességét, a saját (talán túlzott mértékű) óvatosságuk volt.

5. Civilek és kombattánsok közelsége - egyrészről 2006-tal ellentétben a harctér effektíve lakott, sőt a világon az egyik legmagasabb népsűrűséggel rendelkező területen volt, ezért a milicisták gyakorlatilag a civilek közvetlen közelében harcoltak. Másrészről a Hamasz propagandaokokból nem is nagyon igyekezett távolságot tartani a civilektől.

6. Egyenruhák a civilektől való megkülönböztetés érdekében - ilyen gyakorlatilag nem volt. A Hamasz fegyveresei sem modern felszereléssel (golyóálló mellények, éjjellátók) nem rendelkeztek, sem egyenruhát nem viseltek pár kivételtől (és símaszktól) eltekintve. Illetve egyes milícisták és rendőrök még egyenruhában voltak a konfliktus első napjaiban, de a halálozási arány miatt leszoktak erről.

Összefoglalva harcászati szinten a Hamasz hozta, amit a városi gerillaharcban ilyen helyzetben hozni kell: kitért a nyílt összecsapások elől, a fegyveres harcokat inkább face saving jelleggel, mint sem az ellenség megsemmisítéséért vagy akadályozásáért vívott, és ehelyett az aszimmetrikus háború nem katonai dimenzióira, különösen a médiára fókuszált. (és ott sem ért volna el sikereket, ha az izraeli PR nem ilyen ócska, és az arab tévécsatornák nem segítik ki őket)

Következzen a négy stratégiai szempont:

1. Nyers erő és kényszerítés aránya - a Hamasz képtelen volt nyíltan szembeszállni az IDF-fel, ezért a háború lezárására irányuló törekvéseik mind a kényszerítés (közvetett megközelítés) kategóriába tartoznak. A harcok kirobbanása után növelte a "rakétazápor" intenzitását, de az még úgy is kevésnek bizonyult, hogy elővette a titkos csodafegyvereit, a 40 km hatótávolságú (valószínűleg kínai - van azóta új info róluk?) tüzérségi rakétákat. 3 civilt és 1 katonát sikerült velük megölni, ami kb. egy durvább autóbalesetnek felel meg. Hozzátenném, hogy a Hezbollah 2006-ban több katyusát (nem holmi csináld-magad-barkácsrakétát) lőtt ki Izraelre 34 nap alatt, mint a Hamasz a 2007-es hatalomátvételét követően összesen! Szóval a kényszerítés nem jött be, habár egyes médiaorgánumok tettek azért, hogy az emberek az apokalipszis lovasait (a "palesztin V-2-t", reszkess paraszt!) lássák azokban a túlméretezett tűzijátékokban.

2. Az erők relatív koncentrációja - miután maga a Gáza-övezet elég kis kiterjedésű (360 négyzetkilométer), az erők elég magas koncentrációjáról lehet beszélni, ha a Hamasz teljes létszámát nézzük. Ha az effektíve harcoló milícistákat, ez a szám már némileg szerényebb, de az igen kis harctér és a városi gerillaharc miatt értelmetlen lenne bármilyen összehasonlítás a Vietkonggal vagy a Hezbollahval.

3. A hadszíntér katonai szervezettsége - az első napok bombázásai óriási sokként érték a Hamasz vezetését, és a harcok végéig nem voltak képesek visszaállítani a kommunikációs vonalaikat és megszervezni bármilyen  érdemi ellenállást. Gyakorlatilag gyorsabban vesztették el azt a minimális C3I képességüket is, mint hogy ki tudták volna mondani: "Al maut li iszraíl!"

4. A gerillák mindig erősen függenek a nép szimpátiájától - a Hamasz is. Választásokat nyert (ó, a demokrácia), és még mindig népszerű a gázai lakosság körében. Az igazat megvallva népszerűbb, mint a Fatah, és arrafele ezzel ki is merült a választék. Kétségtelen, hogy nem tudott volna még ennyire hatékonyan sem tevékenykedni, ha nincs mögötte ez a komoly mértékű támogatás a lakosság részéről.

Summa summarum

A Hamasz a 2008/09-es háború alatt semmilyen tanújelét nem adta, hogy konvencionális elemeket próbálna megvalósítani a hadviselésében. Őszintén szólva már pusztán a hadviselését is nehéz meghatározni, mert a fontosabb erői tartalékolásán kívül nem sok eredményt tud felmutatni. Ebből a szempontból a Hamasz még a gerilla és a terrorista határmezsgyéjén található, és viszonylag könnyen vissza lehetne szorítani a klasszikus terrorista szintre. Jelenleg azonban még nem azok - habár a hivatalos közlemények terroristának nevezik őket, meg kell jegyezni, hogy ebben az esetben a milicisták reguláris fegyveres erők ellen harcoltak, ezért a médiában állandóan hangozatott terrorista címke nem helytálló. Más kérdés, hogy csapnivalóan alkalmatlanok voltak még a gerillaharcra is.

Ha a céljaikat kellene értékelnem, akkor azok egyértelműen a túlélésben merültek ki - a kivárásra játszottak, sikerrel. 22 nap után az akciónak vége szakadt, az IDF hazament, és a Hamasz újra kukorékolhat a romok tetején. Csak míg 2006-ban az izraeli hadsereg vérző fejjel vonult ki Libanonból, úgy, hogy a kitűzött katonai céljaikat sem tudták elérni, addig most a kivonulás oka egyszerűen a politikai vezetés utasítása volt.