"A múltban mi, libanoniak azt gondoltuk, hogy a mi erősségünk a gyengeségünk. (...) Azt gondoltuk, hogy mivel nem rendelkezünk katonai erővel, senki nem akar majd megtámadni minket, senki nem fog annyira félni tőlünk, hogy harcolni akarjon velünk. Ennek az lett az eredménye, hogy ma az ország egyharmada romokban hever, kétharmada pedig idegen seregek megszállása alá került."
Bashir Gemayel, 1982. szeptember 14.
30 éve avatkozott be Izrael a Békét Galileának hadművelettel a tomboló libanoni polgárháborúba, nem sejtve, hogy további 18 évig az országban fognak ragadni erői, és hogy a PFSZ üldözése közben olyan változásokat idéz elő, melyek teljesen átformálják az erőviszonyokat Libanonban, és megteremtik az első arab sereget, mely képes lesz katonai vereséget mérni az IDF-re. 1982 június hatodikán megindult az izraeli invázió. De mi vezetett idáig?
1) Út a káoszhoz: Palesztin dominancia és polgárháború
Libanon soha nem volt nemzetállam, sokkal inkább a különböző muszlim és keresztény felekezetek mozaikja. Az 1943-as Nemzeti Egyezség, mely íratlanul ugyan, de szabályozta a hatalommegosztást a keresztények és muszlimok között, nem annyira a nemzeti összetartozás gondolatára, mint inkább a két vallás egymással szembeni bizalmatlanságára épített. Hosszútávon a demográfiai változások miatt amúgy is drasztikus változások következtek volna be, de a palesztinok beáramlása felgyorsította a folyamatot.
Ők 3 nagy hullámban érkeztek az országba: elsőként a '48-49-es arab vereség és ezzel együtt a Nakba következtében elindult óriási menekülthullámból több, mint 100.000 palesztin került Libanonba. A 6 napos háború, és Ciszjordánia izraeli bekebelezése után - a természetes népszaporulattal együtt - ez a szám már közel 250.000-re nőtt. Az 1970-71-es harmadik nagy hullámot ezúttal nem Izrael, hanem Jordánia indította el, amikor a "Fekete Szeptember"-nek nevezett eseménysor keretében Husszein király leszámolt a különböző fegyveres palesztin frakciókkal, melyek a trónját veszélyeztették - no meg Jordánia puszta stabilitását. A harmadik hullám volt a legfontosabb, mert ezúttal nem csak egyszerű civilek, hanem 23.000 felfegyverzett milicista és politikai vezetőik érkeztek Libanonba, élükön Jasszer Arafattal, akinek a gondolataiban Libanon érdekei bizony alacsony prioritást élveztek.
Libanon nem véletlen választás volt. 1968. óta Bejrútban volt a PFSZ központja, 1969. november 3-án pedig Nasszer nyomására Libanon kénytelen volt aláírni a Kairói Egyezséget a PFSZ-szel. (Az arab vezetők általában végtelenül szolidárisak a palesztin üggyel, amíg nem nekik, hanem valaki másnak kell a tűzbe tennie a kezét.) A Kairói Egyezségnek köszönhetően a PFSZ kb. állam lett az államban. Például:
- a palesztin menekülttáborok feletti irányítás átkerült a PFSZ-hez
- a libanoni lakóhelyű palesztinok szabadon csatlakozhatnak az Izrael elleni fegyveres harchoz, a PFSZ toborzó tevékenységet folytathat közöttük
- palesztin fegyveresek szabadon mozoghatnak Libanonból ki és be, mind az izraeli, mind az egyéb határokon, illetve a kikötőkön, reptereken keresztül a meghatározott pontokon és körülmények között
- a libanoni hadsereg közös parancsnokságot hoz létre a palesztinokkal, a hadsereg erőforrásaival segíti az Izrael elleni kommandós tevékenységet
Az egyezség szövege hivatalosan soha nem került nyilvánosságra, csupán kiszivárogtatásokból lehet tudni a hozzávetőleges tartalmát. A későbbi események alapján azonban okkal feltételezhető, hogy a kiszivárogtatott szöveg elég közel áll a valós egyezményhez.
1973. májusában harcok törtek ki a libanoni hadsereg és a PFSZ között, amikor a hadsereg megpróbálta megállítani a PFSZ terjedő befolyását és lefegyverzési akcióba kezdett 3 menekülttábornál. Az akció a gyenge felszereltség és a nemzetközi arab nyomás miatt kudarcba fulladt, és 1973. május 17-én kénytelenek voltak aláírni a Melkarti Jegyzőkönyvet, mely a Kairói Egyezséget egészítette ki, és lényegében a libanoni állammal egyenlő félnek elismerve a PFSZ-t, kivette a palesztin milíciákat a libanoni törvénykezés alól, nagyobb szabadságot adva nekik, mint a libanoni állampolgároknak. A libanoniak jó része ekkor döbbent rá, hogy érdemes lenne saját milíciákat szervezni, mégpedig sürgősen.
Két évvel később, 1975. április 13-án az Ain al Rummaneh incidenssel kezdetét veszi libanoni polgárháború, melynek részleteibe - önmagában is megérne a téma pár cikket - most nem mennék bele. A polgárháború 2 éven belül 100.000-t meghaladó halálos áldozatot szed, és a különböző muszlim, keresztény, marxista, palesztin, etc. (a jelzők amúgy gyakran átfedik egymást) milíciák folyton változó szövetségeinek véres harca felkelti a két szomszéd, Szíria és Izrael figyelmét. Izrael a kezdetektől támogatta pénzzel és fegyverekkel a maronitákat, remélve, hogy ha egy vele jó viszonyt ápoló, keresztény rezsim kerül hatalomra Bejrútban, az véget vet az északról jövő palesztin fenyegetésnek. Ez a gondolat később fontos motiváció lesz a '82-es inváziónál.
Szíriát elsősorban két dolog vezérelte: az 1973-as yom kippuri háborúban elszenvedett vereség után Hafez al-Asszad bizonyítani akarta mind az USA, mind saját szovjet szövetségese felé, hogy országa igenis regionális hatalmi tényező, amit figyelembe kell venni. Másrészről Szíria geopolitikai érdekei mindig is egy gyenge, Damaszkusz által befolyásolható Libanont kívántak (de csak mert Libanon "reintegrálása" Szíriába nem lehetett reális koncepció). A polgárháború már túl sok volt a gyengeségből, és azzal fenyegetett, hogy a jó nemzetközi hátszéllel rendelkező PFSZ és szövetségesei átveszik az uralmat Libanon felett, és egy Szíria által irányíthatatlan, "bajkeverő" államot hoznak létre. Szír csapatok 1976-ban lépték át a libanoni határt, hogy - ironikus módon - a maroniták mellett avatkozzanak be a harcokba, megmentve őket a biztos vereségtől. És ha már bent voltak, bent is maradtak a Bekaa-völgyben, és a Bejrút-Damaszkusz autópálya körüli stratégiai pontokon.
Izrael 1978. május 14-én debütált a konfliktusban a Litani Hadművelettel. Habár kisebb kommandós akciókra és légicsapásokra már volt példa, ez volt az első eset, amikor az IDF ereje teljében Libanon ellen vonult. Az offenzíva közvetlen előzménye a PFSZ egyik legbrutálisabb, Libanonból kiinduló terrortámadása volt, mely három nappal előtte 38 izraeli halálát okozta. Az akció csupán egy hétig tart, az IDF bunkereket és fegyverraktárakat semmisít meg Dél-Libanonban, de mivel a PFSZ egyszerűen visszavonja az erőit a térségből, nem sok eredményt ér el. A hadművelet maradandó következménye, hogy stabilan meg tudja vetni a határtérségben a lábát az Izraellel kollaboráló Dél-Libanoni Hadsereg (SLA) Saad Haddad vezetésével (habár az úr csak 1979. áprilisában fordul nyíltan szembe Libanonnal), és hogy ENSZ békefenntartók (UNIFIL) települnek a határra.
1981-re Libanon területének hozzávetőlegesen 2/3-a a szíriai hadsereg ellenőrzése alá kerül, és a szír katonák immár egykori szövetségeseik, a maroniták ellen harcolnak. Április 28-án a szírek által ostromolt stratégiai fontosságú Zahle városában éppen harci helikopterek támadják a keresztény milíciák állásait, amikor izraeli vadászgépek tűnnek fel az égen és lelőnek két szír Mi-8-ast. Korábban is volt már példa összecsapásokra szír és izraeli gépek között Libanon fölött - például 1979. június 27-én egy 4 F-15-ből és 2 Kfirből álló kötelék szabályosan "lemészárolt" 5 szír MiG-21-est - de azzal, hogy az IAF harcban álló szír egységeket támogató gépekre támadt, Izrael átlépett egy határt Hafez al-Aszad szemében. Az incidenst követően SA-6-os légvédelmi ütegek telepítését rendeli el a Bekaa-völgyben, előkészítve a szír hadsereg egyik legendás lebőgését...
De ne szaladjunk előre. 1982. júniusában az amerikai közvetítéssel létrejött tűzszüneti megállapodásnak köszönhetően már közel egy éve - a korabeli Libanoni mércével - nyugalom honolt az izraeli-libanoni határon, de IDF vezérkara és Ariel Sharon akkori védelmi miniszter azon töri a fejét, hogy hogyan számolhatná fel az Arafat és a PFSZ jelentette északi fenyegetést egyszer és mindenkorra. Mivel a '78-as akció megmutatta, hogy a korlátozott, elsősorban a légierőre támaszkodó hadműveletek nem hoznak sikert, valami sokkal komolyabbra van szükségük. Ehhez pedig kell egy ürügy, amit Reagannek fel lehet mutatni, ha már belerondítanak a nagy nehezen összegründolt tűzszünetbe. S lőn, június 3-án az Abu Nidal terrorszervezet merényletet hajt végre Shlomo Argov, Izrael londoni nagykövete ellen, melyben a nagykövet életveszélyesen megsérül ugyan, de életben marad. A kabinetülésen, ahol Begin és kormánya döntött a támadásról, a hírszerzés szólt, hogy a PFSZ és az Abu Nidal halálos ellenségek, de Rafael Eitan vezérkari főnök közbevágott, mondván: "Abu Nidal, Abu Smidal - ezek mind egyformák."
A szemben álló felek
IDF
Az izraeli stratégiai tervezésben 1982-ben a meghatározó vonalat a létfenyegetettség gondolata (ekkor már nem túl reálisan), valamint a katonai eszközök preferálása a gazdasági és diplomáciával szemben adta. A katonai felfogásban ez preemptív, villámháborús jellegű akciók preferálásában mutatkozott meg, amibe némi '67-es nosztalgia vegyült. Libanon lerohanását is ennek a szellemében készítették elő.
Az izraeli inváziós haderő 6 és fél hadosztályból, nagyjából 78.000 főből állt. A fegyverzetükön tételesen végigmenni felesleges hardverporn lenne, még a szír hadsereg sem közelítette meg sem létszámban, sem technológiai szinten az izraeli nehézfegyvereket. A levegőt az IAF gépei uralták, Sidewinderekkel felszerelt F-16-osok és F-15A-k néztek szembe MiG-21 és MiG-23 típusú szovjet vadászgépekkel , a szárazföldön a Magach 6 (átalakított M60 Patton) és az ebben a konfliktusban debütáló Merkava harckocsik egyedi eseteket leszámítva nem találkoztak érdemi vetélytárssal (az újonnan beszerzett szír T-72-knek csak korlátozott szerep jutott a háborúban). De amint azt a hardver-fanok gyakran elfelejtik, a háború nem egy autóskártya-játék, ahol automatikusan nyernek a jobb paraméterek. Izrael ugyan már 1978 előtt is tapasztalt volt az irreguláris konfliktusok terén - de ez nem jelentette azt, hogy tudta is volna, hogy miként lehet győzelemmel befejezni őket. Ennek ellenére a "Békét Galileának" hadműveletet konvencionális akcióként tervezték meg, tekintet nélkül a megszállási zóna okozta nehézségekre. Szétverik a PFSZ-t, kikergetik Arafatot és bandáját Bejrútból, mázel tov, de a "hogyan tovább" már nem reális katonai tervezés volt, hanem optimista ábrándozás egy maronita hadúr, Bashir Gemayel vezette baráti arab államról, meg arról, hogy ha nincs a szélsőséges palesztin kisebbség, majd behódol a többség, és a palesztin kérdés lezárva. A konfliktus menete is ennek megfelelően alakult.
PFSZ
1982-ben kb. 15.000 fegyveresével a PFSZ nem pusztán terrorszervezet volt - jó eséllyel pályázhatott volna a legerősebb libanoni milícia címre is. Tulajdonképpen nem is egy szervezet, hanem közel tucatnyi különböző, kisebb, nagyobb frakció szövetsége volt, mint a Palesztina Felszabadításának Népi Frontja - Főparancsnokság (PFLP-GC,) a Palesztin Felszabadítási Front (PLF), a Palesztin Felszabadítási Hadsereg (PLA), a Júdea Népe Front (JNF), és persze a legfontosabb, az Arafat vezette Fatah. Körülbelül 80 harckocsival rendelkeztek, igaz ezekből kb. 60 elavult T-34/85 volt és csak a maradék T-54/55. Egy másik rontó tényező, hogy a palesztin fegyveresek sosem voltak képesek megfelelően elsajátítani a páncélos hadviselés alapjait, ezért a tankokat főleg beásott tüzérségként használták.
Pedig harckocsik kezelését mi is oktattuk nekik /a forrás szerint Abdullah Mahomed(?) Hamza igazolványa, akit T-34-esre képeztek ki/
A PFSZ ezen kívül komoly nehéztüzérséggel, 130 és 155 milliméteres szovjet ágyúkkal és 122 milliméteres BM-21 rakétavetőkkel rendelkezett, de voltak páncéltörő ágyúik, közel 200 páncéltörő rakétájuk - többségében AT-3 Sagger, de akadt pár Milan is - és persze számtalan az elmaradhatatlan RPG-7-ből. A problémát az jelentette, hogy Arafattal finoman szólva elszaladt a ló a kényelmes libanoni évek alatt - a PFSZ túlnőtte a terrorszervezet-szerepet, de még messze volt attól, hogy reguláris seregként megállja a helyét. A keleti blokkból, elsősorban a SU-ból és az NDK-ból érkező tanácsadók hiába próbálták rávenni, hogy magasan képzett kommandós/gerilla egységekre lesz szüksége, ha Izraellel akar szembeszállni, neki a felduzzasztott (parádé)hadsereg és a státuszszimbólumként funkcionáló nehézfegyverek kellettek. A PFSZ haderejének 3 fő célja volt:
- egy izraeli támadás esetén lelassítani az IDF-et, míg az offenzíva ki nem fullad
- egy esetleges szíria-izraeli háború esetén fenyegetni Izrael északi szárnyát
- fenntartani a fölényt a többi libanoni milíciával szemben
Arafat felrúgta a gerillaháború Mao-ce Tung által lefektetett alapszabályait, mert úgy gondolta, hogy a szakaszos átalakulás helyett ő egybegyúrhatja a második, a felőrlő gerillaháborús és a harmadik, nyílt reguláris háborús fejlődési lépcsőket. A következmény, mint 1982-ben kiderült, hogy a PFSZ az első két céljára nem volt alkalmas, emiatt a harmadik célkitűzést is elbukta.
Maroniták/Kataeb/Lebanese Forces
A maroniták a Libanon legnépesebb keresztény felekezete, nevüket a egy 5. században élt szíriai szerzetesről, Szent Marounról kapták. Megalakulása óta meghatározó szerepet töltöttek be Libanonban - hiszen végső soron nekik alapították meg az országot a franciák. 1975-ben, a polgárháború kitörésekor három klán uralta a politikai életet a maronitáknál: a Frangiyeh, a Chamoun és a Gemayel, mindegyikük a maga kis milíciájával és pártjával. A Frangiyeh-család irányította a Marada Mozgalmat és milíciáját, a Chamoun-família a Nemzeti Liberális Pártot és annak Tigris Milíciáját, a Gemayel-klán pedig a Kataeb Pártot, melynek nevét viszonylag pontosan adja vissza fordításban a falangista szó. (és nem pedig a "könyv népe", mint ahogy egy izraeli szerző írta egy forrásomban...)
Olyan aranyos, biztos nem akar lemészárolni senkit. /Bashir Gemayel/
A Kataeb Pártot még 1936-ban alapította Pierre Gemayel, akire mély benyomást tettek a spanyol és olasz fasiszták, a rend, a fegyelem, és a mind a mai napig használatos karlendítés. A párt fegyveres milíciájának élén az alapító két fia, Bashir és Amine állt, melyek közül az előbbi volt a tehetségesebb és ambiciózusabb. 1980-ra leszámolt a két rivális család vezetésével, és kész helyet elé állította az izraelieket - ha a maronitákat akarják segíteni a palesztinok ellen, őt kell támogatniuk. 1982. januárjában Ariel Sharon titokban Juniyeh-ben találkozott Bashir Gemayellel, és egyeztettek a falangisták szerepéről egy esetleges izraeli támadás esetén. Bashir feladata lett volna Bejrút felszabadítása a keresztény milíciákat tömörítő, falangista vezetésű Lebanese Forces (LF) ernyőszervezet 15.000 fegyveresével. Az LF rendelkezett némi nehézfegyverzettel, T-54 és Sherman harckocsikkal és francia 155 milliméteres ágyúkkal, melyeket vagy a széthullott libanoni hadsereg romjaiból szereztek meg, vagy az izraeliektől kaptak. Védekező harcokban már bizonyítottak a PFSZ és a szírek ellen, de az offenzívában kétséges volt, hogy mennyire tudja hasznukat venni Izrael.
Szírek
Az offenzíva megindulásakor Szíriának körülbelül 30.000 katonája tartózkodott Libanonban, ebből a legfontosabb ütőerőt az I. páncélos hadosztály képezte. A szír erők zöme a Bekaa-völgyben állomásozott, de jelentős számú szír katona volt Bejrútban és környékén is. A szír páncéloserők gerincét a T-62 szovjet harckocsik adták kiegészülve kb. 250 T-72-vel, habár az utóbbiakat csak korlátozottan vetették be a harcokba. A levegőben a MiG-21-ek és MiG-23-ak vitték a légiharcok nagy részét - habár Szíriának voltak MiG-25-ösei, csak igen kevés repült harci bevetést belőlük 1982-ben, mert a honi légtér védelmére voltak visszatartva. A szírek egyetlen légi ütőkártyája a Aérospatiale SA.342 Gazelle harci helikopterek és huzalvezérelt páncéltörő rakétáik voltak, melyeket alig 5 éve rendszeresítettek - az első harci helikopterként Szíriában. Voltak ugyan Mi-25-jeik (Mi-24 Hind lebutított exportverzió), de azokat annyira ócskának találták, hogy a háborúban nem is repültek harci bevetést. A szír hadsereg - nem egyedül az arab világban - szovjet mintára szerveződött, szovjet fegyverekkel harcolt, csak éppen a szovjet katonai doktrínát nem sikerült átvennie a mobilitás terén és a veszteségek bevállalásánál. Ekkor már 6 éve harcoltak a polgárháborúban, és habár nem akartak nyílt konfrontációt Izraellel, a keservesen megszerzett pozícióikat sem akarták feladni, arról nem is beszélve, hogy Libanon ekkor Szíria "homokozójának" számított, és nem engedhették, hogy Tel Aviv beleszóljon a machinációikba. És persze nem elhanyagolható tényező, hogy készültek egyfajta revansra 1973-ért, amikor a Golán visszaszerzésére tett kísérletük csúfosan leszerepelt.
Békét Galileának - háborút Libanonnak
Az izraeli terv a következő volt: a hadművelet első célja a határ menti PFSZ állások felszámolása, valamint - hogy a '78-as kudarc ne ismétlődjön meg - a PFSZ visszavonulási útjainak elvágása és lényegében Dél-Libanon bekerítése volt. Emiatt több irányból, egyszerre indult meg a támadás. Ha az első fázis sikerrel járt, a falangistákkal kiegészülve az IDF előretör Bejrútig, miközben a Bejrút-Damaszkusz autópálya kettévágásával biztosítja, hogy a szír erők ne avatkozzanak be a konfliktusba a Bekaa-völgyön túl. Végül szétzúzzák a PFSZ főhadiszállást Bejrútban és hatalomra segítik Gemayelt, és Mission Accomplished.
Június 6-án, délelőtt 11 órakor 3 irányban indult meg az izraeli támadás: az első támadó ék a tengerparton tört előre Türosz (Sour) és Szidón (Saida) irányába a haditengerészet támogatásával, esetenként partraszállásokkal megsegítve. Velük párhuzamosan a második ék Nabatiyeh és a stratégiai fontosságú Beaufort vár irányába indult, majd északnak fordul, és a Libanon-hegység lábánál haladva eléri a Bejrút-Damaszkusz autópályát. A harmadik ék a Bekaa déli részén fekvő, úgynevezett "Fatahland" /az olvasók gondolom kitalálták, hogy honnan kapta a nevét a vidék/ ellen vonult, a célja a terület megtisztítása a PFSZ egységektől és a szír csapatok vonalának elérése volt. A Blitzkrieg-doktrínának megfelelően a PFSZ uralta városokat, menekülttáborokat, komolyabb ellenállási gócokat többnyire megkerülték, hogy minél előbb körülzárják a PFSZ fegyvereseit. AZ IDF-fel szemben három PFSZ-dandár állt, egyenként 2000-2500 fővel: a Yarmuk a partvidéken, a Kastel délen a határnál és a Karameh a Hermon hegységnél. További harcosok ezrei állomásoztak a nagyobb városokban, a legtöbb, kb. 6000 Bejrútban.
Az első napok koordinált izraeli akciói sikeresek, a PFSZ egységek néhol keményen ellenállnak, de a vezérkar menekül - a 3 dandár, valamint 14 zászlóaljból 13 parancsnoka egyszerűen megpattant a harctérről. A palesztinoknál az összehangoltság hiánya a legsúlyosabb korlátozó tényező, az egyes körzetek nem képesek hatékonyan kommunikálni egymással, pláne feltartóztatni az IDF-et, így bekerítik őket és vagy az utolsó töltényig harcolnak, vagy parancsnokaikat követve a menekülést választják. Libanoni ellenállás nincs, a Haddad vezette SLA és a falangisták Izrael oldalán harcolnak. Számos helyen felszabadítóként üdvözlik a bevonuló izraelieket, nem csak a keresztények, de a síiták és a drúzok is, virágokat dobálnak az elhaladó IDF járművekre és rizst szórnak rájuk. Nem véletlenül, palesztin milíciák évek óta fosztogattak, erőszakoltak és gyilkoltak az egyszerű nép körében Dél-Libanonban.
A történelem ismétli önmagát, avagy ideológiai okokból szarba se venni a helyieket, akik az általad megszállt területeken felszabadítóként ünnepelnek téged, rendkívül ostoba dolog.
Június 7-re az izraeliek körülzárják Türoszt és elérik Szidón külvárosát. Ugyanezen a napon kerül sor az első összeütközésre az IDF és a szírek között - Jezzine-nél az élen haladó izraeli egységek rövid tüzérségi párbajt vívnak a PFSZ-t támogató szíriai tüzérséggel és harckocsikkal. Az izraeliek megpróbálják átkeríteni a szíreket, mire az utóbbiak visszavonulnak. Szíria és Izrael is kerülni akarta a nyílt konfliktust, de a fontosabb csomópontok ellenőrzésének kérdése elkerülhetetlenül maga után vonta az összecsapást. Két nappal később a tengerparti ék Damournál tart, míg a vele párhuzamosan haladó ék egyre közelebb ér a Bejrút-Damaszkusz autópályához. 15 kilométerre onnan délre, egészen pontosan Ain Zhaltánál fut bele az izraeli hadsereg az első pofonba a háború során. Éjjel 11-kor egy vádi oldalában húzódó úton halad az izraeli hadoszlop, amikor az oszlopot vezető harckocsi szír T-62-eket vesz észre a vádi túloldalán. Tűzharc bontakozik ki, de ekkor a domboldalról is záporozni kezdenek rájuk az RPG-k és páncéltörő ágyúk lövedékei és az izraeli szakasz rádöbben, hogy egy jól előkészített csapdába szaladt bele. A csata másnapra virradóan elhúzódik, és mindkét fél erősítést vezényel a csatatérre. Az izraeliek helikopterekkel ejtőernyős deszantot dobnak a szírek oldalába, akik TOW-rakétákkal szerelt terepjárókkal vannak ellátva. A szírek páncéltörő rakétákkal felszerelt Gazelle helikoptereket küldenek harcba, melyek különösen hatékonynak bizonyulnak, az effektív lőtávolságuk ugyanis nagyobb, mint az izraeli géppuskáké. Az izraeliek összesen 6 db M60 harckocsit és számos APC-t veszítenek, de végül sikerül áttörniük a szíreken észak felé.
Az Ain Zhalta felett érzett öröm nem tart sokáig a szíreknek: az incidenst ürügyén Sharon támadást indít a Bekaaba telepített szír SA-6-ok ellen. Az IAF egy lehengerlő sikereket ért el technológiai fölényének és egy ügyes trükknek köszönhetően: első lépésként Scout és Mastiff típusú UAV-ket küldtek a Bekaa fölé. A szírek bekapcsolták az tűzvezérlő radarjaikat, melyet azután a tényleges IAF támadó kötelék, összesen 96 gép, bemért, blokkolt, majd egyenként megsemmisítette az ütegeket. A szír légierő próbálta menteni a menthetőt, de az eredmény a "bekaa-völgyi pulykalövészet" néven elhíresült légicsata lett. Két nap alatt a Bekaa-völgyben lévő 19 szír (2 SA-2, 2 SA-3, 15 SA-6) rakétaütegből 17 megsemmisült, a szír légierő 82 (86) repülőgépet vesztett el, és mindössze 2 (4) izraeli gépet tudott lelőni. (Ez utóbbiak mindegyike F4-E Phantom volt. 100%-osan pontos számok nincsenek, az izraeliek pedig tagadták, hogy akár csak egy gépet is vesztettek volna.)
Overkill /IAF F-15A/
Közben június 10-én Sultan Yakoubnál újabb szír csapdába rohan bele az IDF. A Bekaa déli részén, a szír határhoz közel a 362. páncélos zászlóalj alkonyatkor a szó szoros értelmében belesétált az 58. szír gépesített gyalogsági dandárba. A szírek bekerítik és egész éjjel támadják az izraelieket, még MiG-21-eseket is odaküldenek földi támadásra. Az izraeliek csak másnap reggel tudnak kitörni, a veszteségük 30 halott és 8 M48 harckocsi. A siker azonban csupán elszigetelt jelenségnek volt. Június 11-ére a szír páncélosok veszteségei bőven 100 tank fölött jártak, a szír egységek minden fronton hátráltak, ezért Szíria tűzszünetet kötött Izraellel. Érdemi PFSZ ellenállás továbbra sem volt, csak a bekerített településeken tudtak palesztin fegyveresek hosszabb-rövidebb utcai harcokba bocsátkozni az izraeliekkel, és habár veszteségeket okoztak, az izraeli hadműveletet lényegében nem befolyásolták. Bejrút már az izraeli tüzérség támadása alatt állt, de a város a levegőből és a tengerről is kapta az áldást.
Bejrútban az ostrom kezdetekor mintegy 14.000 PFSZ harcos és szír katona tartózkodott, utóbbiak a szír 85. dandár maradéka, akiknek Hafez al-Aszad megtiltotta, hogy elhagyják a várost, habár Izrael biztosította volna a szabad elvonulást (érdemlegesen nem vettek részt a harcokban). A város keleti felét az Izraellel szövetséges falangisták tartották ellenőrzés alatt, délről pedig az IDF nyomult közelebb és közelebb Arafat főhadiszállásához. A szírekkel kötött tűzszünet időközben megszakad, és június 22-én az IDF ismét megkísérli átvenni az irányítást a Bejrút-Damaszkusz autópálya nyugati része felett. 4 napnyi elkeseredett harc után ezúttal sikerrel járnak, Bejrúttól a 22 kilométerre, a Libanon-hegység lábánál fekvő Sofarig övék lesz az út, ezzel teljesen elvágják a libanoni fővárosban rekedt szír csapatokat. Hamarosan egész Nyugat-Bejrút ostrom alá kerül.
Izrael a veszteségektől tartva nem akart "Sztálingrádot" rendezni, ezért bele sem kezdett Nyugat-Bejrút házról házra történő megtisztításába, ehelyett tüzérséggel és légicsapásokkal próbálta kifüstölni az PFSZ-t, amire aknavetők és orvlövészek voltak a válasz a palesztinok részéről. A civil lakosságra keményen rájárt a rúd, a kb. 500.000 lakosból csak 100.000 hagyta el az izraeliek felhívására a városrészt, az IDF elvágta a városrész víz-, gáz-, és áramellátását, és élelmiszerből is csak alig jutott be egy kevés. A folyamatos bombázás, ágyúzás épületek százait döntötte romba, és hogy teljes legyen a kép a PFSZ időnként kivégzett egy-egy bejrúti lakost, aki menekülni próbált (vagy egyéb bajuk akadt vele). A libanoni polgárháború nem szűkölködött szürreális jelenetekben, és Nyugat-Bejrút ostroma sem volt kivétel. Bejrúttól bő 10 kilométerre északra, Juniyeh-ben tömve voltak a strandok, folyt az éjszakai élet a mulatókban mint ha nem is lenne háború, a világ minden tájáról érkező riporterek pedig Ciprusról áthajózva innen, esetleg Bejrút északi külvárosáig elmerészkedve tudósítottak a háború "borzalmairól", miközben éjjelente koktélokat szürcsölgetve nézhették az éttermek teraszáról a bejrúti "tűzijátékot". Pedig a média itt fontos szerephez jutott - amíg apróbb fennakadásokkal folyt az izraeli blitzkrieg, a nyugati közvélemény alapvetően pozitívan állt az izraeli ügyhöz. Bejrút ostroma megváltoztatta ezt a képet, az elhúzódó háború és a civil áldozatok egyre magasabb száma miatt belföldről és külföldről is egyaránt növekvő nyomás helyeződött Beginre és kormányára. (Július 15-én például Washington felfüggesztette a fürtös bombák szállítását Izrael számára, még ha ez inkább csak szimbolikus lépés is volt.)
Kiégett Merkava I. Bejrútban. Kiváló harckocsi volt, de korántsem sebezhetetlen. /forrás: www.acig.org/
Miután a PFSZ-szel folytatott tárgyalások nem vezettek eredményre, augusztus elsején az IDF támadásba lendült és elfoglalta a bejrúti repteret. A támadási hullám, melyből a Gemayel vezette falangisták is kivették a részüket, augusztus 4-ig tartott, és egyre szűkebbre zárta a gyűrűt a PFSZ főhadiszállása, valamint a Sabra és Shatila palesztin menekülttáborok körül. Eközben az amerikai diplomácia, mely folyamatosan a konfliktus tárgyalásos megoldásán fáradozott, egy új ötletet dobott be: Philip Habib, Reagan elnök megbízott főtárgyalója egy részletes tervet mutatott be Beginnek, melynek lényege, hogy egy többnemzeti haderő (Multinational Force, MNF) - melynek a gerincét amerikai csapatok adnák - felügyelete mellett garantálnák a szabad elvonulást a PFSZ-nek. Az izraeliek kifogásokat emeltek a terv ellen, és augusztus 11-12-én minden eddiginél hevesebb tüzérségi és légitámadást intéztek Nyugat-Bejrút ellen, ám Arafat térdre kényszerítése helyett az eredmény csak több száz civil halott és 400 sebesült volt. Reagan nyomására augusztus 12-én végül Izrael belement a tűszünetbe. Augusztus 21-én megérkeznek az MNF első egységei - amerikai tengerészgyalogosok, francia idegenlégiósok és olasz katonák, akikhez később brit katonák csatlakoznak. A teljes kivonulás 12 napig tart, a szír katonák hazatérnek, a PFSZ egységei pedig a tengeren át távoznak Tunéziába, illetve Arafat és élcsapata az észak-libanoni Tripoliba. A kivonuló palesztin fegyveresek a megmaradt lőszerkészletüket a levegő eregetve természetesen hősként ünnepelték magukat.
A háború egyenlege számokban: Izrael 368 halottat és 2383 sebesültet veszített (1982. október 28-ig bezárólag), a PFSZ-től zsákmányolt fegyverek pedig elképesztő mennyiséget tesznek ki: 4.170 tonna lőszer, 764 jármű, 26.900 könnyű fegyver, 424 nehézfegyver. A PFSZ közel 1500 halottat vesztett, és további 8000 fegyveresük esett fogságba. A szírek veszteségeiről igen eltérő adatokat találtam - a minimálisan 370 elesett katonától egészen 1200 halottig terjednek a számok, ebből az utóbbi a valószínűbb. A libanoni civil áldozatok száma a becslések szerint meghaladta a 17.000-t, nagy részük Bejrútban és környékén vesztette életét.
Augusztus 23-án Bashir Gemayelt Libanon elnökévé választják - biztosan szabályosan, de azért belátható, hogy az ellenjelöltek hiánya megkönnyítette a helyzetét... Gemayel korántsem osztatlan baráti érzésekkel tekint izraeli szövetségeseire, hiszen látta már, ahogy egy őt megsegítő inváziós hadsereg végül ellene fordul. Szeptember 8-án találkozójukon Sharon azt követelte tőle, hogy hivatalos beiktatását követően írjon alá egy békeszerződést Izraellel, egyszersmind ismerje el a zsidó államot, de erről Gemayel hallani sem akart. Viszont le akar számolni a riválisaival, elsősorban a drúzokkal (PSP - Walid Jumblat) és a síitákkal (Amal - Nabih Berri), akik addig kimaradtak a harcokból, és a PFSZ ellenségeinek számítottak. A palesztinokból pedig egyáltalán nem kér Libanonban:
1982. szeptember 14-én, délután 4 óra 10 perckor, miközben a párt központjában beszédet mond a szokásos keddi gyűlésen, egy 200 kilós távirányítású bomba végez Bashir Gemayel-lel és 26 társával. Az izraeliek ott állnak egy félig megszállt országgal, baráti vezető nélkül.
Folyt. köv.
Források:
Samuel M. Katz, Lee E. Russel - Armies in Lebanon 1982-1984
Daniel I. Helmer - Flipside of the COIN: Israel's Lebanese Incursion Between 1982 - 2000
John Laffin - The war of desperation - Lebanon 1982-85
Shlomo Aloni - Arab-Israeli air wars 1947-1982
David Nicolle, Tom Cooper - Arab MiG-19 and MiG-21 units in combat
H. Thomas Davis - 40 Km Into Lebanon: Israel's 1982 Invasion
George Emile Irani - Pulling Lebanon together (tanulmány)
U.S. and Russian Policymaking With Respect to the Use of Force - 6. fejezet,John H. Kelly Lebanon: 1982-1984
Az ABC News összegyűjtött híradásai a Ya Libnan TV jóvoltából
Egyéb internetes források
Utolsó kommentek