Néhány napja szomorú eseményről számolt be a sajtó: a lengyelországi Radomban rendezett repülőnapon lezuhant a belorusz légierő egy Szu-27UBM típusú kétüléses vadászgépe; mindkét pilóta életét vesztette. Béke poraikra! A tragédia már csak azért is érinti kellemetlenül az Európa utolsó diktatúrájának is nevezett Belaruszt, mert ez volt az első vendégszereplésük ezen a rendezvényen, a nyugati szomszéddal fenntartott kapcsolatok elmélyítése érdekében. Hivatalos bejelentés szerint egy belorusz-lengyel bizottság fogja kivizsgálni a baleset körülményeit (itt megtekinthetőek a helyszínen készült képek).(folyt=>)

Először is szeretném kinyilvánítani a részvétemet a két elhunyt ezredes hozzátartozóinak, mert ugyebár ezt ilyenkor így illik. Most pedig  vegyük szemügyre még egyszer a vadászgép utolsó pillanatait:

Laikusként annyit tudnék mondani, hogy az utolsó orsóba már nem kellett volna belekezdeni, mert így az átborítás után a gépnek nem maradt elegendő magassága az elkezdett bukfenc végrehajtásához. Az ember ember többet várna egy pilótától, aki 2700 repült órával rendelkezett - persze jó kérdés, hogy ezt hány év alatt szedte össze, és figyelembe kell venni azt is, hogy még a legjobbak is hibáznak néha. Másrészt a típus történelmét sajnos végigkísérték a katasztrófával végződő légibemutatók - lásd itt, itt és itt (a lvovi eset sokban hasonlít a mostanihoz)-, bár szerintem ez elsősorban annak tudható be, hogy a hagyományosan a mennyiségi fölényre építő szovjet légierőben a kiképzés színvonala mindig hagyott kívánnivalókat maga után.

Nem kell nagy detektívtudomány annak megállapításához sem, hogy a radomi tragédiát a hajtómű (hajtóművek?) meghibásodása okozta, mert ellenkező esetben elegendő tolóerő állt volna rendelkezésre a manőver végrehajtásához. A belorusz védelmi minisztérium véleménye szerint egy, a géppel ütköző és azt megrongáló madár lehetett a ludas (mondjuk én a videon egy madarat sem látok). Olyan véleményt is olvasni, hogy a hajtóművek néhány döntő fontosságú másodpercig nem jutottak elég üzemanyaghoz, mert a gép az orsó megkezdése előtt túl sokáig repült fejjel lefelé, vagy hogy az erdő mellett eltrafált egy villamosvezetéket.

A katapultülés meghibásodása nagy valószínűséggel kizárható (általános vélemények szerint a K-36 egy nagyon megbízható típus). A beloruszok által preferált verzió szerint - amellyel lengyel szemtanúk is egyetértenek - miután a  pilóták észlelték, hogy a gépet már aligha lehet kihúzni a zuhanásból, éles bal fordulót vettek katapultálás helyett, mert másképp a méretes Flanker az előttük lévő falu (Janow) házaira zuhant volna, ki tudja, hány civil halálát okozva - ezután pedig már nem maradt idejük a saját túlélésükre is gondolni. Ennek szerintem ellentmond az 1989-es párizsi légibemutató orosz tapasztalata - meg aztán lehet, hogy egyszerűen azért vettek éles bal fordulót, hogy lassabban ereszkedjenek és így akarták megmenteni a gépet, elvégre ebből a verzióból Belarusz összesen négy darabbal rendelkezett -  de ha tényleg ez az igazság, akkor az ezredesek önfeláldozása felettébb dícséretes. Persze végső soron csak találgatni lehet, amíg az említett vizsgálóbizottság közzé nem teszi a hivatalos jelentést.

De a történet ezzel, úgy látszik, nem ér véget. A legnyugtalanítóbb magyarázat ugyanis a Szuhoj vállalat egy magát megnevezni nem kívánó munkatársától származik: a belorusz szakemberek nemcsak hogy nem voltak hajlandóak együttműködni a gyártóval a típus szóban forgó verziójának önállóan folytatott modernizálása során, de tervezőiroda által előírt szabályokat sem tartották be. Az ok egyszerű: a típust exportra szánták, és egyrészt (természetesen) költségminimalizálásra törekedtek, másrészt nem akartak a nagy keleti testvérrel osztozni a remélt profiton. Ennek pedig Radomban az lett a következménye, hogy a gép általuk házilag megbuherált repülési elektronikai berendezései nem működtek megfelelően, így a pilóták elvesztették a hajtóművek feletti irányítást.

A végén még kiderül, hogy Lukasenko rendíthetetlenül szocialista hívei valójában a környék leggátlástalanabb kapitalistái...

Itt álljunk meg egy pillanatra, és képzeljünk magunk elé egy kb. 25 éve legyártott, majd beloruszok által a gyártó segítsége ill. az általa előírt szabályok betartása nélkül továbbfejlesztett vadászgépet. Nem tudom, az olvasó hogy van vele, de én egy beloruszok által modernizált autóbuszba is az aggodalomtól összeszoruló gyomorral szállnék be, nemhogy egy ilyenbe. Még a J-11B is bizalomgerjesztőbb!

Pedig ez a fejlesztés hosszú évekre nyúlik vissza. A Szovjetunió felbomlása után Belarusz a Flanker módosított (a CFE szerződés értelmében a földi csapásmérés képességétől megfosztott) alapverziójából (Szu-27P) és a kétüléses kiképzőváltozatból (Szu-27UB) összesen 23 darabot örökölt. A kilencvenes években egy lezuhant, többet pedig eladtak, szóval a radomi tragédia előtt 14 db Szu-27P és 4 db Szu-27UB volt a birtokukban - és az az ötletük támadt, hogy az utóbbiakat a Szu-30KN alapján továbbfejlesztik többfunkciós vadászgéppé - ha a Szuhoj idézett munkatársának hinni lehet, nyerészkedési szándékkal. Hasonló képességű gépeket korábban be akartak szerezni ugyan, de az üzletből a szükséges mértékű orosz anyagi támogatás híján semmi nem lett.

(A Szu-30KN a Szu-30 továbbfejlesztése, ami a szovjet légvédelmi erőknek 1989-ben sikertelenül eladásra kínált, légiutántöltésre alkalmas, nagyobb teljesítményű radarral ellátott, kétüléses Szu-27PU verzión alapul. A Flanker-termékcsalád evolúciójának szövevényes történetével most inkább nem fárasztanám az olvasót, arról bővebben itt és itt olvashat.)

Megmosolyogtató a gondolat, hogy a beloruszok egy kb. 25 éves dizájn házilag átbarkácsolt változatával akarnak betörni a gyorsan globalizálódó nemzetközi fegyverpiacra, ahol az egyre kiélezettebb verseny következtében az oroszok is nehéz helyzettel néznek szembe, pedig egy hangyányit modernebb típust kínálnak boldog-boldogtalannak. De ez nem annyira meglepő annak ismeretében, hogy ők ennek a biznisznek az igazi fenegyerekei, akik immár évek óta a fegyverszűkében lévő, ugyanakkor igen csóró országok igényeinek kielégítésére specializálódtak. Pl. 1999 és 2001 között 20 db Szu-24MK típusú bombázót, 7 db MiG-23ML vadászgépet és ugyanennyi Szu-22-t adtak el a polgárháborúban fetrengő Angolának, és az elefántcsontparti kormány is tőlük vásárolt bombázókat, harci helikoptereket (ill. szerződtetett kiszolgáló személyzetet) a felkelőkkel való leszámolás céljából. És akkor a könnyűfegyverzetről még nem is beszéltem, melynek exportjáról nem adnak ki információkat (lásd ennek a PDF dokumentumnak a 8. oldalát). 

Belarusz dolgát megkönnyíti az, hogy 1991 után rengeteg szovjet hardver hullott az ölükbe a Szuhojokon kívül (a szovjet hadsereg a biztonság kedvéért már korábban az itteni raktárakba szállított át rengeteg kézifegyvert és lőszert a forrongó baltikumi tagköztársaságok területéről), fejlett hadiiparral rendelkezik (annak idején a teljes szovjet gépgyártás negyedét adták), és az oroszok gyakran rajtuk keresztül exportálnak fegyvereket olyan országoknak, akiknek külpolitikai okokból nem lenne ildomos közvetlenül szállítani (lásd a Szudánnak eladott MiG-29 típusú vadászgépek és egyéb eszközök példáját). Egyszóval aligha fog bárki is meglepődni, ha valamelyik afrikai ország légitámaszpontján a közeljövőben felbukkan néhány gyanús eredetű Flanker...