A Tömegpusztító fegyverek proliferációja és a terrorizmus megakadályozása elleni amerikai kongresszusi bizottság a 2009. október 21-ei időszaki jelentését az egy évvel korábban publikált jelentéséből vett idézettel kezdi, amely így foglalja össze a fenyegetés lényegét: „Ha a nemzetközi közösség nem tesz sürgősen határozott lépéseket, nagy valószínűséggel valahol a világon 2013 végéig tömegpusztító fegyvert fognak alkalmazni egy terrorista támadás során.” Az írás célja, hogy bemutassa az elérhető információk és nyilatkozatok alapján az al-Káida miként viszonyul az ilyen fegyverekhez, milyen erőfeszítéséket tett megszerzésükre és a bevetésüknek mekkora esélye lehet a jövőben.
 

A fenyegetés történeti háttere

Bruce Hoffman terrorizmus-szakértő így fogalmaz a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek kapcsolatáról könyvében: „új ellenségek, új motivációk és új alapelvek kerültek a látókörbe az elmúlt tíz évben, és komolyan kétségbe vontak nem egy régi tételt a terroristákról és a terrorizmusról.” Azokat a nem állami szereplőket, akik vagy amelyek eddig valamilyen tömegpusztító fegyvert kíséreltek meg bevetni, elsősorban nem politikai célok motiválták, hanem vallási fanatizmus, faji felsőbbségérzet vagy apokaliptikus világnézet. Nem rendelkeztek politikai támogatókkal, ezért nem érdekelte őket a közvélemény, egy felsőbb parancs végrehajtóinak érezték magukat. Ez párosult innovatív erőszak-alkalmazással.
Terroristák négyféle módon juthatnak nukleáris fegyverekhez:

1. Komplett nukleáris fegyver beszerzésével;
2. Hasadóanyag beszerzésével (fegyver minőségű urán vagy plutónium) és improvizált nukleáris robbanóeszköz alkalmazásával;
3. Nukleáris létesítmények elleni támadásokkal;
4. Sugárzó anyagok beszerzésével, amelyeket különféle sugárszennyezést okozó eszközökben (radiological dispersal device, pl. piszkos bomba) alkalmaznak.

A módszerek és az eszközök alapján vegyi, biológiai, radiológiai és nukleáris (CBRN-) terrorizmusról lehetne beszélni. Nukleáris terrortámadás eddig nem történt, radiológiaira már volt példa. 1995-ben csecsen szeparatisták erősen sugárzó Cézium-137-et helyeztek el egy moszkvai parkban, ezután értesítették az orosz sajtót, de nem tettek kísérletet az anyag szétszórására.
Vegyi hadviselési kísérletekre is lehet példákat találni:

• A Szerződés, kard és az Úr keze (The Covenant, Sword, and Arm of the Lord) nevű rasszista fehér csoport több város ivóvizét akarta megmérgezni az USA-ban azért, hogy meggyorsítsa a messiás visszatérését;
• Az Aum Shinrikyo szarin gázt vetett be a tokiói metróban, 1995-ben;
• A Tamil Tigrisek egy támadásuk alkalmával egy kelet-chirani katonai bázis ellen klórgázt vetettek be.

Marc Sageman hat olyan nem állami szereplőt említ, amelyek komoly kísérletet tettek biológiai fegyverek kifejlesztésére:

1. RISE, más néven Order of the Rising Sun (Chicago, 1972) ad hoc szélsőséges csoport
2. Rajneeshees (Oregon, 1984, szekta)
3. Aum Shinrikyo (Japán, 1990, 1993, 1995, szekta)
4. Larry Wayne Harris (Ohio és Las Vegas 1995 és 1998)
5. al-Káida (1999-2001)
6. az anthraxos levelek küldője az USA-ban – a felsoroltak közül csak ez volt halálos.

A továbbiakban kiemelten az al-Káidával foglalkozom, amely közfelfogás szerint a legnagyobb fenyegetést jelenti napjainkban a nyugati világ ellen. 

Az al-Káida stratégái a tömegpusztító fegyverekről

Ayman al-Zawahiri "A Próféta zászlaja alatti lovagok – Elmélkedések a dzsihádi mozgalomról" című, 2001-ben megjelent művében elemzi a hatalom megszerzése érdekében tett és a jövőben tenni szükséges lépéseket.
Zawahiri szerint két hatalom van a világban: a hivatalos hatalom és a népi hatalom. Utóbbi az iszlámban és az emberekben gyökerezik, és magát az iszlám mozgalmat jelenti. A hivatalos hatalmat a Nyugat (USA, Izrael stb.) és az arab „uralkodók” alkotják. Véleménye szerint ez a csoport arra törekszik, hogy felszámolja az iszlámot, erőszakkal és manipulált választásokkal távol tartsa az élet minden területétől és békeszerződések és nemzetközi konvenciók (pl.: a tömegpusztító fegyverek tilalmára vonatkozó szabályozások) elfogadtatásával megnyissa az iszlám országokat az iszlám ellenségei előtt. Szerinte a két hatalom között ideológiai háború zajlik, vagy másként fogalmazva: az iszlám mozgalom a túlélésért küzd egy tűzszünet nélküli háborúban. A folyamat eddigi tanulságaiból az alábbi következtetéseket vonta le:

Pozitívumok

• A dzsihádi mozgalom teret nyert magának, különösen a fiatalok körében.
• Megmutatta elszántságát, és az iszlám ellenségeivel folytatott küzdelemben folyamatosan támadólag lépett fel.
• A mozgalom jelentős áldozatokat hozott ennek érdekében.
• A rezsimek együttműködésre vannak utalva vele szemben, ami az elkeseredettségüket és gyengeségüket mutatja.
• A harc folyamatos, a mozgalom vagy támadásban van, vagy támadásra készül.
• A mozgalom ideológiája és gondolkodása letisztult

Negatívumok

• Sok dzsihádi akciónál hiányzik a megfelelő tervezés és végrehajtás.
• A mozgalom üzenetét nem sikerült megfelelően eljuttatni a tömegekhez.
• Egyes vezetők meghátráltak.

A jövőben Zawahiri szerint

• az ellenség ellen végrehajtott támadásokban a maximális veszteségokozásra kell törekedni mind a módszer, mind a célpontok megválasztásában,
• ennek érdekében a hangsúlyt a „mártíromsági műveletekre” (öngyilkos merényletek) kell helyezni,
• a harcot az ellenség területére kell vinni,
• a harc arab rezsimekre történő korlátozása nem vezet győzelemre.

Zawahiri nem beszél tömegpusztító fegyverekről, bár a maximális veszteségokozásra való törekvés nem esik távol tőlük. Fontos kiemelni a közvélemény megnyerésére, a tettek magyarázására vonatkozó részt. Ebből egyértelműen látszik a korábbi tapasztalatok súlya, amit Zawahirinek a 90-es években kellett keservesen megtanulnia. De hogy foglalkozott a témával, bizonyítják az Afganisztánban előkerült, és a későbbiekben ismertetett e-mailek, amelyekben vegyi fegyverekről van szó.

Abu Bakr Nádzsi 2004-ben közölt munkája szerint az iszlám világ legfőbb ellensége az USA. A cél ennek megfelelően az USA katonai és gazdasági erejének kimerítése, de rövid távon nagyon fontosak a propagandagyőzelmek. Hosszú távon politikai győzelem megszerzésére kell törekedni, ami a célországban szociális elégedetlenséghez és gazdasági nehézségekhez vezet – az USA ezt a stratégiát követve aratott fontos győzelmet a Szovjetunió felett. Irak azért fontos, mert az USA kivonulása után az ország sebezhető lesz, és ezt a dzsihádi mozgalomnak ki kell használni. Ha itt megszerzi a hatalmat, a környező országokban is sikerülni fog megszerezni, mert ott felszabadítóként fogják fogadni. A tömegpusztító fegyverek kérdéskörével nem foglalkozik a szerző. Azt hirdette: „Kényszeríteni kell Amerikát, hogy támadja meg az iszlám világot. (...) Akkor majd a tömegek (…) megértik, hogy tévednek, amikor Amerika hatalmától való félelmükben nem mernek fellépni a rezsimek ellen. Rá fognak jönni, hogy (…) Amerika ellen is sikeresek lesznek”. Ez a cél – az USA-támadás kiprovokálása – vezette a kenyai és a tanzániai USA-nagykövetségek elleni támadás, a USS Cole romboló elleni merénylet és a millenniumi merényletkísérletek szervezőit.

A dzsihádik számára fontos a közvélemény, hiszen a közvélemény támogatásának csökkenésével az újonctoborzás és az anyagi háttér biztosítása megnehezedik vagy ellehetetlenül. A muszlim lakosságot most is megosztja a dzsihádik erőszakos fellépése, különösen a más muszlimok ellen irányuló. Sokan gondolják azt, hogy a dzsihádik több bajt okoznak, mint amennyi hasznot hoznak, mert az akcióikat követő kormányzati megtorlás sokszor ártatlanokat sújt. A probléma gyökerét Nádzsi abban látja, hogy a dzsihádi csoportok képtelenek megértetni a lakossággal a támadások célját. Ez teszi lehetővé a helyi rezsimeknek, hogy szembefordítsák velük a közvéleményt. Példaként az egyiptomi Dzsamaat al Iszlámíja turistacélpontok elleni támadásait hozza fel, amelyeket a kormány a nemzet gazdasága elleni támadásnak állított be. Ennek katasztrofális hatása volt a 90-es évek dzsihádi mozgalmának támogatottságára. Nádzsi gondolatait azért érdemes idézni, mert Zawahirihez hasonlóan a közvélemény megnyerésének fontosságát hangsúlyozza, továbbá jelentős teret szentel a munkájában a megvívandó harc jellegének. Munkájában nincsen utalás a tömegpusztító fegyverek alkalmazásával kapcsolatban.

Abu Musab al-Szúri az írásaiban a tömegpusztító fegyverek stratégiai fontosságával, és nem az elkészítésükkel foglalkozik. Szúri négyszintű katonai felépítést vizionált, ahol a negyedik, legmagasabb szintű stratégiai egységnek képesnek kell lenni tömegpusztító fegyverek megszerzésére és alkalmazására ellencsapás kényszere esetén, vagy ha erre van szükség az USA elleni harcban a döntés kikényszerítésére. Egy 2004. decemberi kommünikéjében azt állítja, hogy a jelen erőviszonyok között a tömegpusztító fegyverek alkalmazása az egyetlen lehetőség az USA elleni döntő győzelem kivívására. Kijelenti, hogy ha részt vett volna a 2001. szeptember 11-i merényletek tervezésében, tömegpusztító fegyverekkel töltötte volna meg a repülőgépeket, hogy a lakosságot jelentős mértékű sugárzás érje. Mivel az amerikai adminisztráció és hadsereg világosan megmutatta a piszkos szándékait, a lakosság pedig az erőszak mellett szavazott, a reciprocitás jegyében végrehajtható lett volna egy ilyen akció. Szúri ezzel a fejtegetéssel elméleti hátteret adott a problémához. Ugyanakkor nincs adat arra, hogy a tömegpusztító fegyverek szakértője lenne és feltételezhetően azok elméleti lehetőségei és nem a gyakorlati hasznosságuk miatt foglakozott velük.

Brynjar Lia szerint, aki behatóan foglalkozott Szúri munkásságával, a nyugati média túlhangsúlyozza Szúrinak a tömegpusztító fegyverek bevetéséről vallott nézeteit. Szerinte Szúri nem foglalkozott mélyebben a kérdéssel, és az ilyen jellegű kirohanásaival csupán a nyugati félelmekre játszott rá.

Oszama bin Ladennek a tömegpusztító fegyverekhez fűződő viszonyát Michael Scheuer, a CIA Terrorizmusellenes Központjának volt munkatársa úgy értékeli, hogy ő a CBRN-fegyverekkel nem elrettentési képesség megszerzésére törekszik, hanem az első csapás képességére, melynek segítségével a hitetleneket kiűzheti az iszlám földjéről, majd elpusztíthatja a nyugatiasodott rezsimeket a Közel-Keleten. Ennek bizonyítására idéz az al-Dzsazírának adott bin Laden-interjúból:

„Izrael több száz nukleáris robbanófejet és bombát halmoz fel. A keresztény Nyugat nagy része is rendelkezik ilyen fegyverekkel. Emiatt mi ezt (ti. a nukleáris fegyverek birtoklását) nem bűnnek, hanem sokkal inkább jognak fogjuk fel. Nem számítunk arra, hogy bárki is megvádolhat minket ezért. Ez olyan lenne, mintha valakit azzal vádolnának, hogy bátor lovag és harcos. (…) Csak olyan ember hozhat fel ilyen vádakat, aki nincs megfelelő szellemi állapotban. Támogattuk a pakisztániakat, és gratuláltunk nekik, amikor Isten volt olyan kegyes és lehetővé tette számukra nukleáris fegyverek megszerzését. Mi erre úgy tekintünk, mint jogunkra, mint a muszlimok jogára. Figyelmen kívül hagyjuk az elkopott amerikai vádakat. Fogalmazzunk úgy, hogy két fél van a konfliktusban: az egyik fél a kereszténység világa, amely a zsidó cionistákkal áll szövetségben, akiket az Egyesült Államok, Nagy Britannia és Izrael vezet – a másik fél a muszlim világ. Ebben a konfliktusban elfogadhatatlan, hogy az első fél támadásokat indít, megbecsteleníti földjeinket és a szent helyeket, és lopja a muszlimok olaját. Ha ez a fél ellenállásba ütközik a muszlimok részéről, akkor a muszlimokat terroristáknak minősíti. Ez hülyeség. Lebecsülik az emberek intelligenciáját. Hisszük, hogy vallásos kötelességünk minden erőnkkel ellenállni a megszállásnak, és ugyanazokkal az eszközökkel büntetni, amelyeket ellenünk alkalmaz.”

Bruce Riedel szerint azonban az al-Káida stratégiájának lényege nem az ellenség megsemmisítése, hanem a meggyengítése, ahogy a Szovjetunió elleni afgán háborúban volt gyakorlat. Az al-Káida ugyanakkor felül akarja múlni a 2001. szeptember 11-i merényleteket, ezt pedig tömegpusztító fegyverekkel lehet a legegyszerűbben megoldani. Riedel szerint az a legvalószínűbb, hogy Pakisztánból próbálnak nukleáris fegyvereket szerezni. Elsődleges célpontnak Izraelt (Tel Aviv vagy Haifa) gondolja, csak utána következne az Egyesült Államok.

  Az al-Káida és a szélesebb nemzetközi dzsihádi közösség a muszlimok önérzetére igyekszik hatni, ennek egyik eszköze a muszlimok szégyenérzetének felkeltése, minthogy a területi megszállás mellett elsősorban a nyugati kulturális dominancia sérelmes – és szégyenteljes – a számukra. Az al-Káida az aszimmetriára alapozza a hosszú távú stratégiáját. Fares Ahmad al-Suwayl al-Zahrani (más néven Abu Yandal al-Azdi) szaúdi vallástudós ennek a gondolatnak az egyik megfogalmazója. 2004. március 27-én jelent meg egy cikke Az al-Káida-szervezet és az aszimmetrikus háború címmel, amelyben kifejti, hogy az USA könnyen provokálható, és nem nehéz a rossz szándékait a közvéleménnyel elhitetni. Több fórumon felvetődött, hogy 2001. szeptember 11-ei merényletek során az al-Káida miért nem végzett nagyobb mértékű pusztítást. Erre a kérdésre válaszol a Fallujah Think Tank által dzsihádi fórumokon publikált Különleges stratégiai tanulmány a világméretű összecsapásról és benne a dzsihádi mozgalom helyéről című cikk, amely a következőket állítja:

„Amennyiben a 2001. szeptember 11-i tervet nukleáris létesítmények elleni támadásra cseréltük volna fel, amit az al-Káida tervezői is elvetettek korábban, a következmények a létezést fenyegették volna. Ha ezt tettük volna, Amerika teljesen elpusztul. De akkor az egész világ gyűlölt volna bennünket azért, amit a világ élenjáró rendszerével tettünk, és a szabadság és az igazság ellenségeivé váltunk volna, mert ezeket sokak szemében Amerika jelenti. Isten bölcsessége volt az, ami Amerikát fejbe verte, arra késztetve, hogy agitáljon, provokáljon és dühöt szítson minden meggondolás nélkül, lecserélve az ENSZ árnyékában való békés egymás mellett élés elvét a vagy velünk vagytok, vagy ellenünk elvre. Arra ösztönözte Amerikát, hogy a szuverenitás elismerése és a Biztonsági Tanács igénybe vétele helyett két országot kellő bizonyítékok nélkül szálljon meg, és a demokrácia terjesztésének elvét a palesztinok által megválasztott Hamas-kormányzat elutasításával váltsa fel. Isten bölcsessége késztette arra Amerikát, hogy feladja a kereskedelmet, és a globalizációt a nyersanyaggal rendelkező ország megszállására cserélje, és az általános jogok védelme és az emberi jogok tiszteletben tartása helyett Abu Ghraibot, Guantánamot és a titkos börtönöket válassza.”

Fontos tudni, hogy az al-Káida vezetése a 2001. szeptember 11-i merényletek kapcsán nem volt egységes. A 90-es években két táborra szakadt a vezérkara. Az egyik csoport a tömegpusztító fegyverek megszerzése mellett érvelt, mivel szerinte az USA ilyen fegyverekkel támad, és az ellencsapás végrehajtása érdekében szükség lesz rájuk. A másik csoport a tömegpusztító fegyverek által képviselt nehézségekre és veszélyekre mutatott rá, beleértve azt is, hogy birtoklásuk amerikai támadást válthat ki, és a közvéleményt is a szervezet ellen fordíthatja stb. Bár állítólag bin Laden nem látta szükségét ilyen fegyvernek, mert szerinte a hagyományos hadviselés is célravezető, mégis a tömegpusztító fegyverek utáni kutatás mellett döntöttek. A West Point elemzői szerint a „héják” kisebbségben voltak, és bin Laden a súra tanács ellenére döntött így.

A Központi al-Káida kísérletei nukleáris fegyverek megszerzésére

Az al-Káida tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos próbálkozásai régről ismertek. Michael Scheuer a könyvében több, az al-Káida tömegpusztító fegyverek beszerzésére irányuló törekvését nyilvános források alapján tárgyaló példát említ. Az Al-Watan Al-Arabi, a Corriere della Sera és más magazinok és folyóiratok számtalan, feltételezhetően téves információt közöltek bin Laden afganisztáni fegyverprogramjairól. Ezek a beszámolók kelet-európai, iraki és más tudósok szerződtetéséről, laboratóriumok felszereléséről stb. számoltak be. Ukrajnát, Kazahsztánt, a balkáni országokat stb. nevezték meg lehetséges forrásként. Az Al-Watan odáig ment, hogy a volt Szovjetunióból a csecsen maffia segítségével beszerzett húsz nukleáris robbanófej megvásárlásáról (30 millió dollár készpénzért és két tonna táliboktól származó ópiumért, aminek az értékét 70 millió dollárra becsülték) írt. A robbanófejek a cikk szerint Ukrajnából, Kazahsztánból, Türkmenisztánból és Oroszországból származtak. Ezek a hírek javarészt spekulációk voltak, ugyanakkor mutatják, hogy a lehetőség létezett, és nemcsak az al-Káida vezetőinek gondolataiban.

Ezek a cikkek javarészt az 1998-as merényletek után és a 2001. szeptember 11-i merényletek előtt láttak napvilágot. Bin Laden ambíciói azonban korábbra nyúlnak vissza. Ezt bizonyítja Jamal al-Fadl esete. Fadl al-Káida-tag volt, de 1996-ban átállt az amerikaiakhoz. Az átállás előzménye az volt, hogy mivel elégedetlen volt a fizetésével, sikkasztani kezdett a szervezettel kapcsolatban álló cégektől. Kb. 110 000 dollárt sikkasztott, amiből autót és földeket vett. Korábban a hazájában, Szudánban és máshol is összeütközésbe került a törvénnyel, de az amerikaiak ennek ellenére hitelesnek fogadták el a vallomását. Mind bin Laden, mind Szudán tagadta, hogy bármiféle köze lenne hozzá. Fadl az 1998-as merényleteket vizsgáló bírósági tárgyaláson azt állította, hogy Oszama bin Laden már 1993-ban megpróbált uránt szerezni szudáni kapcsolatok segítségével másfél millió dollárért. A vásárlással kapcsolatos egyéb információk nem kerültek nyilvánosságra. Fadl azt vallotta, hogy személyesen vett részt egy al-Káida hasadóanyag beszerzésére irányuló üzletkötési kísérletében. Több kapcsolatáról is beszámolt, közöttük volt Abu Risa al-Suri és a szudáni hadsereg egy ezredese. Elmondása szerint ő nem volt jelen az urán tesztelésénél, és arról mástól sincsenek információi. Az állításaira nincs bizonyíték. Egy másik, Szudánnal kapcsolatban felmerült vád, hogy az al-Shifa gyógyszergyár Szudánban bin Ladennek gyártott tömegpusztító fegyvereket, de erre sem találtak egyértelmű bizonyítékot.

A Center for Non-Proliferation Studies a honlapján az alábbi, bin Ladennel és nukleáris fegyverekkel kapcsolatos híreket szedte össze 1998 második feléből:

• 1998. augusztus 26.: az izraeli katonai hírszerzés szerint bin Laden kétmillió fontot fizetett egy kazahsztáni közvetítőnek, aki egy „bőröndbombát” ígért neki két éven belül.
• 1998. szeptember 25.: bin Laden emberét, Mamdouh Mahmud Salimet elfogták Münchenben. Feltételezések szerint a 90-es években megpróbált hasadóanyaghoz jutni.
• 1998. október 6.: a szaúdi tulajdonú, londoni központú al-Hayat című lap deklarálja, hogy bin Laden rendelkezik nukleáris fegyverekkel.
• 1998. november 13.: a szaúdi Al-Watan Al-Arabi című újság forrásokra hivatkozva állítja, hogy bin Laden kapcsolatban áll a közép-ázsiai és a kaukázusi szervezett bűnözéssel, amelyek segítségével nukleáris fegyverekre kíván szert tenni. (A cikk a csecsen vonalról ír, illetve említést tesz saját erőből történő nukleárisfegyver-építési törekvésről is.)
• 1998. december 24.: bin Laden a Time Magazine-nek adott interjújában azt nyilatkozta, hogy minden muszlimnak kötelessége tömegpusztító fegyvert szerezni a muszlimok védelme érdekében. Az ABC News-nak két nappal később adott interjújában megismételte, hogy az ilyen fegyverek megszerzése vallási kötelesség, és ha valaki már szert tett rá, akkor rajta múlik, hogyan használja fel. Az Al-Watan állítása szerint bin Laden öt türkmén atomtudóst alkalmazott, akik korábban az iraki nukleáris programon dolgoztak. Egy másik állítás szerint bin Laden több száz közép-ázsiai atomtudóst alkalmazott, akik az otthoninál jóval nagyobb fizetést kaptak.

A tálib hatalom leverése után a CNN tömegpusztító fegyverek fejlesztésére vonatkozó iratokat talált Afganisztánban. Ezekről elemzést közölt a honlapján, amelyet úgy indítottak a szerzők, hogy „az al-Káida terroristaszervezet komoly fegyverépítési programon dolgozott, aminek kiemelten hangsúlyos területe egy nukleáris fegyver kifejlesztése volt”. Az elemzők szerint az al-Káida a nukleáris fegyverek terén nem lépett túl az elméleti problémák megoldási kísérletein, a dokumentumok ugyanakkor komoly hagyományos robbanószerekkel való kísérletezésről és fejlesztésről tanúskodnak.

George Tenet, a CIA volt igazgatója visszaemlékezése szerint röviddel a 2001. szeptember 11-i merényletek után egy baráti hírszerző szolgálat felhívta a CIA figyelmét egy pakisztáni NGO-ra, amely az Umma Tameer-e-Nau (UTN) nevet viselte. Az UTN vezetése volt atomtudósokból, katonatisztekből, technikusokból és mérnökökből állt. Alapítója és vezetője egy Sultan Bashirrudan Mahmood nevű tudós volt, aki korábban a pakisztáni Atomenergetikai Bizottságot vezette. 1987-ben kiadott egy könyvet Ítéletnap és a halál utáni élet: Az univerzum végső sorsa, ahogyan azt a szent Korán írja címmel. Ebben a tudomány dzsihádban betöltött szerepéről ír, illetve arról, hogy ez miként vezet majd az ítéletnaphoz egy nukleáris holokauszt révén. Az UTN tagja volt Chaudri Andul Majeed is, aki 2000-ig, a nyugdíjba vonulásáig a Pakisztáni Nukleáris Tudomány és Technológia Intézet élén állt. Tenet szerint az UTN élvezte egyes Musharraf-ellenes katonai körök támogatását, és támogatói között tudhatta Hamid Gul volt ISI-igazgatót. Az UTN országokkal is kapcsolatba lépett. Tenet a líbiaiakat említi, akik elismerték, hogy az UTN megkereste őket, és nukleáris fegyvert ígért nekik eladásra. A pakisztániak amerikai kérésre felléptek az UTN ellen, de a vezetőit nem merték komoly nyomás alá helyezni, mivel mind neves tudósok voltak. 2001 augusztusában információkat kapott a CIA arról, hogy Mahmood és Majeed találkozott bin Ladennel és Zawahirivel, és a találkozón nukleáris fegyver építésével kapcsolatos tennivalókról beszéltek.

A 2001. szeptember 11-i támadások után a hajsza indult az UTN ellen. A pakisztániak együttműködtek, és a korábbi információk megerősítést nyertek. A Mahmood megerősítette, hogy találkozott az al-Káida vezetőivel, és megosztott velük egy kézzel rajzolt bombatervet. Akkor az al-Káida részéről utaltak rá, hogy már rendelkeznek hasadóanyaggal, de nem bizonyították. Tenet szerint az UTN kísérleteit még a korai szakaszban sikerült megállítani, és nem adtak jelentős támogatást az al-Káidának. Tenet beszámol arról is, hogy az al-Káida megpróbált kapcsolatba lépni Abdel Khadeer Khannal, a pakisztáni nukleáris program atyjával. Az ő proliferációs hálózata segítette az iráni és az észak-koreai atomprogramot, az al-Káida közeledését azonban eddig nem ismert okokból elutasította.

Ugyancsak Tenet ír arról, hogy az al-Káida szaúdi vezetősége 2002 végén - 2003 elején az iráni, házi őrizetben lévő vezetéssel együttműködve tárgyalt három orosz nukleáris robbanófej beszerzéséről. Az amerikai-szaúdi együttműködésnek köszönhetően nem lett semmi az üzletből, és az al-Káida szaúdi vezetősége komoly veszteségeket szenvedett az ügy kapcsán. A tálib vezetés alatti Afganisztánban folytatott kísérletezés óta a legkomolyabbnak tartott próbálkozás Dhiren Barot 2004-es terve volt. Barot 10 000 darab füstdetektorból kinyert Amerícium-241-es sugárzó anyag segítségével akart piszkos bombát építeni. Valószínűleg nem működött volna, de félelemkeltésre alkalmas volt. Barot kiterjedt kutatást végzett a nyilvánosan hozzáférhető anyagok közt. Számára az volt fontos, hogy pánik keletkezzen, és drága legyen a helyreállítás. Hozzá kell tenni, hogy a piszkos bomba a tervnek csak mellékága, a fő cél autóbombák mélygarázsokban történő felrobbantása volt.

A Központi al-Káida vegyi programja

George Tenet szerint az al-Káida az 1995-ös, Aum Shinrikyo által a tokiói metróban végrehajtott szaringázos támadás után kezdett el vegyi fegyverekkel foglalkozni. De másfelől is érkezett inspiráció, amennyiben hinni lehet a The Atlantic Monthly által Afganisztánban felfedezett e-maileknek. A forrást Bruce Hoffman is idézi a könyvében. Az alábbi levélkivonat szerzője Ayman al-Zawahiri, az al-Káida második embere:

a. Az ellenség már az első világháború előtt elkezdett ilyen fegyvereken gondolkodni. Mi (…) akkor figyeltünk fel rájuk, amikor az ellenség a folytonosan ismételt aggodalmaival, miszerint ezeket a fegyvereket gyors és egyszerű előállítani, ráirányította a figyelmünket.
b.    Ezeknek a fegyvereknek a pusztító ereje nem kisebb, mint egy nukleáris fegyveré.
c.    Védekezni az ilyen fegyverekkel szemben nagyon nehéz, főleg, ha nagy mennyiségben kerülnek bevetésre.
d.    Ismét hangsúlyozom, amiről legutóbb beszéltünk: az ilyen fegyverprogramok beindításának leggyorsabb, legegyszerűbb és legolcsóbb módja egy szakértő beszervezése.

Tenet emlékiratai szerint az al-Káida CBRN-programjaiban a következők vettek részt:

• Ayman al-Zawahiri, a program vezetője
• Sayf al-Adel, a csoport akkori műveleti főnöke
• Abu Hafs, a csoport logisztikai főnöke
• Ruidin Ismaudi (Hambali), a Jemaah Islamiya akkori vezetője
• Khalid Sheikh Mohammed és Ramzi bin al-Shibh, a 2001. szeptember 11-i merényletek szervezői
• Abu Khabab al-Masri, a csoport egyiptomi származású CBRN-szakértője
• Yazid Sufaat, aki magát „az anthrax vezérigazgatójának” nevezte
• Abdel al-Aziz al-Masri robbanószer-szakértő és „nukleáris vezérigazgató”

Midhat Mursi al-Sayyid Umar, ismertebb nevén Abu Khabab al-Masri (ill. Abu Hassan, Abu Rabbab) – a fentebb említett csoport CBRN-szakértője – a kilencvenes években a tálibok uralta Afganisztánban, Daruntában irányított egy bázist, amelynek feladatai közé tartozott a mérgekkel való kísérletezés is. Khabab az Egyiptomi Iszlám Dzsihád (EIJ) tagja volt. 1975-ben az Alexandriai Egyetemen végzett vegyészként. A családi háttere ismeretlen, ahogyan radikalizálódásának útja is. Meg nem erősített hírek szerint az egyetem befejezése után az egyiptomi vegyifegyver-programban vett részt. 1979-ben, a békeszerződés után csatlakozott az EIJ-hez. 1987-ben Szaúd-Arábiába költözött. A Guardian újságírója, Rory McCarthy röviddel a tálib rezsim összeomlása után rátalált a házra, ahol Afganisztánban lakott. Beszámolója szerint a laboratóriumában nagy mennyiségű vegyszert, gázálarcokat és egyéb eszközöket talált. A felszerelés egy része külföldről származott. Abu Khabab kiemelt célpontnak számított az amerikaiak szemében. A tálibok elleni afganisztáni akciók végén ötmillió dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére. 2006-ban a halálhírét keltették: egyes források szerint 2006 januárjában meghalt a damadolai támadásban. Újabb információk szerint 2008 júliusában halt meg több helyettesével együtt egy robotrepülőgépes csapásban.

Khabab daruntai ténykedése 1999-ben kezdődött, vegyifegyver-kísérletekkel. A CNN bemutatta a táborból zsákmányolt videókat, de ezekből nem lehet megállapítani, hogy milyen vegyi fegyverekkel kísérleteztek. Az Ayman al-Zawahiri számítógépéről származó adatok szerint az al-Káida 2000-4000 dollár közötti összeget különített el a programra, amelynek fedőneve Zabadi volt. A tábornak más feladatai is voltak, hagyományos robbanóanyagos kiképzés is folyt benne. Többek között Ahmed Ressam, a millenniumi merényletek egyik végrehajtója is ebben az afganisztáni táborban lett kiképezve.

George Tenet az emlékirataiban azt állítja, hogy egy az al-Káidától átálló forrás révén már 1996-ban tudtak bin Laden tömegpusztító fegyverek megszerzésére tett törekvéseiről. Tenet szerint bin Laden már a szudáni időszakában egy egyiptomi fizikust foglalkoztatott nukleáris és vegyi programok kifejlesztésére, és ezekhez vegyi, biológiai, nukleáris és radiológiai fegyverekhez szükséges anyagok beszerzésére törekedett. Beszámolója szerint Szudánban a csoport kísérletezett vegyi fegyverek célba juttatásával is. A fegyvereket a Szaúd-Arábiában állomásozó amerikai erők ellen akarták bevetni.

Az amerikaiak 1998-ban, a nagykövetségeik elleni támadásokra rakétacsapásokkal válaszoltak. Az egyik célpont az al-Shifa nevű, orvosi termékeket gyártó üzem volt Szudánban. Az amerikaiak azért döntöttek az üzem megsemmisítéséről, mert korábban az üzem közeléből vett talajmintában kimutatták az EMPTA nevű vegyi anyag jelenlétét (az EMPTA a VX ideggáz egyik prekurzora), és az amerikai hírszerzőközösségnek olyan információi voltak, hogy a gyógyszerüzem bin Laden érdekeltségei közé tartozik. Utólag felmerült, hogy az EMPTA jelenlétének lehet más magyarázata, és az sem biztos, hogy az üzem bin Ladené volt. Tenet beszámol egy, a szaúdi radikálisokhoz kötődő bahreini csoportról, amely ciángáztámadást tervezett a New York-i metró ellen. Tenet szerint rendelkeztek a megfelelő technológiával a ciángáz hatékony terjesztésére, és az akciót legálisan kapható eszközök segítségével tudták volna végrehajtani. A mérget az al-Káida központi vezetésétől kérték, de nem kapták meg, mert Zawahiri „valami jobbra” gondolt.

A Központi al-Káida biológiai programja

Zawahiri egy biológiai programot is létrehozott, amit ketten vezettek, Rauf Ahmad pakisztáni tudós és Yazid Sufaat, aki a Jemah Islamiya vezetője, Hambali közvetítésével került kapcsolatba az al-Káidával. Sufaat 1987-ben BA-képesítést szerzett biológiából a Kaliforniai Állami Egyetemen, Sacramentoban. A cél a bevethető anthrax előállítása volt, és párhuzamosan folyt a 2001. szeptember 11-i merényletek előkészítésével. Tenet szerint az afganisztáni beavatkozás után sikerült megakasztani a programot, menekülő vezetőit a pakisztáni és a malajziai hatóságok elfogták.

Muhammad Bayazid (más néven Abu Rida al-Suri) és Mubarak al-Duri hasonló területen mozgott. Mindketten az Egyesült Államokban végeztek. Bayazid fizikus, al-Duri mezőgazdasági szakember. A nyolcvanas években részt vettek az afganisztáni harcokban, majd csatlakoztak bin Laden szervezetéhez. A szudáni években a szudáni al-Káidához kapcsolódó cégek irányításában segédkeztek, üzleti kapcsolataik voltak a szudáni tömegpusztítófegyver-program egyes elemeivel, és olyan külkereskedelmi cégeket alapítottak, amelyek beszerezhettek kettős célú technológiákat. Bayazid neve felmerült az első állítólagos uránbeszerzési ügyben is.

(Folyt. köv.)

Felhasznált, interneten nem elérhető irodalom:

• Al Sharq al-Awsat cikksorozat (már nem elérhető)
• Hoffman, Bruce: Terrorismus: Der unerklärte Krieg, Bundeszentrale für politische Bildung, 2006.
• Lia, Brynjar: Architect of Global Jihad: The Life of Al Qaeda Strategist Abu Mus'ab al-Suri, Columbia University Press, 2007. 
• Richard A. Clarke: Against All Enemies: Inside America’s War on Terror, Free Press, 2004.
• Riedel, Bruce O.: The Search for al Qaeda: Its Leadership, Ideology, and Future, Brookings Institution Press, 2008.
• Sageman, Mark: Leaderless Jihad: Terror Networks in the Twenty-First Century, University of Pennsylvania Press, 2008.
• Scheuer, Michael: Through Our Enemies’ Eyes: Osama bin Laden, Radical Islam and the Future of America, Potomac Books, 2006.
• Tenet, George: At the Center of the Storm: My Years at the CIA, HarperCollins, 2007.