CN & Rammjaeger83
"Én a bátyám ellen, én a bátyámmal a családunk ellen, mi a családdal a törzs ellen, a törzzsel a többi törzs ellen, minden törzs Szomália ellen, Szomália a világ ellen." - szomáli közmondás
Egy nyers megállapítás szerint az Egyesült Államok külpolitikája az 1990-es években Fekete-Afrikában lényegében két döntésre korlátozódott: egy katasztrofális beavatkozás (Szomália) és egy katasztrofális be nem avatkozás (Ruanda). Noha az áldozatok számát illetően az előbbi nem igazán összehasonlítható az utóbbival, mégis jobban megmaradt a nyugati ember emlékezetében, melynek persze alapos okai vannak. A szomáliai főváros Fekete-tengernek nevezett negyedében 20 évvel ezelőtt végetért tűzharc, melyben a halottak és sebesültek száma amerikai oldalon a 100-at, a velük ellenséges oldalon pedig az 1500-at is megközelítette, páratlan hevességű és időtartamú volt a békefenntartó ENSZ-műveletek történetében, amerikai csapatok pedig a vietnami háború óta nem bocsátkoztak efféle városi összecsapásba.
A katonai beavatkozás kezdetén még senki nem sejtette előre ezt a fejleményt
Ha eltekintünk a történtek tágabb politikai kontextusától, és jóindulatúan elfogadjuk az "utólag könnyű okosnak lenni" tézist, akkor is megállapítható, hogy a tájékozott közönséget, de legalábbis a bennfenteseket semmiképpen nem kellett volna, hogy hatalmas meglepetésként érje az akció kimenetele. Az amerikai hadsereg különleges erőinek harcértékéhez nem fért ugyan kétség, ám az ellenséges városi környezetben, nappal végrehajtott tömeges emberrablás nem illeszkedett az addigi feladatkörükbe, és ennek általában véve az USA hadtörténetében sem voltak hagyományai. A US Army Rangers tagjai rendszeresen gyakorolták ugyan a városi harcot, de éjszaka, amikor a várakozások szerint jobban érvényesült volna technológiai fölényük. Önmagában kétes volt tehát a feltételezés, hogy az akció zökkenőmentesen végrehajtható. Az ellenséges milícia harci képességeinek mélységes alébecsülése, továbbá a parancsnokokra nehezedő politikai nyomás a teljes csapatkivonás igazolására felhasználható látványos eredmények mihamarabbi felmutatására azonban hattérbe szorították az aggályokat.
A politikai vezetés szinten vakon bízott a különleges erők tehetségében, másrészt vevő volt a népi bölcsességre, mely szerint ellenséges városi környezetbe kétféleképpen lehet behatolni: nagy tűzerejű gépesített erőkkel és nem törődve a PR-szempontból kedvezőtlen járulékos veszteségekkel, vagy pedig lövészegységekre hagyatkozva és vállalva azok magas veszteségeit, a civileket viszont aránylag megkímélve. A Mogadishuban történtek alapján azonban eme dilemma hamis mivoltára lehet következtetni. A kormány nem engedélyezte a különítmény megerősítését Bradley típusú páncélozott harcjárművekkel és AC-130 típusú földi csapásmérő gépekkel, mivel ezzel úgymond maguk ellen hangolnák a város lakosságát. Tűztámogatásra csak géppuskákkal és irányítatlan levegő-föld rakétákkal felszerelt AH-6 helikopterek álltak rendelkezésre. Ennek folyományaként a katonák kénytelenek voltak a páncélvédelem és az elrettentő tűzerő hiányát meglehetősen agresszív fegyverhasználattal semlegesíteni, ami viszont magas járulékos veszteséget okozott.
Mogadishu a tovatűnt békeidőkben
Az elszenvedett, semmint az okozott veszteségeket növelte viszont az igen derűlátó műveleti tervezés, amelyért már inkább a különítmény parancsnokait terhelte a felelősség. Mivel feltételezték, hogy az ENSZ-békefenntartók - különösen a terület egykori gyarmatosítói, az olaszok kontingense - szövevényes megfontolásból kiszivárogtatnák az ellenségnek az akció részleteit, nem vonták be őket a tervezésbe. Így viszont nem állt bevetésre készen egy felmentő ENSZ-különítmény, az amerikaiak pedig nem számoltak olyan váratlan fordulattal, ami ilyen feladatú, jelentős számú erő önálló megszervezését tenné szükségessé. Ez nagyrészt abból fakadt, hogy bizonyos haditechnikai realitásokat sem vettek figyelembe.
Nem sokkal az október 3-i akció előtt már odaveszett RPG-találattól egy amerikai harci helikopter Szomáliában, de a parancsnokság ezt elkönyvelte egyedi esetnek, ami nem indokol harcászati változtatásokat. Ennek megfelelően az akció kezdetén legfeljebb egy helikopter elvesztésének esetére voltak felkészülve a felmentő erők; ha akár csak egy második is elveszett, ráadásul a bevetés helyszínétől egy kicsit is távol, a szárazföldi egységek nem tudtak hatékonyan beavatkozni, a Fekete-tenger nehezen kiismerhető, szűk utcái és kereszteződései pedig csak a fent már említett AH-6 típusú, kisebb helikoptereknek nyújtottak megfelelő leszállóhelyet.
A tervezők önhittsége azért is alaptalan volt, mert az MH-60 Black Hawk helikoptereket a művelet mesterlövésztámogatására vetették be, és lassan-alacsonyan haladva még az ilyen célre sosem szánt RPG-vel szemben is viszonylag védtelenek voltak. Korábban a különítmény már hat hasonló rajtaütést hajtott végre nagyrészt változatlan módszertannal, így a szomáli milicistáknak nem kellett a porosz vezérkar intellektusával rendelkezni annak felismeréséhez, hogy néhány helikopter lelövésével is csapdába ejthetik az amerikaiakat egy igen mostoha terepen, mivel azok majd megpróbálkoznak bajtársaik kimenekítésével.
A hetedik rajtaütés napján, amely mellesleg a 3. Ranger-zászlóalj 9. születésnapja is volt egyben, így már aránylag felkészülten vártak a támadókra. Számolatlanul lövöldözték a gránátokat a háztetőkről - a nagy sikerű Sólyom végveszélyben c. mozifilm erről a mozzanatról speciel nem adott pontos képet -, és az amerikaiak nagy megdöbbenésére, ám a nagy számok törvényével összhangban két helikoptert sikeresen le is lőttek. Mivel a hagyományos "Leave no man behind" parancsolatnak megfelelően már az első MH-60 elvesztése szükségessé tette a különítmény kettéosztását, ez megnehezítette a légi és szárazföldi egységek közötti kommunikációt, később pedig problémás volt a prioritás megállapítása a két lezuhanási helyszín megközelítése és biztosítása terén.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy páncélozott járművek híján az útzárakat nem tudták áttörni, nem volt kapacitásuk a halottak és sebesültek kimenekítésére, külső egységek pedig nem tudtak időben beavatkozni, a kisiklott akció gyors lezárására nem volt mód. Érthető volt tehát a konvoj visszavonulása, ami viszont egyet jelentett pakisztáni és malajziai ENSZ-erők segítségének szükségszerű igénybevételével az éjszakára a városban rekedt több tucat katona kimenekítéséhez. Az utóbbiak esetében még a Delta- és Ranger-egységek közötti vetélkedés és az egyértelmű alá- és fölérendeltség hiánya is súlyosbította a helyzetet. Noha maga az akció önmagában és objektíve sikeres volt, mivel a bevetési célt - prominens milíciavezérek elfogását - sikerült elérni, a fent vázolt körülmények miatt az akció parancsnoka lényegében nem engedhette (volna) meg magának a hibákat. Már az első helikopter lelövésekor annyira leszűkültek az előtte álló lehetőségek, hogy az adott helyzetből szégyenszemre csak külső egységek bevonásával és politikailag vállalhatatlannak bizonyult veszteségekkel tudott kikecmeregni.
Ám mindez nem ad teljes választ arra, hogyan okozhatott ez a fiaskó olyan mértékű sokkhatást az amerikai közvéleményben, amely végülis a katonai jelenlét gyors felszámolásának ágyazott meg Szomáliában. Elsősorban azt érdemes figyelembe venni, hogy azt még könnyen meg lehetett magyarázni az átlagembernek, miért kell humanitárius segítségnyújtási céllal egy számára ismeretlen országba csapatokat küldeni, de azt már nem, hogy miért kell nemzetépítősdit játszani és ennek jegyében mindenféle fegyveres csoportokkal újra és újra összecsapni. A perifériákon zajló véres polgárháborúkra adott sablonmagyarázatok - etnikai/felekezeti alapú gyűlölet, civilizációk összecsapása, nagyhatalmi manipuláció, nacionalizmus, ideológiai alapú aknamunka - Szomália esetében nem álltak meg a lábukon.
Szomália néhány évvel a polgárháború előtt
Az ENSZ-beavatkozáshoz a több százezer áldozatot követelő 1991/92-es éhínség adta az indokot, de nemcsak erre korlátozódtak a mesterségesen kreált állam krónikus bajai, és azokért ráadásul a klánokra, törzsekre épülő társadalmi berendezkedést sem lehetett objektíve felelőssé tenni. Ennél jóval többet nyomott a latban a fennálló rendszer vélt és valós ellenségeivel szembeni tömeges megtorlás, amely már 1979-ben kezdetét vette, a későbbiekben pedig egyre nagyobb térségekre terjedt ki, fokozatosan lerombolva azokat a hagyományos hatalmi struktúrákat, melyek korábban úgy-ahogy megelőzték a nyílt és kaotikus belharcot. A felkelőkkel szembeni gazdasági hadviselés - a kutak, legelők és az állatállomány elpusztítása - már ízelítőt adott a polgárháborús időkből, amikor a rivalizáló klánok igyekeztek elvágni egymás területét a segélyszállítmányoktól. Mindez azonban csekély figyelmet kapott, egyrészt mert a médiában egyébként sem gyakran vizsgált Szomália papírforma szerint nyugatbarát, kapitalista állam volt, másrészt 1988-91 között azért történtek ennél lebilincselőbb események is a világon.
Amerikai tengerészgyalogosok Szomáliában, 1983
A sokkhatásra adható másik egyszerű magyarázat pedig alighanem a beavatkozás félrevezető kommunikálásában keresendő. 1993 tavaszára a hatékony segélyezés feltételeit az ENSZ-erők lényegében megteremtették, s a tömeges éhínség ezáltal kezelhetővé vált. Májusban hivatalosan is ENSZ-misszió vette át a feladatokat az amerikai csapatoktól, melyek kivonását így meg is kezdték. Az amerikai átlagember joggal hitte azt, hogy a hadseregnek nincs több érdemi tennivalója Szomáliában.
Csakhogy az 1991-es Öböl-háború után a nyugati politikusokat a jelek szerint túláradó optimizmus töltötte el a katonai erő alkalmazásának lehetőségeit illetően - a történtek behatóbb elemzése nélkül könnyű volt arra következtetni, hogy akik váratlan gyorsasággal és sikerrel szabadították fel Kuvaitot, azoknak a szomáliai helyzet rendbetétele már igazán gyerekjáték lesz. A Clinton-kormány, amely az elődjétől örökölte az ottani szerepvállalást, az ellentétes érdekek között lavírozva lényegében a kör négyszögesítését akarta feltalálni: minél hamarabb kivonni a csapatokat, de úgy, hogy ez ne tűnjön a problémák előli megfutamodásnak, és az ENSZ égisze alatt elért törékeny eredményeket tartósnak lehessen beállítani.
Mivel az egyik legjelentősebb fegyveres csoport vezetője, Mohamed Farrah Aidid tábornok nyíltan szembefordult az összes fegyveres csoport leszerelésére és a demokratizációra irányuló hagymázas ENSZ-es víziókkal, és emberei pakisztáni békefenntartókat támadtak meg, az amerikaiak célszerűnek látták az ő elfogását úgy beállítani, mint a szomáliai béke, szabadság és egyetértés útjában álló utolsó akadályt - természetesen abban a reményben, hogy ez számukra is megadja az ürügyet a távozáshoz. A többi pedig már történelem.
Szomáliai béketeremtés
Összességében a szomáliai ENSZ-misszió nem elsősorban csődtömegként maradt volna meg a közvélemény emlékezetében, ha nem kerül sor a fekete-tengeri csatára. Ha viszont valami csoda folytán az akció jól sül el, a nem éppen önbizalomhiányos parancsnokok a sikeren felbátorodva bizonyára hozzáfognak az Aidid elfogására irányuló akció megtervezéséhez, ami szintén kismillió okból rosszra fordulhatott volna, talán még nagyobb politikai kudarcot okozva. Egy ősi mondás szerint sz*rnak-bajnak nincs gazdája, így az amerikai közélet hamar elkönyvelte a történteket az ENSZ hibájaként, ami persze némileg álságos volt annak ismeretében, hogy a pórul járt különítmény tevékenységébe az ENSZ-nek vajmi kevés beleszólása volt.
A kivonulás mellett már korábban elkötelezett politikai vezetést az akció kimenetele csak megerősítette ezirányú szándékaiban. Ennek stratégiai következménye a későbbiekben egyfelől az volt, hogy az al-Kaida felbátorodott az USA elleni harcában, és a sikert némi lódítással magának kisajítítva aktívan alkalmazta az eseményeket a propagandájában. Az Egyesült Államokban az akció egy ideig megerősítette a Powell-Weinberger doktrína humanitárius beavatkozásokra való kiszélesítését. Ez néhány éven belül erodálódott ugyan Bosznia kapcsán, de általános vélemények szerint a kellemetlen mogadishui élmények jelentették az amerikai tétlenség mögötti egyik mozgatórugót az alig egy évvel későbbi ruandai népirtás idején.
További magvas gondolatok helyett a fentebb már említett film talán legemlékezetesebb jelentével búcsúzunk:
Utolsó kommentek