Mint arról már beszámoltunk, Csádban nemrég ismét fellángoltak a harcok, méghozzá annyira, hogy a szembenálló felek a Kalasnyikovnál bonyolultabb haditechnikát is bevetettek.  

Bevezetés gyanánt annyit, hogy ez a konfliktus is csak része a végeláthatatlan észak-afrikai háborúnak, amelyben párhuzamosan folynak törzsi konfliktusok a szűkös természeti erőforrásokért, belharcok a helyi hatalmi elitek között és vetélkedés az egyes országok között a dominanciáért – mindez rendszerint egymást kölcsönösen felerősítve.  

Az ilyen harmadik világbeli háborúk bizonyára nem tartanának évtizedekig, ha a harci zónákból menekülő civilek nem özönlenének át rendszeresen (száz)ezerszámra az (egyetemesen semmibe vett) aktuális országhatár másik oldalára, felborítva az ottani etnikai harmóniát (már ha volt olyan), és a külső hatalmak saját befolyásuk növelése céljából nem kezdenék el időről időre pénzzel, paripával, fegyverrel tömni a nekik szimpatikus harcoló fel(ek)et.  

A környék egyik legnagyobb szarkavarója – természetesen csak annak egykori gyarmatosítói, a franciák után – kétségtelenül Kadhafi ezredes, aki Líbia sanyarú sorsú népe mellett másokat is régóta szeretne boldogítani, a másik pedig (kínai segítséggel) egyre inkább Szudán. Úgy látszik, egyikük sem tudja elképzelni a fényes jövőt egy/több afrikai vazallusállam nélkül, a magatartásuk leginkább a két világháború közötti Lengyelországéra emlékeztet: regionális nagyhatalomnak képzelik magukat, pedig nem azok, és mivel erősebb államokkal határosak, soha nem is lesznek.  

Politikai realitások ide vagy oda, Szudán nemrég gyaníthatóan közölte a zsoldjában álló darfúri gerillaszervezetekkel, hogy két év után tényleg időszerű lenne egy érdemi, összehangolt kísérletet tenniük a már jó ideje hatalmon lévő csádi góré, Idriss Deby megdöntésére, aki jó afrikai szokás szerint már kezdett annyi hatalmat és ellopott olajbevételt összpontosítani a kezében, hogy több egykori beosztottja is ellene fordult. Al-Bashir bizonyára úgy gondolta, jó lenne figyelmeztetni a kedves nyugati szomszédokat, hogy nem kellene nekik (is) állandóan beavatkozniuk a darfúri konfliktusba, és valószínűleg a kínaiakkal aláírt gazdasági szerződésük is zavarta.  

(Mondjuk én kétszer is meggondolnám, beleköpjek-e a legjelentősebb külföldi támogatóm levesébe egy ilyen húzással.)  

Csatasorba állították hát a gyors sivatagi hadműveletek legmegbízhatóbb eszközeit, a technicalokat, és a több száz járművön vonuló sereg (különösebb ellenállásba nem ütközve) átvágott Csád kietlen tájain, hogy meghódítsa N’Djamenát, amely porfészek volta ellenére többször cserélt gazdát az ország „függetlenné” válása óta, mint Harkov a második világháborúban.  

A „homoki cowboyt” viszont hazája történelme jól megtanította arra, hogy egy ilyen támadást csak akkor verhet vissza, ha elkötelezett külső támogatókat tudhat maga mögött. Régi barátai, a franciák kiválóan megfeleltek erre a célra, mivel eszük ágában sincs további belpolitikai villongásokat látni egykori gyarmataikon – ahogy természetesen a velük szövetséges afrikai vezetőknek sem. A galloknak volt elég eszük ahhoz, hogy a „szudáni veszélyre” hivatkozva rávegyék az ENSZ-t és az EU-t a beavakozásra – főszerepet vállalva az EU legnagyobb afrikai katonai missziójában –, hivatalosan a menekültek védelmének humanitárius céljával, a valóságban azonban valószínűleg azért, hogy megszilárdítsák a baráti diktatúrák helyzetét Csádban és a szilárd állami autoritás másik helyi fellegvárában, a Közép-afrikai Köztársaságban (CAR). Erre bizonyára Szudán is számított, ezért hagyta jóvá a támadást még azelőtt, hogy az EUFOR Tchad/RCA összes egysége megérkezett volna az országba.  

(Persze még korai lenne latolgatni, hogyan fog elsülni ez a nemzetközi akció. Nyilván marhára megnyugtató, hogy az összes csádi fegyveres alakulat most kiváló közös ellenséget talál majd, amely mindegyikük ténykedésébe beleüti az orrát. Nem lepődnék meg, ha néhány hónap múlva megjelennének az első videok a „nyugati keresztesek” elleni támadásokról. Ugyanakkor az ilyen háborús gócpontok felszámolásának egyik legbiztosabb módja az, ha az általam favorizált harcoló felet addig tömöm pénzzel és fegyverrel, amíg az ellenségeire teljes vereséget nem mér. Ha a franciák ezt a megközelítést választják, akkor minden tiszteletem az övék. Egyelőre a fejlemények ebbe az irányba mutatnak. Líbiára pedig roppant jellemző, hogy ezúttal is átállt, a csádi kormányt és a franciákat támogatja.)  

The Return of The Hind

Így történt tehát, hogy a harcok hamarosan eléggé kiéleződtek a fővárosban ahhoz, hogy a nyugati média egy ideig többet foglalkozzon az eseményekkel és azok hátterével. Példájukat kis hazánkban is követte a sajtó, ám az egyik ilyen irományban sajnos fel vélem fedezni a „véleményformáló értelmiség” azon jó szokását, hogy katonai témákról értekeznek a tények pontosabb ismerete (néha pedig minden hozzáértés) nélkül (Lásd a korábbi példákat, melyekkel mi is foglalkoztunk).  

A cikk, amellett, hogy dicséretes módon rövid összefoglalót tálal a becses olvasóközönség elé Csád közelmúltbeli történelméről, a következőket állítja:

Francia katonák védték meg a főváros repülőterét is, ahol az elnök három darab harci helikoptere is állt. Ezek a helikopterek az egész csata főszereplői voltak, mert a támadók 300 járműje közül 200-at szétlőttek velük. 

Ha már az újságírók úgy szeretik a szenzációs sztorikat, a szerző megemlíthette volna, hogy a szóban forgó három – bocsánat, mostmár csak kettő – Mi-24V típusú gépet még a Deby által megdöntött Habré elnök harcosai zsákmányolták 1987-ben egy líbiai katonai bázis elleni rajtaütés során, és hogy francia sajtóértesülések szerint ugyanezeket a Hindeket most algériai és mexikói zsoldosok vezették győzelmes harcba. (Nincs ebben semmi meglepő: az afrikai háborúkban rendszerint zsoldosok – idegen hadseregek veteránjai – kezelnek minden fegyvert, aminek 10-nél több mozgó alkatrésze van. Egyébként a jó öreg Hind is azok közé a zseniális fejlesztések közé tartozik, amely mellett már elment ugyan a haditechnikai fejlődés, mégis rendre felbukkannak szinte minden konfliktusban szerte a világon.)

Felettébb ironikus, hogy a líbiaiakat most egykori harceszközeik felhasználásával oktatják ki arról, hogyan kellett volna használni ezeket 20-25 évvel ezelőtt. És ha lehet hinni a cikknek, akkor a pilóták teljesítménye egyenesen bámulatos. Ha az elért találatok egyenletesen oszlanak meg, akkor mindegyik pilóta átlagosan 65-70 ellenséges harcjárművet semmisített meg néhány nap alatt! Ezzel bizonyára felülmúlták ukrán és dél-afrikai kollégáikat, akik ugyanezzel a típussal repülve irtották a Sierra Leone-i kormányellenes lázadókat néhány évvel ezelőtt. Sőt, ekkora pusztítás láttán még Hans-Ulrich Rudel vagy Anna Jegorova is bizonyára elismerését fejezné ki. Talán időszerű lenne, ha az Osprey kiadó megjelentetne egy művet Mil Helicopter Gunship Aces of the African Civil Wars címmel.  

Néhány tényező azonban arra enged következtetni, hogy tisztelt újságírónk állítása nem teljesen fedi a valóságot. Először is sehol nem találni olyan hírforrást, amely megerősítené a történetet (aki mégis találna ilyet, szóljon!). Egyetlen forrás van, ami valami hasonlót állít:

The government said it would chase the rebels who withdrew on 200 technicals.

Talán az emberünk félreértett volna valamit?

Ha a nagy N’Djamena-i pulyka technicalvadászat mégis megtörtént, akkor három eshetőség van:  

1. A szóban forgó zsoldosok valóban a helikopterrel végrehajtott légicsapások felülmúlhatatlan mesterei. Ha amerikai vagy orosz pilótákról szólna a fáma, az még hihető lenne…Ehhez vegyük hozzá azt, hogy a bevetések során a helikoptereknek huzamosabb ideig az ellenséges géppuskák lőtávolságán belül kellene manőverezniük, ami enyhén szólva nem életbiztosítás.  

2. A felkelők parancsnokai kb. olyan stílusban küldték egymás utáni frontális támadásokra a technicalokat az elnöki palota ellen, mint Zsukov elvtárs a szovjet tankokat a Mars-hadművelet során, így aztán annak rendje és módja szerint tömegesen pusztultak a kormánycsapatok tankjainak és helikoptereinek tüzében anélkül, hogy a palotát bevették volna.  

3. Amint a lázadók meglátták a horizonton a közeledő rettegett Mi-24-eket – mind a hármat –, ijedtükben kiugráltak a járműveikből, amelyek ezután könnyű célpontot jelentettek a pilóták számára.  

Azt hiszem, az utóbbi két lehetőséget nyugodtan kizárhatjuk. A csádi konfliktus annyiban ugyanis különbözik az afrikai „bandaháborúktól”, hogy itt mindkét (pontosabban mindegyik) oldalon jelentős harci tapasztalatokkal bíró parancsnokokat és harcosokat találni, akik bizonyára nem jelentenének ennyire könnyű célpontokat semmilyen harci gépnek, pláne nem ilyen öreg csatalovaknak. Ez a bagázs alázta porig a líbiai hadsereget, amely a vitézségéről ugyan sosem volt híres, de ugyanezt alighanem a csádi kollégáikról is nyugodtan el lehet mondani, akár vannak közöttük zsoldosok, akár nem.  

Nem véletlenül tartja a mondás, hogy „a háború első áldozata mindig az igazság”. Ami azt illeti, a 200 kilőtt technicalról szólü értesülést némiképp megerősíteni látszik az, hogy N’Djamena utcáin 30 szétégett csádi tankot számoltak össze az ostrom után – ez a kormánycsapatok harckocsiállományának fele. 

Mindenesetre kívánok még sok ilyen fényes győzelmet az egész térségnek, elvégre az ilyen döntő összecsapások szokták elhozni a békét, és akkor mellesleg nekünk is lesz miről írnunk.

Utószó helyett:  

Tisztelt Csádban szolgáló külföldi zsoldosok, vagy bárki, aki ismeri őket, és a blogunk olvasója: e-mail interjút szívesen csinálnánk!