Szemfülesebb olvasóinkat aligha éri meglepetésként, hogy recenzióink sorát John Keegan egy újabb – az Akadémiai Kiadó Hadiakadémia című sorozatában megjelent – kötetének szemügyre vételével folytatjuk. A csata arca három jól elkülöníthető részre tagolódik, melyek akár egészen eltérő érdeklődésű olvasók megszólítására is alkalmasak lehetnek. Az első, mintegy bevezető fejezetben Keegan a könyv megírása során felmerült gondolatait osztja meg olvasóival. A második, harmadik és negyedik fejezetek egy-egy saját korszakukra jellemző ütközet – Agincourt, Waterloo, Somme – sajátos szemléletű bemutatását tartalmazzák. Végül pedig a befejező részben a jövő csatájáról és a csata jövőjéről szóló elmélkedések kaptak helyet.

Elmélkedések csatákról, hadtörténetről

A szerző a könyv első fejezetében néhány ma is aktuális, többé-kevésbé elméleti jellegű kérdéskört próbál körüljárni. A történészek önmarcangoló vívódásaira kevésbé fogékony olvasóknak ez könnyen kedvét szegheti, de ők se adják fel. Nyugodtan lapozzanak a csataleírásokhoz, melyek a bevezető nélkül is érthető és élvezetes olvasmányt nyújtanak.

A többiek számára viszont a Keegan által felvetett kérdésekből akár több vitaposzt is kijönne, ami különösen annak ismeretében figyelemre méltó, hogy a szerző – igaz, ekkor már 16 éve a Sandhurst oktatójaként – 1976-ban, "mindössze" 42 évesen vetette papírra azokat. Anélkül, hogy a poént – Keegan következtetéseit – lelőnénk, érdemes röviden felidézni az általa körüljárt három nagyobb kérdéskört.

A második kérdéskör lényegében a könyv központi témáját alapozza meg, s annak megismerésére irányul, hogy mit is tapasztalhat, mit érezhet az egyszerű katona, milyen megfontolások vezérelhetik viselkedését a harctéren. Keegan meglátása szerint ez a nézőpont meglehetősen kevés figyelmet kap, különösen ahhoz képest, amilyen jelentős befolyással bír a csaták kimenetelére.Az első ilyen probléma felvetése a ’70-es években, egy nagyhatalom katonai akadémiáján még igencsak feltűnést kelthetett. Ma, egy olyan korban, amikor egy szakblog szerkesztőségének állományára – és gyaníthatóan olvasóink egyre nagyobb hányadára – is igaz, hogy csatát csak a tévében látott, és egyenruhát is legfeljebb hagyományőrző jelleggel húzott magára, már sokkal természetesebben kellene adódnia. Ez a kérdés pedig a következő: milyen alapon értekezik valaki a hadviselésről, a csata természetéről, aki életében fegyvert is alig fogott, és sosem vett részt fegyveres összecsapásban? Milyen esélyei vannak választott témája megismerésére, és mennyire vehetjük komolyan következtetéseit?

S ezzel el is érkeztünk a szerző által boncolgatott harmadik nagy témakörhöz, mely a hadtörténetírás– többé-kevésbé máig – uralkodó megközelítési módját kérdőjelezi meg. Keegan szerint ugyanis az elmúlt évszázadok történészei túlságosan is leegyszerűsítve nagy emberek döntő cselekedeteinek láncolataként tekintettek a hadtörténetre, figyelmen kívül hagyva az eseményeket Keegan szerint oly nagy mértékben meghatározó tényezőket, mint a hadviselő társadalmak berendezkedése, életmódja, eszméi, s ennek folyományaként a csatát megvívó egyszerű katonák viselkedése.

Csaták testközelből

A könyv messze legterjedelmesebb – és legkönnyebben emészthető – része az agincourt-i, waterloo-i és somme-i csatákat mutatja be az egyszerű katona szemszögéből. Aki az ütközetek minden részletre kiterjedő, objektív és aprólékos leírását várja, az bizony csalódni fog. Keegannek mondanivalója szempontjából ez bevallottan nem is célja, s ha az olvasó is túl tudja magát tenni a szerző néhány elsőre meglepőnek tűnő, de talán érthető döntésén – mint pl. hogy mellőzi a harctéri események tágabb történelmi összefüggéseinek és lefolyásának részletekbe menő ismertetését, vagy hogy kizárólag angol forrásokra támaszkodik – eredeti nézőpontból ismerkedhet meg a csaták rögvalóságával.

A három csata három jól elkülöníthető korszak alapvető logikájában különböző hadviselését mutatja be, avagy Keegan saját megfogalmazásában:

Választásomat az vezérelte, hogy mihez van bizonyító erejű tényanyagom, és hogy célom:

• annak lehető legpontosabb megmutatása, milyen volt (illetve milyen) a szál-, az egylövetű és a sorozatlövő fegyverekkel való hadakozás,
• valamint annak megállapítása, hogy azok az emberek, akiknek szembe kellett (és kell) nézniük ezekkel a fegyverekkel, miként és miért lettek (és lesznek) úrrá félelmeiken, hogyan látták (és látják) el sebeiket, és hogyan haltak (és halnak) meg. Személyes kísérletet tettem arra, hogy szembenézzek – ha csak egy pillanat erejéig is – a csata arcával.

Az eredmény a három csata rendkívül érzékletes leírása, melyeknek további jelentőséget ad, hogy egymás mellé helyezve azonos szempontok alapján hasonlíthatjuk össze három ennyire különböző korszak hadviselését, miközben Keegan különböző történeti munkák mellett szerencsére bőségesen támaszkodik a csaták résztvevőinek visszaemlékezéseire is.Ennek érdekében Keegan aprólékosan számba veszi a harcérintkezés egyes csaták folyamán lehetséges formáit (pl. íjászok a lovasság ellen, tüzérség a gyalogság ellen, gyalogság a géppuskások ellen), s mindeközben nem hagyja figyelmen kívül a kor haditechnikai színvonalán okozható és elszenvedhető sérüléseknek, a sebesültek és hadifoglyok kilátásainak, vagy éppen a harcolók társadalmi hátterének, motivációinak számbavételét.

A csata jövője, a jövő csatája

A könyv befejező része a történelmi példák révén felvázolt gondolati ív logikus folytatása kíván lenni. A második világháború és napjaink – pontosabban a szerző napjai, azaz a ’70-es évek – háborúin is tetten érhetőek, és minden bizonnyal a jövőben is folytatódnak a Keegan által azonosított tendenciák: a hadviselés technikájának töretlen fejlődésével párhuzamosan a csatáknak az ember hétköznapi fogalmai alapján egyre kevésbé felfogható mértékűre növekvő pusztító ereje, a harc egyre nagyobb idő-, tér- és létszámbeli kiterjedése, a küzdelem elszemélytelenedése és a harcolókra nehezedő egyre fokozódó fizikai és szellemi igénybevétel.

Keegan blogunkon korábban taglalt könyveiben is tetten érhető volt azon meggyőződése, hogy a hadviselést alapvetően a harcoló felek társadalmainak berendezkedése és eszmerendszerei határozzák meg. Így a fent említett tendenciákat itt is az egyes társadalmak hadviseléshez való hozzáállásának változásával állítja szembe, s „A csata megszűnése” című fejezetben levont következtetései közel 40 év múltán ma is meglepően aktuálisnak tűnnek a fejlett világ hadviselés iránt érdeklődő olvasói számára:

A fiatalság már döntött. Egyre kevésbé szívesen szolgálnak sorkatonaként a hadseregekben, amelyeket az állam díszítményeinek tartanak. A militáns ifjak egy lépéssel továbbmentek: olyan ügyekért akarnak harcolni, amelyeket nem az állam és annak fegyveres ereje segítségével, hanem szükség esetén ezek ellenében, titkos és gerillamódszerekkel képviselnek. A hadseregek egyszer kénytelenek lesznek beismerni: a jövő csatájára sohanapján, seholsincsországban kerül majd sor.

A könyv elolvasása pedagógiai jelleggel különösen ajánlott volna mindazon paraméterkönyveken nevelkedett kommenthuszárok és egyéb (önjelölt) szakértők számára, akik máig abban a tévhitben élnek, hogy a háború egyetlen gigászi autóskártya-parti, ahol a győzelem kizárólag az objektív(nek vélt) szempontok alapján beárazott „jobb” haditechnikán – ill. kevésbé elvetemülteknél esetleg a „jobb” emberanyagon is – múlik.A könyv fülszövege szerint „Agincourt, Waterloo és a Somme-i offenzíva első napja döntő jelentőségű, sokszor megírt összecsapás, de ahogyan Keegan tekint rájuk, az olyasfajta változást indított el a hadtörténetírásban, amilyet Einstein és társai munkássága a fizikában”. Nem vagyok a történetírás eszmetörténetének beavatott ismerője, így talán túlzottan is szigorú vagyok, mikor azt mondom, ez azért enyhe túlzásnak tűnik a marketing osztály részéről. Mindazonáltal ma is nagy szükség van hasonló könyvekre, melyek közérthető és elgondolkodtató formában vetnek fel kérdéseket a hadtörténet és általában a hadviselés témakörében.