A KatPol Blog interjúsorozatában ezúttal külföldi vizekre eveztünk, és Thomas P. M. Barnett, amerikai katonai geostratégiai szakértővel folytattunk egy hosszabb-rövidebb e-mailes beszélgetést. Az úriemberről röviden annyit, hogy a US Naval War College  volt professzora, az Enterra Solutions nevű think-tank vezérigazgatója, és ami a legfontosabb, 2004-ben kiadott egy könyvet The Pentagon's New Map: War and Peace in the Twenty-First Century címmel (röviden csak PNM), ami egy teljesen új geostratégiai koncepciót kínál a jelenlegi világ megértésére.

Itt egy kis kitérő - amikor az olyan nemzetközi politikai témájú írásokat olvassuk, melyek már-már rituális jelleggel megemlítik a "felbomlott a kétpólusú világrendszer" és a "bizonytalanságok kora" kifejezéseket, ott a hajunk az égnek áll. A SZU lassan 17 éve felbomlott, túl kellene lépni a hidegháborús elképzeléseken, nem pedig  csak  hozzájuk biggyeszteni a "poszt-"  szócskát.  1962-ben sem  kezdődtek úgy tanulmányok,  hogy  "Most, miután a Harmadik Birodalom összeomlott, és Japán amerikai megszállás alá került, stb...". Barnett elmélete lényegében az új fogalomkeretet adja meg a "sok bizonytalanság és kiszámíthatatlanság (= fogalmunk sincs, mi folyik)" helyett.

A koncepciója röviden:

A világot két részre osztja, aszerint, hogy mennyire részesei a globalizációnak és kapcsolódnak be a világkereskedelembe: egy "magterületre" és egy "hézagterületre" (Fuctioning Core & Non-Integrating Gap, lásd ezen a térképen) A biztonsági kihívások (nemzetközi terrorizmus, regionális instabilitás, nemzetközi szervezett bűnözés) elsősorban a Gap-ből erednek, de szerencsére a Gap zsugorítható, a idővel békésen is szabályrendszerek kiterjesztésével (azaz a globalizációval), illetve néha bizony háborúzni is kell a normákat súlyosan megsértő államokkal, lásd pl. Irak vagy Afganisztán. Sajna azonban, habár az Egyesült Államok képes bámelyik államot leverni a Gapben, a békés újjáépítésre nem képes (mások sem!), mert a hadserege nem erre van kialakítva, ezért szükség lenne a kettéosztására: a hagyományos fegyveres erő a "Leviathan" leveri a gaz ellent, majd kivonul, ekkor jönne be a helyére a SysAdmin, ami már kevésbé hardverorientált, nemzetközi erő, együttműködik az NGO-kkal, és ami a legfontosabb, speciálisan az államok újjáépítésére  (vagy inkább újraindítására) van kitalálva. A Core így szépen lassan kiterjedne, és ezzel együtt a világ is biztonságosabbá és kiszámíthatóbbá válna.

Igen, az elképzelés kissé Amerika-centrikus, és bizony szerves része a háború, node! Egyrészről a fickó a Pentagonnak állította össze ezt az új geostratégai koncepciót, milyen másnak kéne lennie, másrészről magának az életnek is szerves része a háború, ezért minden értelmes stratégiai elképzelés így tekint rá, amit nem zöld aktivsták dobnak össze két boroskóla mellől.

Ha bővebben érdekel valakit, ajánlom Barnett két könyvét (PNM és a Blueprint for Action), illetve a blogját.

Akkor tehát az interjú (az eredeti angol nyelvű verzió elolvasható itt):

[KatPol]: Első kérdésünk a mi földrajzi térségünkkel kapcsolatos. Ön szerint Törökország a magterület egyik „határállama”, ennek ellenére az ön által szerkesztett térképen a hézagterülethez tartozik Moldáviával, a Balkán-félszigettel és – ami minket meglepett – Magyarország délkeleti részével együtt. Miért itt húzta meg a magterület európai határait?

[Barnett]: Az ok egyszerű: Törökország mindezidáig nem kapott EU-tagságot. A határ magyarországi szakaszának pedig nincs jelentősége – nem akartam, hogy a vonal az államhatárok mentén húzódjon, mivel akkor nehezebb lenne látni.

A térképet egyébként 2001-ben rajzoltam, azóta Törökország már elég nagy regionális gazdasági erővé vált ahhoz, hogy a magterület részének minősüljön. Az iraki kurd területek gazdasági integrációja például Törökország előre el nem tervezett, de az Egyesült Államok stratégiai érdekeit szolgáló nemzetépítési projektjének lehet tekinteni.

[KatPol]: Második kérdésünk is Európával kapcsolatos. Ön a könyvében azt javasolta, hogy a kontinens idegengyűlölő politikusait le kellene zavarna a politikai színről, mivel véget akarnak vetni a tömeges bevándorlásnak, amit ön kulcsfontosságúnak tart a globalizáció sikere szempontjából. Persze néhány európai szélsőjobb párt ma nem annyira népszerű, mint korábban – ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a nagy pártok egyre gyakrabban hirdetik meg az illegális bevándorlás elleni fellépést, így megnyerve maguknak a szélsőjobb potenciális szavazóinak nagy részét –, de a bevándorlással szembeni ellenállás a legtöbb országban igen erős. Ön szerint ez a „lezavarás” kivitelezhető egyáltalán a jelenlegi politikai környezetben, amely egyébként Törökország EU-csatlakozási esélyeinek sem kedvez?

[Barnett]: Európa demográfiai problémáira a szigorúbb bevándorlási politika nem jelent megoldást. Európa vagy öreggé, gyengévé és egyre jelentéktelenebbé válik, vagy politikailag integrálja a bevándorlókat, és zömében muszlim államoknak is EU-tagságot biztosít. Az EU-nak ugyanis tovább kell bővülnie, ha hosszú távon életképes akar maradni. Jelenleg azzal a lehetőséggel néz szembe, hogy elveszítheti a demográfiai súlyát, ezért elkerülhetetlenül magába kell olvasztania (a csatlakozás lehetőségének felkínálásával) az egykori Római Birodalom területét még jóval 2050 előtt.

[KatPol]: Ön rámutatott, hogy szükség van a bevándorlók politikai integrációjára, de nem vonatkozik ugyanez a kulturális asszimilációjukra is? Az Egyesült Államokban hagyományosan ez volt a szabály – az „olvasztótégely” kifejezés sem véletlenül alakult ki –, de Európában jelenleg nem érvényesül. Amennyiben továbbra is nagy számban érkeznek majd a bevándorlók, és nem asszimilálódnak, nem gondolja ön, hogy nagy etnikai-vallási enklávékba tömörülnek majd, és az egész kontinens Libanonhoz lesz majd hasonlatos, ahol rendszeresek az etnikai-vallási összetűzések?

[Barnett]: Szerintem olvassák el Parag Khanna The Second World című művét, és mutassanak több tiszteletet a kialakulóban lévő európai identitás iránt. Jelenleg a muszlimok az európai népesség 3 százalékát teszik ki, ez az arány a következő nemzedék életében elérheti ugyan a 8-9 százalékot, de az azt követő 20-30 évben valószínűleg stagnálni vagy kis mértékben csökkenni fog. Ez azért még messze van a libanoni helyzettől. A muszlimok inkább az Egyesült Államok fekete lakosságához hasonlítanak majd számarány és a belvárosi enklávékba való tömörülés terén.

Az Európába irányuló muszlim bevándorlás mértéke fokozatosan csökkenni fog, ahogy a közel-keleti és észak-afrikai régióban az elkövetkező években felgyorsul majd az egy főre eső jövedelem növekedése. Az Egyesült Államok már megtapasztalta ezt a Puerto Ricóiakkal az 1950-es és 1960-as években, a mexikóiakkal pedig az 1990-es évek óta: a bevándorlók száma apadni kezd, amint a származási országban az egy főre jutó GDP eléri a célország hasonló mutatójának egy bizonyos arányát – kb. 30-40 százalékát –, mert a kivándorlásnak nem látják majd többé értelmét az emberek.

Az európaiak egyszerűen túl sokat aggódnak.

[KatPol]: Rendben, ennyit az öreg kontinensről, térjünk át Oroszországra. Ön azt írta, hogy a NATO keleti irányú bővítésének folytatódnia kell, amíg magába nem foglalja a volt Szovjetunió teljes területét. Jelenleg úgy néz ki, hogy Ukrajnának és Grúziának nem lesz sima útja a szövetségbe. De ha vannak kelet-európai országok, amelyeknek van esélye a NATO-tagság megszerzésére az elkövetkező 5-10 évben, akkor ez a kettő az. Mit gondol, sor fog kerülni a csatlakozásukra a közeljövőben? Az Egyesült Államoknak és más nyugati hatalmaknak mit kellene felajánlania Oroszország számára, hogy a NATO-bővítés megvalósítható legyen?

[Barnett]: Véleményem szerint ezek az államok 2015 előtt meg fogják kapni a NATO-tagságot. Úgy vélem, hogy a felajánlások, amiket Oroszország szeretne többnyire a piaci hozzáféréssel kapcsolatosak. (Oroszországban a kormány valójában egy üzleti vállalkozás.) És az is sokat segítene, ha az Egyesült Államok felhagyna a kelet-európai rakétavédelmi rendszer nevetséges tervével.

[KatPol]: Az épülő rakétavédelmi rendszerrel kapcsolatban gyakran emlegetnek egy lehetséges forgatókönyvet: a csehországi és lengyelországi rakétatelepítést fenyegetésként értékelő oroszok nem tudnák a stratégiai rakétaerőiket a szükséges mértékben fejleszteni a magas költségek miatt, ezért inkább „gazdaságosabb” válaszlépéseket tesznek majd, például felmondják az INF-szerződést, és nagyobb hangsúlyt fektetnek a közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták és a cirkálórakéták fejlesztésére. Ön szerint reális lehetőség egy ilyen átalakított, európai célpontokra irányított orosz rakétaarzenál létrejötte? Ha igen, akkor ez Európát függővé tenné-e az amerikai rakétavédelemtől, így aláásva a potenciális közös európai kül- és biztonságpolitikát?

[Barnett]: A válaszom mindkét kérdésre igen. Úgy vélem, ennek a forgatókönyvnek a lehetősége drámaian csökkenne Barack Obama elnökké választásának esetén, de drámaian növekedne egy McCain-kormányzat alatt. McCain terve a Demokráciák Ligájának létrehozására legalább annyi, ha nem több kárt okozna, mint a közép-kelet-európai ostoba, haszontalan rakétavédelmi létesítmények.

[KatPol]: McCain elnökké választása nyilvánvalóan további feszültségeket okozna az Egyesült Államok Oroszországhoz, Kínához és a harmadik világbeli autoriter rendszerekhez fűződő külkapcsolataiban, és a hidegháborús mentalitás feltámadását jelentené.

Ugyanakkor az Obama által javasolt külpolitikai vonal sem kecsegtet sok pozitív változással. Az Egyesült Államok fő biztonságpolitikai kérdéseiben – Izrael, Irán, Irak, humanitárius intervenciók – az álláspontja idealistának tűnik, de nagyrészt azonos a neokonzervatívok elképzeléseivel. Van esély realista amerikai külpolitikára – olyanra, amely többé-kevésbé az ön által javasolt stratégiát követi – akár Obama, akár McCain választási győzelme esetén?

[Barnett]: Obamában sok fantáziát látok, McCain-ben viszont szinte semmit. Obama rákényszerülne arra, hogy realistább hozzáállást tanúsítson Kínával kapcsolatban – amely hosszú távon messze a legfontosabb külpolitikai tényező –, és csökkenteni akarja a feszültséget az Egyesült Államok és Irán között, ami szintén okosságra vall. Ezenkívül Clinton egykori beosztottjai, szakértői közül a legtehetségesebbeket gyűjtötte maga köré. Ő fel tudna nőni a feladatokhoz, míg az öreg McCain csak jóval nehezebben lenne képes megváltozni.

[KatPol]: Bush elnök hivatali ideje a végéhez közeledik. Az afganisztáni helyzet stabilizálására tett erőfeszítései pozitívként könyvelhetők el, de az Egyesült Államok egyelőre nem volt képes érdemi haladást elérni, hogy a béke megszilárdításáról ne is beszéljünk. Az egész világot érintő biztonságpolitikai kérdésekben pedig továbbra sincs együttműködés az Egyesült Államok, Oroszország és Kína között. Ennek ellenére az elmúlt 5-6 évben tapasztalt az ön stratégiai koncepciójának megfelelő pozitív változásokat a Védelmi Minisztérium stratégiájában és döntéshozatalában?

[Barnett]: Kétségtelenül. Többek között megemlíthetném az új COIN-kézikönyvet [erről bővebben itt, a teljes dokumentum PDF formátumban pedig itt – a szerk.]; a 3000. számú minisztériumi direktívát, amely kötelezővé teszi a háború utáni rendezésre vonatkozó tervek készítését; a hadsereg új doktrínáját, amely ugyanezt előírja. A haditengerészetnél nagyobb hangsúlyt fektetnek a „soft power” érvényesítésére, Gates védelmi miniszter fellépett a légierőnél tapasztalható elégtelen stratégiai tervezés ellen. [a miniszter a „next-war-itis” kifejezést használta, ami igen találó, és a lefordításával inkább nem próbálkoztunk – a szerk.] Mattis és Petraeus karrierje felívelőben van, rengeteg új, a SysAdmin-műveletekre koncentráló kiképzési program, tanfolyam indult, amelyeken én is gyakran tartok előadást. Fort Leavenworth-be is meghívtak, hogy augusztusban én tartsam meg a tanévnyitó beszédet. A realitásokat egyre kevésbé lehet figyelmen kívül hagyni.

[KatPol]: Az ön megítélése szerint egy országnak nem szükséges többpárti demokráciának lennie ahhoz, hogy a globalizáció magterületének része legyen vagy hogy ahhoz csatlakozzon. Az Egyesült Államok viszont demokratikus reformokat sürget minden országban, ahol katonailag beavatkozik, és a gazdasági segítséget ettől teszi függővé. Miért nem próbál inkább Amerika-barát diktatúrákat hatalomra juttatni Afganisztánban és Irakban? Ezek megteremthetnék a stabilitást és modernizációt indíthatnának el, amely létrehozná a jövőbeli demokratizáció társadalmi alapjait.

Ezen túlmenően pedig az amerikai kormány egyértelműen egyes autoriter rendszerek gazdasági elszigetelésére törekszik, noha a szabadkereskedelem hosszú távon segíthetné a demokratizálódást. Mindez aligha járul hozzá a magterület növekedéséhez.

[Barnett]: Az amerikaiak türelmetlenek. Örülniük kellene annak, ha egy ország piaci reformokat vezet be, teret enged a globalizációnak, és bízniuk kellene abban, hogy a gazdasági kapcsolatok bővülése, az életszínvonal emelkedése és a középosztály erősödése elvezet majd a politikai pluralizmushoz – de ennyivel nem elégednek meg, hanem azonnali politikai átalakulást és az amerikai demokratikus szabályrendszer átvételét követelik. Hogy miért? Mert nem ismerjük a saját történelmüket, így azt sem tudjuk, hogy csak 64 évvel a Függetlenségi Nyilatkozat után (1776-1840) alakult ki nálunk az igazi többpárti demokrácia.

De végső soron nem az autoriter rendszerek hatalomra juttatása lenne a cél, hanem a népesség gazdasági kapcsolatrendszerének bővítése a külvilág felé. A nekik megfelelő ütemű politikai fejlődést rájuk kell hagyni.

[KatPol]: Ön meg van győződve arról, hogy 2020-ra egy délkelet-ázsiai szabadkereskedelmi övezetből – melynek többek között Kína, India és Ausztrália is tagja lesz – ki fog fejlődni a NATO ázsiai megfelelője. De miért véli úgy, hogy meg kell dönteni az észak-koreai rendszert – lehetőleg egy amerikai és kínai támogatással végrehajtott puccs útján –, mielőtt még bármilyen integrációra sor kerülhet a térségben? Kim Dzsong Il tényleg annyi problémát okoz?

És milyen politikai-diplomáciai környezetre lenne szükség Délkelet-Ázsiában ahhoz, hogy egy ilyen katonai szövetség kialakulhasson? Nyilván néhány országnak fel kellene vállalni a kezdeményezést, sok kompromisszumra és az állandó ellenségeskedés megszüntetésére lenne szükség.

[Barnett]: Nem hiszem, hogy a KNDK [Koreai Népi Demokratikus Köztársaság – a szerk.] megakadályozná a gazdasági integrációt, de ez a folyamat csak akkor folytatódhat, ha létrejön egy közös biztonsági együttműködés. Ha az észak-koreai rendszert hatékonyan felszámolják, azzal lehetővé válna Korea újraegyesítése, Japán hatékonyabban koncentrálhatna a Kínával fenntartott kapcsolatainak rendezésére, Kína elismert regionális nagyhatalommá válhatna, mivel az Egyesült Államok katonai jelenléte elkerülhetetlenül csökkenne a térségben, és általában véve Ázsia többet foglalkozhatna az egyre nagyobb biztonsági kihívásokkal, amint a KNDK eltűnik a színről. A globalizáció dinamikája majd gondoskodik a többiről.

[KatPol]: Ön úgy gondolja, hogy az 1990 utáni német tapasztalatok ismeretében Dél-Koreának valóban szándékában áll az újraegyesítés? Érdekében áll Japánnak ugyanez?

[Barnett]: Igen. Úgy látom, az önök feltevése az, hogy sem Japán, sem Dél-Korea nem akarja az újraegyesítést. Szerintem ez a feltevés hibás. Az egyesülés ideiglenes nehézségeket okozna ugyan, de ettől függetlenül ez az egyetlen logikus végkifejlet. Vagy talán úgy vélik, hogy Németország jelenleg szabadulni kíván a volt keletnémet területektől? Azon kívül, hogy az egyesítés sokba kerülne, milyen logikát tudnának ismertetni, amely szerint fenn kellene tartani a hidegháború utolsó, egy országot kettévágó mesterséges frontvonalát?

[KatPol]: Semmilyet, de a koreai újraegyesítés sokkal több költséggel járna és problémásabb is lenne, mint annak idején a német. A két koreai állam között óriási a különbség életszínvonal, gazdasági fejlettség stb. terén, az egykori német államok nem is említhetők velük egy lapon ebből a szempontból. Több millió észak-koreai bevándorló árasztaná el Dél-Koreát, ha megnyílna az államhatár, Észak-Koreának pedig tetemes mennyiségű beruházásra lenne szüksége, mivel a gazdasága összeomlott. Dél-Korea aligha akar ilyen következményekkel szembenézni.

[Barnett]: A német újraegyesítés azért járt magas költségekkel és okozott sok nehézséget, mert a bonni kormány azonnal megpróbálta az egykori keletnémet tartományok életszínvonalát és gazdasági szabályrendszerét a nyugatnémet szintre emelni, melynek következtében a volt NDK területe nem volt vonzó a külföldi befektetők számára – sok hercehurca potenciális előnyök nélkül –, akik így inkább másutt, például Magyarországon jelentek meg. Németországon belül pedig megindult az elvándorlás keletről nyugatra.

Ha a német vezetés egy kicsit türelmesebb, és úgy kezeli a volt NDK-t, mint egy újjáépítésre váró, felemelkedő gazdaságot, sokkal simábban mentek volna a dolgok. Ezért gondolom azt, hogy a koreai újraegyesítés lassabb folyamat lesz – de nem lesz elkerülhető azzal, hogy az észak-koreai lakosságot cinikusan elzárva tartják.

[KatPol]: Ön a könyvében azt jósolta, hogy az iráni politikai rendszer 2010-re meg fog dőlni a széles körű elégedetlenség miatt. Azóta megváltozott a véleménye? Ön szerint milyen fejlemények várhatóak az iráni belpolitikában?

[Barnett]: Szerintem a 2009-es elnökválasztást nem Ahmadinezsád, hanem Ghalibaf, Teherán jelenlegi polgármestere nyeri majd, aki – mint annak idején a Szovjetunióban Gorbacsov – a pragmatikus konzervatív irányvonalat képviseli, amely szeretné normalizálni az ország külkapcsolatait. Ezzel újabb lökést kapna a pragmatista-technokrata belpolitikai fordulat, melynek a közelmúltban több jele is volt: Rafszandzsani lett a Szakértők Tanácsának elnöke, Laridzsani pedig a parlamenté. És ha emellett az Egyesült Államokban Obama nyeri az elnökválasztást, teljesen új helyzet alakul majd ki. Ahmadinezsád hibás politikája miatt Irán jelenleg súlyos gazdasági válságban van, ezért az ország történelmében 2009. ugyanúgy fordulópontot jelent majd, mint a Szovjetunió történelmében 1985., Gorbacsov hatalomra kerülésének éve.

[KatPol]: Ön szerint a „Great Powers” c. új könyve ugyanakkora szenzáció lesz, mint annak idején a PNM?

[Barnett]: Az népszerűség felett a szerzőnek nincs hatalma, úgyhogy nem tudok biztosat mondani.