Bizonyára másban is felmerült már a gondolat: mégis mi alapján határozzák meg a különböző fegyveres konfliktusok áldozatainak számát, s mennyire bízhatunk az effajta becslésekben? Egy nemrég megjelent kanadai tanulmány - ha meg nem is oldja - legalábbis új megvilágításba helyezi a régóta megválaszolatlan kérdést.
DISCLAIMER: A cím valóban beugratós, ám aki csak egy kicsit is ismerős a KatPol munkásságával, az már sejtheti, hogy ezúttal sem arról lesz szó, ami sokaknak minden bizonnyal elsőként jutott az eszébe. Aki pedig egy kicsit is ismeri a hazai közönség igényeit, azzal is tisztában lehet, hogy némi trükközés nélkül a kutyát sem érdekelnék Fekete-Afrika konfliktusai. Mert a téma bizony Kongó lesz, s aki a kommentszekcióban ennek ellenére nem bír majd magával, arra teljes szigorával kérlelhetetlenül lesújt a modkalapács.
Szóval a helyzet az, hogy az elmúlt két évtized egyik legtöbbet idézett megdöbbentő adata, az International Rescue Committee 5,4 millió fős becslése a (kelet-)kongói háború során 1998 és 2007 között elhunytak számát illetően a jelek szerint még csak meg sem közelíti a valós értékeket. Ezt állítják legalábbis a kanadai illetőségű Human Security Report Project munkatársai, akik egy hosszas tanulmányban mutatták be az IRC által elkövetett hibákat és a jelenkori fegyveres konfliktusok áldozatszámainak becslését megnehezítő főbb problémákat.
Háború és halálozás
A szerzők első hallásra talán paradox megállapítással kezdik fejtegetéseiket, miszerint napjaink fegyveres konfliktusok sújtotta országaiban - néhány kivételtől eltekintve - a háborúskodás idején (is) csökken a halálozási arányszám. Magyarán hiába aprítják szorgos fegyveresek egymást hűvös halomba, végső soron egyre kevesebben halnak meg, és még csak nem is tisztán arról van szó, hogy a harcoktól érintetlen országrészek népszaporulata bőségesen kompenzálja a veszteségeket.
A tanulmány e sajátos jelenség három fő okát különbözteti meg. Először is - bár ezzel sokan máig nem hajlandóak szembenézni - bizony ma már a háború sem a régi. Hol vannak azok a régi szép idők, amikor több tíz- sőt százezres állami seregek megszámlálhatatlan nehézfegyverzetet felvonultatva estek egymásnak egy-egy kiszemelt mezőségen? A hidegháború alatt lassan kimentek a divatból a fejlett katonai nagyhatalmak nagyszabású, éltre-halálra vívott összecsapásai, s mára - egy-két üdítő kivételtől eltekintve - be kell érnünk a világ végén parázsló, divatos kifejezéssel élve "alacsony intenzitású" konfliktusokkal: felkelésekkel, lázadókkal és hasonlókkal.
E háborúkban a szembenálló felek - gyakran bizony maga az érintett állam is - híján vannak a bőséges erőforrásoknak, a szaktudásnak és a profi emberanyagnak. Így hát túlnyomórészt kézifegyverekkel vívják harcukat, kerülik a nyílt, komoly veszteségekkel fenyegető összecsapásokat - nagyban támaszkodnak az ellenfél hátországát adó helyi lakosság megfélemlítésének módszerére - és befolyásukat ha akarnák sem volnának képesek nagyobb területekre kiterjeszteni. A tanulmány adatai szerint a konfliktusok sújtotta fekete-afrikai államok területének átlagosan nem több mint 12%-át érintetik harcok, míg a fennmaradó 88% élete lényegében zavartalanul folyik. Az eredmény egy sajátos egyensúly, ahol a konfliktus fennmaradásához szükséges minimális feltételek a végtelenségig adottak, a fegyveres erőszak közvetlen áldozatainak száma azonban - letűnt korok háborúihoz képest különösen - alacsonyak maradnak. A tanulmány szerint 1950 és 2007 között a háborús körülmények között bekövetkezett erőszakos elhalálozások száma 90%-kal csökkent.
A háborúk áldozatainak többsége számára persze sohasem közvetlenül a fegyveres erőszak, sokkal inkább annak közvetett következményei, az éhezés, betegségek, a békebeli infrastruktúra pusztulása okozta vesztét. A tanulmány által idézett - egyébiránt soha alá nem támasztott, mégis általános bölcsességként terjedő - tapasztalati adat szerint klasszikus konfliktusokban a közvetett és közvetlen háborús halálokok aránya rendszerint 9:1 köré becsülhető. Egy fekete-afrikai konfliktusokat tárgyaló 1994-es könyv ezt az értéket már 20:1-re becsülte.
Lazán kapcsolódik, de az eltérő viszonyok érzékeltetésére kiválóan alkalmas a Vice Guide to Liberia című nyolc részes videósorozat (igen, tudom hogy Libéria és Kongó két külön világ, de a sorozat még így is tanulságos, ráadásul a libériai polgárháború olyan figuráit szólaltatja meg, mint bin Láden tábornok, Rambo tábornok, vagy maga a legendás Csupasz Segg tábornok, akinek még az életét is megfilmesítették):
Csakhogy a háború közvetett áldozatainak egyre növekvő relatív arányával szemben két folyamat e téren is a halálozások abszolút számának csökkenése irányába hat. Egyrészt az elmúlt fél évszázad alatt - nem kis részben a hathatós nemzetközi együttműködésnek köszönhetően - a fejlődő világban is elérhetővé váltak a különféle olcsó egészségügyi intézkedések. A legjelentősebb tényező minden bizonnyal a különféle oltások elterjedése. Az UNICEF adatai szerint pl. a hat legjelentősebb fertőző betegség elleni oltottság aránya világszerte az 1974-es 5%-ról 2006-ra elérte a 75%-ot. Márpedig a békeidőben végrehajtott egészségügyi fejlesztések, s különösen az elvégzett oltások háborús időkben is éreztetik hatásukat, jelentős mértékben hozzájárulva a korábban elkerülhetetlen járulékos halálozások számának csökkenéséhez.
Még ennél is komolyabb tényező azonban a konfliktusok idején akcióba lépő nemzetközi humanitárius segítségnyújtás utóbbi években tapasztalható robbanásszerű növekedése. Szintén a tanulmány adatai szerint az egy menekültre (beleértve az "internally displaced" kategóriát is) eső segély éves értéke 1990 és 2006 között megháromszorozódott, s az időszak végére elérte a 300 amerikai dollárt. Az egyre gyorsabb és egyre hatékonyabb humanitárius segítségnyújtás rövid úton képes ellensúlyozni a kirobbant konfliktus negatív hatásait. A Kongóban 1997-ben ruandai menekültek számára felállított Ndjoundou menekülttáborban a kezdeti tízezer főre eső napi 11 haláleset száma 7 hét alatt 0,5-re csökkent.
Áldozatszám és realitás
De mindennek mi köze a kongói háborúhoz? Nos az áldozatok számával kapcsolatos eddig gyakorlatilag általánosan elfogadottnak számító becslést az International Rescue Committe alkotta egy öt részes, 1994 és 2007 között lezajlott kutatássorozat alapján. 5,4 milliós eredményüket azonban napjaink hasonlóan sok áldozatot követelő konfliktusaival - pl. Irakkal, vagy Darfúrral szemben - soha senki nem kérdőjelezte meg komolyan.
A háborúk áldozatszámának meghatározása során alkalmazott módszer alapja a békebeli halálozási arányszám becslése és összevetése a konfliktus idején tapasztalt tényleges adatokkal. Az elképzelés szerint így megkapjuk azok számát, akik a háború hiányában életben maradhattak volna. A gyakorlat azonban korántsem ilyen egyszerű, a kanadai tanulmány szerzői több, az IRC által elkövetett - a feladat természetéből adódóan gyakran ki sem küszöbölhető - módszertani hibára is felhívják a figyelmet.
Az IRC első két, kizárólag Kelet-Kongóra vonatkozó, felmérése - egy rakás helyi lakos kifaggatása hozzátartozóik halálának okairól - során számos hibát követtek el. Az adatgyűjtés területei közel nem reprezentatív módon kerültek megválasztásra, túlsúlyba hozva a konfliktus által komolyabban érintett vidékeket. Ráadásul a '98 és 2007 közötti adatok összesítése során egyszerűen kiterjesztették a Kelet-Kongói eredményeket az egész országra. Az IRC által becsült mintegy 2,5 milliós áldozatszámot mindezek alapján felülvizsgálva a kanadai tanulmány szerzői meglehetősen drasztikusan, közel 0,7 millióra csökkentették.
Az IRC utolsó három - immár országos - felmérését e módszertani hibák már nem jellemezték, a segélyszervezet munkatársai ugyanakkor egy komoly hibát elkövettek: békeidőben várható halálozási arányként a fekete-afrikai átlagértékkel számoltak, miközben a Kongói Demokratikus Köztársaság e téren a '90-es évek óta komoly lemaradásban van a kontinenshez képest. Vagyis olyan halálesetek tömegét számították a háború következményei közé, melyek a kedvezőtlenebb kongói egészségügyi-infrastrukturális körülmények között békeidőben is bekövetkeztek volna. A kanadai kutatók szerint az IRC 2,8 milliós becslése a korrigált adatokkal 0,9 millióra csökken. A '98 és 2001 közé eső adatokkal együtt így szerintük majd 1,6 millió ember lelhette halálát a kelet-kongói háború folyományaként.
A tanulmány szerzői azonban hozzáteszik: a háborús konfliktusok halálos áldozatainak pontos meghatározása végső soron megoldhatatlan, sőt mi több maga a mérőszám sem ad pontos képet az egyes konfliktusokról. A nyilvánvaló technikai nehézségek mellett komoly tényező, hogy a felhasznált adatok alapvető forrásait a különféle segélyszervezetek felmérései adják. Ezek pedig egyrészt értelemszerűen a leginkább érintett, legsúlyosabb helyzetű területeken tevékenykednek, másrészt saját tevékenységük anyagi és erkölcsi megalapozása érdekében maguk is érdekeltek a minél drasztikusabb, minél megrázóbb adatok publikálásában. Épp az IRC adatai szerint emelkedett pl. 2000-es tanulmányuk megjelenését követően ötszörösére - ezen belül az USA hozzájárulás 26-szorosára - a Kongóba érkező segélyek és fejlesztési támogatások összege. Ami teljesen még mindig nem elegendő.
Egyesek számára egy kis nagyotmondás talán bocsánatos bűnnek tűnhet a magasztos emberbaráti célkitűzést figyelembe véve, hosszabb távon azonban sokkal inkább az öntökönszúrás kategóriáját meríti ki. Nyilván nem fogják elérni a hazafias kínai történészek színvonalát akik a győzelem hatvanadik évfordulója alkalmából immár 35 millió fölé tornázták a második világháború - valójában azért jóval kevesebbre becsült - kínai áldozatainak számát. A célközönség ingerküszöbének nem szándékolt emelkedése mellett ugyanis egy sokkal kézzelfoghatóbb, a humanitárius szervezetek mindennapi munkáját megkeserítő hatással is számolniuk kell. A fogadó országok ugyanis érthető módon egyre növekvő bizalmatlansággal, sokszor akár nyílt ellenszenvvel fogadják a nyilvánvalóan eltúlzott adatokkal dobálózó széplelkeket, a velük szemben épp e felmérések alapján egyre ellenségesebb demokratikus nagyhatalmak machinációit sejtve tevékenységük mögött.
Utolsó kommentek