... avagy ha az ember objektívan kezdi szemlélni a dolgokat, egy idő után rájön, hogy semmit sem lehet objektívan szemlélni.

A mai elméleti cikk egy 1985-ben végzett szociálpszichológiai kísérletet mutat be, ami kitűnően illusztrálja, hogy a tévében, újságokban, interneten, stb. megjelenő hírek esetében felesleges az objektivitásról, illetve annak hiányáról elmélkedni. Ennek megítéléséhez a közönségnek is objektívnak kellene lennie, ami - különösen a gumicsont témáknál - képtelenség. Magyarán az objektivitás általában szubjektív kategória. A gondolatmenet innentől Robert P. Vallone, Lee Ross és Mark R. Lepper uraké, akik a Stanford Egyetem kutatói voltak a '80-as években, és az alábbi címmel publikáltak egy rövid tanulmányt a Journal of Personality and Social Psychology c. lapban:

Az "ellenséges média" jelenség: Elfogult érzékelés, és a média elfogultságának érzékelése a bejrúti mészárlás tudósításában.

Egy politikai, társadalmi vagy tudományos kérdésben, ha a bizonyítékok és tények nem szólnak egyértelműen az egyik oldal mellett, az emberek hajlamosak a saját álláspontjuk szerint szortírozni azokat, gondolkodás nélkül átvenni és felnagyítani a tények jelentőségét, ami őket igazolja, és kritizálni, elvetni azokat, amik ellenük szólnak. Ebből fakad az ún. "ellenséges média" jelensége, vagyis ha a médiából érkező információ ellentétes az emberek meggyőződésével, akkor jellemzően elfogultsággal vádolják az adott médiumot, hogy így legyen alapjuk a bemutatott tények és érvek figyelmen kívül hagyására. Akik állandóan ilyen módon dolgozzák fel az információkat, általában abban a hitben élnek hogy a bizonyítékok az ő álláspontjukat támasztják alá. El szokták fogadni, ha az ellentétes álláspont is megjelenik a médiában, de annak mértékét jellemzően túlzónak érzik, és ellenséges hozzáállást sejtenek mögötte. /lásd a "Jaj, unalmas már mindig ezt hallgatni! Arról bezzeg nem írtok hogy" érveket/

A cikk első példaként az 1980-as elnökválasztási kampányt hozza fel az USA-ban. Jellemzően mindkét jelölt, Reagan és Carter hívei úgy érezték, hogy míg a saját jelöltjüket keményen támadta a média, addig a másik jelöltet gyakorlatilag körberajongta. Három nappal a választás előtt a kutatók telefonos közvélemény-kutatást végeztek egy kis mintán (160 fő). A megkérdezettek 66%-a arról számolt be, hogy a média általában véve kiegyensúlyozott és pártatlan volt. Viszont azok, akik úgy gondolták, hogy a média elfogult volt, elsöprő arányban ellenséges elfogultságról számoltak be. (Carter-pártiak: 83%, Reagan-pártiak: 96%) A kutatók a választások után aprólékosabb kísérleteket végeztek, de mivel a Carter-Reagan párharc már halott ügy volt, nem jutottak meggyőző eredményre. Ezért később olyan témához nyúltak, mely már a '80-as években is ultimate trollbait-nek számított: az arab-izraeli konfliktushoz.

A kísérlethez a kutatók 6 televíziós tudósítást választottak ki a 1982. szeptemberében a Sabra és Shatila bejrúti palesztin menekülttáborokban lezajlott mészárlásról. Résztvevőnek 144 diákot toboroztak az egyetemről, akiknek az ismereteit és szimpátiáit a konfliktusról előzetesen felmérték. (A csali szöveg az volt, hogy a "libanoni konfliktus megjelenését a médiában" kell tanulmányozniuk.) A diákokat ennek megfelelően háromfelé osztották, pro-izraeli, pro-arab és semleges, vagy legalább is vegyes érzelmekkel viseltető csoportra. A felvételeket kis létszámban - 6-12 fő - nézték meg a kísérleti alanyok, vegyesen mindhárom csoportból.

Ezt követően egy kérdőívet töltettek ki velük, melyben meg kellett ítélniük az objektivitást, a Izraelre és az arabokra alkalmazott standardokat, a hírszerkesztők személyes nézeteinek hatását a beszámolókra, és hogy hány százalékban említik Izraelt pozitív/semleges/negatív kontextusban.

Az eredmények csöppet sem voltak meglepőek. Az 1-től 9-ig terjedő skálán, ahol 1 a durván Izrael-ellenesen elfogult, 9 a durván Izrael-pártian elfogult és 5 a semleges álláspont, a pro-arab közönség 6,7-re, míg a pro-izraeli közönség 2,9-re értékelte az műsorokat, vagyis mindkét fél ellenséges elfogultságot látott bele ugyanazokba a tudósításokba. A pro-arab diákok úgy érezték, hogy az Izraelre alkalmazott standardok alacsonyabbak (vagyis ha más ország csapatai csinálnák ugyanazt, az már rég kiverte volna a biztosítékot), a hírszerkesztők kerülik Izrael szerepének bemutatását a mészárlásban, és szándékosan torzították a beszámolókat, hogy jobb fényben állítsák be a zsidó államot. A pro-izraeli diákok pontról pontra ennek az ellenkezőjéről számoltak be.

A pro-arab diákok szerint Izraelt az esetek 42%-ban említették pozitív kontextusban, és csak 26%-ban negatívban. Ezek a számok a pro-izraeli közönség körében 16% és 57% voltak. Mindkét csoport egyetértett abban, hogy ha semleges nézőknek vetítik le a felvételeket, akkor nagy eséllyel az általuk képviselt álláspont ellen fogja hangolni őket. Külön érdekes a műveltség szerepe az elfogultság érzékelésében. A semleges álláspontú diákok - akik átlagban enyhén Izrael-ellenesnek érezték a tudósításokat - esetében minél tájékozottabbak voltak a tesztalanyok, annál kevésbé érzékelték elfogultnak a felvételeket, vagyis a több háttérismerettel a megítélés konvergált az abszolút semlegeshez. (A kutatók megjegyezték, hogy mivel az amerikai társadalom pozitívabban áll hozzá Izrael érdekeihez, mint arabokéhoz, akik semlegesnek vallják magukat a kérdésben, de csak az átlagember szintjén informáltak a konfliktusról, enyhén pro-izraeliek tekinthetőek, még ha ennek nincsenek is tudatában.) A pro-arab és pro-izraeli csoportnál a tendencia ezzel ellentétes volt, vagyis minél több háttérismerettel rendelkezett valaki, annál ellenségesebbnek érezte a tudósításokat az által favorizált oldallal szemben.

Következtetés

1) Az objektivitást mindenki a maga - általában torzított - nézeteihez viszonyítva értelmezi. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek elfogult híradások a médiában (sőt!),  hanem azt hogy ha létezne abszolút objektív médium, a közönség túlnyomó többsége azt is elfogultnak tekintené, vagyis az a világ számára csak egy lenne a megszámlálhatatlan torzított perspektívájú hírforrásból.

2) Mindkét "pro-*" tesztcsoport azokat az elemeket emelte ki a levetített filmekből, ami számára negatív, elfogult tartalomként jelent meg, és azon a véleményen volt, hogy a tudósítások az ő álláspontjuk ellen hangolna egy semleges közönséget. Elfogultsággal vádolni a médiát tulajdonképpen ösztönös reakció,  hogy az ember a saját véleményét, az általa favorizált oldalt tüntesse fel pozitív színben. Nehéz beismerni új információk alapján, hogy az ember tévedett, esetleg hosszú ideje téves állásponton van (v.ö. kognitív disszonancia) .

Saját kiegészítés

A kísérlet azt igazolta, hogy csont ugyanazt a tartalmat, hangnemet két szöges ellentétben álló csoport is elfogultnak tudja tekinteni magával szemben. Ennek szvsz három további következménye van:

Az egyik a politikai korrektség felemelkedése. A PC nem arról szól, hogy a média semmi bántót ne mondjon, hanem hogy semmit ne mondjon, mert az esetleg bántó lehet. A PC objektivitás kilúgozott, mondanivaló és információ nélküli, és betegesen kerüli,  hogy bárkit-bármit negatív fényben állítson be, még ha az jogos is lenne. Ahogy Hofi mondta, "a dolgozó nép megtudja belőle, ami rá tartozik: semmit." Így a látszólagos objektivitást a tartalom feláldozásával éri el.

A másik, hogy kiegyensúlyozott és viszonylag objektív tájékoztatásnak az tekinthető, amit kevesen tartanak semlegesnek, viszont több, ellentétes perspektívából is támadnak az elfogultsága miatt. Ha egy kérdésben mind X-párti, mind az X-ellenes közönség panaszkodik a "hazugságok, csúsztatás és a másik tábor seggének nyalása" miatt, akkor a fenti skálán ábrázoltak szerint az adott médium kettőjük közé esik és konvergál az abszolút objektivitáshoz. 

A tévedés kellemetlen érzése akkor is előjöhet valakinél, ha az emberek többségének a véleménye változik az övével ellentétesre. Emiatt akarja valaki kiszorítani és diszkreditálni a neki nem tetsző információkat, véleményeket, mert habár a "pro-*" csoport tagjaként úgy gondolja, hogy a helyén tudja kezelni a "hazugságokat" és az "elfogultságot", attól fél, hogy egy semleges csoport tagjai erre nem képesek, és a média a rossz irányba befolyásolná őket. Ezért elsősorban az általa ellenségesnek ítélt tartalomra fókuszál, és - webkettes világunkban főleg az interneten - indít ellene hadjáratot. Ennek a tevékenységnek  az eszközeiről, melyeket az angol logical fallacy-nak nevez, talán majd egy következő cikkben lesz szó.