A nicaraguai Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front (FSLN) lebilincselő históriájának ismertetését az 1979-es végső offenzívájuk győzelménél szakítottam meg, amely Latin-Amerika történelmének - az 1959-es kubai forradalom óta – egyetlen sikeres baloldali gerillamozgalmává avanzsálta őket. Mivel erre egy erősen éleződő nemzetközi helyzetben került sor, a sandinisták, az ellenségeik, és mindezek külföldi támogatói potenciális konfliktusok kiindulópontjának tekintették ezt a drámai fordulatot. Előfeltevéseik hamar önbeteljesítő jóslatokká váltak, az ezekre alapozott politikai manőverek pusztító kölcsönhatása pedig a hidegháború egyik utolsó csataterévé tette a már egyébként is sokat szenvedett közép-amerikai országot.

Üldözöttekből üldözők

"A hatalmat leszámítva minden csak illúzió." /Abimael Guzmán/

Eme baljós folyamat elindítói kétségtelenül a sandinisták voltak, akik, mint a baloldali fegyveres mozgalmak általában, fontosnak tartották az átfogó társadalmi reformokat, de még azoknál is fontosabbnak a politikai hatalom monopolizálását, elvégre meggyőződésük szerint az előbbi nem is lenne lehetséges az utóbbi nélkül. E felől már első intézkedéseik is kevés kétséget hagytak.

Nicaragua legfelső politikai testülete a kollektív elnökségként funkcionáló öttagú junta, a Nemzeti Újjáépítés Kormányzótanácsa (JGRN) lett. A hatalom igazi letéteményese azonban a sandinista fegyveres erők főparancsnoksága, az FSLN frakcióinak vezetőiből korábban felállított 9 tagú Nemzeti Igazgatóság (DN) lett, amelynek engedelmességgel tartozott a többségi szavazással döntő JGRN három sandinista tagja – a DN viszont senkinek nem volt felelős.

A junta rendeletekkel kormányzott 1980 májusáig, amikor megalakult az ország törvényhozó testülete, az Államtanács. Csakhogy abban az FSLN-nel szövetséges – vagy általa kreált – tömegszervezetek képviselői voltak többségben, csak módosításokat javasolhatott a junta rendeleteihez, míg az vétójoggal bírt az Államtanács törvényjavaslatai felett, ráadásul egy közismert szektást, Bayardo Arce-t nevezett ki annak elnöki posztjára. A szintén nem a politikai pluralizmus iránti elkötelezettségéről híres Tomás Borge (fent) kapta a belügyi, Jaime Wheelock a földművelésügyi, Humberto Ortega (lent Fidel Castroval, ill. hivatalos látogatáson Észak-Koreában 1980-ban) pedig a honvédelmi tárcát (mindhárman a DN tagjai is voltak egyben). Borge vezetése alatt a belügyminisztérium (MINT) 25 ezer fős szervezetté nőtte ki magát; ide tartozott a kubai titkosszolgálat, a Hírszerző Főigazgatóság (DGI) mintájára, 400 kubai és 70 szovjet tanácsadó segítségével megszervezett Állambiztonsági Főigazgatóság (DGSE). Vezetője, Lenin Cerna Kubában kapott kiképzést, akárcsak a DN kilenc tagja közül hat.

Ezután a junta nemcsak rövid idő alatt kitúrta a többi párt politikusait az összes fontosabb állami tisztségből (1981 áprilisára az összes minisztériumot az FSLN káderei vezették), de sokukat kormányellenes összeesküvésben való részvétellel és az amerikaiakkal folytatott együttműködéssel vádolt meg. A korábban Somoza ellenzékéhez tartozó COSEP (Magánvállalkozások Legfelső Tanácsa) alelnöke, Jorge Salazar esetében ez az eljárás már csak utólagos magyarázat volt azt követően, hogy őt a DGSE ügynökei 1980 novemberében (a hivatalos verzió szerint) tűzharc közben lelőtték.

A sandinisták politikája tehát gyorsan igazolta nemcsak a többi párt, de az amerikaiak velük kapcsolatos aggodalmait is, elvégre egyértelműen megszegték a Carter-kormánynak még az 1979-es offenzíva idején tett szóbeli ígéreteiket (melyek szerint mind a juntában, mind az egységkormányban Somoza mérsékelt polgári ellenzékének képviselői lesznek többségben). Persze azt is észben kell tartani, hogy a hatalom megszerzése után nem volt szükségük arra, hogy az itt Kelet-Európában már megismert szalámitaktikával felszámolják a többpártrendszert – a széleskörű támogatottság önmagában is biztosította számukra a vezető szerepet.

A Somoza-diktatúrával szembeni tömeges elégedetlenséget nem az FSLN teremtette meg, de elindította és megszervezte a rendszert megdöntő felkelést. Ezt a polgári ellenzéket tömörítő Széles Ellenzéki Front (FAO) – amelyhez a COSEP is tartozott – csak akkor kezdte nyíltan támogatni, amikor annak győzelme már eléggé valószínűnek tűnt, és kizárólag azért döntött így, mert ellenezte Somoza egyeduralmát és politikai tőkét akart kovácsolni az akkori helyzetből a későbbi időkre. Naivitás lenne azt képzelni, hogy az FSLN és a FAO közötti érdekszövetség a diktatúra veresége után is hosszú távon életképes lehetett volna, amikor a Somoza iránti ellenszenvet leszámítva semmi nem tartotta egyben azt.

Más tényezők is a belpolitikai széthúzást segítették elő. A sandinistákban az a fajta bizalmatlanság és megvetés élt a FAO iránt, amely a forradalmárokban mindig is élt a szervilis, földhözragadt, opportunista érdekcsoportok iránt. Hogy milyen jövőt szántak a FAO társadalmi bázisának zömét adó polgárság számára, azt Jaime Wheelock röviden és velősen összefoglalta egy 1983-ban megjelent írásában:

Olyan polgárságra van szükségünk, amely termel, de hatalommal nem rendelkezik; amely a birtokában lévő termelőeszközöket nem használja fel a [politikai] hatalom eszközeként.

Ez a forgatókönyv elfogadhatatlan volt a FAO számára, amelynek első számú politikai célja a magánvállalatok és földbirtokok államosításának, a nemzeti vagyon újraelosztásának megakadályozása volt – ezt pedig csak úgy érhette volna el, ha részt kap a hatalomból. Csakhogy ezt demokratikus viszonyok között nem érhette volna el ebben az időszakban. Híveinek száma csekély volt; hevenyészett politikai programjának főbb pontjai – magántulajdon és demokrácia védelme stb. – teljesen hidegen hagyták a lakosság zömét kitevő szegényparasztságot és városi proletariátust. Az FSLN viszont hagyományosan eme két csoport támogatására épített, és kezdeti intézkedéseivel meg is szilárdította azt. Ilyen volt pl. az 1981-ban megkezdett (relatíve mérsékelt és a termőföld 60%-ára vonatkozó) földreform; az írástudatlanság felszámolására indított kampány és egyéb szociális programok; a bankszektor, a külkereskedelem, 13 nagyvállalat és a Somoza-klán vagyonának államosítása.

Ezek a tényezők talán nem annyira érdekfeszítőek, de jelentős részben ezek voltak a kirobbanó konfliktus okai. A csekély számarányú polgárság ugyanis ezek hatására egyre inkább az USA beavatkozásától várta helyzete jobbra fordulását, a keményvonalas sandinisták pedig egyre inkább amerikai ügynököknek, árulóknak tartották őket, lassan háttérbe szorítva a mozgalom mérsékeltebb vezetőit. A kommunistaellenes meggyőződéséről közismert Ronald Reagan 1980 novemberi választási győzelme pedig csak felerősítette ezeket a tendenciákat.

Kezdődik az eszkaláció 

Az amerikaiakat természetesen elsősorban a sandinisták külpolitikai húzásai, nem pedig otthoni „adminisztratív” intézkedései ösztönözték a konfrontációra.

Az 1979. május-július közötti kemény harcokban Somoza Nemzeti Gárdájának felszerelése nagyrészt megsemmisült, vagy (a légierő esetében) a személyzet külföldre menekítette azt. Az FSLN-nek tehát lényegében a semmiből kellett az ország fegyveres erőit újjászervezni – és ez a feladat nem tűrt halasztást, mivel az orosz és kubai történelmi tapasztalatok alapján abból indultak ki, hogy a forradalom győzelmére elkerülhetetlenül ellenforradalmi kísérlet lesz a válasz. Ennek érdekében 1980 márciusában gazdasági, kulturális és – ami történetünk szempontjából releváns – katonai együttműködési szerződést kötöttek a Szovjetunióval, melynek értelmében Nicaragua az ezt követő két évben 125 millió dollár értékű katonai támogatásban részesült. Mondanom sem kell, hogy sok amerikai külügyi tisztviselőben felment a pumpa, amikor Nicaraguába megérkeztek az első szovjet gyártmányú (T-55 típusú) harckocsik, lövészpáncélosok, tarackok és tüzérségi rakéták, ill. a szovjet és kubai katonai tanácsadók és kiképzőtisztek. A légierő megszervezésének kezdeteként pedig a sandinisták 70 önkéntes küldtek Bulgáriába pilóta- és műszaki képzésre, és 6 db, földi célpontok ellen is bevethető SIAI-Marchetti SF.260W típusú kiképzőgépet kaptak Líbiától.

És ha mindez nem lett volna elég, támogatást nyújtottak ideológiai édestestvéreiknek, az USA-barát el salvadori katonai junta ellen harcoló Farabundo Marti Nemzeti Felszabadítási Frontnak is (FMLN). (Az 1980-1992 közötti el salvadori háborúval bővebben majd a "Gerillaháborúk" sorozat keretében foglalkozunk.)

Erre válaszul Carter elnök felfüggesztette Nicaragua gazdasági segélyezését, a Reagan-kormány pedig, amelynek kezdettől fogva szilárd elhatározása volt a kommunista aknamunka felszámolása Közép-Amerikában, hamar szövetségesekre lelt erőfeszítéseihez a kontrákban, azaz a nicaraguai ellenforradalmárokban.

Az ő históriájuk a Somoza-rezsim bukásának zűrzavaros időszakára nyúlik vissza. Az államhatalom összeomlása után a Nemzeti Gárda kb. kétezer katonája átmenekült Hondurasba, ahol Policarpo Juan Paz Garcia tábornok-elnök (balra) hátországot biztosított nekik. Hozzájuk csatlakozott több bűnbanda – melyek tevékenysége ekkoriban harapózott el, mert a nagy felfordulásban rengeteg kézifegyver jutott a civil lakosság kezére -, később pedig sok szegényparaszt is Nicaragua hegyes-völgyes északi területeiről, akiket felháborított új uraik vidékfejlesztési politikája - nem akartak belépni a mezőgazdasági kollektívákba, és a magas infláció közepette nem állt szándékukban a kormány által megszabott felvásárlási áron megválni a terményüktől. Az utóbbi intézkedésnek az élelmiszerárak alacsonyan tartása és a megfelelő közellátás biztosítása lett volna a célja.

A sandinisták hamar magukra haragították a mocsaras, dzsungel borította atlanti-óceáni partvidéken élő, az összlakosság mintegy 5 százalékát kitevő bennszülött törzseket is (miszkitó, sumo, rama), amikor nem adták meg nekik a követelt kisebbségi jogokat, ráadásul az összes vezetőjüket letartóztatták 1981 elején szeparatista összeesküvés vádjával. (Ezeket a népeket egyébként sem tartották politikailag megbízhatónak, mivel nem vettek részt a Somoza-rezsim megdöntésével - igaz nem is nagyon voltak vele jó kapcsolatban -, másrészt mindig is kiszolgálták a terület brit gyarmatosítóit, később pedig az amerikai megszállókat is.) Őket nem sokkal később elengedték, de az ellenségeskedés magvát sikerült elhinteni; hamarosan több ezer indián harcos is csatlakozott a kontrákhoz.

Ebből a szedett-vetett társaságból szervezte meg Enrique Bermudez (korábban a Gárda ezredese, ill. az Egyesült Államokba delegált katonai attasé) a Szeptember 15. Légiót, az FSLN ellenzékéhez tartozó Nicaraguai Forradalmi Demokratikus Szövetség (ARDEN) fegyveres szárnyát. Harcot hirdettek a sandinisták ellen, és működésüket elsősorban zsarolásból és drogcsempészetből finanszírozták. Latin-Amerikáról van szó, úgyhogy remélem, az utóbbi senkit nem lep meg – ahogy talán az sem, hogy több ország hajlandónak mutatkozott a támogatásukra.

Éljen az ellenforradalom!

A kontrákat elsősorban mint a CIA zsoldosait emlegeti a történetírás, de igazság szerint ügyüket Argentína karolta fel először, amely már korábban is az antikommunista titkosszolgálati műveletek fő végrehajtója volt Latin-Amerikában. Szoros együttműködést folytattak Somozával, katonai tanácsadóik és kiképzőtisztjeik ott voltak El Salvador, Guatemala és Honduras hadseregeiben, ill. a kontrák hondurasi kiképzőtáboraiban is kb. százan. Ők „ihlettek” több olyan módszert, amelyekről a kontrák később elhíresültek (politikai aktivisták és tisztviselők elleni merényletek, emberrablás, kínvallatás, a civilek terrorizálása). Persze az utóbbiak zömét kitevő volt gárdisták nem nagyon szorultak továbbképzésre ezen a téren.

A Reagan-kormány az argentinok erőfeszítéseit elsősorban a nekik folyósított gazdasági támogatás növelésével honorálta, másrészt feloldotta a fegyverembargót, amelyet még Carter vezetett be ellenük a meglehetősen siralmas helyi emberi jogi helyzet miatt. Ugyanilyen kedvező intézkedésekkel segítették a kontráknak szintén hátországot biztosító Guatemalát is.

Izrael, abbéli igyekezetében, hogy hű szövetségesi mivoltáról győzze meg az Egyesült Államokat – egyébként ahhoz hasonlóan már jó ideje gyümölcsöző kapcsolatokat ápolt Latin-Amerika katonai diktatúráival –, szintén támogatta a kontrákat, eleinte (hivatalosan katonai magáncégek megbízásából dolgozó) tanácsadókkal, később pedig fegyverszállításokkal is. (Pl. az 1982-es libanoni invázió során zsákmányolt fegyvereket juttattak el hozzájuk amerikai közvetítéssel.) 1982 végére az argentin vezetés egy, az USA pártfogásának végét eredményező, igen rosszul elsült külpolitikai húzást követően az összes katonáját kivonta Közép-Amerikából, így még nagyobb jelentőségre tett szert az izraeli, ill. – a Nemzetbiztonsági Tanács (NSC) 17. számú direktívája értelmében – immár hivatalosan érkező amerikai támogatás.

A kontrák fő bázisainak (Costa Rica mellett) otthont adó és így a konfliktusban kulcsszerepet játszó Honduras iránti elkötelezettségüket az amerikaiak több módon is demonstrálták. 1983-ban 88 millió dollár gazdasági és 28 millió dollár katonai, egy évvel később már 139 millió dollár gazdasági és 62 millió dollár értékű katonai támogatást nyújtottak neki, és 100 millió dollárt fordítottak katonai infrastruktúra – többek között 2 radarállomás, 8 légitámaszpont és több száz km burkolt út – kiépítésére. Ezenkívül az évtized folyamán az ország karibi partvidékén egymást érték a grandiózus, összhaderőnemi közös hadgyakorlatok (Big Pine I, Big Pine II, Big Pine III). Ezek hivatalos célja természetesen az volt, hogy a résztvevő több ezer katonát felkészítsék az esetleges közös hadműveletekre. De ami ennél jóval fontosabb: lehetővé tették, hogy az amerikai kormány a nyomásgyakorlás eszközeként folyamatosan csapatokat állomásoztasson Nicaragua szomszédságában a Kongresszus jóváhagyása nélkül, másrészt közvetve támogassa a kontrákat. A hadsereg ugyanis rengeteg hadianyagot szállított Hondurasba, de annak egy jelentős részét nem lőtték/használták el a hadgyakorlatokon – de azok végeztével nem is szállították haza…

(Policarpo Paz Garcia tábornokot a Reagan-kormány sikeresen rávette szabad választások megrendezésére, ezzel megkönnyítve Honduras nyílt támogatását. Ebbe ő és a tisztikar három feltétellel mentek bele: az új polgári vezetés a) nem vizsgálhatja a hadsereg korrupciós ügyeit b) a minisztereket az ő beleegyezésükkel nevezi ki c) átengedi nekik a külpolitikai döntéshozatalt. Az elnökjelöltek mindezt elfogadták, szép példát szolgáltatva arra, hogy egy ilyen kezdetleges politikai kultúrájú országban is győzhet a kompromisszumkészség és a békés érdekegyeztetés.)

A kontráknak utánpótlást szállító CIA-gépek a hondurasi Aguacate légitámaszponton, 1983:

A kontrák közvetett és burkolt támogatására azért volt szükség, mert otthon egyre több kongresszusi képviselő kérdőjelezte meg annak helyességét. Reagan hivatalos álláspontja szerint erre azért volt szükség, mert a kontrák tevékenysége a Honduras területén át az el salvadori felkelőknek küldött nicaraguai fegyverszállítmányok elfogására korlátozódott. Mivel azonban egy ilyen szállítmányt sem sikerült elfogniuk, a nekik küldött támogatás összege viszont egyre nőtt, a Kongresszus 1982 decemberében törvényt hozott arról, hogy az USA titkosszolgálatai kizárólag a fegyvercsempészet felszámolására adhatnak támogatást a kontráknak, a sandinisták megdöntésére nem. (Ez volt a képviselőház hírszerzési különbizottságának elnökéről elnevezett első Boland-kiegészítés.)

Kontrák (vagy ”alapító atyáinkkal erkölcsileg egyenértékű szabadságharcosok”, ahogy Reagan elnök nevezte őket):

A kormány taktikát váltott, és azzal indokolta a támogatás fenntartását, hogy a kontrák hősies harcukkal elrettentik a sandinistákat attól, hogy egyáltalán fontolóra vegyék el salvadori elvtársaik segítését, ill. rákényszerítik őket a „demokrácia visszaállítására” – ami igen nehéz feladat lett volna, ugyanis ilyesmi Nicaraguában sosem létezett.

Ez a szöveg természetesen csak a közvélemény és a lassú felfogású politikusok megtévesztésére szolgált. A kontrák feladata kezdettől fogva a Nicaragua elleni gazdasági hadviselés volt, amelyet a CIA-tól kapott pénznek köszönhetően egyre nagyobb létszámban – 1982 közepére 4500, két évvel később már 15 ezer fő – és módszeresen folytattak. 1981 augusztusában létrejött legfőbb szervezetük, a Nicaraguai Demokratikus Erő (FDN), 1982 szeptemberében a Costa Ricában tevékenykedő fegyvereseikből pedig a Forradalmi Demokratikus Szövetség (ARDE). Az utóbbival kapcsolatos érdekesség, hogy azt Alfonso Robelo, a JGRN egykori tagja alapította, katonai parancsnoka pedig nem volt más, mint Eden Pastora (balra), aki 1978 augusztusában az Elnöki Palota elleni túszejtő akciót vezette, később pedig Tomás Borge egyik helyettese volt a belügyminisztériumban. Mivel azonban nem támogatta a Szovjetunióval és Kubával folytatott szoros együttműködést, „lepattant” és beállt az FDN soraiba. Ott viszont a volt gárdisták jelenlétét és a CIA kézi vezérlését nem tudta elviselni, ezért a costa ricai szakadár erőkhöz csatlakozott, bár ezzel az amerikai támogatást is elbukta. Legyünk őszinték: az emberi történelem nagyon unalmas lenne, ha az efféle köpönyegforgatók, szélkakasok és politikai szerencselovagok nem léteznének.

Akárcsak egykor az FSLN, a kontrák is többnyire az ország északi, nehezen járható határvidékére korlátozták tevékenységüket, vagy tengerparti célpontokat támadtak meg rohamcsónakokon. 2-300 fős harccsoportokban lépték át a határt, majd szétszóródva rajtaütöttek a falvakon, gyakran egyszerű parasztoknak adva ki magukat, ott elrabolták vagy megölték a kormánytisztviselőket, állami alkalmazottakat (tanárok, orvosok) és az FSLN támogatóit, aktivistáit. Máskor „csak” szimplán fosztogattak és a civileket terrorizálták – ugyanezt egyébként gyakran megtették Hondurasban is, ha nem kapták meg időben a szokásos bőrönd pénzt a CIA-tól; a hadsereg ezért gyakran átköltöztette a kiképzőtáboraikat. Emellett gabonasilókat, raktárakat és más gazdasági létesítményeket, iskolákat robbantottak/gyújtottak fel, szüret idején pedig felperzselték a kávéültetvényeket.

Az ilyen támadások alapjában véve három jól elhatárolható célt szolgáltak: súlyosbították a sandinista kormány gazdasági problémáit, és ezzel a remények szerint külpolitikai engedményekre kényszerítve azt; szétzilálták és elpusztították gazdasági-társadalmi programjainak eredményeit, ezzel erodálva népi támogatottságát; és végül felbátorították annak belső ellenzékét, amely így kisebb valószínűséggel kötött belpolitikai alkukat. A Reagan-kormány szintén ilyen megfontolásokból akadályozta meg, hogy Nicaragua hosszú lejáratú hiteleket kapjon a Világbanktól és az Amerika-közi Fejlesztési Banktól, és sikeresen nyomást gyakorolt Mexikóra és Venezuelára, hogy függessze fel a Nicaraguába irányuló kedvezményes kőolajexportot.

Ronald Reagan a kontrák politikai vezetőivel. Balról jobbra: Alfonso Robelo, Arturo Cruz – szintén a JGRN egykori tagja - és Adolfo Calero:

Csak 1983-84 folyamán a kontrák támadásai kb. 300 millió dollárnyi kárt okoztak. 1983 októberében a CIA által szervezett, gumicsónakokon (este) támadó különítményük felgyújtotta a corintoi kőolajfinomítót, néhány hónappal később pedig elaknásítottak három nicaraguai kikötőt, hogy megakadályozzák a szovjet fegyverszállítmányok célba érését. Ezt nem sikerült elérni, de az akció következtében öt külföldi teherhajó megrongálódott, kettő súlyosan. Mivel efféle intézkedésekre a CIA nem kapott felhatalmazást, a Kongresszus 1984 júniusában megszavazta a második Boland-kiegészítést, melynek értelmében a kontrák ezentúl csak humanitárius segélyt kaphattak. (Már egy évvel korábban is csak feleannyi – 21 millió dolláros – támogatást szavaztak meg nekik, mint amennyit a kormány kért.) Addigra a kontrák összesen 150 millió dollárt kaptak a CIA-tól.

Reagan stábja ekkor nehéz, a történelemből már jól ismert dilemmával találta szemben magát: mit lehet tenni akkor, ha az oktondi, rövidlátó törvényhozás nem ismeri fel a nemzet valódi érdekeit? (Értsd: amelyeket a kormány meghatároz.) Végül a Nemzetbiztonsági Tanács három tagja – Robert McFarlane nemzetbiztonsági tanácsadó, William Casey CIA-igazgató és John Poindexter admirális – feltalálta a spanyolviaszt: egy klasszikus titkosszolgálati művelet keretében, az állami bürokrácia teljes kizárásával külföldön adományokat kell gyűjteni, majd ezt szintén titokban, a CIA és a különleges erők megbízható veteránjainak közreműködésével, az NSC felügyelete alatt eljuttatni a kontráknak. Mindezt megkönnyítette, hogy az NSC nem minősült titkosszolgálatnak, ergo elvileg nem vonatkoztak rá a fentebb említett törvények.

(Ebben közreműködött a CIA által korábban a titkos közép-amerikai fegyverszállítmányok célba juttatására alapított szállítmányozási cég, a Southern Air Transport (SAT) és az Antikommunista Világszövetség is (WACL). Az utóbbit még 1954-ben gründolták a tajvani és dél-koreai katonai titkosszolgálatok azzal a céllal, hogy világszerte – és főleg az USA-ban – jó kapcsolatokat építsenek ki a hasonló világnézetet valló kollégáikkal, pénzügyi forrásokat gyűjtsenek a kommunizmus elleni világméretű harcra és széles körben népszerűsítsék azt.)

1984 elején az NSC hivatalnoka, Oliver North alezredes ellátogatott több baráti országba, hogy pénzt, paripát, fegyvert gyűjtsön a kontráknak. A szaúdi uralkodócsalád ígéretet is tett havi 1 millió dollár folyósítására – a háború végéig összesen 32 millió dollárt adakoztak –, amely nagyobb akciókat ugyan nem fedezett, de az alapvető működést igen. Dél-Afrika, Tajvan és Dél-Korea is adott pénzt. Ahogy Irán is, izraeli közvetítéssel és amerikai fegyverszállítások ellenében. De erről majd később.

(Persze nehogy valaki azt gondolja, hogy itt mindenkit az önzetlen antikommunista szolidaritás motivált, bár az is kétségtelenül szerepet játszott. Dél-Afrika az angolai UNITA, Szaúd-Arábia a szovjet megszállók ellen harcoló afganisztáni felkelők megsegítéséhez kérte a CIA közreműködését, Tajvan pedig nagyobb mértékű fegyverszállításokra tartott igényt. Mindezt meg is kapták. A szaúdiak egyébként is a Reagan-kormány adósai voltak, mivel az 1981-ben az izraeli lobbi tiltakozása ellenére keresztülrugdosott a törvényhozáson egy 8,5 milliárd dolláros üzletet légtérellenőrző (AWACS) gépek eladásáról Szaúd-Arábiának.)

De a kapott támogatás ellenére a kontrák nem tudtak áttörést elérni – és nemcsak azért, mert harcértékük végső soron elég korlátozott volt, hanem mert a sandinisták az Afganisztánt is megjárt szovjet tanácsadók segítségével és saját tapasztalataik alapján jelentős katonai potenciált építettek ki a felkelők elleni küzdelemre. A folytatásban erről lesz szó.