Az egykori brit filmhíradók kapcsán már utaltunk arra, hogy a 2. világháború idején az Egyesült Államok átlagpolgárai a japánokat, nem pedig a németeket tekintették a fő leküzdendő ellenségnek, noha ezt ma már nem tudná megmondani senki, aki a kanonizált történészi munkák és a hollywoodi filmek alapján alkot képet a múltról. A katonai tömegtájékoztatásért felelős szervek annak idején persze tisztában voltak a valós helyzettel. Jól bizonyítja ezt két, hasonló céllal megalkotott hivatalos rövidfilm, amely az informatika forradalma révén ma már a nagyközönség számára is világszerte hozzáférhető.

A Your Job in Germany c. oktatófilmet az amerikai szárazföldi hadsereg híradó szolgálata készítette, mint arra a címéből is lehet következtetni, azon katonák részére, akiket az Egyesült Államok németországi megszállási zónájába küldtek az új rend fenntartására. Ha azt vesszük figyelembe, hogy az amerikai popkultúrában a későbbi évtizedekben miként mutatták be a nácik bűnlajstromát, a film érdekesnek hat. 

A zsidók, cigányok és egyéb "nemkívánatos" kisebbségek elleni irtóhadjárat, melyet a nyugati média később ötmillió formában feldolgozott, itt vajmi kevés említést kap. Fő veszélyforrásként ehelyett nem is a nemzetiszocialista világnézet, hanem a Bismarck háborúival kezdődő, terjeszkedésre épülő német imperializmus jelenik meg a néző előtt, mint egy beteges és változatlan nemzeti mentalitás megnyilvánulása, amely a nyugati szövetségesek nem kellően körültekintő 1918 utáni külpolitikája következtében mondhatni magától értetődően vezetett a hitleri uralomhoz. Majdhogynem komikus adalék, hogy a szövegkönyv szerzője, Theodor Seuss Geisel (jobbra) német bevándorlók gyermeke volt. Sokaknak bizonyára nem kell bemutatni: Dr. Seuss néven számtalan mesekönyv írójaként vált ismertté, mint az ember, aki "megtanította Amerikát olvasni". Ilyen származással természetesen minden oka megvolt rá, hogy a háború éveiben az állami propaganda lelkes kiszolgálásával bizonyítsa töretlen hazafiságát.            

A történelmi gyorstalpaló persze nem öncélúan került bele az anyagba, hanem hogy megfelelő indoklást szolgáltasson a megszállási politika egyik központi eleméhez, a civilekkel való bármiféle kapcsolatfelvétel tilalmához. Nyilvánvalóan nem lett volna belőle központi elem, ha a parancsnokság nem számol a katonák és a megszállt civilek között szövődő számtalan - és a feladat szempontjából hátrányosnak ítélt - kapcsolat lehetőségével. A film ennek megfelelően nyomatékosan figyelmeztet, hogy a német lakosság romlott gondolkodású, az amerikai ideálokkal szemben ellenséges, ennek következtében megbízhatatlan. A helyi hagyományokat viszont praktikus megfontolásokból tiszteletben kell tartani - mint ahogy az a filmben is elhangzik, a német imperialista métely elleni kultúrharc nem az egyszerű bakák, hanem a szövetséges erők "egyéb képviselőinek" feladata lesz. Ezzel kapcsolatban a film egyáltalán nem táplál illúziókat, mivel utalást sem tartalmaz arra, hogy a megszállás belátható időn belül véget érhet (többé-kevésbé így is lett). A legfőbb szempont az éberség - amelyik katona ezt nem veszi komolyan, könnyen az életével fizet. 

Mi volt ezzel szemben a prózai valóság? Egyetlen dokumentált példa sincs arra, hogy a fegyverletétel után az amerikai megszálló erők katonáját náci partizánok ölték volna meg - és ez éppenséggel nem a hallatlan éberségnek volt köszönhető. Mivel sok amerikai katona kulturálisan ismerős közegbe került Németországban, az uralkodó faj lányai/asszonyai pedig tömegével árulták szolgálataikat élelmiszerért, cigarettáért és nejlonharisnyáért cserébe, a no-fraternization policy egyébként is betarthatatlannak (pontosabban betartathatatlannak) bizonyult, ezért az amerikai parancsnokság fokozatosan lazított rajta, majd néhány hónap után teljesen visszavonta azt, mintegy fejet hajtva a realitások előtt. A brit, francia és szovjet megszálló erők tagjai ezzel szemben némileg nagyobb dózisban kaptak ízelítőt a németek elleni harcból, így gyaníthatóan nem kellett sem filmekben, sem másutt győzködni őket arról, hogy a németeket tekintsék megbízhatatlan ellenségnek.

Összességében valószínűleg nem sok amerikaiban tudatosult ugyan, de a németeket ugyanazok a tulajdonságok tették félelmetes ellenféllé, mint később a katonai megszállás ideális alanyaivá és a szovjetellenes szövetségi politika megbízható kiszolgálóivá: a rendmánia, a hangyaszorgalom, a zúgolódás nélküli konformizmus és a felsőbb hatalom feltétlen tisztelete - azaz minden, amit a filmben kárhoztatott uraik, meg azelőtt a különféle fejedelmek kitartó munkával a fejükbe vertek.

Ami pedig a németekre érvényes, a japánokra jó eséllyel fokozottan az - aligha véletlen, hogy a második nagy világégés idején egy oldalon találták magukat. A harcok után ide is megérkezett egy amerikai megszálló kontingens, melyet iránymutatással kellett ellátni. A hadügyminisztérium (akkor még úgy hívták) utasítására a szövetséges megszálló erők főparancsnoksága (SCAP) számára ezért 1946-ban elkészült a fenti film "helyi" megfelelője, a Your Job in Japan (a címet a későbbiekben nem teljesen világos okokból némileg megváltoztatták). Az atomtámadások után kezdődtek a munkálatok, melyeket ebben az esetben is az amerikai háborús propagandafilmek mestere, Frank Capra irányította. Seuss ezúttal társszerzőként működött közre.    

A történelmi kontextusról meg kell említeni, hogy egy 1944. decemberi közvéleménykutatás szerint az Egyesült Államok lakosságának harmada a háború után fel akarta számolni a japán államiságot, 13 százaléka pedig az egész japán lakosság likvidálását favorizálta volna. Egy évvel később egy másik felmérés eredményei szerint kb. egynegyedük sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a háború lezárása következtében nem lehetett még több japán nagyvárost atomcsapással elhamvasztani. A japánellenes propaganda tehát meghozta a kívánt eredményt (na nem mintha nagyon buzdítani kellett volna a népet), mivel azonban a katonák körében gyaníthatóan ugyanolyan érzület volt általános ezen a téren, mint a hátországban, a fegyverletétel után immár arra volt szükség, hogy a megszálló csapatok japánok elleni gyűlöletét ne szítsák, hanem lehetőleg csökkentsék, mielőtt azok hozzálátnának feladataikhoz.

A film készítői ezt észben tartva a célközönség előítéleteire játszottak rá anélkül, hogy elutasító reakciókat váltottak volna ki belőlük - vagy legalábbis ez volt a várakozás. A japánokat nem elborult mentalitású, eredendően fanatikus tömegként ábrázolták, mint a németek esetében, hanem mint babonás, civilizálatlan vadakat, akik jóformán karikát is hordhatnának az orrukban, és akik a helyi nemzetfejlődés valamiféle sajnálatos kisiklása miatt militarista hadurak és hasonlóan megátalkodott vallási vezetők manipulációjának estek áldozatul. A film üzenete szerint azonban mindez viszonylag könnyen helyrehozható. Ha a japánok megismerik az amerikai eszmeiség és értékrend nagyszerűségét, akkor képesek és hajlandóak lesznek a helyes gondolkodásmódra - azaz tulajdonképpen veszélytelenek, ha nincsenek kitéve a manipuláció káros formáinak. Hazájukból így szövetséges állam válhat, mely többé nem indít egyetlen háborút sem. Ezért nagyon fontos, hogy a megszálló erők tagjai méltó módon képviseljék Amerikát és pozitív példát mutassanak a helyieknek, barátságosak legyenek velük és új életformára neveljék őket.

De a film készítői végső soron hiába fáradoztak. A megszálló erők parancsnoka, MacArthur tábornok - mondhatni szintén - azon a véleményen volt ugyan, hogy a németekkel ellentétben a japánok egy meglehetősen elmaradott, gyerekesen éretlen gondolkodású népség, mégis megtiltotta, hogy katonáinak bemutassák a filmet, mivel az szerinte indokolatlanul pozitív színben tüntette fel a japánokat - a mű alig burkolt üzenetét tehát vagy nem ismerte fel, vagy nem is érdekelte a kérdés. Mindenesetre a megszálló erők többnyire egészen tűrhető, megnyugtatóan rendezett közegnek ismerték meg Japánt, és halálos veszteségeket okozó ellenállással, illetve saját nézőpontjukból hasonlóan súlyos problémákkal itt sem találkoztak.