Mint ismeretes, 2008. július 21-én este a szerb hatóságok bejelentették, hogy elfogták Radovan Karadžićot, a Boszniai Szerb Köztársaság háborús bűnökkel vádolt egykori elnökét. (Újabb információk szerint a letartóztatásra még július 18-án került sor)
Az esemény nyomán a boszniai háború eseményei, illetőleg a volt Jugoszlávia területén elkövetett bűnöket vizsgáló hágai nemzetközi törvényszék (ICTY) működése rövid időre újra elfoglalták az újságok címlapjait és a hírtelevíziók szalagcímeit. Két részes cikkünkben előbb azt, a magyar sajtóban elég kevéssé feldolgozott kérdést járjuk körül, hogy voltaképpen hogyan is végzi munkáját a hágai testület, majd ennek kapcsán kitérünk két aktuális komolyabb per, a már említett Karadžić, illetőleg a Szerb Radikális Párt elnöke, Vojislav Šešelj ellen folyó eljárás néhány érdekes részletére, végül pedig értékeljük az idén 15 éves ICTY munkásságát. 

Bevezetés

A sajtóban az ICTY általában "hágai bíróságként" szerepel, mely némiképp félrevezető, mivel a (nem hivatalos) holland főváros a cikkünk témáját alkotó intézményen kívül rögtön két másik nemzetközi bíróságnak is székhelyéül szolgál. Az első, a három közül a legrégebbi, a Nemzetközi Bíróság (International Court of Justice, ICJ), mely alapvetően az államok közötti jogviták eldöntésében illetékes. A magyar újságolvasó számára leginkább a bős-nagymarosi vízlépcső ügyében Magyarország és Szlovákia között lezajlott per kapcsán lehet ismerős ez az intézmény. A másik szóban forgó testület a Nemzetközi Büntetőbíróság (International Criminal Court, ICC), melynek munkásságról már blogunk is több ízben megemlékezett (lásd: itt és itt). Ez a bíróság már hasonlít az ICTY-re, a különbség abban rejlik, hogy az ICC határozatlan időre jött létre, szemben az ICTY korlátozott mandátumával, továbbá az ICC joghatósága minden részes tagállamra kiterjed, míg az ICTY csak a volt Jugoszlávia területén 1991 óta elkövetett cselekményeket vizsgálja. A Nemzetközi Büntetőbíróság jelen pillanatban más dolga nem lévén, különböző afrikai hadurak viselt dolgaival kapcsolatban igyekszik inkább kevesebb, mint több sikerrel eljárni.

A volt Jugoszlávia területén elkövetett bűnöket vizsgáló törvényszéket 1993-ban hozták létre az ENSZ Biztonsági Tanács határozata alapján. A törvényszék alapokmánya szerint a volt Jugoszlávia területén 1991 óta elkövetett, az alábbi kategóriákba tartozó cselekmények esetében vizsgálódhat:
- népirtás
- a háború szokásainak és törvényeinek megsértése
- a genfi konvenció(k) megsértése
- emberi(es)ség elleni bűntettek
Érdemes megjegyezni, hogy az alapokmányhoz nem kapcsolódik egyfajta "nemzetközi büntetőtörvénykönyv", ami részletesen leírná, hogy mondjuk mi minősül népirtásnak, deportálásnak, stb., hanem e téren a bíróság a már hatályban lévő nemzetközi egyezményeket, és az általános nemzetközi joggyakorlatot veszi alapul.

Amerika kicsit másképp

A bíróság 16 állandó, és maximum 16 ideiglenes, úgynevezett ad litem bíróval működik (utóbbiak között magyart is találhatunk bizonyos Prandler Árpád személyében). A bírói és ügyészi testületet egy nemzetközi titkárság egészíti ki. Az eljárás alatt a vádlottakat a törvényszék hágai fogházában tartják őrizetben (képek és videó itt és itt), azonban elmarasztaló ítélet esetén a kiszabott börtönbüntetést (halálbüntetést a törvényszék nem szabhat ki) az elítélteknek a törvényszékkel erre megállapodást kötött országok börtöneiben kell letölteni. 

Az ICTY joggyakorlata a világ fő jogrendszerei  közül a kontinentális és az angolszász jogból is tartalmaz elemeket. A bíróságon folyó perek eljárásrendje az angolszász jogban bevett szabályokra épül, néhány lényeges és kevésbé lényeges módosítással. A kedves olvasó biztosan találkozott már bíróságon játszódó amerikai filmmel, az ott látottak több-kevesebb módosítással a hágai testület munkájában is visszaköszönnek. Mind a vád, mind a védelem bizonyos időkerettel rendelkezik, amit arra használhat fel, hogy tanúk, szakértők beidézésével, vagy más szemléltető eszközök alkalmazásával (a néhai Milošević elnök egyenesen több órás diavetítéseket rendezett a T. bíróság számára, így demonstrálandó a koszovói háború okozta szerbiai károkat) próbálják álláspontjukat alátámasztani. A tanúk, szakértők meghallgatása alkalmával mindkét oldal tehet fel kérdéseket, függetlenül attól, hogy az illető a vád vagy a védelem nevében érkezett. A filmeken látott amerikai büntetőperekhez képest lényeges különbség, hogy itt nincs esküdtszék, a vádlott bűnösségének megállapítása és az ítélet kiszabása is a 3 tagú bírói tanács (Trial Chamber) feladata. Az ítélet ellen egy alkalommal lehet az 5 tagú fellebviteli tanácshoz (Appeals Chamber) fellebbezni. A tipikus angolszász jogintézmények közül a precedensjog fontosságát kell még kiemelni, amihez a bíróság gyakran folyamodik.

Önvédelem, propaganda és palesztinok a Balkánon

Ezzel elérkeztünk a hágai bíróság joggyakorlatának egyik sokat vitatott eleméhez, ez pedig a vádlottak önvédelemhez való joga. A korszellemhez hűen a vádlott jogait márpedig védeni kell, ennek keretében a vádlottnak nemcsak ügyvédet fogadni van joga, hanem az ügyvéd általi képviseletet elutasítani is. A kontinentális jogrendszerben hasonló súlyú büntetőügyek esetén a legtöbb ország kötelezővé teszi az ügyvéd általi képviseletet, ám az angolszász jogrendszerben az önvédelemnek nagyobb hagyománya van ilyen esetekben is. Az ICTY előtt folyó eljárások közül a néhai Milošević mellett a cikkünk további témáját képező Vojislav Šešelj, a Szerb Radikális Párt elnöke, illetve Radovan Karadžić boszniai szerb elnök is élt az önvédelem lehetőségével.

Ezen választást pedig a puszta jogi mellett, mint látni fogjuk, politikai szempontok is motiválták. Ha ügyvéd képviselné őket a(z általuk amúgy is folyamatosan anyázott) bíróság előtt, akkor szerepük mindössze néhány megszólalásra korlátozódna. Az ügyvédi képviseletet pedig emellett szigorú szabályok határozzák meg a nemzetközi bíróságokon, a pert szándékosan akadályozó, vagy neadjisten a tanúkat terrorizáló ügyvéd pedig igen gyorsan komoly pénzbírságokkal, súlyosabb esetben fegyelmi eljárással találná szembe magát, amit további karrierje érdekében valószínűleg nem kívánna megkockáztatni. A saját védelmét ellátó vádlott viszont nemcsak sokkal szélesebb körű megszólalási lehetőséggel rendelkezik (ami a TV-ben közvetített perek esetében nem ritkán soha vissza nem térő propagandaalkalom), hanem vádlott jogainak védelmében a bíróság tűréshatára is magasabb vele szemben. Mindezek alapján nem csoda hogy a Milošević- és a Šešelj-per során az önvédelem kérdése folyamatosan a jogi viták kereszttüzében volt (illetve utóbbi eljárás esetén van), s talán nem túlzás azt állítani, hogy a vádlott önvédelemhez való jogát megengedő szabály erősen hozzájárult ezen két eljárás elhúzódó, botrányos mamutperré válásához. Az önvédelem jogának megvonása viszont mind jogi, mind gyakorlati problémákat vet fel, a Milošević-ügyben a néhai államfő ezen jogának felfüggesztése után a védelem tanúi és szakértői bojkottálták az ülést, Šešelj pedig több hetes éhségsztrájkba kezdett egy hasonló döntést követően.

Ha már szóba került a perek propagandacélú használata, mint politikai fogás, noha a vádlottak padján ülők ilyen természetű megnyilatkozásai általában helyi fogyasztásra készülnek, érdemes néhány szót ejteni arról, hogy egyes illusztrisabb vádlottak hogyan próbáltak saját, tágabban vett közösségükön kívül is híveket szerezni ügyüknek. Mivel ezt a technikát a szerb vádlottak fejlesztették tökélyre, példaként Milošević és Šešelj retorikáját mutatjuk be. (Ugyanakkor a saját etnikumnak az "ártatlan áldozat" szerepébe helyezése a balkáni háborúkban résztvevő minden fél által bevett taktika.)
Alapvetően kétfajta üzenet különíthető el a perbeli megszólalások alapján. Az első a 90-es évek első felének délszláv háborúit, és a koszovói háborút valamiféle anti-globalizációs kontextusban ábrázolja. Eszerint a „multikulturális”, „demokratikus szocialista” Jugoszlávia áll szemben a gonosz imperialista kapitalista Nyugattal, mely megsemmisítésére törekszik. Mindebben pedig döntő szerepet kap az új Drang nach Osten megvalósítására készülő Németország, csak hogy az obligát náááci adagunk is meglegyen.
Az előzőkben említettekhez bizonyos mértékben hasonló nézeteket hirdet a Szerb Radikális Párt vezetője, Šešelj is, aki, haladva a korral, deklaráltan „anti-globalistának” vallja magát, ugyanakkor a szocializmus emlegetése itt a párt jellege miatt értelemszerűen hiányzik.
A második üzenet az elsőnél sokkal prózaibb: dióhéjban arról van szó, hogy a derék szerb hazafiak már azelőtt harcoltak az „iszlamofasizmus” ellen, mielőtt a neokon ideológusok megalkották volna a fogalmat. A gonosz természetesen most is az USA, mely boszniai és koszovói szerepével tevőlegesen is hozzájárult a globális dzsihád ügyének előremozdításához.
A kétfajta üzenetet sajátos stratégiai keretbe foglalja az a szintén hangoztatott elmélet (lásd pl. itt), mely szerint Szerbia „pacifikálása” csak egy lépés a NATO és az USA által Oroszország ellen tervezett jövőbeni háború felé.
Egy helyen mindképp értő fülekre talált az üzenet: a „nyugati imperializmus ellen küzdő hős Szerbia” mítosza már a délszláv háborúk kezdetétől nagy népszerűségnek örvendett a nyugati radikális baloldali értelmiség egyes köreiben, ahol hovatovább annyira sikk volt Miloševićért lelkesedni, mint mondjuk a palesztinok örökzöld ügyét felkarolni. Ennek folyományaként egy halom orosz és görög mellett a nyugati radikálbal is szép számban képviseltette magát a volt szerb államfő hágai perének kezdetekor megalakult International Committe to Defend Slobodan Milosevic nevű szervezetben. 
Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy bármennyire is drámai ez az egész, már-már Tom Clancy-regénybe illő forgatókönyv, szinte bizonyos, hogy a vádlottak padján ülő szerb vezetők iránti radikális baloldali szimpátia jóval alacsonyabb lett volna, amennyiben a térségbeli konfliktusokban nem került volna szóba az Egyesült Államok neve, vagy, horrible dictu, ha két távoli afrikai vagy ázsiai ország konfliktusáról lett volna szó (mint azt a ruandai népirtás példája mutatja). A sors iróniájaként épp egy amúgy baloldali brit történésztől származik az erre vonatkozó legtalálóbb megállapítás: „Úgy tűnik, ezek a radikális baloldaliak készek harcolni az USA ellen – akár az utolsó szerb életéig is”

Végjátékban Hága?

A Biztonsági Tanács 2008. szeptember 28-án hozta meg 1837. számú határozatát, amely alapján az elsőfokú eljárásokat 2009, a fellebbviteli eljárásokat 2010 végéig be kellene fejezni. Tekintve az eddigi perek hosszúságát, és bizonyos vádlottak (mint például Karadžić és Šešelj) esetenként alkalmazott időhúzó taktikáját, kétséges hogy a folyamatban lévő eljárások a jelzett határidőig befejeződnek. Csak a számok kedvéért: első fokon jelenleg 6 per van folyamatban, egy per kezdete hamarosan várható. Ezen kívül 6 ügy vár tárgyalásra, köztük Karadžićé és az idén letartóztatott Stojan Župljanin boszniai rendőrparancsnoké. Két vádlott (Ratko Mladić boszniai szerb katonai parancsnok és Goran Hadžić, a horvátországi szerbek egyik politikai vezetője) még szabadlábon van. A dolgok jelenlegi állása szerint mindezen ügyeket alig több mint 1 év alatt le kell zárni, amely még elméletben is komoly gondokat vet fel. Egy jogi szakértő véleménye szerint a Karadžić-ügyben csak a védelem felkészülésére kb. 1 évre lenne szükség, nem számítva a későbbi per időtartamát. 
Noha az ICTY magas költségeit több ország, ill. szervezet is bírálta, mielőbbi bezárásában valószínűleg már jóval kevesebben érdekeltek. Oroszország számos esetben kifejezte fenntartásait a törvényszék előtt folyó eljárások pártatlanságával kapcsolatban, ugyanakkor egy esetleges, a mandátum meghosszabításával kapcsolatos ENSZ BT-beli vétó rossz fényben tüntetné fel Moszkvát, aki magát a nemzetközi jogot betartó, ill. védelmező hatalomként igyekszik pozicionálni, még ha ezt időnként rugalmasan is értelmezi.
Egy érdekes felvetést tartalmaz egy brit Balkán-szakértő álláspontja, mely szerint mivel a nyugati országok kiemelten fontosnak tartják Szerbia mielőbbi EU- (és a későbbiekben esetleg NATO-) integrációját, talán annyira nem fűződik jelentős érdekük a Belgrádban nem túl nagy népszerűségnek örvendő törvényszék további működéséhez.
Reálpolitikai szempontból ez az érvelés kétségtelenül megalapozott, ugyanakkor több ok miatt egy ilyen forgatókönyv gyakorlatilag kizárt. Egyfelől Hollandia, és kisebb mértékben, Belgium konzekvensen és szigorúan ragaszkodik az összes háborús bűnös kiadatásához az egyes nyugat-balkáni országok szorosabb EU-integrációja előtt (mint azt Horvátország és Gotovina tábornok példája is mutatja), másfelől pedig az ICTY-vel kapcsolatos uniós álláspont 180 fokos fordulata PR-szempontból komoly csapással érne fel az EU számára. 
A jelenlegi nyugati-orosz pengeváltások fényében azt az eshetőséget nem lehet kizárni, hogy Vitalij Csurkin orosz ENSZ-nagykövet esetleg mégis a NYET gombot nyomja meg az ominózus szavazás során, jelen sorok szerzője azonban inkább mégis a törvényszék valamiféle csökkentett verziós további működését tartja valószínűnek.

A Karadžić és a Šešelj-ügy részleteivel, illetőleg a bíróság eddigi 15 évének értékelésével a cikk következő részében foglalkozunk.