Szomália partjainál már jó ideje tart a fegyvereket szállító ukrán teherhajó, a kalózok által zsákmányolt Faina kálváriája. További sorsát csak találgatni lehet – a kalózok már a hajó felrobbantásával is fenyegettek, de később 5 millió dollárra csökkentették a követelt váltságdíj összegét –, egy azonban biztosnak tűnik: rakománya nem Kenyának ment, mint azt eleinte a hírekben olvashattuk, hanem „Dél-Szudán kormányának”. De tulajdonképpen miféle „állam” ez a Dél-Szudán? Hogyan alakult ki, és miért van szüksége annyi fegyverre? Történelmi áttekintés következik Afrika szerelmeseinek.

A kezdetek

Az európai átlagember bizonyára nehezen szokná meg Szudán belső viszonyait, és nemcsak a rettentő nyári forróság miatt. A hatalmas területű országot 19 fő etnikai csoportba sorolható 600 törzs, összesen kb. 40 millió ember lakja, akik 400 különböző nyelvet beszélnek. Az „ország” kifejezést ebben az esetben csak jóindulattal lehet használni, mivel a korábban egyiptomi arab, később pedig brit fennhatóság alatti Szudán a Második Világháború utáni időszakig nemcsak mint önálló állam, de mint egységes közigazgatási terület sem létezett, a szudáni nemzettudat pedig kb. annyira „erős”, mint a pakisztáni vagy a kongói.

A lakosság 70 százaléka muszlim. Ide tartoznak az északi területeken, a Nílus mentén élő, egymással is rivalizáló klánok, akik hagyományosan a kezükben tartják a politikai hatalmat, ebből kifolyólag ők adják a fegyveres erők tisztikarát és az állami tisztviselői réteget is. Kulturális szempontból arabok (felvették az arab kultúrát, és az arab nyelvet használják közvetítő nyelvnek), de jelentős részük núbiai származású (Barack Obama majdhogynem világítana közöttük). Alattvalóik hagyományosan a szintén „arab” muszlim marhatenyésztő nomádok – összefoglaló néven baggarák – és a Nuba-hegység földműves lakói.

Az északi araboknak az államépítés sosem volt az erőssége – nem csoda, hogy a „bukott államok” listáján, amit a Foreign Policy és a Fund for Peace évente összeállít, Szudán tavaly és idén is előkelő helyezést „ért” el –, viszont előszeretettel oroztak/oroznak el mindent a környéken, aminek valami értéke van (rabszolga, elefántcsont stb). Ennek hagyományosan az ország déli részét benépesítő – főleg animista, de a brit misszionáriusok áldozatos munkája révén részben keresztény – fekete agrárnépek látták kárát. Egyetlen „szerencséjük”, hogy itt a földrajzi viszonyok – folyóktól szabdalt puszták és hegyvidékek, maláriát lehelő mocsarak – semmilyen betolakodónak nem kedveznek.

A brit gyarmatosítók bölcsen saját közigazgatásuk alá helyezték a déli területeket, míg az északon élő araboknak viszonylagos önállóságot biztosítottak, így megelőzve a komolyabb törzsi összetűzéseket. A Második Világháború után azonban – birodalmuk felszámolása jegyében – ezt a felosztást megszűntették, és az immár „egységes” ország vezetését az északiakra bízták. Ezzel a húzással pedig sikeresen hátrahagytak egy újabb harmadik világbeli csődtömeget – Pakisztán a másik kirívó példa –, Szudán ugyanis függetlenné válása óta (1956) gyakorlatilag állandó jelleggel polgárháborúban fetreng. Az északi vezető réteg ugyanis a déli országrészre is ki akarja terjeszteni uralmát, noha azt még „otthon” sem nagyon tudja megszilárdítani. 

Eddig még senkinek sem sikerült hosszabb időre elhoznia erre a vidékre a parlamentális demokrácia áldásait, az országot csak katonai diktátorok tudták úgy-ahogy stabilizálni. Közülük elsősorban az 1969-ben (puccsal, hogy máshogy) hatalomra került Dzsafar al-Nimeiri tábornokot érdemes megemlíteni. Az ő nevéhez fűződik a délen folyó harcok befejezése – majd későbbi kirobbanása, noha ez bizonyára nem szerepelt a tervei között.

Az akkoriban divatos „afrikai szocialista” és pánarab eszmék gyakori emlegetése mellett azért igyekezett nyugatbarát külpolitikát folytatni – mellesleg amerikai tiszti akadémián végzett –, jó kapcsolatokat ápolt Egyiptommal és a többi arab országgal. (A SZU-ból ugyan nagy mennyiségben vásárolt fegyvert, de 1971-ben egy ellene irányuló sikertelen kommunista puccsból okulva hazaküldte a szovjet katonai tanácsadókat és rendet vágott a „Nagy Testvér” helyi szimpatizánsai között).

A belpolitikában visszaszorította az iszlám fundamentalista vonalat és etióp közvetítéssel sikeres tárgyalásokat folytatott az Anya-Nya (szeparatista szervezet, jelentése a helyiek nyelvén „kígyóméreg”), amit Joseph Lagu, a szudáni hadsereg tisztje szervezett az 1956 óta a kormány központosító törekvései ellen harcoló déli gerillákból (Lagu is a délen élő Madi törzs fia). Az 1972-ben Addisz-Abebában megkötött egyezmény értelmében Dél-Szudán területi autonómiát kapott, az Anya-Nya pedig beépült a hadseregbe (Lagu vezérőrnagyi ranggal).

Persze Afrikában ritkán végződnek Happy End-del a dolgok, és ez az eset sem képez kivételt. A nehezedő gazdasági helyzet miatt al-Nimeiri egyre inkább kénytelen volt az iszlamista pártok támogatására hagyatkozni, és ennek jegyében belekezdett az iszlamizáció programjába. 1978-ban pedig kőolajlelőhelyeket fedeztek fel Dél-Szudánban; a kormány a kitermelésre koncessziót adott a Chevron cégnek, és azt tervezte, hogy az olajat északra szállítja és onnan exportálja, a bevételt pedig természetesen megtartja magának. Könnyen elképzelhető, hogy a déli lakosságnak mi volt minderről a véleménye.

Mindezt al-Nimeiri azzal is megfejelte, hogy egyiptomi támogatással áldását adta a Jonglei-csatorna tervére. Ennek röviden összefoglalva az lett volna a rendeltetése, hogy a Fehér-Nílust lerövidítse és így megnövelje a vízhozamát, amelynek kb. fele „haszontalanul” elpárolog Dél-Szudán óriási kiterjedésű mocsaraiban. Ezzel a folyószabályozással, melynek kivitelezéséhez francia cégek fogtak hozzá 1980-ban, Egyiptom és Szudán északi része jól járna, délen viszont csökkentené a vízkészleteket, és így masszívan keresztbe tenne a marhatenyésztő, földművelő fekete népességnek. Hát bizony ez sem lenne az etnikai szolidaritás szép példája.

Al-Nimeiri közben külpolitikailag is nehéz helyzetbe került. 1974-ben a szomszédos Etiópia a „szocialista fejlődés” útjára lépett, és ennek jegyében támogatást és hátországot nyújtott az immár Anya-Nya II. néven futó déli szeparatistáknak a gonosz nyugatbarát szudáni kormány elleni harcukban. Izrael is hasonlóan cselekedett a kezdetektől fogva – Ugandán keresztül érkező szállítógépei utánpótlást dobtak le a felkelőknek –, bár őket inkább az a szándék vezette, hogy itt is befűtsenek az araboknak. Al-Nimeiri pedig úgy bosszulta meg az etióp aknamunkát, hogy jól megtámogatta az eritreai szeparatistákat.

A polgárháborúk már csak ilyenek; ha valahol elkezdődik a lövöldözés, ott egyből beavatkozik minden ország, amely valós vagy vélt regionális érdekeinek érvényesítését csak így látja biztosítottnak. Afrikában ebben alighanem élen jár a Kadhafi ezredes „bölcs” vezetése alatti Líbia. Kadhafi ebben az esetben a felkelőket támogatta, mivel megítélése szerint al-Nimeiri „elárulta a pánarabizmus ügyét”. Hát igen, a pán-ilyen, pán-olyan elképzeléseknek már csak ez a sorsa, a sok földhözragadt ember képtelen felismerni ezek fennköltségét és helyességét…Az USA kormánya továbbra is Szudánt pénzelte, hogy így ellensúlyozza Etiópia és Líbia tevékenységét, mivel nem szerette volna, ha még egy afrikai ország átbitangol a szovjet blokkba.

A „második polgárháború” kezdete

Amerikai támogatás ide vagy oda, al-Nimeiri végül csak kiborította a bilit. Az iszlamisták nyomására 1983-ban több intézkedéssel is felrúgta az addisz-abebai egyezményt. Felszámolta a déli autonómiát, az egész ország területén bevezette a saríát és északra akarta átcsoportosítani az Anya-Nya tagjaiból szervezett katonai egységeket, mire ezek fellázadtak és hatalmukba kerítettek több támaszpontot Bor és Pipor városaiban. A kormány John Garang ezredest küldte oda rendet csinálni, ő azonban inkább a felkelés élére állt, ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy egykor Lagu beosztottja volt, szintén déli származású és fegyvereket csempészett az Anya-Nya II. harcosainak. A lázadók vele együtt Etiópiába menekültek, vagy a többi déli katonaszökevénnyel együtt bevették magukat a bozótba.

1984-ben Garang Etiópiában szovjet támogatással dél-szudáni dezertőrökből megalapította az SPLM-et (Szudáni Népi Felszabadítási Mozgalom), melynek katonai szárnya, az SPLA a legfőbb szudáni kormányellenes erővé vált. Támogatói „sugallatára” hivatalos célja az „egységes, demokratikus, szekuláris, szocialista Szudán” létrehozása, a „burzsoázia, a bürokrata elit és az Anya-Nya II. reakciós parancsnokai elleni harc” (az utóbbiak többsége ugyanis ellenezte a szervezet feletti szigorú etióp fennhatóságot, ezért visszaált a kartúmi kormány oldalára; innen ered az ellenséges viszony). Ehhez csak annyit, hogy a szudáni állam „egységének” fenntartása a történelmi tapasztalatok fényében eléggé reménytelen vállalkozásnak tűnik, az pedig végképp agyament elképzelés, hogy ez az állam ráadásul demokratikus és szekuláris is lehet.

Mindenesetre Garang – aki szintén amerikai tiszti akadémián végzett – gyorsan leszámolt a potenciális riválisokkal, az Anya-Nya II. tagjaival végzett vagy visszaűzte őket Szudánba, azután megkezdte a gerillaháborút a kormány ellen. Al-Nimeiri nem hitte, hogy a felkelés hosszú ideig elhúzódik majd – persze később kiderült, hogy optimizmusra semmi ok, de emiatt már nem neki fájhatott a feje, mivel 1985-ben puccsal eltávolították a hatalomból, miközben hivatalos látogatáson volt az USA-ban. Ezt nem volt nehéz kivitelezni, mivel korábban az IMF követelésére leértékelte a nemzeti valutát és áremeléseket hajtott végre, így nem volt különösebben népszerű. Később egykori ellenlábasa, Szadik al-Mahdi próbált demokratikusan kormányozni (az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy 1976-ban líbiai támogatással pont ő próbálta kalandos úton megdönteni al-Nimeiri uralmát – a lázadó milíciákat már a fővárosból szorították vissza –, aki ennek ellenére belpolitikai szükségszerűségből együttműködött vele).

Al-Mahdi egyszerű módszert alkalmazott az SPLM ellen: a bázisát jelentő déli fekete lakosság elűzésére felfegyverezte a murahalokat (Murahaleen = baggara milíciák) , akiket megnyugtatott, hogy a fosztogatásért, a falvak felégetéséért és a civilek rabszolgasorba vetéséért nem lesz felelősségre vonás. Természetesen a baggarák és a déli feketék között nem volt nehéz szítani a feszültséget. Az igényeikhez képest kevés legelőn, termőföldön és vízforráson kell osztozniuk, ezért aztán nem nagyon lobog a szívükben az egymás iránti szeretet. Történelmi hagyományai vannak közöttük a marhalopásnak, túszszedésnek.

Al-Mahdi intézkedései ellenére a felkelés tovább terjedt – a baggarák felfegyverzésének megvolt az a hátulütője, hogy egykettőre kaotikus állapotokat teremtett a déli országrészben – az ország gazdasága pedig a padlón volt (Szudán az a fajta hely, ahol a fennálló körülményeken nehéz még tovább rontani, de neki ez is sikerült). Az SPLM a gazdasági kifárasztás lassú, kitartó stratégiáját alkalmazta a kormány ellen. Bekerítették a katonai táborokat, megtámadták az olajipari berendezéseket és az azokat védő katonai egységeket, a kormánypárti milíciákat pedig elvágták az utánpótlástól.

Al-Mahdi 1989-re már hajlott volna a tárgyalásos megegyezésre - a déli, nem muszlim lakosságnak már korábban mentességet adott a saría alól, ami azóta is de facto érvényben van, de valahogy ez sem növelte az SPLM bizalmát a kormány iránt -, de Omar al-Basír ezredes, az 1973-as arab-izraeli háború veteránja a Nemzeti Iszlám Front támogatásával megpuccsolta, diktatúrát vezetett be, és azóta is országol. Nyilvánosan elkötelezte magát az SPLM leverése mellett, ami ekkorra már 40 ezer főt számlált, a főbb katonai támaszpontok, pl. Dzsuba (Juba) kivételével Dél-Szudán majdnem teljes területéről kipaterolta a nem kifejezetten magas harcértékű szudáni hadsereget (SPAF = Sudanese People’s Armed Forces).

Hamarosan viszont fordult a kocka. 1991-ben Mengisztu, Etiópia elnöke kiszorult a hatalomból, így a felkelők elvesztették fő támogatójukat. Kiképzőtáboraik, fegyverraktáraik és még egy rádióadójuk is működött ott, gyakran pedig az etióp tüzérség lőtte a kormányerőket a határ másik oldalán. Jól érzékelteti a háború által okozott pusztítást, hogy ekkorra 200 ezer dél-szudáni lakos is ide menekült a jobb élet reményében(!). Közben Líbia géniusza - az 1989-es szudáni puccs feletti megelégedésében - meggondolta magát, és al-Basírt segítette, pl. líbiai vadászbombázók támadták a felkelők táborait.

És bizony a szervezeten belül is felütötte ronda fejét a törzsi megosztottság. A vezetőség és az állomány zöme ugyanis a legjelentősebb dél-szudáni népcsoporthoz, a Dinkához tartozik – elnevezésük nyilván több szóvicc elsütésére is lehetőséget kínál, de ezektől már csak a szóban forgó népség igen sanyarú sorsa miatt is eltekintek –, egy részük viszont a szintén marhatenyésztő Nuer népcsoport tagja. Talán mondanom sem kell, hogy ezek hagyományosan ki nem állhatják egymást. 1991-ben az SPLM több Nuer tisztje (Dr. Riek Machar, Gordon Kong Chuol, Lam Akol) embereivel együtt kilépett – ezt Garang „diktatórikus vezetési stílusával” indokolták –, és szakadár, hivatalosan szeparatista szervezetet gründoltak („SPLM Nasir-i frakció”, ill. több névváltoztatás után Dél-szudáni Függetlenségi Mozgalom, azaz SSIM), de a kormány mellett harcoltak. Csatlakozott hozzájuk az Anya-Nya II. több veteránja is.

Háború az olajért – olajbevételekből

A SSIM támogatása része volt al-Basír új, a korábban alkalmazottnál jóval kifinomultabb stratégiájának, ami a felkelők megosztására helyezte a hangsúlyt. A végcél az olajmezők megtisztítása volt a „megbízhatatlan” lakosságtól. A kormánynak nagy szüksége volt a valutabevételekre. Az ilyen területeken élő törzseket egy részét megvesztegették, a többi ellen pedig a „felperzselt föld” taktikáját alkalmazták. Al-Basír nemcsak a Nuer lázadókat fordította az SPLM és a Dinka lakosság ellen, de az Úr Ellenállási Hadseregét is (LRA) – nem sok jót ígérő, de markáns példa ez az iszlamista dogmákon való felülemelkedésre –, ráadásul az „oszd meg és uralkodj” elv jegyében vetélkedést szított a Nuer törzsek között is. Természetesen nem bízott meg újdonsült „szövetségeseiben”, így a baggara fegyvereseket - akikből iráni támogatással és az Iráni Forradalmi Gárda mintájára, az olajkutak védelmére és a tisztogató műveletekre létrehozta a Népi Védelmi Erőket (PDF) - gyakran ellenük is bevetette.

Az SPLM és az SPAF közötti harcokkal párhuzamosan tehát törzsi összecsapások is kirobbantak; a konfliktus ennek megfelelően eldurvult, mivel a felek a tőlük megszokott könyörtelenséggel vívtak meg azt. A civilek elleni tömeges megtorlás, a gyerekkatonák használata és a fosztogatás bevett módszereknek számítottak. A kormány elrendelte az általános mozgósítást, így kibővítette és területi alapon átszervezte a hadsereget. Lassan, de biztosan radírozta le a dinkák és a renitens nuerek falvait. Az így „pacifikált” területeken katonai táborokat hozott létre, egyrészt (természetesen) azért, hogy lakosság megmaradt része ne térhessen vissza, másrészt hogy az olajcégek biztonságban építhessék ki a kitermeléshez szükséges infrastruktúrát.

1997-ben al-Basír az elért katonai sikerekből már politikai tőkét tudott kovácsolni: 6 felkelő szervezet békét kötött a kormánnyal és aláírta a kartúmi egyezményt. Ezek a „felkelő szervezetek” – mint pl. a SSIM, vagy Paulino Matiep és Lam Akol emberei – természetesen Nuer milíciák voltak, amelyek már jó ideje az SPLM ellen harcoltak, de ettől függetlenül a kormány jelentős propagandagyőzelmet aratott ezzel a húzással. Szét lehetett ugyanis kürtölni a médiában, hogy „Szudán jelentős lépést tett a béke és stabilitás felé”, noha az egyezmény vajmi kevés konkrétumot tartalmazott: majd egyszer népszavazás lesz Dél-Szudánban az autonómiáról – NEM függetlenségről –, amint „adottak lesznek a szükséges politikai körülmények”, az azt megelőző 4 évben pedig a terület kormányzására koordinációs tanács alakul a SSIM vezetője, Dr. Machar elnökletével (egyébként a Pennsylvania-i Egyetem honlapján olvasható egy értekezése Dél-Szudán történelméről). Az aláíró szervezetek 1999-ben pártot is alapíthattak, és egyesítették csapataikat Dél-szudáni Védelmi Erők néven (SSDF), úgymond a rend és biztonság fenntartására a déli területeken a népszavazás idejéig.

Hát a rend és biztonság továbbra is hiánycikknek számítottak arrafelé, mivel al-Basírnak esze ágában sem volt valódi kompromisszumokat kötni, így azonnal belharcokat szított az SSDF-en belül, és akit közülük túl veszélyesnek talált, az ellen a lovakon száguldozó baggara haverjait is bevetette. Mindezt persze könnyű volt ország-világ előtt holmi törzsi rivalizálásnak beállítani - amelynek következtében sajnos továbbra is hiányoztak a „szükséges feltételek” a népszavazás kiírásához. Most mondja valaki, hogy nem zseniális.

A kormány eme sötét machinációit később több Nuer vezető – pl. Machar és Peter Gatdet, a hadsereg volt tisztje és az iraki-iráni háború veteránja – is megelégelte, ezért visszatáncoltak az SPLM-hez. Persze ilyen „szélkakasok” a másik oldalon is akadtak, pl. Szadik Al-Mahdi, aki híveivel együtt szembefordult a kormánnyal és csatlakozott az eritreai támogatással létrehozott ellenzéki ernyőszervezethez, a Nemzeti Demokratikus Szövetséghez (NDA).

A szembenálló felek természetesen nemcsak a belpolitikában, de a külpolitikában is igyekeztek javítani a helyzetükön. Az amerikai kormány szemszögéből Mengisztu bukása után nem volt többé szükség a „vörös Etiópia” ellensúlyozására; egyébként is egyre ellenségesebben szemlélte al-Basír uralmát és a mindenféle terrorszervezeteknek nyújtott támogatását: 1997-ben kereskedelmi embargót rendelt el Szudán ellen, és az SPLM-et kezdte pénzelni. Persze ehhez al-Basír roppant elmés diplomáciai húzásai is hozzájárultak, pl. amikor 1990-ben az Arab Liga elítélte a Kuvait elleni iraki agressziót, a szudáni küldött tartózkodott a szavazástól. Viszont egyre jobb kapcsolatokat ápol Kínával, noha pusztán gazdasági szükségszerűségből. Mára a szudáni olajmezők kiaknázására létrejött konzorcium, a GNPOC (Greater Nile Petroleum Operating Company) 40 százalékban kínai tulajdon. Megtörtént a képletes egymásra borulás Ugandával is (a megegyezés szerint egyik fél sem támogat többé fegyveres felkelőket a másik területén). Az SPLM viszont Etiópiával rendezte a viszonyát – ennek egyik oka az, hogy 1995-ben Szudán által támogatott iszlamisták merényletet kíséreltek meg az Addisz-Abebába látogató Mubarak egyiptomi elnök ellen –, és, mint az nemrég kiderült, kenyai támogatással jut fegyverhez.

1999 nyarára a PDF piszkos munkájának gyümölcse is beérett. A legtöbb olajmezőn megkezdődött a termelés, kiépült a szükséges infrastruktúra, így kezdetét vette a „fekete arany” szudáni exportja. Az ország kiaknázható tartalékai ugyan optimista becslések szerint sem érik el az 1 milliárd hordót – ugyanez Irakban pl. 113 milliárd hordó –, de így is elég bevétel folyt be ahhoz, hogy a kormány gondosan bevásárolhasson:

Az új cuccoknak nagy hasznát vették – mert tennivaló azért akadt bőven. Több fontos olajmező, főleg Al-Wahdah („Egység”) államban, még nem volt a kormány uralma alatt. A megnövelt tűzerő pedig lehetővé tette az addigi stratégia folytatását.

(Talán érdemes felidézni az 1991-es és 2003-as Öböl-háborúkat sokan azért ítélték el, mert szerintük azokat a „zolajért vívták”. Nos, a szudáni polgárháború jóval inkább rászolgált volna erre a – sokak szerint láthatóan pejoratív – jelzőre, aztán mégsem foglalkoztak vele annyit. Mondjuk én személy szerint eleve nem tudok mit kezdeni azzal a véleménnyel, hogy gazdasági célokért háborúzni gonoszság.)

A hadsereg addig jobb híján az öreg Antonov szállítógépeit (An-12, An-24) használta bombázónak, és azokkal támadta a kifüstölésre szánt falvakat, mielőtt odaküldte volna a milíciákat – a bombákat többnyire egyszerűen hátul kitolták a rakodótér ajtaján (szegény ember vízzel főz) – azonban egyre nagyobb mértékben vetett be harci helikoptereket is erre a célra.

Az izmosodó szudáni légierőnek azért ennél ambíciózusabb feladatai is akadtak, pl. az ellenség utánpótlási hálózatának szétzilálása. Az utóbbi az SPLM esetében a dél-szudáni menekülttáborokat és az oda rendszeresen érkező segélyszállítmányokat jelentette. Itt nemcsak a készleteiket egészíthették ki, de toborozhattak is. Bevett szokás ez a harmadik világ háborúiban.

Al-Basír kormánya tehát kijelentette, hogy az ilyen szállítmányokat csak az ő engedélyükkel és az általuk ellenőrzött területekre szabad eljuttatni, néha pedig a hadi helyzetre hivatkozva több déli tagállamból teljesen kitiltotta azokat. Ennek a kormány szempontjából megvolt az előnyös következménye, hogy rengeteg elűzött civilnek minimális eszközei sem maradtak a túlélésre, éhínség, járványok pusztítottak közöttük.

Persze a szállítógépek pilótái ezekkel az előírásokkal nem mindig foglalkoztak, és az SPLM már korábban hevenyészett légibázisokat alakított ki a fogadásukra. A szudáni légierő válaszul ezeket a gépeket is célba vette, emellett rendszeresen bombázott iskolákat, kórházakat, a Vöröskereszt központjait és ENSZ-menekülttáborokat is – kirívó eset volt például, amikor 2002 februárjában egy ilyen tábort megközelítettek a harci helikoptereik, majd rakétákkal és gépágyúval lőtték a szegényes élelmiszer-fejadagért sorban álló tömeget. Az ENSZ vette a lapot, és földre parancsolta a Dél-Szudánba segélyt szállító gépeit, amelyek egyébként annyira ingerelték a kartúmi vezetést, hogy (az Alenia Marconi cégtől vásárolt) radarállomást telepített Jubába, nehogy azok galád módon behatolhassanak az országba a tudta nélkül.

Azért meg kell említeni, hogy a háborút nem kizárólag tömegmészárlások jellemezték, sor került offenzívákra, ostromokra is porig rombolt városokkal meg sok kilőtt páncélossal az utcákon – de a „fejlett világ” közvéleményének figyelmét valahogy ez ilyesmi sem keltette fel. Ahogy az amerikai szerző, Gary Brecher joggal megjegyezte, a dél-szudáni konfliktus egyike volt a közelmúlt azon háborúinak, amelyeknek nincsenek csatái, frontvonalai, sem kezdete, sem vége, és nagyon senkit nem érdekelnek. Pedig becslések szerint – mert megbízható adatok hiányában csak ilyenek léteznek – kb. 2,2-2,7 millió volt az áldozatok és 4 millió a menekültek száma. A háború okainak és menetének részletes magyarázata nyilván túl bonyolult és szövevényes lenne az utca egyszerű embere számára, sokan (elsősorban persze az SPLM) ezért terjesztették az eléggé leegyszerűsített értelmezést, mely szerint „a gonosz északi fehér iszlamista arabok irtják a déli fekete keresztényeket”.

A két fő szembenálló fél egyre jobban kimerült a harcokban, melyeket egy ponton már nem volt sok kedvük folytatni, ráadásul az Egyesült Államok részéről egyre nagyobb nyomás nehezedett a szudáni kormányra, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Így kenyai közvetítéssel megkezdődött a békefolyamat, amelynek eredménye a 2005-ös naivashai békemegállapodás lett (ennek teljes szövege itt olvasható). Azóta a felek kölcsönösen megvádolták egymást azzal, hogy a másik nem tartja be ennek rendelkezéseit – az ilyen egyezmények már csak ilyen sorsra jutnak –, ennek megfelelően folytatódtak a szórványos összecsapások a két országrész határvidékén.

John Garang és Omar al-Basír a kameráknak pózolnak a béketárgyalások idején:

Garang később szörnyethalt, amikor az őt szállító helikopter lezuhant. A legtöbb vélemény szerint ez tényleg baleset volt, nem merénylet.

Akadtak még szép példák a régi ellenségek közötti békés találkozókra. Az LRA vezetője, Joseph Kony és a korszak egy másik nagy túlélője - jelenleg Dél-Szudán alelnöke -, Riek Machar (középen):

Az SPLA egységeinek bevonulása Jubába a háború végén:

Vigyázó szemetek Szudánra vessétek!

Szóval itt tartunk most. És arra is egyszerű a magyarázat, hogy Dél-Szudán miért akart beszerezni ukrán harckocsikat a már meglévő 100 mellé: 2011 őszén esedékes a népszavazás az országrész függetlenségéről - amelynek kimenetele nem tűnik kérdésesnek a déli lakosság történelmi tapasztalatainak fényében -, és a déli kormány attól tart, hogy Kartúm ezt (is) megpróbálja majd elszabotálni; mert az ottani vezetés arra bizonyára nem törekszik ugyan, hogy uralmát az egész országra kiterjessze (ehhez egyszerűen nincsenek meg az eszközei), de az Észak-Dél határ "kiigazítására" azért szívesen próbát tenne. Már a Jonglei-csatorna befejezéséről is szó esett - a munkálatokat 1984-ben érthető okból leállították -, ami szintén tovább konfliktusok forrásává válhat. Barack Obama választási győzelme feletti örömében pedig az SPLM egy szóvivője arra is javaslatott tett, hogy az Egyesült Államok vezetésével békefenntartó erő érkezzen hozzájuk.  

Egyébként mindkét fél erőltetett ütemben fegyverkezik, a régi(?) ellenség iránt nem sok bizalmat táplál, és készül a legrosszabbra. Könnyen lehet tehát, hogy 2011-ben is borul majd a bili, mint 25 évvel ezelőtt.