Itt olvasható az ukrán békefenntartó 2004-es iraki kalandjait taglaló személyes beszámoló ötödik része. Folytatás két hét múlva.
***
A koalíció áttekintette, hogy általánosságban hogyan is "harcolunk", s az elemzés eredményeként Moszulból hozzánk vezényelték az USA hadseregének egy gépesített zászlóalját. Az amerikaiak Strykerekkel (páncélozott szállító járművek) jöttek, a következő nap éjjelén érkeztek meg. A mieink eléjük mentek, közben gyalogsági fegyverekből tüzet nyitottak rájuk. Az amerikai zászlóalj tevékenységét két Apache helikopter támogatta a levegőből. Az Apache-ok elszórakozgattak a felkelőkkel a városban, meg-megkergették őket, majd rakétával rést nyitottak az elevátor kerítésén. Egy rohamcsoport ezen át nyomult be a siló területére. Az amerikai légierő három éjszakán át "puhította" a várost, elsősorban a mecsetek környékét lőtték "Vulcan" gépágyúikkal. A felkelők vagy elvonultak, vagy elszéledtek. Az amerikaiak harc nélkül foglalták vissza a várost. Súlyos károkat szenvedett a gabonasiló és a malom épülete. A bennük levő összes berendezés megsemmisült.
Az augusztusi események sokunk lelkében nyomasztó emléket hagytak. Sajnos, nem ez volt az utolsó, csalódást okozó élményünk.
Ez az eset nem annyira az áldozatok száma, mint inkább becstelensége miatt katasztrofális. Augusztus 20-án a 61. zászlóalj egy különítménye Mihajljuta őrnagy parancsnoksága alatt egy logisztikai konvojt kísért Babilonból Al-Kutba. A konvoj 4 BTR-80 – asból, valamint egy-egy "csajká"-ból és teherautóból állt. Oszlopunkkal szembe jött egy elég hosszú lengyel konvoj. El kell mondani, hogy a lengyelek saját közúti szállítmányaik mellé általában elég gyenge kíséretet adtak. Legtöbbször nyitott dzsipeket használtak, benne négy lövész, a sofka, fő fegyverük meg a tetőre, forgóállványra szerelt PKM volt. Ez volt az alapvető harci egységük. Nehéz fegyverzetük nem volt. A Babilonba vezető útnak ez a szakasza kanyargós, nyomvonala mellett elég nagy és sűrű pálmaligetek vannak. Általában a ligetek mélyén egy-egy építmény húzódik meg. Irak szerte sokfelé található ilyen hely, s mivel igen alkalmasak rá, természetesen gyakran használják csapdák felállítására. Egy ilyen szabványos csapdahelyzetbe került a lengyel konvoj vége is: robban egy akna, majd tüzet nyitnak RPG-ből és kézi lőfegyverekből. A leghátsó konvojkísérő kocsi harcba lépett, magára vonta a tüzet, s ezzel lehetővé tette, hogy a gépkocsioszlop elhagyja a veszélyes körzetet. A lengyel katonák igen nehéz helyzetbe kerültek. "Haverjaink" az úttól vagy 200 méternyire levő, agyagból vert épületből lőtték őket. A mieink meghallották maguk előtt az akna robbanását és a következő útkanyarnál megálltak – ez lehetett vagy 300 méterre az esettől.
A lengyel felvezető dzsip pár pillanat múlva odaért, s segítséget kértek a mieinktől. Mihajljuta őrnagyról sok mindent el lehetett mondani, de azt, hogy égett volna a harci vágytól, nem. Ő tipikus képviselője volt annak a tiszti nemzedéknek, amelyik már nem a taktikai foglalkozásokon és terepgyakorlatokon nevelődött, hanem a kaszárnyák európa-konformmá tételén és a plakátrajzolgatáson. Irakban valamilyen törzsbeosztása volt, gyakorlatilag nem vett részt kivonulásainkban, magyarul nem esett még át a tűzkeresztségen. Azért indult Babilonba, hogy az ottani piacon olcsó ketyerókat vásároljon, s tessék, ehelyett micsoda szarba került... Rá sem rántott arra, hogy konvojunk egész legénysége, élén Wokerrel (ő volt a 2. szakasz parancsnoka, s ha nem utazott velük valaki a főnökségtől, akkor mindig ő volt a konvojparancsnok) követelte, hogy azonnal nyújtsunk segítséget szövetségeseinknek, s úgy viselkedett, mint egy rinyáló, utolsó k...a. Kezdetnek legalább 5 percig azzal próbálkozott, hogy kapcsolatot létesítsen a törzzsel. Valószínűleg arra számított, hogy a törzs nem ad majd engedélyt a beavatkozásra. A lengyelek megsejtettek valamit abból, hogy miféle kását készül főzni nekik az őrnagy, s tudatában lévén annak, hogy a csatában minden másodperc számít, elhúztak segíteni harcban álló bajtársaiknak. A "szükség esetén semmi sem működik úgy, ahogy kellene" elv alapján sokáig nem jött létre rádiókapcsolat a dandártörzzsel. Amikor végre válaszoltak, az őrnagy igen elkeseredett: engedélyezték a segítségnyújtást. Akkor kifakadt:
– Kell a f...nak az engedélyed. Te ott vagy, én itt. Nekem kell felelnem mindenért...
A harc a mieink részvétele nélkül fejeződött be. A lengyelek két halottat és két sebesültet vesztettek. A helyi araboknak is alaposan kijutott a robbanásból. Amikor a mieink elhaladtak a robbanás színhelye mellett, látták, hogy miként rakják fel a holttesteket egy autóra. Ezután a lengyelek bal kezük középső ujját mutogatták a mieinknek [Ha jól tudom: az arabok bal kezük középső ujjával törlik ki feneküket. Ezért ennek az ujjnak felmutatása, vagy a bal kéz nyújtása kézfogáskor nagy sértés – a ford.]. Babilonban ezzel a gesztussal még sokáig találkoztak az ukránok... A bázisra visszatérve Woker bőgött, mint egy gyerek. Mihajljuta engem meg megpróbált megfenyíteni, mert az eset után többé nem tisztelegtem neki. Lóf... a seggébe, nem tisztelgés...[Ez már enyhén szólva necces nekem, megint nem tudom megállni szó nélkül. Ha egy őrnagy a világ bármelyik hadseregében meg akar fenyíteni egy közlegényt, akkor megfenyíti – a ford.]
Ez volt az utolsó szeg abba a koporsóba, amelyikben Irakban eltemették a 6. dandár reputációját, amit először vérrel, majd bátorsággal kivívott. Mások – s ezek voltak kevesebben – kíméletlenül sárba taposták ezt, mert nemcsak életüket, de csillagjaikat és karrierjüket is féltek kockáztatni.
Irakot vegyes érzelmekkel hagytam el. A csalódottság nehéz kőként ülte meg lelkemet. Ettől függetlenül borzasztóan szerettem volna maradni. Soha, sehol nem álltunk olyan közel egy professzionális hadsereg létrejöttéhez, mint Irakban. Rendes fizetés, kiváló táplálkozás, s nem sóztak ránk egy szemernyi gazdasági munkát (Értsd: konyhaszolgálat, építkezés, mezőgazdasági, stb.) sem. De nem ez volt az elsődleges. Itt, Irakban tapasztaltam meg először, hogy milyen is az a munka, ami méltó egy igazi, profi katonához. Állandóan magas fordulatszámon élsz. Titkos ügyek, csapdák, őrjáratok, tűzpárbajok, részegítően feszült élet. Hiszel saját erődben és tudásodban, bajtársaid vakmerőek, bátrak, akár a végsőkig képesek elmenni, állandóan érzed támogatását azoknak, akikkel megosztottad vizedet és kajádat, s akik golyóálló mellényüket fejük alá téve melletted aludtak. Szokatlan természeti környezet, kapcsolatteremtést más nációkkal, részvétel olyan eseményekben, amik bekerülnek a történelembe. Nem akartam mindezt elveszteni. Életemben ez volt az egyik legemlékezetesebb lap, s bár igen nem akaródzott, lapoznom kellett.
Egy lengyel járőr
Van egy szólás: amikor megszületett a Hohol [az ukránok gúny/beceneve], a zsidó elbőgte magát. Amíg nem jutottam el Irakba, azt hittem, hogy ez nyilvánvalóan túlzás. Azt, hogy a koalíciós étkezdékben milyen volt az ellátás minősége, már megemlítettem. 20 dolcsit költöttek naponta minden személy kajáltatására. Csak felsőfokban lehet erről beszélni: hús, saláták, friss gyümölcsök, gyümölcslevek, fagylalt, mindenféle sütemény, s mindez korlátlanul – annyit eszel, amennyit akarsz. S ott állnak a hűtőszekrények, tömve jéghideg üdítőkkel. Odalépsz, s annyit veszel ki, amennyit akarsz. A választék olyan, mint egy kiállításon. Gyümölcslevek, többféle –epres, csokis, banános stb., tej, s magától értetődik, hogy megtalálható volt a Coca-Cola cég minden terméke. Fanta, sprite, Coca-Cola, s mindez a szokásos és cukormentes változatban. A szénsavas üdítők fémdobozos, a gyümölcslevek és a tej 2 decis papírcsomagolásúak voltak. Az étkezdében légkondi, kellemes belépni...
Érintőlegesen szólnom kell a klimatikus viszonyokról, arról, hogy milyen körülmények közt dolgoztunk. Az igazi hőség májusban köszöntött be. Azt, hogy hány fok meleg volt, senki nem tudta pontosan megmondani: a parancsnokság árnyékos falára kifüggesztett hőmérő csak +50 C°-ig mért, gyártói nem gondoltak arra, hogy melegebb is lehet. Mielőtt Irakba mentem volna, egyebek közt olyan szakirodalmat is olvastam, ami a félsivatagban követendő életvitelről szólt. S természetesen nemcsak én, de mindenki ismerte a szabályt: "minél többet iszol, annál többet izzadsz, és fordítva". Ez a szabály azonban csak addig érvényes, amíg magadra nem veszel egy olyan felszerelést, mint amilyen például a golyóálló mellény. Ha felöltöd, a következő történik: függetlenül attól, hogy keveset vagy sokat iszol, irdatlan mennyiségű folyadékot vesztesz.
A golyóálló mellény megakadályozza, hogy az izzadság elpárologjon, ezzel akadályozza a test természetes hőszabályozását. A golyóálló alatt annyira átnedvesedik a zubbony, hogy facsarni lehet belőle az izzadságot. A veríték a vállnál kiszivárog a zubbony szövetén át, s csak itt tudja elpárologtatni a Nap melege. Ebből a szempontból közömbös, hogy a mi 13 kilós M-3 – unkat, vagy az amerikai 3 kg-os golyóállót veszed e fel. Egyformán megpárolódsz alatta. Ebben a dunsztkötésben hatalmas mennyiségű folyadékot vesztesz, s ha közben nem iszol, ettől a testhőmérséklet 39-40 C°-re emelkedik. Ekkor elkerülhetetlenül bekövetkezik a kiszáradás és a hőguta, ez pedig általában Irakban halált jelent. Hogy a delikvens ne haljon meg, le kell hűteni hideg vízzel vagy jéggel, s fiziológiai oldatos infúzióra kötni. Természetesen ezt nem mindig és nem mindenütt lehet megcsinálni.
A kiszáradás ellen az amerikaiak kitaláltak egy csodálatos szerkentyűt, a kemelbeket (camelback - tevepúp). Ez egy puha anyagból készült termosz-kulacs. Három liter folyadék fér bele, a háton hordják, s tényleg úgy néz ki, mint egy kis púp. Három órán át hideg marad benne a víz. A vállon át egy cső vezet belőle az állig. Bekapod a végét, s már ihatsz is. Nem árt, ha jeget is szórsz ebbe a kulacsba. Az lassacskán olvad, s tényleg hideg vizet ihatsz. Két legyet ütsz egy csapásra: pótlod az elvesztett folyadékot, s hűtöd a testedet.
Ukrán vonatkozásban érdekes története van ezeknek a kemelbekeknek. Az amerikaiak ellátták vele az egész 5. dandárt – ez volt az első Irakba vezényelt ukrán békefenntartó kontingens. Parancsnokságunk azonban igen értelmesen úgy döntött, hogy katonáinknak túl jó ez a szerkentyű (egy kemelbek ára 40$), nem osztották ki, raktáron hagyták, valószínű, hogy kéz alatt el akarták passzolni. Az 5. dandár augusztusban érkezett Irakba. A hőség csúcspontján. Nekünk, akik februárban érkeztünk leváltásukra, volt időnk akklimatizálódni, nekik nem; +50C° fogadta őket. A koalíciós parancsnokság meglátogatta a kórházakat, azok meg tele voltak infúzióra kötött ukrán katonákkal. A diagnózis: kiszáradás...Az amerikaiak csodálkoztak: kaptatok kemelbekeket. Hogyhogy nem ittatok vizet???
Röviden: kitört a botrány. A mi felszerelésünkhöz már hozzátartozott a kemelbek.
Most vissza az étkezdéhez. Kezdetben volt egy íratlan törvény, eszerint egy étkezéshez két doboz üdítő járt. Azonban a fentiekben leírtak miatt senki egy szót sem szólt, ha pukkadásig, akár tizet is megittál egyszerre. Akkor sem érte szó a ház elejét, ha távozáskor elvettél pár dobozt, hogy majd kivonuláskor megigyad. (Én ilyenkor kizárólag csak gyümölcslevet vittem magammal, ez sokkal hasznosabb, mint a tiszta víz.) Ezt mindenki csinálta, a lengyelek, amerikaiak, grúzok... A KBR munkásai nagy tisztelettel bántak a katonákkal, ilyenkor becsukták a szemüket. Tehették - mérhetetlen mennyiségű kólájuk volt...
[KBR – amerikai civil óriáscég. Irakban (is) a hadianyagot kivéve szinte mindennel –beleértve az üzemanyagot is! – és szinte kizárólagosan ők látják el a koalíciós haderőt. Ez sok –sok milliárdos (USD-ben) és igen zsíros üzlet. Nem véletlenül jutott a KBR ehhez a megrendeléshez: Bush megválasztásáig alelnöke, Cheney volt a cég igazgatója, aki mind a mai napig szép osztalékot kap a KBR-től. A KBR nem elégedett meg a "tisztes" üzleti haszonnal; ott és úgy fejte-feji az amerikai államot, ahol és ahogy tudta-tudja. Egyik elhíresült húzása az volt, hogy Kuvaitban olcsón beszerezte az üzemanyagot, majd többszörös felárral eladta azt az Irakban harcoló US Army-nak. Azzal magyarázták az eszméletlen áremelést, hogy igen veszélyes az üzemanyag szállítása – valóban előfordult, hogy elraboltak vagy megsemmisítettek tankereket vezetőikkel együtt. Jelenleg a megszállók havi üzemanyagszámlája 154.000.000 USD. A helyzet odáig fajult, hogy alelnöki tekintély ide, alelnöki befolyás oda, már 2006-2007-ben a Pentagon túlszámlázás vagy nem teljesítés miatt nem fizetett ki a KBR által benyújtott 10-100 milliós számlákat. Ennek, s a hasonló információk birtokában szemlélve az ukránok pár száz, pár ezer dolláros seftjeit, a hoholok kifutófiúk sem lehetnének pl. a KBR milliós csalásokat elkövető fejesei mellett – a ford.]
Ami dühít engem az ukránokban, az a pofátlanság és az önbecsülés teljes hiánya. A mieink hátizsákszám kezdték kihordani a kólát az étkezdéből, s az őrhelyeken elcserélték azt az arabokkal különböző hasznos dolgokra. Tőr, fényképezőgép, CD-lejátszó volt a sláger, néhányan DVD-lejátszóra is szert tettek így. Az átváltási kurzus ez volt: 5 doboz kóla 1 dollár. Irakban a DVD+készülék ára 70 zöldhasú volt. Hát jó néhány fordulót meg kellett tenni ahhoz, hogy ez összejöjjön. A gyakorlatban ez így nézett ki: bejön a fickó az étkezdébe, vállán hátizsák (üres). Amikor kimegy, a hátizsák már tele van. És ez a "Change" (átváltás) tömeges, járványszerű méreteket öltött. Nem szívesen beszélek róla, de statisztikát is készítettem erről. Például az én 17 fős szakaszomból 3 ember NEM foglalkozott ilyesmivel. Még azok közül is sokan, akiket barátomnak tartottam, – s a mai napig sem változott róluk véleményem – beleestek ebbe a bűnös "kaparj kurta" mozgalomba. Többi egységünkben is ugyanez volt a helyzet. Igen érdekesnek tartom, hogy elhárítóink és katonai rendőreink meg sem próbáltak fellépni a jelenség ellen. Egyetlen esetben sem fordult elő, hogy bárki legalább panaszt tett volna ezzel kapcsolatban...Ráadásul az egész folyamat a teljes nyilvánosság előtt folyt, a többi nemzet katonái ezt lenézéssel vegyes undorral nézték.
Ez felháborított engem. Amikor még csak készülődtünk Irakba, és Baskirovkában zabáltuk a löttyöt, és mindössze 370 grivenyt kaptunk havonta, arról ÁLMODOZTUNK, hogy milyen csodás lesz, ha kikerülünk IRAKBA. Irakban egy ukrán szerződéses katona bére havonta 670 USD volt. Gondolom, nem kell bizonygatnom, hogy ez ukrán viszonylatban irreálisan magas fizetésnek számít. Normális keretek közt mindent, amit megkívántál, meg tudtál venni pénzért, nem szorultál rá, hogy lejárasd magad ezekkel a kólákkal...de hát ez van. Most már értem, hogy az ukránokat miért "szeretik" annyira Európában. Szent meggyőződésem, hogy bármennyit kapjanak is a mieink fizetésként, MINDEN MOZDÍTHATÓT EL FOGNAK EMELNI.
A nyereségvágy még az önvédelmi ösztönt is legyőzi. Egy tipikus példa: kivonulás előtt odamegyek a BTR-ünkhöz, s látom, hogy KPVT-kezelőnk vizesüveges ládákkal (ásványvizes, szénsavas, másfél literes üvegek, az amerikaiak minden alegységhez számolatlanul szállították, egész ládahegyek voltak ebből) rakja tele második otthonunkat. Vagy egy tucatot már biztosan beszuszakolt a járműbe. Ő maga alig látszott ki a ládák mögül. Rászólok:
– Misa, mi a fenét csinálsz? Át kell mennünk a városon! Ha történik valami, hogy fogsz lőni? El sem tudod fordítani a géppuskádat!
– Ugyan, hagyjad! Semmi nem fog történni.
S mindez történt azután, hogy már több harcban részt vettünk!!! Röviden: teljes csőd, hogy nem tudtam őt meggyőzni. Ha én lettem volna a jármű parancsnoka, természetesen kivágom ezeket a ládákat a francba, de mivel nem voltam az, s mégiscsak egy harcostársamról volt szó, nem álltam le vele huzakodni, hagytam az egészet a fenébe. Amúgy is a mieink közül sokan már afféle paranoiás "háborúbuzinak" tartottak engem. A bázis területén működött egy amerikai üzlet, egy kisebb szupermarketszerűség (a következő felirat állt rajta: Bárhová mentek – értsd: az amerikai hadsereg –, mi követünk titeket). Rendkívül széles volt az áruválaszték. Fogkefétől kezdve hang- és képrögzítő és -lejátszó berendezéseken át felszerelési tárgyakig – elemlámpa, kés, térdvédő, stb. – rengeteg dolgot lehetett itt vásárolni. Ebben az üzletben CSAKNEM MINDEN NAP tetten értek egy-két ukránt, aki lopott. Általában kis hülyeségeken, filléres árukon buktak le. Odáig fajult az ügy, hogy elhárítóink ügyeleteseket állítottak az üzletbe. Ebből is kabaré lett. Semmi nem változott, mintha oda sem állították volna őket.
Összehasonlításképp: emlékezetem szerint az amerikaiak szintén loptak egyszer. A bázis területén állt egy víztorony. Olyan volt, mint egy lábbal alátámasztott repülő csészealj. Amikor az amerikaiak szétverték Husszein hadseregét és elfoglalták Al-Kutot, patrióta szokásaiknak megfelelően kitűzték rá az amerikai zászlót. Azután, hogy Al-Kutban az amerikaiakat felváltotta az ukrán kontingens, s a mi fennhatóságunk alá került a körzet is, kitűzték oda a hamvaiból feltámadt Ukrajna sárga-világoskék zászlaját. Augusztusban visszatért a városba egy amerikai szakasz a különlegesektől, ez annak idején részt vett Al-Kut elfoglalásában. Azonnal észrevették, hogy csillagos-sávos lobogójuk helyén az ukrán sárga-világoskék lengedez.
Az amerikaiak általában vagány srácok, különleges alakulataikról meg elmondható, hogy magabiztosak és mindenki másnál vagányabbak...Ezen berágtak egy kicsit, ráadásul akkoriban az ukránok elsősorban Coca-Cola csórásaikról voltak híresek, nem pedig harci sikereikről. Elhatározták, hogy az ukrán zászlót kicserélik az övékre. Az éjszaka leple alatt, infrával a szemükön odakúsztak a toronyhoz, s leszedték a zászlónkat. Szegények nem tudhatták, hogy a víztorony alatti bokrokban szeret aludni a feltámadt Ukrajna szintén hamvaiból újjáéledt fegyveres erői katonai rendőrségének merész éjszakai őrjárata. Ha az őrjárat, mint ahogy az dolga lett volna, előírásszerűen az utakat járja, az amerikaiak észrevették volna őket. Azonban beléjük botlottak, s mivel nem akarták szövetségeseiket hülyére verni, megadták magukat a győztesek kénye-kedére.
[Hát...Szerintem ez a sztori sem teljesen fair. A kiválóan – infrával is – felszerelt és kiképzett amerikai "különlegesek" nem veszik észre a bokrokban "alvó" ukránokat, és nem tudnak észrevétlenül elsurranni mellettük. Azután, mert nem akarják bántani a szövetségeseket, "megadják" magukat azoknak, akikből csúfot akartak űzni, s hagyják, hogy rajtuk röhögjenek. Megmagyarázni persze minden meg lehet. Nem arról van e szó, hogy ezúttal az ukrán MP-k vagányabbak voltak, mint az agyondícsért amerikai "különlegesek"? – a ford.]
Elkezdődött a porfelverés: megsértették nemzeti becsületünket! A 6. dandár parancsnoksága hisztérikus kirohanást intézett ezzel kapcsolatban az amerikai tábornokhoz. Ennek az lett az eredménye, hogy büntetésképp az amerikaiaknak két héten át napi 24 órás, váltás nélküli őrszolgálatot kellett adniuk a toronynál; fegyverrel őrizték az ukrán zászlót. Nem mehettek fürödni, nem járhattak az étterembe (ehették a száraz kaját). Igaz, mi hordtunk nekik jeget. Szóval megszenvedtek patriotizmusukért. DE, s ez a "bűnösök" javára szól, az INDÍTÉK tiszteletet érdemel.
Ezt a történetet másoktól hallottam, ezért hitelességéért nem teszem tűzbe a kezemet.
Amikor az 5. brigádot Irakba küldték, homokszínű egyenruhákat varrtak nekik. Az amerikaiak sok mindenben segítettek. Többek között olyan szövetet is kaptunk tőlük, amilyenből saját egyenruhájuk készült. "Varrni varrassátok meg magatok, az nálunk igen drága lenne", - mondták. Persze nem ismerték generálisainkat. Ők tüzetesen meghányták-vetették a dolgot, majd a szövet fele balkézről eltűnt. Az egyenruhákhoz megrendelték a szokásos, Made in Ukraine szövetet, amit homokszínűre festtettek. Egy dolgot azonban nem vettek figyelembe. Ez az, hogy Ukrajnában elég az angyalbőrt kéthetente kimosni, így az kitartott legalább fél évig. Irakban azonban kemény a munka, megizzad az ember, úgyhogy minimum háromnaponként mosni kellett. Ezt pedig nem mi csináltuk; a bázis területén működött egy amerikai mosoda, ma leadtad, holnap tisztán visszakaptad. Általában egy hónapig voltak használhatóak, aztán szétfoszlottak. A Kuvaitból Irakba érkezett (az első ukrán kontingens, az 5. dandár Irakba Kuvaiton át érkezett, egy ideig ott akklimatizálódott) ukránok többségének ruházata úgy nézett ki, mintha az egész utat laposkúszásban tették volna meg. Ezt szóvá is tette a hadtáphelyettes.
Kitört a botrány, s kiderült, hogy az amerikai szövet most már nem elég mindenkinek. Akkor parancsnokságunk megvarratta a világ legcsicsásabb egyenruháit, s abba öltöztette Irakba küldött katonáit. Amikor – még Ukrajnában, a tévében – megláttam a mieink öltözékét, azonnal elrohantam az üzletbe, hogy vegyek magamnak egy tartós szerelést. Az velem együtt végigszolgálta egész iraki vezénylésemet. Az arabok ujjukkal bele-beleböktek oldalamba, s megkérdezték: "Special forces?", No – feleltem – infantry. [Különleges erők? Nem – gyalogos] Vásárláskor pedig azon törtem a fejemet, hogy hol a fenében szerezték be Ukrajnában ezt az amerikai szövetet ehhez a szereléshez. A fenti történetet a kereskedő mondta el nekem.
Az augusztusi események sokunk lelkében nyomasztó emléket hagytak. Sajnos, nem ez volt az utolsó, csalódást okozó élményünk.
Arról, hogy egyetlen ember gyávasága miként ejtett foltot a dandár becsületén
Ez az eset nem annyira az áldozatok száma, mint inkább becstelensége miatt katasztrofális. Augusztus 20-án a 61. zászlóalj egy különítménye Mihajljuta őrnagy parancsnoksága alatt egy logisztikai konvojt kísért Babilonból Al-Kutba. A konvoj 4 BTR-80 – asból, valamint egy-egy "csajká"-ból és teherautóból állt. Oszlopunkkal szembe jött egy elég hosszú lengyel konvoj. El kell mondani, hogy a lengyelek saját közúti szállítmányaik mellé általában elég gyenge kíséretet adtak. Legtöbbször nyitott dzsipeket használtak, benne négy lövész, a sofka, fő fegyverük meg a tetőre, forgóállványra szerelt PKM volt. Ez volt az alapvető harci egységük. Nehéz fegyverzetük nem volt. A Babilonba vezető útnak ez a szakasza kanyargós, nyomvonala mellett elég nagy és sűrű pálmaligetek vannak. Általában a ligetek mélyén egy-egy építmény húzódik meg. Irak szerte sokfelé található ilyen hely, s mivel igen alkalmasak rá, természetesen gyakran használják csapdák felállítására. Egy ilyen szabványos csapdahelyzetbe került a lengyel konvoj vége is: robban egy akna, majd tüzet nyitnak RPG-ből és kézi lőfegyverekből. A leghátsó konvojkísérő kocsi harcba lépett, magára vonta a tüzet, s ezzel lehetővé tette, hogy a gépkocsioszlop elhagyja a veszélyes körzetet. A lengyel katonák igen nehéz helyzetbe kerültek. "Haverjaink" az úttól vagy 200 méternyire levő, agyagból vert épületből lőtték őket. A mieink meghallották maguk előtt az akna robbanását és a következő útkanyarnál megálltak – ez lehetett vagy 300 méterre az esettől.
A lengyel felvezető dzsip pár pillanat múlva odaért, s segítséget kértek a mieinktől. Mihajljuta őrnagyról sok mindent el lehetett mondani, de azt, hogy égett volna a harci vágytól, nem. Ő tipikus képviselője volt annak a tiszti nemzedéknek, amelyik már nem a taktikai foglalkozásokon és terepgyakorlatokon nevelődött, hanem a kaszárnyák európa-konformmá tételén és a plakátrajzolgatáson. Irakban valamilyen törzsbeosztása volt, gyakorlatilag nem vett részt kivonulásainkban, magyarul nem esett még át a tűzkeresztségen. Azért indult Babilonba, hogy az ottani piacon olcsó ketyerókat vásároljon, s tessék, ehelyett micsoda szarba került... Rá sem rántott arra, hogy konvojunk egész legénysége, élén Wokerrel (ő volt a 2. szakasz parancsnoka, s ha nem utazott velük valaki a főnökségtől, akkor mindig ő volt a konvojparancsnok) követelte, hogy azonnal nyújtsunk segítséget szövetségeseinknek, s úgy viselkedett, mint egy rinyáló, utolsó k...a. Kezdetnek legalább 5 percig azzal próbálkozott, hogy kapcsolatot létesítsen a törzzsel. Valószínűleg arra számított, hogy a törzs nem ad majd engedélyt a beavatkozásra. A lengyelek megsejtettek valamit abból, hogy miféle kását készül főzni nekik az őrnagy, s tudatában lévén annak, hogy a csatában minden másodperc számít, elhúztak segíteni harcban álló bajtársaiknak. A "szükség esetén semmi sem működik úgy, ahogy kellene" elv alapján sokáig nem jött létre rádiókapcsolat a dandártörzzsel. Amikor végre válaszoltak, az őrnagy igen elkeseredett: engedélyezték a segítségnyújtást. Akkor kifakadt:
– Kell a f...nak az engedélyed. Te ott vagy, én itt. Nekem kell felelnem mindenért...
A harc a mieink részvétele nélkül fejeződött be. A lengyelek két halottat és két sebesültet vesztettek. A helyi araboknak is alaposan kijutott a robbanásból. Amikor a mieink elhaladtak a robbanás színhelye mellett, látták, hogy miként rakják fel a holttesteket egy autóra. Ezután a lengyelek bal kezük középső ujját mutogatták a mieinknek [Ha jól tudom: az arabok bal kezük középső ujjával törlik ki feneküket. Ezért ennek az ujjnak felmutatása, vagy a bal kéz nyújtása kézfogáskor nagy sértés – a ford.]. Babilonban ezzel a gesztussal még sokáig találkoztak az ukránok... A bázisra visszatérve Woker bőgött, mint egy gyerek. Mihajljuta engem meg megpróbált megfenyíteni, mert az eset után többé nem tisztelegtem neki. Lóf... a seggébe, nem tisztelgés...[Ez már enyhén szólva necces nekem, megint nem tudom megállni szó nélkül. Ha egy őrnagy a világ bármelyik hadseregében meg akar fenyíteni egy közlegényt, akkor megfenyíti – a ford.]
Ez volt az utolsó szeg abba a koporsóba, amelyikben Irakban eltemették a 6. dandár reputációját, amit először vérrel, majd bátorsággal kivívott. Mások – s ezek voltak kevesebben – kíméletlenül sárba taposták ezt, mert nemcsak életüket, de csillagjaikat és karrierjüket is féltek kockáztatni.
Irakot vegyes érzelmekkel hagytam el. A csalódottság nehéz kőként ülte meg lelkemet. Ettől függetlenül borzasztóan szerettem volna maradni. Soha, sehol nem álltunk olyan közel egy professzionális hadsereg létrejöttéhez, mint Irakban. Rendes fizetés, kiváló táplálkozás, s nem sóztak ránk egy szemernyi gazdasági munkát (Értsd: konyhaszolgálat, építkezés, mezőgazdasági, stb.) sem. De nem ez volt az elsődleges. Itt, Irakban tapasztaltam meg először, hogy milyen is az a munka, ami méltó egy igazi, profi katonához. Állandóan magas fordulatszámon élsz. Titkos ügyek, csapdák, őrjáratok, tűzpárbajok, részegítően feszült élet. Hiszel saját erődben és tudásodban, bajtársaid vakmerőek, bátrak, akár a végsőkig képesek elmenni, állandóan érzed támogatását azoknak, akikkel megosztottad vizedet és kajádat, s akik golyóálló mellényüket fejük alá téve melletted aludtak. Szokatlan természeti környezet, kapcsolatteremtést más nációkkal, részvétel olyan eseményekben, amik bekerülnek a történelembe. Nem akartam mindezt elveszteni. Életemben ez volt az egyik legemlékezetesebb lap, s bár igen nem akaródzott, lapoznom kellett.
Egy lengyel járőr
Saga a csencselésről és nemzeti mentalitásunkról
Van egy szólás: amikor megszületett a Hohol [az ukránok gúny/beceneve], a zsidó elbőgte magát. Amíg nem jutottam el Irakba, azt hittem, hogy ez nyilvánvalóan túlzás. Azt, hogy a koalíciós étkezdékben milyen volt az ellátás minősége, már megemlítettem. 20 dolcsit költöttek naponta minden személy kajáltatására. Csak felsőfokban lehet erről beszélni: hús, saláták, friss gyümölcsök, gyümölcslevek, fagylalt, mindenféle sütemény, s mindez korlátlanul – annyit eszel, amennyit akarsz. S ott állnak a hűtőszekrények, tömve jéghideg üdítőkkel. Odalépsz, s annyit veszel ki, amennyit akarsz. A választék olyan, mint egy kiállításon. Gyümölcslevek, többféle –epres, csokis, banános stb., tej, s magától értetődik, hogy megtalálható volt a Coca-Cola cég minden terméke. Fanta, sprite, Coca-Cola, s mindez a szokásos és cukormentes változatban. A szénsavas üdítők fémdobozos, a gyümölcslevek és a tej 2 decis papírcsomagolásúak voltak. Az étkezdében légkondi, kellemes belépni...
Érintőlegesen szólnom kell a klimatikus viszonyokról, arról, hogy milyen körülmények közt dolgoztunk. Az igazi hőség májusban köszöntött be. Azt, hogy hány fok meleg volt, senki nem tudta pontosan megmondani: a parancsnokság árnyékos falára kifüggesztett hőmérő csak +50 C°-ig mért, gyártói nem gondoltak arra, hogy melegebb is lehet. Mielőtt Irakba mentem volna, egyebek közt olyan szakirodalmat is olvastam, ami a félsivatagban követendő életvitelről szólt. S természetesen nemcsak én, de mindenki ismerte a szabályt: "minél többet iszol, annál többet izzadsz, és fordítva". Ez a szabály azonban csak addig érvényes, amíg magadra nem veszel egy olyan felszerelést, mint amilyen például a golyóálló mellény. Ha felöltöd, a következő történik: függetlenül attól, hogy keveset vagy sokat iszol, irdatlan mennyiségű folyadékot vesztesz.
A golyóálló mellény megakadályozza, hogy az izzadság elpárologjon, ezzel akadályozza a test természetes hőszabályozását. A golyóálló alatt annyira átnedvesedik a zubbony, hogy facsarni lehet belőle az izzadságot. A veríték a vállnál kiszivárog a zubbony szövetén át, s csak itt tudja elpárologtatni a Nap melege. Ebből a szempontból közömbös, hogy a mi 13 kilós M-3 – unkat, vagy az amerikai 3 kg-os golyóállót veszed e fel. Egyformán megpárolódsz alatta. Ebben a dunsztkötésben hatalmas mennyiségű folyadékot vesztesz, s ha közben nem iszol, ettől a testhőmérséklet 39-40 C°-re emelkedik. Ekkor elkerülhetetlenül bekövetkezik a kiszáradás és a hőguta, ez pedig általában Irakban halált jelent. Hogy a delikvens ne haljon meg, le kell hűteni hideg vízzel vagy jéggel, s fiziológiai oldatos infúzióra kötni. Természetesen ezt nem mindig és nem mindenütt lehet megcsinálni.
A kiszáradás ellen az amerikaiak kitaláltak egy csodálatos szerkentyűt, a kemelbeket (camelback - tevepúp). Ez egy puha anyagból készült termosz-kulacs. Három liter folyadék fér bele, a háton hordják, s tényleg úgy néz ki, mint egy kis púp. Három órán át hideg marad benne a víz. A vállon át egy cső vezet belőle az állig. Bekapod a végét, s már ihatsz is. Nem árt, ha jeget is szórsz ebbe a kulacsba. Az lassacskán olvad, s tényleg hideg vizet ihatsz. Két legyet ütsz egy csapásra: pótlod az elvesztett folyadékot, s hűtöd a testedet.
Ukrán vonatkozásban érdekes története van ezeknek a kemelbekeknek. Az amerikaiak ellátták vele az egész 5. dandárt – ez volt az első Irakba vezényelt ukrán békefenntartó kontingens. Parancsnokságunk azonban igen értelmesen úgy döntött, hogy katonáinknak túl jó ez a szerkentyű (egy kemelbek ára 40$), nem osztották ki, raktáron hagyták, valószínű, hogy kéz alatt el akarták passzolni. Az 5. dandár augusztusban érkezett Irakba. A hőség csúcspontján. Nekünk, akik februárban érkeztünk leváltásukra, volt időnk akklimatizálódni, nekik nem; +50C° fogadta őket. A koalíciós parancsnokság meglátogatta a kórházakat, azok meg tele voltak infúzióra kötött ukrán katonákkal. A diagnózis: kiszáradás...Az amerikaiak csodálkoztak: kaptatok kemelbekeket. Hogyhogy nem ittatok vizet???
Röviden: kitört a botrány. A mi felszerelésünkhöz már hozzátartozott a kemelbek.
Most vissza az étkezdéhez. Kezdetben volt egy íratlan törvény, eszerint egy étkezéshez két doboz üdítő járt. Azonban a fentiekben leírtak miatt senki egy szót sem szólt, ha pukkadásig, akár tizet is megittál egyszerre. Akkor sem érte szó a ház elejét, ha távozáskor elvettél pár dobozt, hogy majd kivonuláskor megigyad. (Én ilyenkor kizárólag csak gyümölcslevet vittem magammal, ez sokkal hasznosabb, mint a tiszta víz.) Ezt mindenki csinálta, a lengyelek, amerikaiak, grúzok... A KBR munkásai nagy tisztelettel bántak a katonákkal, ilyenkor becsukták a szemüket. Tehették - mérhetetlen mennyiségű kólájuk volt...
[KBR – amerikai civil óriáscég. Irakban (is) a hadianyagot kivéve szinte mindennel –beleértve az üzemanyagot is! – és szinte kizárólagosan ők látják el a koalíciós haderőt. Ez sok –sok milliárdos (USD-ben) és igen zsíros üzlet. Nem véletlenül jutott a KBR ehhez a megrendeléshez: Bush megválasztásáig alelnöke, Cheney volt a cég igazgatója, aki mind a mai napig szép osztalékot kap a KBR-től. A KBR nem elégedett meg a "tisztes" üzleti haszonnal; ott és úgy fejte-feji az amerikai államot, ahol és ahogy tudta-tudja. Egyik elhíresült húzása az volt, hogy Kuvaitban olcsón beszerezte az üzemanyagot, majd többszörös felárral eladta azt az Irakban harcoló US Army-nak. Azzal magyarázták az eszméletlen áremelést, hogy igen veszélyes az üzemanyag szállítása – valóban előfordult, hogy elraboltak vagy megsemmisítettek tankereket vezetőikkel együtt. Jelenleg a megszállók havi üzemanyagszámlája 154.000.000 USD. A helyzet odáig fajult, hogy alelnöki tekintély ide, alelnöki befolyás oda, már 2006-2007-ben a Pentagon túlszámlázás vagy nem teljesítés miatt nem fizetett ki a KBR által benyújtott 10-100 milliós számlákat. Ennek, s a hasonló információk birtokában szemlélve az ukránok pár száz, pár ezer dolláros seftjeit, a hoholok kifutófiúk sem lehetnének pl. a KBR milliós csalásokat elkövető fejesei mellett – a ford.]
Ami dühít engem az ukránokban, az a pofátlanság és az önbecsülés teljes hiánya. A mieink hátizsákszám kezdték kihordani a kólát az étkezdéből, s az őrhelyeken elcserélték azt az arabokkal különböző hasznos dolgokra. Tőr, fényképezőgép, CD-lejátszó volt a sláger, néhányan DVD-lejátszóra is szert tettek így. Az átváltási kurzus ez volt: 5 doboz kóla 1 dollár. Irakban a DVD+készülék ára 70 zöldhasú volt. Hát jó néhány fordulót meg kellett tenni ahhoz, hogy ez összejöjjön. A gyakorlatban ez így nézett ki: bejön a fickó az étkezdébe, vállán hátizsák (üres). Amikor kimegy, a hátizsák már tele van. És ez a "Change" (átváltás) tömeges, járványszerű méreteket öltött. Nem szívesen beszélek róla, de statisztikát is készítettem erről. Például az én 17 fős szakaszomból 3 ember NEM foglalkozott ilyesmivel. Még azok közül is sokan, akiket barátomnak tartottam, – s a mai napig sem változott róluk véleményem – beleestek ebbe a bűnös "kaparj kurta" mozgalomba. Többi egységünkben is ugyanez volt a helyzet. Igen érdekesnek tartom, hogy elhárítóink és katonai rendőreink meg sem próbáltak fellépni a jelenség ellen. Egyetlen esetben sem fordult elő, hogy bárki legalább panaszt tett volna ezzel kapcsolatban...Ráadásul az egész folyamat a teljes nyilvánosság előtt folyt, a többi nemzet katonái ezt lenézéssel vegyes undorral nézték.
Ez felháborított engem. Amikor még csak készülődtünk Irakba, és Baskirovkában zabáltuk a löttyöt, és mindössze 370 grivenyt kaptunk havonta, arról ÁLMODOZTUNK, hogy milyen csodás lesz, ha kikerülünk IRAKBA. Irakban egy ukrán szerződéses katona bére havonta 670 USD volt. Gondolom, nem kell bizonygatnom, hogy ez ukrán viszonylatban irreálisan magas fizetésnek számít. Normális keretek közt mindent, amit megkívántál, meg tudtál venni pénzért, nem szorultál rá, hogy lejárasd magad ezekkel a kólákkal...de hát ez van. Most már értem, hogy az ukránokat miért "szeretik" annyira Európában. Szent meggyőződésem, hogy bármennyit kapjanak is a mieink fizetésként, MINDEN MOZDÍTHATÓT EL FOGNAK EMELNI.
A nyereségvágy még az önvédelmi ösztönt is legyőzi. Egy tipikus példa: kivonulás előtt odamegyek a BTR-ünkhöz, s látom, hogy KPVT-kezelőnk vizesüveges ládákkal (ásványvizes, szénsavas, másfél literes üvegek, az amerikaiak minden alegységhez számolatlanul szállították, egész ládahegyek voltak ebből) rakja tele második otthonunkat. Vagy egy tucatot már biztosan beszuszakolt a járműbe. Ő maga alig látszott ki a ládák mögül. Rászólok:
– Misa, mi a fenét csinálsz? Át kell mennünk a városon! Ha történik valami, hogy fogsz lőni? El sem tudod fordítani a géppuskádat!
– Ugyan, hagyjad! Semmi nem fog történni.
S mindez történt azután, hogy már több harcban részt vettünk!!! Röviden: teljes csőd, hogy nem tudtam őt meggyőzni. Ha én lettem volna a jármű parancsnoka, természetesen kivágom ezeket a ládákat a francba, de mivel nem voltam az, s mégiscsak egy harcostársamról volt szó, nem álltam le vele huzakodni, hagytam az egészet a fenébe. Amúgy is a mieink közül sokan már afféle paranoiás "háborúbuzinak" tartottak engem. A bázis területén működött egy amerikai üzlet, egy kisebb szupermarketszerűség (a következő felirat állt rajta: Bárhová mentek – értsd: az amerikai hadsereg –, mi követünk titeket). Rendkívül széles volt az áruválaszték. Fogkefétől kezdve hang- és képrögzítő és -lejátszó berendezéseken át felszerelési tárgyakig – elemlámpa, kés, térdvédő, stb. – rengeteg dolgot lehetett itt vásárolni. Ebben az üzletben CSAKNEM MINDEN NAP tetten értek egy-két ukránt, aki lopott. Általában kis hülyeségeken, filléres árukon buktak le. Odáig fajult az ügy, hogy elhárítóink ügyeleteseket állítottak az üzletbe. Ebből is kabaré lett. Semmi nem változott, mintha oda sem állították volna őket.
Összehasonlításképp: emlékezetem szerint az amerikaiak szintén loptak egyszer. A bázis területén állt egy víztorony. Olyan volt, mint egy lábbal alátámasztott repülő csészealj. Amikor az amerikaiak szétverték Husszein hadseregét és elfoglalták Al-Kutot, patrióta szokásaiknak megfelelően kitűzték rá az amerikai zászlót. Azután, hogy Al-Kutban az amerikaiakat felváltotta az ukrán kontingens, s a mi fennhatóságunk alá került a körzet is, kitűzték oda a hamvaiból feltámadt Ukrajna sárga-világoskék zászlaját. Augusztusban visszatért a városba egy amerikai szakasz a különlegesektől, ez annak idején részt vett Al-Kut elfoglalásában. Azonnal észrevették, hogy csillagos-sávos lobogójuk helyén az ukrán sárga-világoskék lengedez.
Az amerikaiak általában vagány srácok, különleges alakulataikról meg elmondható, hogy magabiztosak és mindenki másnál vagányabbak...Ezen berágtak egy kicsit, ráadásul akkoriban az ukránok elsősorban Coca-Cola csórásaikról voltak híresek, nem pedig harci sikereikről. Elhatározták, hogy az ukrán zászlót kicserélik az övékre. Az éjszaka leple alatt, infrával a szemükön odakúsztak a toronyhoz, s leszedték a zászlónkat. Szegények nem tudhatták, hogy a víztorony alatti bokrokban szeret aludni a feltámadt Ukrajna szintén hamvaiból újjáéledt fegyveres erői katonai rendőrségének merész éjszakai őrjárata. Ha az őrjárat, mint ahogy az dolga lett volna, előírásszerűen az utakat járja, az amerikaiak észrevették volna őket. Azonban beléjük botlottak, s mivel nem akarták szövetségeseiket hülyére verni, megadták magukat a győztesek kénye-kedére.
[Hát...Szerintem ez a sztori sem teljesen fair. A kiválóan – infrával is – felszerelt és kiképzett amerikai "különlegesek" nem veszik észre a bokrokban "alvó" ukránokat, és nem tudnak észrevétlenül elsurranni mellettük. Azután, mert nem akarják bántani a szövetségeseket, "megadják" magukat azoknak, akikből csúfot akartak űzni, s hagyják, hogy rajtuk röhögjenek. Megmagyarázni persze minden meg lehet. Nem arról van e szó, hogy ezúttal az ukrán MP-k vagányabbak voltak, mint az agyondícsért amerikai "különlegesek"? – a ford.]
Elkezdődött a porfelverés: megsértették nemzeti becsületünket! A 6. dandár parancsnoksága hisztérikus kirohanást intézett ezzel kapcsolatban az amerikai tábornokhoz. Ennek az lett az eredménye, hogy büntetésképp az amerikaiaknak két héten át napi 24 órás, váltás nélküli őrszolgálatot kellett adniuk a toronynál; fegyverrel őrizték az ukrán zászlót. Nem mehettek fürödni, nem járhattak az étterembe (ehették a száraz kaját). Igaz, mi hordtunk nekik jeget. Szóval megszenvedtek patriotizmusukért. DE, s ez a "bűnösök" javára szól, az INDÍTÉK tiszteletet érdemel.
Az angyalbőrről és az éjjellátó készülékekről
Ezt a történetet másoktól hallottam, ezért hitelességéért nem teszem tűzbe a kezemet.
Amikor az 5. brigádot Irakba küldték, homokszínű egyenruhákat varrtak nekik. Az amerikaiak sok mindenben segítettek. Többek között olyan szövetet is kaptunk tőlük, amilyenből saját egyenruhájuk készült. "Varrni varrassátok meg magatok, az nálunk igen drága lenne", - mondták. Persze nem ismerték generálisainkat. Ők tüzetesen meghányták-vetették a dolgot, majd a szövet fele balkézről eltűnt. Az egyenruhákhoz megrendelték a szokásos, Made in Ukraine szövetet, amit homokszínűre festtettek. Egy dolgot azonban nem vettek figyelembe. Ez az, hogy Ukrajnában elég az angyalbőrt kéthetente kimosni, így az kitartott legalább fél évig. Irakban azonban kemény a munka, megizzad az ember, úgyhogy minimum háromnaponként mosni kellett. Ezt pedig nem mi csináltuk; a bázis területén működött egy amerikai mosoda, ma leadtad, holnap tisztán visszakaptad. Általában egy hónapig voltak használhatóak, aztán szétfoszlottak. A Kuvaitból Irakba érkezett (az első ukrán kontingens, az 5. dandár Irakba Kuvaiton át érkezett, egy ideig ott akklimatizálódott) ukránok többségének ruházata úgy nézett ki, mintha az egész utat laposkúszásban tették volna meg. Ezt szóvá is tette a hadtáphelyettes.
Kitört a botrány, s kiderült, hogy az amerikai szövet most már nem elég mindenkinek. Akkor parancsnokságunk megvarratta a világ legcsicsásabb egyenruháit, s abba öltöztette Irakba küldött katonáit. Amikor – még Ukrajnában, a tévében – megláttam a mieink öltözékét, azonnal elrohantam az üzletbe, hogy vegyek magamnak egy tartós szerelést. Az velem együtt végigszolgálta egész iraki vezénylésemet. Az arabok ujjukkal bele-beleböktek oldalamba, s megkérdezték: "Special forces?", No – feleltem – infantry. [Különleges erők? Nem – gyalogos] Vásárláskor pedig azon törtem a fejemet, hogy hol a fenében szerezték be Ukrajnában ezt az amerikai szövetet ehhez a szereléshez. A fenti történetet a kereskedő mondta el nekem.
Utolsó kommentek